Szlovák vagyok, szlovák leszek

A totalitárius rendszer állambiztonsági hivatala a szlovák disszidens mozgalom két tevékenységére volt különösen allergiás: prágai kapcsolatainkra, illetve kapcsolatainkra a szlovákiai magyar kisebbség képviselőivel. Amint a Charta 77 megalakulása után néhányszor találkoztam Duray Miklóssal, ezt rögtön feljegyezték és azzal kezdték tömni a fejemet, hogy ez egy veszedelmes magyar, és szerencsétlenségbe sodor. Ebben a dologban nekünk, szlovákoknak, össze kell tartanunk (?), ne hagyjam magamat becsalogatni a magyar szélsőségek követeléseiről folytatott vitába...

Mindaddig a szlovákiai magyar kisebbség problematikájával nem foglalkoztam. A titkosrendőrök azonban valamennyi kihallgatás alkalmával Durayról és a magyarokról is faggattak, sőt, a kulturális minisztérium 1985-ben „Nemzetiségek Csehszlovákiában” címmel kiadott hivatalos brosúráját nyomták a kezembe, hogy meggyőződjem arról, milyen jó dolguk van nálunk a magyaroknak. Ezért jobb, ha nyugton maradok e rázós kérdésben.

E propagandakiadványt áttanulmányozva azonban megdöbbenve állapítottam meg, hogy Duray okfejtései a hivatalos csehszlovák adatokra támaszkodnak, és Duraynak sok mindenben igaza van. Ezt követően írtam meg „A nem szlovák jelenség” című dolgozatomat, amelyben a kiadványban fellelhető adatokat próbáltam meg a magam szemszögéből értelmezni. Attól fogva a témához alkalomszerűen vissza-visszatérek.

Az állambiztonsági szervek szabályszerűen belerugdaltak engem a szlovákiai magyar problémakörbe azzal, hogy állandóan napirenden tartották a kérdést, állandóan faggattak a magyar kapcsolataimról, sőt, még szakirodalommal is rendszeresen elláttak. A nem szlovák jelenség című dolgozatom megjelenésének köszönhetően váltam az állambiztonsági szervek szemében „magyarón”-ná.

Es nemcsak az ő szemükben. Nem sokkal 1989 novemberét követően – a kommunistákkal és a titkosrendőrökkel megható egyetértésben – ismét leleplezték „magyaron” mivoltomat azok az új fajszlovákok és nemzetébresztők, akiknek a totalitárius rendszer évtizedei alatt nem volt se hírük, se hamvuk. Az ő számukra is elképzelhetetlen, hogy egy igazi szlovák anélkül írjon erről a témáról, hogy ne szidja a magyarokat, hogy ne emelje ki a nemzetiségi kérdés szlovákiai rendezésének az európai normákat jóval meghaladó színvonalát, és ne csodálkozzon azon, hogy ezek a magyarok már megint követelőznek.

Az ilyen szlovákot bizonyára lekenyerezték a magyarok, vagy pedig magyar gyökerei is vannak. Könnyen bebizonyíthatnám nekik, hogy semmilyen magyar rokonsággal vagy gyökerekkel nem rendelkezem, hogy feleségem lánykori neve ugyan Jolana Vargová, ám a Nagytapolcsányhoz közeli, ma színtiszta szlovák faluban föllelhető terebélyes Varga család semmilyen magyar gyökerekre nem emlékszik.

Engem nem ez motivál. A probléma megoldását én abban látom, hogy ez az ország a kérdést mind a kisebbség, mind a többség számára elfogadható módon rendezze az individuális és kollektív jogok megadása révén, olyan plurális demokráciában, amelyben többségi alapon nem lehet lehengerelni a kisebbséget. A kisebbségre nem mint a feszültségek és bonyodalmak forrására kell tekintenünk, hanem az adott állam területén élő közösségre, amely színesebbé és gazdagabbá teszi országunkat.

Ennek így kellene lennie még akkor is, ha ezt az országot Szlovák Köztársaságnak hívják.