Visszalopta a szekrényét

1945 őszén harmincöt éves, viaszsárga, csont és bőr Éva nagynéném néhány elgyötört hitsorsosával együtt visszavánszorgott nyugat-szlovákiai kis szülővárosába az Oswiecim néven közismert koncentrációs táborból, ahol csak úgy, mellékesen, számára fölöttébb kevéssé fölfogható okokból, nyomban megérkezésük után gázkamrába küldték hétéves kisfiát és kilencéves kislányát, majd egy héttel a háború vége előtt agyonlőtték a férjét.

Nagynéném rokonságának utolsó életben maradt tagjait abban az időben egy egyszobás lakásba költöztették. A lakásban heten laktak – három gyerek, egy középkorú férfi, egy aggastyán és két nő. Nagynénémet valamennyien kitörő lelkesedéssel fogadták. A középkorú férfi, foglalkozását tekintve orvos, megállapította, hogy arca nem sárgaságtól sárga, és láztól tüzelő testét nem gyötri tífusz. A két nő közös erővel tetvetlenítette. Nagynéném tekintetébe ismét visszatért az élet.

Néhány nap múlva Éva nagynéném elindult, hogy végigjárja az oly bensőségesen ismert utcákat. A tér felé menet, egy ódon polgárház kitárt ablakán benézve, megpillantotta a faragott szekrényét. Berontott a lépcsőházba, és meg sem állt az első emeletig. Családjának 1942 őszén történt deportálásáig a házat Ludák mérnökék lakták. Éva türelmetlenül becsöngetett. Fiatal nő nyitott neki ajtót, patyolattiszta konyhakötény volt elé kötve. Éva nem ismerte. Biztos, hogy nem ebben a városban született. Lehet, hogy Ludák fia megnősült a háború alatt. Nagynéném köszönt a fiatalasszonynak. Amikor elmesélte nekem ezt a történetet, a „szépen köszöntem” szókapcsolatot használta, erősen hangsúlyozva a „szépen” szót. Megkérdezte az asszonykát, honnan került hozzá a szekrény. Némiképp szögletes termettel, barna bőrrel és gyönyörű fekete hajjal megáldott nagynéném alighanem más körülmények között sem viseltetett volna túlzott rokonszenvvel a gömbölyded, magas, szemmel láthatóan asztalnál és ágyban egyaránt jóltartott, szőke („olyan fakószőke, csak egy kicsit világosabb”), harminc év körüli töltött galamb iránt, akinek, ha egyáltalán hallani akarta, mit mond az én nála csaknem egy fejjel alacsonyabb nagynéném, kissé előre kellett hajolnia. „Miféle szekrény?”

– Hát az, amelyiket az utcáról, a hálószobájuk nyitott ablakán át látni.

– Az? Az mindig is az enyém volt.

– 1942 előtt is?

– Negyventől az enyém.

– Biztos benne?

– Miért?

– Mert az az én szekrényem.

– De hölgyem...

Amikor nagynéném 1985 májusában elmesélte nekem ezt a történetet, a „hölgyem” szó különleges nyomatéka volt hivatva bizonyítani, hogy az a magas, fiatal nőszemély az első pillanattól fogva semmibe vette őt. Nagynéném úgy ejtette ki ezt a szót, hogy a legsüketebb hallgatója is tökéletesen tisztában legyen vele, micsoda szipirtyóval akadt dolga. Feltételezését azonban alighanem erős fenntartással kell fogadni. A fiatalasszony inkább csak zavarban lehetett, s azzal a „hölgyem”-mel valójában csupán az esetleges megegyezés lehetőségének a kipuhatolása és a szédületes iramú párbeszéd lefékezése volt a célja, miután nagynéném kérdéseinek értelmét lassan kezdte fölfogni.

– Adja vissza nekem azt a szekrényt.

– Miféle szekrényt?

– Azt, amelyik a...

– Aha. És más egyebet már nem is óhajt tőlem?

Felbőszült nagynéném erre tüstént csendőrt hívott, s a csendőrrel egyúttal két fiatalembert is magával hozott, háború előtti szomszédjának a fiait. Vagyis olyannyira biztos volt állítása igazában, hogy megkérte őket, segítsenek a szekrényt mindjárt haza is vinni. Bár egyelőre még nem tudta, hova (az egyszobás lakás a parányi konyhájával, ahol vele és a szekrénnyel együtt immár kilencen laktak volna, ebből a szempontból nem volt a legeszményibb hely). Egyvalamit azonban biztosan tudott: szekrénye „egy percig sem maradhat tovább abban a házban”. Amint nagynéném elbeszélésének folytatásából kiderült, ezalatt a telt idomú szőkeség sem vesztegette az idejét. Mikor nagynéném félóra múlva népes kíséretével visszatért, vetélytársnője az ajtóban állt, és frissen kirúzsozott ajkán nagynéném szavai szerint a legmegvetőbb mosoly ült, amit a földkerekségen ember valaha is képes volt elővarázsolni. (Azt hiszem, a történetnek e pontján nagynéném már sokkal józanabbul ítélte meg a szőkeség fennhéjázó viselkedését.) De hát végsősoron vetélytársnőjének nemigen volt más választása. Vagy harc nélkül megadja magát, vagy világosan tudtára adja ellenfelének megsemmisítő fölényét, amely teljességgel független a harc kimenetelétől. Ez a bizonyos mosoly nyilván rendkívül felháborította az én egyébként szerfölött higgadt nagynénémet. A továbbiakban ugyanis már arra sem fecsérelte az idejét, hogy a lehetőséget kihasználva, a szekrény eredetére vonatkozó keresztkérdésekkel pellengérre állítsa a szőkeséget, s így, abban az esetben, ha fény derül az igazságra, nyilvánosan rábizonyítsa a hazugságát. Ellenkezőleg, a lépcsőjárástól még zihálva, kivágta legnagyobb aduját:

– Mondja meg, mi van a szekrény hátuljára írva a jobb alsó sarkában. A szőkeséget ez a huszárvágás valósággal letaglózta. – Es minek kellene ott lenni? Alighanem semminek – dadogta.

– Ha ez az én szekrényem, akkor két kezdőbetű van odaírva. E. és L. A nevem kezdőbetűi. Eva Lebenhart. Közvetlenül indulásunk előtt így jelöltük meg minden holminkat. Kérem, jöjjenek és nézzék meg. A szekrényt félrehúzták és megfordították. A jobb alsó sarkában nem túl mélyen, de olvashatóan bele volt vésve: EL. A fiatalemberek ezekután kivitték a szekrényt a folyosóra. Elöl ment a csendőr, mögötte az első fiatalember, amögött a szekrény, s a szekrény mögött a második fiatalember. A menetet a nagynéném zárta. A lépcsőfordulóban, ahol a kis csoport néhány pillanatra megállt, hogy a legények jobban megragadhassák a szekrényt, még elérte őket egy odafentről utánuk küldött harsány kiáltás:

– Na látják. Aztán, maguk zsidók, csodálkoznak, hogy az emberek nem szeretik magukat!

Mikor a nagynéném másnap lement a boltba, észrevette, hogy az ódon polgárház valamennyi ablaka csukva van, és gondosan be van függönyözve sűrű fehér függönnyel.

Nem is egy év múlva, 1946-ban pogrom dúlta föl ennek a nyugat-szlovákiai kisvárosnak a nyugalmát. A hadsereg sebtében odavezényelt egységeinek kellett megvédeniük azt a néhány zsidót, aki az egykor népes, háromezer lelket számláló zsidó hitközség tagjai közül túlélte a háborút. Ez a pogrom voltaképpen csupán valamiféle félig-meddig kitett pont volt a szlovák zsidók deportálásának és elgázosításának korszaka után. Nagynéném férjének a családját, ha csak a két nagyanyját, a két nagyapját, az apját, az anyját, a fivéreit és nővéreit, azok házastársait és gyerekeit: Amit, Willyt, Lajkót, Daisyt, Gizikét, Ilust... számítjuk – összesen harmincnégyen voltak –, mind egy szálig kiirtották.

A háború utáni első és utolsó pogrom, amelynek színhelye az a bizonyos nyugat-szlovákiai kisváros volt, mindössze néhány bordatöréssel végződött (leszámítva több tucat kemény ökölcsapást és néhány kivert metszőfogat), úgyhogy alapjában véve nem is volt miért panaszt tenni.

A zsidók háború utáni küzdelmének, hogy visszakapják a háború alatt törvénytelenül kisajátított vagyonukat, akárcsak a szlovák arizálók amiatti tiltakozásának, hogy ezt a vagyont a zsidóknak visszaadják, végül 1948 február 25-e után a kommunisták vetettek véget, méghozzá igencsak sajátos módon. Az arizálók vagyonát elkobozták. A zsidók örülhettek, hogy vagyonukat immár nem az arizálók birtokolják. Az arizálók örülhettek, hogy vagyonukat nem a zsidók birtokolják. És a kommunistáknak is bizonyára volt miért örülniük.

Éva nagynénémen kívül a háború utáni helyzetről kortársam és barátom, Goldberg Dávid apjától is sok mindent megtudtam. Goldberg Dávid apjának apja 1910-ben született. A háború előtt kiterjedt földbirtok tulajdonosa volt. Részletekben vásárolta össze hat fivérétől, akik egymás után, ki még az Osztrák–Magyar Monarchia idején, ki az első Csehszlovák Köztársaság alatt Budapestre, Bécsbe, Berlinbe és még ki tudja, hova költöztek.

Amikor Goldberg Dávid apjának apját egy napon hivatalos pecséttel ellátott illatos levélkében értesítették, hogy birtokának többé nem birtokosa, először néhány pillanatig döbbenten töprengett, aztán lefeküdt, és néhány nap múlva meghalt. Ezekben a napokban állítólag ágya felől csak mély sóhajokat és halk mormolást lehetett hallani: „Már megint kezdődik. Már megint itt van.” Felesége, Dávid nagymamája szerencsésebb volt. Sikerült még a szlovák fasiszták uralomra jutása előtt elhaláloznia.

Legkisebb fiuk, Dávid apja 1942-ben el tudta intézni, hogy mint mezőgazdasági dolgozó kivételt kapjon. Saját birtokának intézője lett. A háború utolsó évében a közeli erdőben bujkált. Agglegény volt. 1947-ben feleségül vett egy nála csaknem tizennyolc évvel fiatalabb szlovák árva lányt, aki még a huszadik évét sem töltötte be. Vele nemzette 1959-ben, negyvenkilenc évesen egyetlen utódát – Dávidot. Dávid apja ma nyolcvanegy éves. Ha megkérdezik, miként is folyt le vagyonának elkobzása, körülbelül így meséli el:

„1948 február 25-én megszűnt a háború utáni Csehszlovák Köztársaság. Az első, amit az új rendszertől kaptam, egy értesítés volt, mely szerint, mint apám egyetlen törvényes örökösétől, elkobozzák tőlem azt, amit apámtól a szlovák fasiszták koboztak el. Az indok, miként a »Határozat-ban« állt, az volt, hogy német nemzetiségű személy vagyok, s így értelemszerűen elvesztettem a második világháborút. A Vagyonelkobzási Bizottság »Határozata« 1948 március 17-én kelt. Iparkodtak. Sok időbe telt, mire sikerült meggyőzniük, hogy »német nemzetiségű személy« vagyok. Hét évbe. Eleinte egyáltalán nem akartam elhinni. Teljesen összezavarodva, ész nélkül futottam Pozsonyba, Husákhoz. Akkor a vagyonelkobzásoknak ő volt a felelőse. Azt mondtam neki: »Husák úr, egy zsidó nem lehet német«..Husák valamit válaszolt, méghozzá meglehetősen hosszan. Kedvesen, szinte cinkosán mosolygott rám. De abból, amit mondott, egy kukkot sem értettem. Csak ezt a néhány mondatot jegyeztem meg: »Én megértem önt. Sőt, bizonyos szempontból egyet is értek önnel. De a kor most nem a legmegfelelőbb. Kitartónak kell lennie. Ki kell várnia a kedvezőbb pillanatot.« Még egyszer hangsúlyoztam neki: »Egy zsidó nem lehet német.« De ő erre újra csak türelmesen elismételte mindazt, amit már előzőleg is elmondott. így hát elutaztam Prágába, Gottwaldhoz. Gottwald Slánskýhoz küldött. Azt mondta: »Én ugyan a Csehszlovák Köztársaság elnöke vagyok, de Szlovákia köztársaság a köztársaságban. A maga ügyében Bacílek a fejes. És Bacílek mint kommunista Slánskýnak van alárendelve.« Csakhogy Slánský akkor épp Moszkvában volt, hagytam hát egy levelet a hivatalában, amelyben a segítségét kértem. Megírtam neki, nem rendjén való, hogy konfiskálják a vagyonomat azért, mert németnek nyilvánítottak, noha zsidó vagyok. Slánský azt válaszolta, írt a kommunista párt járási bizottságának, hogy intézkedjenek az ügyemben, és hogy a döntés helytelen, mert egy zsidó tényleg nem lehet német. Nem telt bele négy-öt nap, és már kézhez is kaptam a válaszát. A pártelnök meg a párttitkár erre sietett intézkedni. Mind a ketten erőnek erejével azt akarták, hogy vegyek vissza huszonöt hektárt, és a többit hagyjam meg a falu lakóinak. Hogy ők aztán már a maradékot igazságosan szétosztják közöttük. Csakhogy a birtokom százötven-hektár volt. Így hát nem mentem bele. Egy idő múlva, nem sokkal ezután behívattak a Mezőgazdasági Megbízotti Hivatalba a falumbeliekkel együtt. Vagy tizenöten lehettek. Beszéltem Kopóval, a megbízott helyettesével. Fölszólított, hogy ha már olyan zsugori vagyok, legalább adjam el a birtokomat. Nyolcvanezer koronát ajánlott föl érte. Holott csak a major és a ház egy milliót ért. Az egész birtok értéke akkor két millió korona volt. Kárpótlásul felajánlott egy magyar birtokot nem messze Pozsonytól. A magyar elmenekült. Akkor megkérdeztem, ki írja alá annak a magyar birtoknak az adásvételi szerződését. Kopó azt mondta, majd ő. Nekem saját kezűleg kellett volna hitelesítenem a birtokom eladását, vagyis egyszer s mindenkorra, de a magyar Kopó kezével írta volna alá a szerződést, vagyis ki tudja, mennyi időre. Így aztán ebből se lett semmi.

Onnan egyenesen Bacílekhez mentem, de nem volt a hivatalában. Azt mondták, jöjjek egy hét múlva. Amikor a megbeszélt időben tiszteletemet tettem nála, Bacílek éppen egy mártoni kommunista képviselővel tárgyalt a dolgozószobájában, mert az állam akkoriban disznóhizlaldákat létesített. Nem volt elég disznóhús, hát állami hizlaldákat kezdtek építeni. Bacílek ennek ellenére behívott, ha már ott voltam. Nyájasan leültetett a karosszékébe, és folytatta a beszélgetést. A képviselő hímezett-hámozott, arra hivatkozott, hogy nincs mivel etetni a disznókat, mire Bacílek azt mondta: »Kulákod van elég. Sorra járod mindegyiket, és megmondod nekik, hogy adjanak húsz-huszonöt mázsa kukoricát a hizlaldának. És ha valamelyik nem ad?! Van revolvered? Van. Rántsd elő, és puffantsd le. Képviselő vagy, kommunista, nem eshet bántódásod. Szembeszegült az állammal. Ha nincs revolvered, majd én adok.« Én a beszélgetés egész ideje alatt Bacílek dolgozószobájában ültem. Miután végighallgattam a diskurzust, nyomban a képviselő távozása után úgy döntöttem, hogy a birtokot önként fölajánlom az államnak. Minden kényszer nélkül megkértem Bacíleket, hogy a birtokomból legyen állami gazdaság. Hagytam volna inkább agyonlövetni magam? Bacílek azonnal tárcsázott, és utasította az állami gazdaságot, hogy vegyék át a birtokomat. Csak akkor esett le a tantusz, hogy ezt az egész beszélgetést Bacílek akár el is játszhatta nekem. Már abból, ahogy össze voltak játszva, rá kellett volna jönnöm, hogy nem ez volt a bemutató előadás. Ezek a műkedvelők túljártak az eszemen. A kommunista képviselőt alighanem Bacílek titkára vagy valamelyik fullajtára alakította. Gottwaldnak igaza volt. Bacílek valóban »fejes« volt az ügyemben. De már nem volt mit tenni. Mikor Bacílek letette a kagylót, búcsúzóul azt mondta: »Rendben van. Helyes. Viszontlátásra.« Másnap eljöttek átvenni a birtokomat. Valahányszor kapacitáltak, hogy írjak alá valamit, azt mondtam, én már Bacíléknél mindent aláírtam, kérjenek tőle igazolást. Persze Bacíleknél sem írtam alá semmit. Nem is akart velem semmit aláíratni. Bokros teendői közepette nyilván megfeledkezett róla. Az átvevők meg nem ellenőriztek semmit. Csak annak az elismervénynek az átvételét írtam alá, amelyik igazolta, hogy átvették tőlem azt, amit átvettek. Ennek az írásnak köszönhetem, hogy máig pontosan tudom, mit vettek el. Aztán még két hónapig hagyták, hogy intézősködjem a birtokomon. A Szlovák Állam idején is én voltam a saját birtokom intézője. Sőt, a Szlovák Állam idején a vidékünkön elkobzott összes zsidóbirtok intézője is én voltam. Két hónap múlva a birtokot tagosították. Egy bizottság szállt ki ez ügyben a járási székhelyről. A parcellázók minden falusinak kimértek egy darab földet. Fél hektárt, egy hektárt, kinek menynyit. Az élő és a holt vagyont az állami gazdaság vette át. Elvitték a szalmát, a szénát, a lovakat, a teheneket. Mindent elvittek. A földosztáskor pedig nekem nemhogy semmit nem adtak, hanem még a szülőházamat is elvették. Attól fogva lakbért kellett fizetnem. És tudod, mi lett az egésznek a vége? Amikor 1952-ben Slánskyt perbe fogták, reggel hatkor beállított hozzám egy civil ruhás fogdmeg. Betuszkolt az autójába, és bevitt a járási székhelyre. Ott aztán az egyik helyiségben kihallgatott. Közvetlenül ezután egy másik titkos behozta a feleségemet is, és a szomszéd helyiségben ültette le. Azt akartak tudni, milyen kapcsolatban álltam Slánskyval, rokonok voltunk-e vagy ismerősök. Az egyik engem hallgatott ki, a másik a feleségemet, és minden kerek órában találkoztak a folyosón konzultáció végett. A kihallgatás reggel fél héttől este tizenegyig tartott. Az, aki kihallgatott, nem adott semmit enni. Azt sem engedte meg, hogy elmenjek venni valami ennivalót. Azt mondta, ő is éhes, mégis kibírja. Egy idő után aztán belátták, hogy ártatlan vagyok, hogy soha semmilyen Slánskyt nem ismertem mindaddig, amíg Gottwald nem küldött el hozzá. Megtalálták nálam Slánsky levelét, mert Slánsky hivatalában előkerült a levél másolata a címemmel együtt. Ezért látogattak el hozzám. Végül feleségestül hazaengedtek. Először mindenemből kiforgattak, aztán rám ijesztettek, majd amikor már koldusbotra juttattak, és jól begyullasztottak, hagytak a fenébe. Ez volt a proletárdiktatúra. Isten bizony, ahogy a magyarok mondják. Ez olyasmi, mint szlovákul a »na môj dušu«. Vagyis: Lelkemre. És mi az szlovákul, hogy »na môj dušu«? Semmi. Hát ugyanez magyarul az Isten bizony. Egy életre elment a kedvem tőle, hogy Bacílekhez járkáljak. És én még szerencsés voltam. Elvették a vagyonomat, és kész. A szomszéd községben megvádoltak két luteránust, fivérek voltak a szerencsétlenek, hogy elpusztítják a teheneket meg a disznókat. Hat évet kaptak Jáchymovban. És a vagyonuk természetesen az államé lett. Aztán a katolikusokra is rá járt a rúd. Egy közeli faluból – pedig erősen ludák falu volt – amiért nem akartak belépni a szövetkezetbe, elvittek negyven férfit, és bezárták őket. Adtak nekik egy küblit meg egy vödör ivóvizet, és nyelették velük az éhkoppot. Jöttek az asszonyok, hoztak kenyeret, tojást, sonkát... mindent, amijük csak volt a háznál. És azt hiszed, beengedték őket a férfiakhoz? A nyavalyát! Egy hét múlva aztán mind a negyvennek megjött az esze. Megkérdezték őket: »No, megokosodtatok végre?« Aláírta valamennyi. Végül a többi falumbelire is sor került. Mit gondolsz, ők jobban jártak? Megkapták az ukázt, hogy a falunkban meg kell alakítani a szövetkezetet. Erre ők azt mondták: »Amit az államtól kaptunk (vagyis amit az én birtokomból parcelláztak ki nekik), azt vihetitek, hanem amit az apánktól jussoltunk, ahhoz ne nyúljatok.« És akkoriban már sokan kommunisták voltak közülük. Sebaj. Eltartott ugyan egy ideig, de végül tőlük is mindent elvettek. A bank ugyanis nem volt hajlandó fizetni. Csak azoknak az aláírására adott pénzt, akiknek volt valamilyen ingatlanuk. Azon vettek a kommunisták traktort, meg ami kellett. Ha a pénzt valaki nem jól használta föl, a bank ráterhelte a kölcsönt a földekre azzal, hogy a pénzére a föld a fedezet. Aztán a kommunisták államosították a bankokat is. Remek egy rendszer volt az, az a kommunizmus.”

Dávid apjának története azonban ezzel korántsem ért véget, még ha azöregúr erről ma már nem szívesen beszél is. Mikor a szlovák kommunisták végre meggyőzték róla, hogy német, pontosabban szólva, mikor a szlovák kommunisták végre meggyőzték róla, hogy semmi értelme örökösen valakinek a nyakára járni, és bizonygatni, hogy nem német, nem volt és nemis lehetett az, egy nap valami ilyesmit mondott magának: „Ami történt, megtörtént.” Beköltözött a járási székhelyre, és az első adandó alkalommal jelentkezett a kommunista pártba. És a szlovák kommunisták becsületére legyen mondva, nem utasították el a kérelmét. Az öreg Goldberg persze akkor nem sejthette, hogy esetét a legmagasabb pártfórumokon is megtárgyalták, ahol is valaki fölvetette, ha már 1952-ben likvidálták a Központi Bizottság valamennyi zsidó tagját, talán nem ártana, ha néhány zsidót újra bevennének a pártba, nehogy utóbb még valaki ne adj' isten antiszemitizmust kezdjen emlegetni.

Dávid apja hosszú évekig megállta, hogy reggelente ne késsen el a munkából, ne lopjon, és munkaidő alatt ne ugorjon el sehova, a rábízott feladatokat mindig határidőre teljesítette, eljárt minden kötelező és nem kötelező rendezvényre és gyűlésre, és főként mindig pontosan ugyanúgy szavazott, ahogy a párt alapszervezetének elnöke. Már-már azt hitte, sikerül baj nélkül kihúznia addig, amíg békésen nyugdíjba vonulhat, csakhogy, amint az már ilyenkor lenni szokott, a párt alapszervezetének utolsó elnöke nem állt a megfelelő oldalon, úgyhogy Dávid apja 1968-ban megszavazott valamilyen határozatot, amiért 1970-ben, két hónappal a hatvanadik születésnapja előtt mint ellenforradalmárt kizárták a pártból. Ez Dávid apját rettenetesen felbőszítette. Olyannyira felbőszítette, hogy otthon, tizenegy éves kiskorú fia jelenlétében sem tett többé lakatot a szájára. A kis Dávid ebből kifolyólag a legveszedelmesebb államellenes kijelentések pergőtüzében nőtt fel. Az öreg Goldberg, aki addig évtizedeken át megadóan viselte sorsát, és ezenközben egyetlenegyszer sem könnyített magán holmi illetlen kifejezéssel, a gyerek füle hallatára meg semmiképpen sem, végül teljesen elvesztette az önuralmát. Eleinte nehezen ment neki a rendszer szapulása, a trágárságokról nem is beszélve. Éveken át féken tartott nyelve csak lassan eredt meg. Ahogy az elgémberedett kéz is csak fokozatosan lendül mozgásba, ám némi gyakorlás után már könnyedén képes erősen megmarkolni bármilyen tárgyat. így történt, hogy a kis Dávid, még mielőtt egyáltalában fölfoghatta volna, kik is azok a kommunisták, már tudta, hogy mocskos disznók, de ami ezt illeti, jobb, ha nem jár el a szája, mert könnyen megeshet, hogy azok a szemétládák szétrúgják a valagát. Az öreg Goldberg mintha végképp megfeledkezett volna az önfenntartás ösztönéről, népesnek éppen nem mondható háromtagú családja körében olyan harsány megátalkodottsággal táplálta magában ádáz haragját, hogy semmi csodálni való nem volt azon, ami történt, nevezetesen, hogy akkortájt immár tizenhét esztendős Dávid fia egy napon meglehetősen szerencsétlen képpel tért haza az érettségi bizonyítványt adó szakmunkásképzőből. A járási pártbizottság valamelyik kapatos instruktorának ugyanis aznap a Csehszlovák Ifjúsági Szüvetség iskolai alapszervezete által rendezett ideológiai továbbképzésen (megjelenés kötelező) a tornaterembe összeterelt tanulóifjúságnak szerfölött megindítóan sikerült ecsetelnie hajdani országépítő hevületét, elábrándoznia azon, „milyen felemelő érzés évek múltán is lelkesedni a tudományos kommunizmus és a proletár internacionalizmus eszméiért”. A szemmel láthatóan erős szeszmámorban leledző járási instruktort mindinkább elragadta a szent révület: „Ah, hol vannak azok a csodálatos ötvenes évek, azok az égszínkék ingek, és a mi önzetlen lelkesedésünk, az Ifjúsági Duzzasztógát, az Ifjúsági Vasút, a mai fiatalság szemében már semminek sincs becsülete”, ésígytovább ésatöbbi. Mindenki, aki élete egy részét a kommunizmusban élte le, betéve tudja az efféle szónoklatokat. És a behemót, hájas, ötven körüli járási instruktor addig mondta, mondta, mígnem akaratlanul is arra késztette az ifjú Goldberget, hogy vállalva a közszereplés ódiumát, elmondja szűzbeszédét. Dávid egyszer csak az egész iskola színe előtt felpattant, mindennemű engedélykérést mellőzve átvette az instruktortól a szót, és noha a járási instruktor kezdetben azt hitte, ismét sikerült lángra gyújtania egy ifjú szívet, s elköteleznie a nagy történelmi harcnak, nyomban lerontotta a kedvező benyomást azzal, hogy a lámpalázba, kamasz voltába és a témába belevörösödve, az első pillanattól fogva eszelős rikácsolásba kezdett, méghozzá a következőképpen:

„Hallja, miféle állatságokat hord maga itt össze? Mit akar velünk megetetni? Nézzen szét maga körül, hogy jobban lássa, mekkora rakás szart tojt nekünk ide. Most itt állunk benne nyakig, és nem tudjuk, hogyan másszunk ki belőle. Magának meg, ahelyett hogy beismerné, a maga műve ez az undorító, büdös szarkupac, és legalább egy kicsit szégyenkezne miatta, magának még van pofája itt részegen arról sóderolni, milyen baromi jó volt magának és a magaféléknek, amikor ezt a rakás szart közös erővel ideszarták. Hogy élvezhettek közben. Hogy nyomták tiszta erejükből, és hogy el voltak ájulva attól az oltári fasza valamitől, amit kipréseltek magukból. Csoda, hogy a seggük szét nem repedt bele. Nézzenek legalább egyszer férfiasan maguk alá, és mondják meg, hogy az a rakás szar csakugyan hasonlít-e a maguk híres álmaira és vágyaira és a maguk fene nagy eszményeire. Nézzenek már egyszer végre szembe a valósággal: nem habos tortát szartak ide nekünk! Akkor meg mi a francnak szívóskodnak? Ha csak azt akarnák, hogy csupa kötelességből csípjük a maguk undorító, büdös szarát, még csak kibírnánk valahogy. De maguk többet akarnak. Azt akarják, hogy csodáljuk a vágyaikat és az álmaikat, amikre azalatt gondoltak, amiközben ezt a szart szarták. És ez már több a soknál!”

Természetesen egy sokkal kevésbé szigorú korban is elég lett volna egy ennél sokkal kisebb kihágás is ahhoz, hogy valakit azonnali hatállyal kicsapjanak az iskolából. Amikor Dávid este elmesélte apjának a dolgot, az öreg annyira megrémült, hogy torkán akadt az a bizonyos egyetlen, sok-sok állampolgár által az efféle esetekre tartogatott sóhaj is, mármint a: „kurrrva kommunisták” jellegű sóhaj. S bár az öreg Goldberg fenti, csupán gondolatban kinyilvánított véleményében a kommunistákat tette felelőssé a fiát ért szerencsétlenségért, súlyos hiba volna lebecsülni az értelmi képességeit. Az első pillanattól fogva tökéletesen tisztában volt vele, hogy valójában egyedül magát okolhatja a történtekért. Így hát az a bizonyos – még ha csak gondolatban is kimondott – „kurva kommunisták” volt az utolsó szitok, amely elhagyta a száját. A sokk visszazökkentette eredeti lelkiállapotába, úgyhogy amikor tizennégy évvel később megismerkedtem vele, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a tisztes öregúr, aki miután hazánkban is megbukott a kommunizmus, még az óvatos nyilvános mosolygást is megkockáztatta, képes volt egykor enyhén összeszorított ajkai közül folyamatosan olyan szókapcsolatokat kibocsátani, amelyek súlyát egyszülött fiának zsenge válla nem bírta elviselni.

Dávid bukása iszonytató volt. Nem egész három nap múlva megpróbálta fölvágni az ereit. De ahogy az már ilyenkor lenni szokott, nem fordult szakemberhez, ráadásul többet ivott a kelleténél, így aztán nem csoda, hogy a jobb keze csuklóján borotvapengével végzett lassú, tétova nyiszitelés közben (Dávid balkezes) végül elnyomta a buzgóság. Később, miután összebarátkoztunk, így számolt be akkori lelkiállapotáról: „Amikor tornatermi szónoklatom végére értem, úgy éreztem, az egész világ ellenem fordult, és a következő pillanatban maga alá temet. Az egészből mégis az volt a legrosszabb, amit az osztályfőnököm mondott. Szónoki remeklésem után nyomban kivezetett az öltözőbe, és sietett közölni velem, ne vegyem a dolgot személyeskedésnek, de meg kell értenem, neki javasolnia kell azonnali kizárásomat. Aztán az a rohadék még szó szerint azt mondta: »Nekem is az a véleményem, mint magának, de nincs más választásom. Értse meg. És a jövőben jobban teszi, ha nem figyel oda arra, amit ezek beszélnek, akkor békén hagyják.« Szavai azóta is folyvást a fülemben csengenek. »Nekem is az a véleményem, mint magának, de...« »Nekem is az a véleményem, mint magának, de...«”

Hanem, hogy ne legyek a tanári karral szemben igazságtalan, nem Dávid osztályfőnöke volt az egyetlen, aki az ifjú Goldberg szerepléséről, még ha igencsak sajátságos módon is, de pozitívan nyilatkozott. Veretes nyelvezete szlováktanárnőjét is elkápráztatta. Este, mielőtt férjével, mondjuk úgy, hogy nyugovóra tértek, részletesen beszámolt az esetről, és beszámolója végén elismerően hozzátette: „Pedig ha láttad volna a fogalmazványait. Kínszenvedés volt elolvasni őket. Egyiknek sem volt se füle, se farka. És lám, egy Cicero veszett el benne.”

Aztán még egy váratlan csapás következett. Valakinek a járási pártbizottságon bámulatosan rövid idő alatt feltűnt, hogy a Goldberg Dávid egy cseppet sem hangzik szlovákosan, és rögvest nyomozni kezdett az ügyben. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy ez a Sherlock Holmes, illetve – kommunistáról lévén szó – inkább Szimatov eljusson a végkövetkeztetésig, miszerint Goldberg Dávid apja tulajdonképpen kulák, a rendszer megbúvó ellensége, aki jelenleg Izraelben élő nővére révén, noha konspirációs okokból több mint huszonöt éve nem levelez vele, szoros kapcsolatban áll a cionista mozgalommal. Úgyhogy az öreg Goldberg 1968-ban, valamiféle közelebbről meg nem határozott „külső” utasításokat követve, a köztársaság felforgatásán munkálkodott, és bizonyára erre tanítja a jómadár fiát is. A járási instruktor ezek után úgy vélte, legfőbb ideje, hogy minderről az ifjabb Goldberg is tudomást szerezzen. Dávid, hatalmas meglepetésére, életében először értesült apja zsidó származásáról, amiből, a járási instruktor szavai szerint, teljesen logikusan következett, hogy ő is zsidó, sőt mi több, a cionista világmozgalom reménybeli ügynöke. Az öreg Goldberg így nem hallgathatta el többé a fia előtt azt, amire az elmúlt huszonöt évben igyekezett nem gondolni. Beszélnie kellett Dávidnak a szlovákiai zsidók tömeges üldöztetéséről, a bátyjáról, akiről a mai napig nem tudja, voltaképpen melyik koncentrációs táborban pusztult el, a nővéréről, aki rögtön a háború után kivándorolt Izraelbe (akkor még Palesztinába), arról, hogyan forgatták ki mindenéből először a szlovák fasiszták, aztán a szlovák kommunisták. S ezen a napon kezdődtek el Dávid nagy lelkizései, melyekkel a mai napig képtelen fölhagyni.

Ami Dávidot és az élettörténetét illeti, mindkettővel csak a közelmúltban ismerkedtem meg. 1989 novemberében hazámban kommunistaellenes polgári forradalom tört ki. Alig tíz hétre rá egy régi, félig romos pozsonyi kóser kifőzdében megalakult a Zsidó Fórum, s a szlovák zsidóknak ezen a minden korosztályt képviselő, 1969 óta első népesebb összejövetelén tűnt fel Dávid. Mint később, a szlovák zsidóság előzetes összeszámlálása után kiderült, a haború előtti nyolcvankilenc ezres zsidó népességből, amelyből a háborút hozzávetőlegesen tizennyolc ezren élték túl, mára Szlovákiában nintegy három és fél ezer zsidó maradt. A kommunizmus negyvenéves uralmát követően, amikor minden józan ítélőképességű ember számára többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy a szlovák zsidók tragédiája bevégeztetett, és a szlovák zsidóság már csak öregség és betegség gyötörte utolsó képviselőjének halálára vár, a szlovák közvélemény szeme láttára váratlanul felbukkant a fiatal zsidók új nemzedéke. A kommunizmus mélységeiből merült föl. És ugyanakkor minden egyes tagja külön-külön a saját mélységeiből is. Az ebihal békává cseperedett. Kinőtt a hátsó lába, a mellső lába, kifejlődött a tüdeje. És most elérte a partot. Kezd kikapaszkodni a vízből: itt vagyok. A nyitott ablakokon benézve látom az idegen házakban a szekrényeimet. Számomra ismeretlen emberek hálószobáiban állnak. És ezek az emberek megütközve kezdik behúzni sűrű, fehér függönyeiket.

Dávid a barátságunkba bevonta a cimboráját, Szerafint is. Egy jólelkű, hithű katolikus szlovák fiút. Azelőtt Dávid éveken át vele folytatta végehossza nincs beszélgetéseit. Szerafin a legapróbb részletekig ismeri a szlovák zsidók történetét. A zsidók tragédiáját saját nemzete, a szlovák nemzet tragédiájaként fogja fel. Mint jó katolikus, a megbékélés híve, vitáink szemlátomást mérhetetlen szenvedést okoznak neki. Valahányszor képtelen velem egyetérteni, valamiféle szótlan alázattal az égre emeli tekintetét, és hallgat. Szerafin azt mondja:

„Ha visszakövetelitek a vagyonotokat, azzal csak újabb gyűlöletet szítotok. Inkább fogadjátok el a bocsánatkérésünket, és borítsatok fátylat a múltra. Békéljünk meg végre egymással, költözzön béke a szíveinkbe. Kezdjünk mindent újra, tiszta lappal, mintha azok a dolgok sohasem történtek volna meg. Hiszen a kommunizmus számunkra, szlovákok számára elég nagy büntetés volt a zsidókkal szemben elkövetett megannyi jogtiprásért.”

Amint Szerafin befejezi, égre emeli tekintetét, mert sejti, mi lesz a válasz, és azt is előre tudja, hogy nem érthet majd egyet vele. Így hát én veszem át a szót:

„Szerafin. Jól figyelj rám. A háború alatt jogtalanul elkobozták a zsidók vagyonát, megfosztották őket emberi és állampolgári jogaiktól, aztán koldusszegényen, marhavagonokban, koncentrációs táborokba deportálták, hogy ne kelljen nap nap után látni a nyomorúságukat. És most, negyvenöt évvel a háború után, bennünket, ezeknek a zsidóknak az utódait arra buzdítasz, ahogy te mondod, a testvéri szeretet által vezérelve: »Nézzétek, ami történt, megtörtént. A vagyonotokat ugyan nem adjuk vissza, ahogy nem adhatjuk vissza szeretteitek életét sem, másrészt viszont szeretnénk szívből azt mondani nektek: Bocsássatok meg.« Csakhogy, Szerfi, megfeledkezel róla, hogy neked tőlem nincs miért bocsánatot kérned. Te semmi rosszat nem követtél el ellenem. És én ezért nem fogadhatom el a te bocsánatkérésedet, akármilyen őszintén gondolod is. Azoknak kellene elnézést kérniük, akik azokat a disznóságokat elkövették, azoktól, akiknek a rovására elkövették őket. Csak a meggyilkoltak fogadhatják el gyilkosaik bocsánatkérését. Csak ők bocsáthatnak meg nekik. Hogy bocsáthatnék meg én neked? Hiszen te semmivel se vétettél ellenem. Te ártatlan vagy. Senkinek sincs rá joga, hogy téged felelőssé tegyen olyasmiért, ami abban az időben történt, amikor még nem is éltél. Ez képtelenség. Csakhogy fogd már fel végre, ugyanilyen képtelenség az is, hogy te, aki akkor még nem éltél, elnézést kérj tőlem, aki akkor még nem éltem, és hogy én, aki akkor még nem voltam a világon, megbocsássak neked, aki akkor még nem voltál a világon, valamiért, amit nem követhettél el, annál az egyszerű oknál fogva, hogy akkor még nem éltél. (Szerafin égre emeli tekintetét: „Két malomban őrölünk.”) Jó, de kérlek, hagyd, hogy befejezzem. Éppen azért, amit mondtam, hagyjuk most a bocsánatkérés kérdését, és nézzük a dolog másik oldalát. Nemzeted akkori képviselői (és néhányan közülük – bár már igen öregek – még ma is élnek) először mindenétől megfosztották, aztán halálba küldték nemzetem akkori tagjainak több mint a felét. Tették pedig ezt azért, s ezt te sem tagadod, hogy megszerezzék a vagyonukat. Hogy megszerezzék a vagyonukat a maguk és a gyerekeik számára, mert ha a háború nem úgy ér véget, ahogy véget ért, gyerekeik törvényes örökösei lettek volna újonnan szerzett vagyonuknak. A gyerekeik gyerekei pedig szintén örökölték volna az ő szüleik örökölt vagyonát, és így tovább. Vagyis ha nem adjátok vissza a vagyonunkat, az a következő precedenshez vezet: nemzetetek, a szlovák nemzet kultúrájába beépítitek azt az információt, hogy a rablás és a gyilkolás hasznos tevékenység, hiszen végeredményben a rabló is, a gyilkos is jól jár. És ha nem is közvetlenül a rabló vagy a gyilkos, akkor legalább a gyerekei vagy az unokái. Szlovákiában ma alig van zsidó, de a meggyilkoltak vagyonát senki sem kapta vissza. Igaz, volt idő, amikor egy kicsit félni kellett emiatt, de megérte. A bűn elévült, a vagyon megmaradt. Vagyis az idősebb nemzedék voltaképpen föláldozta magát az utána következő nemzedékekért. És ezek a nemzedékek meg is őrzik ezért az emlékezetükben. Végtére is apáik nemzedékének minden tagja valóságos szent volt. Milyen megható! És mindez attól függetlenül fog végbemenni, hogy te, Szerfi, tudomást veszel-e a dologról, vagy sem. Csakhogy én, veled ellentétben, a szlovákoknak jót akarok. (Szerafin könyörgőn égre emelte tekintetét: „Ne tréfálj.”) Igen is jót. És ez nem tréfa. Én a szlovák nemzetnek csakis a javát akarom. Ezért próbálom történelmi emlékezetébe bekódolni a felismerést, hogy „semmi sem tart örökké”. És hogy semmilyen disznóság nem évül el. Hogy egyszer mindenre fény derül, még ha évtizedek múltán is. És hogy ezért jobb, ha nem használjuk ki a kínálkozó alkalmakat, bármennyire csábítónak látszanak is egy adott pillanatban. Mert alkalomból mindig sok volt. Például volt egy ilyen is: Képzeld el, hogy megválasztottak országgyűlési képviselőnek, és az országgyűlés, amelynek teljes jogú tagja vagy, fajgyűlölő, zsidóellenes törvényeket szavaz meg. Te azonban a háború után majd azt állítod, és e tekintetben valóban nem fogsz hazudni, hogy akkor, amikor a képviselők szavaztak, nem tartózkodtál a teremben, ahol a szavazást megejtették. Azt mondod, éppen a büfében voltál, vagy vécén. De ez lényegtelen. Amikor a büféből vagy a vécéről visszatérsz, és megállapítod, hogy a szóban forgó törvényeket megszavazták, nyugodtan visszaülsz a képviselői székedbe, nem tiltakozol, nem mondasz le. Aztán egy idő múlva (teljesen véletlenül, pusztán a körülmények egybeesése folytán) eszedbe jut valaki, akinek nagyon megtetszett, mondjuk, a háza. Ilyen házról álmodoztál már évekkel a háború előtt is. A ház ráadásul igen szép helyen áll. Elkezdesz hát sündörögni az illető körül. Ő meg, ez az ember, természetesen egy zsidó, foglalkozására nézve nőgyógyász, orvos, intelligens teremtmény lévén (még ha ehhez nincs is szükség túlontúl nagy intelligenciára), végül megérti: képviselő vagy, jók az összeköttetéseid. Azt is látja, mi zajlik körülötte. Ezért nem sokat akadékoskodik, eladja neked a házát. Csakhogy olyan időben adja el, s ez ellen már igazán nincs mit tenni, amikor a megszavazott törvény értelmében, melynek jóváhagyásakor nem tiltakoztál, még ha a szavazás pillanatában a büfében vagy vécén voltál is, faji szempontból kifogásolható személynek semminemű pénze nem lehet. Úgyhogy az egész összeget, amit a házért kifizetsz neki, automatikusan átutalják a bank egy elkülönített számlájára. Te persze ettől függetlenül tisztességesen leperkálod neki a vételárat az utolsó fillérig. Rámegy a feleséged egész hozománya (egyébként ma már több mint nyolcvanéves vagy, de az asszony még mindig a szemedre hányja, hogy elherdáltad a pénzét, mivel a háború után a házat mint arizálóktól elvették tőletek, és negyvenöt éven át hallgatni egy feleség szemrehányásait, az már magában is felér a tisztítótűz minden kínjával). Mint a háború után kiderül, a szlovák zsidók deportálásának költségeit az elkülönített bankszámlára átutalt pénzből fedezték. Te azonban 1942-ben, a ház megvételének évében valóban segítesz az ingatlan egykori tulajdonosán. Nem deportálják. Megmentetted az életét. Ki tehet róla, hogy 1944-ben, a szlovák nemzeti felkelés leverése után ismét elindultak a transzportok, csak nem te?! Elvégre te még 1944-ben is felajánlottad neki, hogy veled együtt rejtőzzön el a közeli faluban, ahol megbízható ismerőseid voltak, s ahol csendben ki akartad várni a háború végét. Hiszen tudtad, hogy visszavonhatatlanul közeledik. Ő elutasította az ajánlatodat azzal, hogy ha már eddig kibírta, a háború befejezéséig talán csak kihúzza valahogy a házában (pardon, a volt házában), mivel nagylelkűen megengedted, hogy továbbra is ott lakjon a földszinti traktusban, sőt még lakbért sem kértél tőle. Sajnos elszámította magát. Az utolsó vonattal elviszik a feleségével együtt. Soha többé nem tér vissza. De neked semmi közöd az egészhez. Te megvetted a házát, nem arizáltad, ahogy mindenáron rád akarják bizonyítani. Te hagytad, hogy továbbra is a házában lakjon ingyen, s végül még azt a lehetőséget is fölajánlottad neki, hogy veled együtt rejtőzzön el. A legszentebb keresztényi elvek szellemében cselekedtél: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Elvégre keresztény vagy, katolikus. És hogy a parlament, amelynek tagja voltál, elfogadott valamiféle zsidótörvényeket? Mi dolgod neked azzal! Hiszen te akkor épp a büfében vagy vécén voltál. Istenkém, ki tudna ellenállni?

Szerfi, hiszen valójában nem te, én vagyok az, aki a nemzetednek erkölcsi útmutatással szolgál. Te azt mondod: Nemzetem, ha az ember ájtatos képet vág, sok mindent elnéznek neki. Én meg azt: Egy nemzetet mindig a tettei szerint ítélnek meg, és nem aszerint, milyen képet vág, s ez természetesen érvényes az én nemzetemre is. Csakhogy a zsidó nemzet ezt tudja. Mindig is tudta: Szemet szemért, fogat fogért. Ezért ügyel rá, hogy minél kevesebb szemet és fogat verjen ki. (Szerafin ezúttal nem emelte égre a tekintetét, hanem elöntötte az igazak haragja: „És amit a tieid Izraelben művelnek? Agyba-főbe verik a palesztinokat.”) Már megbocsáss, Szerafin, de nekem az izraeli palesztinok ütlegeléséhez ugyanannyi közöm van, mint neked a szlovák zsidók 1942-es kiirtásához. Vagyis semmi. Vagy talán azért, amiért egy zsidó bárhol a világon megüt egy nem zsidót, a világ minden zsidója felelős? Ha azt mondod, igen, akkor személy szerint te is felelős vagy a rokonaim meggyilkolásáért. Ha a bűn értelmezése térben kiterjeszthető, miért ne lenne kiterjeszthető időben is. Ráadásul, mit tudsz te az Izraeli helyzetről? Honnan veszed, hogy ott a palesztinok békésen járnak-kelnek az utcán, minden polgártársuknak udvariasan köszönnek, szorgalmasan dolgoznak, és semmibe se ütik bele az orrukat, azoknak az undorító, kampós orrú, pajeszos zsidóknak meg egyébre sincs gondjuk, mint hogy azokba a szerencsétlenekbe belelőjenek? Ezzel a kommunisták beszélték tele a fejedet. Félévenként egyszer rendszeresen közölték ezt a hírt a napilapjukban, a Pravdában. Emlékezz csak vissza. Ami pedig Izraelt illeti, te éppen annyit tudsz róla, mint én. Vagyis szart. Akkor meg, kérlek, ne dumálj itt nekem.”

Szerafin mindig elnézést kér tőlem ezért a kirohanásáért. Égre emeli a tekintetét, csikorgatja a fogát, összekulcsolja a kezét, és pattogtatja az ujjait, olyan kíméletlenül, hogy két kilométeres körzetben hallható a ropogósuk. Tudja, hogy a vitának vége. Hogy tovább nem vezet út. Lélekben az Úr bocsánatáért esedezik. Érzi, hogy ismét csalatkozott önmagában. Az az átkozott kommunista propaganda. Annyi ideig sulykolták belénk ezt a hazug elképzelést, hogy még az istenfélő Szerafinnak is vérévé vált. E szerint a tálalás szerint a szlovák zsidókat 1942-ben azért fosztották meg a javaiktól, és gyilkolták halomra, mert mondjuk 1980-ban Izraelben a zsidók elnyomják a palesztinokat. De, és ezt itt és most kínvallatás nélkül ki akarom mondani, és ki kell mondanom, egyébként Szerafin tényleg nagyon rendes srác. Csak hát leben ist hart.