A hódító és az engedelmes Erosz

A mindennapi élet egyik legérdekesebb „játszmájában” – hogy Eric Berne kifejezését használjuk – a szerelemben sokféle szereposztás van,¹ még felsorolni is nehéz volna. Ahány helyzet, szinte annyi eset. Az élet sokféleségét a filozófia, nevezetesen ez esetben a szerelemfilozófia igyekszik elemezni. Kétségkívül megfigyelhető a XX. század végén az a tendencia, hogy – a nő emancipálódásával párhuzamosan – az Én és Te „normális” viszonyában új jelenségek is mutatkoznak. S ezek nem lehetnek függetlenek az általános” társadalmi trendektől, amelyek az elidegenedés (az emberek egymáshoz való viszonyának kiüresedése és a „másik” puszta eszközként való felhasználása) megerősödését jelzik számunkra. A szerelemben az elidegenedési tendencia ugyanúgy megmutatkozik, mint a politikai, a gazdasági és egyéb szférákban.

Ez annyit jelent, hogy a „játszma” résztvevői a „másikat” egyre inkább el akarják csábítani (tehát hatalmat gyakorolni a „másik” felett), illetve egyre inkább engednek a „másiknak” való alávetettség érzésének. A hódító és az engedelmes Erosz talán napjaink legfigyelemreméltóbb jelensége, amit az érzékeny társadalomfilozófusok már a tömeges megjelenés előtt próbáltak leírni. Mi néhány filozófiai, illetve irodalmi példán kívánjuk elemezni, mi is a hódító és az engedelmes Erósz lényege.

1. A CSÁBÍTÓ ÉS A KACÉR

A szerelemfilozófiában a hódító kétféle, első pillantásra mindenképpen ellentétes magatartásformája az, amit a csábító (általában férfi) és a kacér (általában nő) képvisel. Hiszen többnyire az egyik a másikat csábítja, a másik pedig az egyik számára kacér.

Az indíttatás azonban egy: mindkét magatartási forma a szexualitáshoz (vigyázat: nem a szerelemhez!) vezető út „játszmáihoz” tartozik, amelynek alapmotívuma a másik fél figyelmének felkeltése, s meghódítása. De mi a végcél? Van-e a csábításnak és a kacérságnak egyáltalán végcélja? Mint magának a szerelmi kapcsolatnak, amelynek beteljesülése az, amikor a két fél egymásé lesz. Miközben a mindennapok filozófiájából jól tudjuk, hogy ma is van ilyen ideális viszony, amely során a beteljesülés nem marad el, sőt, a férfi és a nő teljes kielégüléshez, kiteljesedéshez jut el, tudnunk kell – s különösen a XIX. és XX. századi gondolkodás történetében figyelhető meg ez a jelenség –, hogy egyre gyakoribb a l’art pour l’art csábítás és a l’art pour l’art kacérság. Ezekre pedig az a jellemző, hogy céltalan: mind a csábítás, mind a kacérság kimerül a folyamatban. Azaz elmarad a beteljesülés. Véleményünk szerint ez is mutatja az ember intim szférájának egyre erőteljesebb és korunkban egyre kiterjedtebb elidegenülését.²

Ha a hódításnak e kétféle alapmagatartását akarjuk elemezni, érdemes figyelmünket a dán Sören Kierkegaard és a német Georg Simmel ezzel kapcsolatos fejtegetései felé fordítanunk.

A premodern csábító

Kierkegaard Vagy-vagy című főművében (különösen A csábító naplója és a Don Juanról szóló fejezetekben) már a XIX. század első felében leírja, mi a csábítás lényege. Rendkívül érzékenyen volt képes bemutatni a férfi és a női lélek titkait, csábítás közbeni rezdüléseit. Regina Olsennel való – talán máig enigmatikus – viszonya sok mindenre megtanította. Elsősorban is arra, hogy a csábító szerinte mindig a férfi, s az elcsábított mindig a fiatal lány, s nem az érett asszony.³ Tudta, hogy a csábítás tulajdonképpen: trükk, aminek segítségével meghódíthatjuk a gyanútlan fiatal lányt.

De mi is a kierkegaard-i csábítás lényege, milyen benne férfi és nő egymáshoz való viszonya? Kierkegaard szerint a nő nem önálló egzisztenciával bíró személy, hanem „lényegében másért való lét”,⁴ akinek a szűziesség és a báj a jellemzői. Tehát szükséges, hogy valamilyen cselekvés irányuljon rá a férfi részéről. Ez a csábítás. De a csábítás célja Kierkegaard-nál platonikus, szellemi, hiszen a fiatal lány meghódításának csak a folyamata érdekes számára, az elgondolt hódítás. Ennek minden részletét igyekszik kiélvezni, lépésről lépésre haladva a lány meghódítása felé. A csábítás így egy racionálisan, tudatosan vezérelt folyamattá válik, amelyben elsősorban nem az érzelmek játsszák a főszerepet. A kierkegaard-i csábítót ezért is nem lehet szerelmesnek tartani. S a csábítási trükk leglényegesebb jellemzője, hogy megtorpan a „vég”, a beteljesülés előtt. Van ebben valami félelem a „végtől”, ami után már nincs semmi, s a folyamat megszakadásával eltűnik a csábítás varázsa. Ez a csábításmechanizmus egy premodern nő-koncepción nyugszik, ahol a nő puszta tárgy, sőt olyan dolog, akit/amit el kell venni, de ami/aki igazán nem érdekli a „vevőt”. Nemi szerelemről, testi kapcsolatról Kierkegaard-nál tulajdonképpen nincs szó, maximum csak erotikáról. Arról az erotikáról, amit az ember, helyesebben a férfi érez, amikor az elgondolt hódítást kitervezi és véghezviszi.

Kissé más, némileg ennek ellentmondó mindaz, amit Kierkegaard Mozart Don Giovanni című operájával kapcsolatban kifejt. Itt ugyanis már konkrét csábítás is történik, akkor is, ha éppen a Lorenzo Da Ponte által írt szövegkönyv (nem véletlenül tetszhetett ez Kierkegaard-nak) nélkülözi a csábítás testi jeleneteit.⁵ Ugyanakkor Leporello regiszteráriájából pontosan tudjuk, hány nő esett áldozatul Don Giovanni csábításának. Úgy tűnik tehát, hogy a bővérű Don Giovanniról készült Mozart opera elmozdul a testiség felé. Tudjuk, hogy maga Kierkegaard is megkülönböztetett érzéki-erotikus csábítót és a szellemi síkú csábítót. Szimpatizál az előbbivel, de csak az utóbbit tudja megvalósítani mind életében, mind műveiben. A Don Giovanni-féle „közvetlen-erotikus” így inkább csak egy vágyott állapot maradt számára, szinte elérhetetlen, s talán éppen ezért vonzó.

Kierkegaard tudta is magáról, hogy igazából képtelen a beteljesült kapcsolatig (a szerelemig) eljutni. De az a típusú ember volt, aki ezzel az igen szuggesztív csábítás-technikával igen nagy népszerűségre tett szert még a XIX. században, írók és művészek körében. Említsük itt meg az 1992-es londoni életmű-kiállítása után méltán újból felfedezett Edward Munch esetét. A norvég festő a kierkegaard-ihoz sok mindenben hasonlító életfelfogást képviselt és ilyen kapcsolatot alakított ki Tulla Larsennel: Munch is meghátrált a beteljesülés pillanata előtt. Munch képein – különösen az Élet-fríz sorozaton – éppen a szerelem lehetetlenségét, a szerelmi viszonnyal járó mindig csak negatív érzelmeket (aggódás, gond, melankólia, féltékenység, elválás) ábrázolja, sohasem a pozitívumait. Ez a koncepciózus Munch-féle festészet sokat köszönhet annak az életérzésnek, amit Kierkegaard is kifejezett, s így Munch szinte a kierkegaard-i eszmék egyik ábrázolója is a művészetben.

A modern kacér nő Simmelnél

Kierkegaard-hoz képest sokkal modernebb álláspontot képvisel a hódító Erosz témájában a XX. század elején írt műveiben George Simmel. A kacérság lélektana című írásában már a nők kacérsághoz való jogáról beszél. Magát a kacérságot az igen-nem dialektikájában fogta föl. „A kacér az, aki váltogatva, vagy éppen egyszerre engedékeny és elutasító, jelképesen, utalásszerűén, úgyszólván a ’távolból’ mond igent és nemet, ad is meg nem is.”⁶ Itt ugyanarról van szó, amit Kant „cél nélküli célszerűségnek” nevezett. A nő célja a kacérsággal „az, hogy tessék, lebilincseljen, hogy kívánják – de anélkül, hogy bármiképpen is szaván foghatnák. Teljességgel ’célszerűen’ viselkedik, de azt a ’célt’, amely felé ennek az eljárásnak a valóság szférájában haladnia kellene, elveti és a játék tisztán szubjektív élvezetévé légiesíti.”⁷ A kacér nő tehát Simmel szerint nem tesz mást, mint játszik, ahogyan végeredményben Kierkegaard-nál trükkel hódít a csábító. A kacér nőnek ugyanaz a célja, mint a férfinak a csábítással: meghódítani a „másikat”, de végeredményben nem odaadni magát teljesen. Az Én és Te harmonikus szerelmi egysége sem a csábítónak, sem a kacérnak nem célja. így kimarad az egészből a testi kapcsolat. Az elidegenedés jelenségének arról a megjelenési formájáról van itt szó, amely áthatja az ember érzelmi szféráját: hogy ugyanis elválik egymástól a céltételezés és a célmegvalósítás, s így féloldalas viszony jön létre. Ezzel a személyiség lelki szférája mindenképpen csorbul, esetleg deformálódik, amely a magány-érzet, a félelem-érzet, a szorongás növekvő súlyában mérhető le az embereknél. Mégis azt kell mondanunk, hogy mindez szorosan hozzátartozik az emberi kapcsolatrendszer közvetítettségéhez (más szóval kulturáltságához) is.⁸ Sőt, a csábításban és a kacérságban az ember kipróbálhatja nemcsak személyisége vonzását, hanem – igaz szellemi síkon – szerelmi erejét is.

S melyik győz? A csábító (férfi) vagy a kacér, (nő)? A XX. század mindennapjaiban megindul a versengés a csábító és a kacér között. Felcserélődnek a „játszmák” szereplői is, férfi is lehet kacér, nő is lehet csábító. Csakhogy például elcsábított nő nem lehet kacér, mert rá éppen az jellemző, hogy elcsábítható, azaz hogy igent mond a végén. A kacér nő már a folyamat elején tudja, hogy nem csábítható el. A csábításnak ezért nem lehet kacér nő a tárgya, mert akkor nem érheti el célját. De paradox módon a csábító ugyanazt akarja, mint a kacér nő (s ebben hasonlóak), hogy a végén mindkettő nemet mondjon. A csábító és a kacér „a végén” ugyanaz az akarattalanság.

A XX. századi művészetben és irodalomban szintén fellelhető a csábítás és a kacérság ábrázolása. Az egymásra-nem-találás jó példája Alberto Moravia A közönyösök című műve. Moravia a XX. századnak ebben a talán leghíresebb olasz regényében leírja, hogyan kacérkodik Lisa Michelével, hogyan csábítja el a fiatal Carlát a tapasztalt Leo. De az egyik kapcsolat önpusztítással, a másik boldogtalan, már induláskor kiüresedett kényszerházassággal végződik. Moravia ezzel mutat rá a csábítás és a kacérság öncélként való felhasználásának kiúttalanságára, arra tulajdonképpen, hogy hova is vezetnek azok a folyamatok, amiket akár Kierkegaard, akár Simmel leírtak. Ha megfigyeljük a mindennapok pszichikai reakcióit, érzékelhetjük, hogy az emberek, a l’art pour l’art csábítástól és a l’art pour l’art kacérságtól tartva, inkább önmaguk felé fordulnak, gyakran lemondanak az érzelmekről. Nem véletlenül hódít tehát a szerelem nélküli szex az emberek között, hiszen tudják: a csak az érzelmeire hallgató ember könnyen manipulálhatóvá válhat. A csábító és a kacér egyaránt akarattal bíró és akaratukat a „másikra” átvivő személyiségek, akik fölényesen képesek kihasználni mindenféle – például a pozitív szerelmi érzéstől gyanútlanná vált ember – időleges vagy tartós akarattalanságát. S most nézzük meg az akarattalanná vált ember esetét.

2. AZ ENGEDELMES

Az Én és Te mindennapi viszonyában mindig vannak hódítók és meghódítottak. Ha ez utóbbiakat vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a nem elidegenedett viszonyok között „normális”, helyes az arány két személy között, és aki hódító, az maga is meghódított. Ez természetesen a kívánatos, az ideális viszony két ember egymás közötti viszonyában. Mi ezt érezzük manapság veszélyben, bár tudatában vagyunk annak, hogy az ideális viszonyra való törekvés létezik, s hatása csökkenteni képes az elidegenedett emberi viszonyok térhódítását.

Mi van azonban abban az esetben, ha az Én és Te viszonyában az egyik csak hódító, s nem meghódított? Ekkor, természetesen, még sokféle „játszma” lehetséges. Egy azonban bizonyos: az az ember, aki valamilyen oknál fogva a „másik” oldalon van, óhatatlanul is, objektíve kiszolgáltatottá válik. Ha ezt a rá nézve hátrányos viszonyt felismeri, válaszút elé kerül: vagy visszautasítja ezt a kapcsolatot, vagy elfogadja. Döntésétől függ további sorsa. Amennyiben ezt a helyzetet elfogadja, kiszolgáltatottsága növekedni fog és engedelmességre kényszerül.

Az engedelmes Erosz pszichológiáját írta le regényében, az O történetében a francia Pauline Réage.⁹ Sejtelmes, enigmatikus szerző, akiről semmi biztosat sem lehet tudni, hiszen ilyen nevű ember nem létezik. Az írói álnév mögött ki rejtőzik? Férfi vagy nő-e az illető? Nem tudni. Mindenesetre nagyon jól ismerte a férfi és női pszichét, a modern szexualitás lényegét. Igaz, Pauline Réage története nagyban hasonlít De Sade márki tanregényeihez. Itt is, ott is arról van szó, hogy „kölcsönadnak” egy nőt, akivel mindenki úgy érintkezik, ahogyan kedve tartja. Ez maga izgalmas és szenvedélyt keltő ötlet. Van azonban Pauline Réage és De Sade márki között egy különbség: nevezetesen, hogy De Sade-nál – igaz, a libertinus filozófia köntösében – csak a szexualitás technikája van részletesen kidolgozva (ezért is hajlik sokszor pornográfiába), de nem a szexre csábítás egész pszichológiai mechanizmusa, az, hogyan lehet egy nővel azt csinálni, amit csak akarunk – ahogyan Pauline Réage-nál. Ezért szinte félelmetes az O története.

A történet maga kicsit sade-i: a szeretett férfi „odaadja” a nőt, mint valami játékszert, dolgot a barátainak. A nő, hogy szerelmét bizonyítsa (micsoda női magatartás!) belemegy a „játékba”. S ettől kezdve már nincs megállás. Nemcsak „kézről kézre” jár, hanem lassan elkezdenek vele valóban dologként bánni, úgy, akár egy állattal. S a nő – vagy is O – hagyja. Lemond akaratáról. Ez döntő mozzanattá válik. S mindezt már nem is annyira a puszta engedelmesség, a szex élvezete teteti vele, hanem egyre inkább saját maga állati ellehetetlenülése. De még nincs semmi elveszve, hiszen több választási lehetőség is állna a főhős előtt. Csakhogy ezekkel nem tud élni, már nincs saját akarata, elveszítette az akarati reagálás legcsekélyebb impulzusát is. Forró, izzó vassal megbélyegzik, majd pedig eredetileg legfinomabb érzékszervénél láncra verik és úgy vezetgetik.

A szerző, Pauline Réage, nagyon is jól tudja, hogy ez a fizikai és egyúttal pszichikai terror, amit O elszenved, képes igen végletes erotikus, szexuális izgalmat kelteni az olvasóban. Hiszen a másik teljes birtoklására törekszik az ember a szerelemben is. És hogyan lehetne ezt jobban megvalósítani, mint a „másik” akaratának teljes kiiktatásával? A szexualitás hétköznapi szótárában az „azt csinálsz velem, amit akarsz”, vagy „azt csinálsz, amit mondok”, igen gyakori és éppen ezt az akaratnélküliséget fejezi ki. Ez esetben ugyanis fokozódik a szexuális gyönyör, mivel úgy érzi az Én, hogy a Te teljesen ki van neki szolgáltatva. Ekkor az ember megvalósíthatja azokat a szexuális álmait, vágyait, melyeket akarattal rendelkező emberrel nem lehet megcsinálni.

Az akarattal bíró ember ugyanis birtokában van saját magának (mint az O-t használó férfiak), mégsem biztos, hogy elmondhatjuk róluk: emberi emberek. Hiszen egyértelmű, hogy érzelemmel nem rendelkeznek, s így maguk is elidegenedett emberek, akik nem tudnak megélni „normális” szerelmi viszonyt. A másikat egyértelműen csak ki akarják használni. S a főszereplő, O, annál lejjebb csúszik az emberi skálán, minél inkább kiszolgáltatja magát ezeknek az őt csak szexuálisan kihasználni akaró „embereknek”, akik kényükre-kedvükre „szeretkeznek” vele. A végén már – teljes akaratnélküliségben – minden parancsot engedelmesen elfogad. Azt is, amellyel az emberségében, nőiségében végsőkig megalázott nőnek saját megsemmisítését írják elő. Pauline Réage tehát ennek az ördögi mechanizmusnak a folyamatát, pszichológiáját írja le, s rámutat: az akarat nélküli, kiszolgáltatott ember bármikor, bármire felhasználható.

3. EPILÓGUS

Ha ezt a problémát, amit a fent említett szerzők felvetettek, teljesen más síkra, a politika síkjára toljuk át, láthatjuk, hogy az Eroszban kifejeződő „modern” elvek itt is érvényesülnek. Anélkül, hogy itt most ezt részleteznénk, utalunk rá, hogy a terrorban, a politikai megfélemlítésben egyesek részéről „mások” akaratának szándékos megtörése folyik. Az akarattalanná tett „alany” itt is teljesen kiszolgáltatottá válik a „hódítóval”, a politikai uralmat gyakorlókkal szemben. Ezt művek sorával lehetne illusztrálni – Szolzsenyicintől kezdve Koestleren át egészen a hétköznapi amerikai terrort leíró Anthony Burgessig.

Ezek az elidegenedés „hétköznapjai” szexben és politikai terrorban. S emellett létezik azon emberek világa is, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy ezek a tendenciák ne érvényesüljenek, hogy a világ, az Én és Te kapcsolat harmonikus legyen. Mi ez utóbbi morális alapállással szimpatizálunk.

Jegyzetek

1. Eric Berne: Emberi játszmák, Bp. 1987. Gondolat. A kitűnő könyvben a szerző fejezeteket szentel a házassági és a szexuális játszmáknak.

2. Erről lásd cikkeim: Az Erosz Machiavellije: Pietro Aretino, Kalligram, 1992. 4. sz. 46–50. old.; Az elidegenült Erosz: de Sade márki, Kalligram, 1993. 7–8. sz. 86–89. old.

3. „Ez egy másik tapasztalatra is megtaníthat, arra ugyanis, hogy zsákmányomat soha ne a fiatal asszonyok, hanem mindig fiatal lányok között keressem. Egy férjes asszonyban kevesebb a természetesség, több a kacérság, a vele való viszony nem szép, nem érdekes, hanem pikáns, és a pikantéria mindig az utolsó szempont.” in: Kierkegaard: Vagy-vagy, Bp. 1978. Gondolat, 412. old.

4. Kierkegaard: Vagy-vagy, id. kiad. 548. old.

5. Szintén nem lehet véletlen, hogy az életközelibb, testiségben bővelkedőbb Molière-darabot Don Juanról a finomabb Kierkegaard nem kedvelte.

6. Georg Simmel: A csábítás lélektana, Bp. 1990. Atlantis–Medvetánc, 12. old.

7. Uo. 18–19. old.

8. A kultúrát mi Lukács György alapján a munka- és életfolyamatban az emberek között kialakult közvetítések bonyolultságával hozzuk összefüggésbe, amely a természetes közvetlenséget megszünteti. (Lásd: Lukács György: Az esztétikum sajátossága című művét) Ez alapján mondjuk, hogy a szerelmi viszony történeti fejlettségi fokát a közvetítések összetettsége határozza meg.

9. Pauline Réage: O története, Bp. 1990. Európa