A poszt és a prae határán

Természetes feltenni a kérdést, hogy milyen a világ, amelyben élünk, és melyek ennek a kérdésnek a tudományos, a művészi megközelítései, milyen az a szellemi keret, amelyben korszakunk észlelhető a számunkra. Talán jótékony egy olyan kezdeményezés, amely a szellem századvégi helyzetéből kiindulva különböző útbejárásokkal kísérli meg telíteni azt az imaginárius teret, amelynek már a puszta érzékelése és szemantikai tudatosítása is egy új helyzetre vall, arra, hogy két valóság határán járunk.

Ennek a jelenségnek a kifejezéseit keresve azt hiszem meghaladásra méltó a kitűnő posztmodern teoretikus, Kim Levin felosztása. Ő teljes joggal azt vallja, hogy ha a modern szellem formája a tudományos-logikai rács, akkor a posztmoderné a szubjektív, a kalandozó térképvázolás. Fenntartva ennek a megállapításnak az inspiráló voltát, megkérdezhetjük: az így kialakuló formák vajon meddig elégségesek a változó világ szellemi megragadására? A feszes rács és a játékos barangolás közben rögzített térképjelek átjelzései közben vajon nem sejlik-e fel egy olyan vonzás, amelyre reagálva a változásokat tartalmazó imaginárius térbe való radikális behatolással észlelheti a szellem a történelem nekilódulásának következményeit, a világcivilizáció újabb kiterjedéseit? Miközben szabadságához való ragaszkodásában megszabadul minden előfeltevéstől.

Arra nemigen van esély, hogy az alternatív behatolások útvonalai találkozzanak. Mégis, mintha a tudományok és művészetek különböző teljesítményeiben – egyszerre húzódva vissza a szakosodásba és nyílva ki az egész befogadására – felderengenének azok a szellemi formaváltozások, amelyek kialakítják az emberi önráébredés drámájának újabb kereteit.

Ennél a pontnál azonban máris fel kell tenni a kérdést: vajon jogos-e ennyit is elgondolni? Jogos-e egyáltalán feltételezni annak a lehetőségét, hogy az ezredvégi élet lényegbeli változásai megragadhatók a szellemmel? Hiszen az ide utaló kérdéseket már a tizenkilencedik század vége óta folyamatosan feltették, miközben – tudjuk – a válaszok semmire nem adtak felhatalmazást. Igaz, ezeknek a kérdésfeltevéseknek a nyomán azért néhány észlelet bizonyossága nem zárható ki. Például az, hogy régóta túl vagyunk már azon a históriai-ontológiai pillanaton, amely megérlelte a „Gott is tot” felismerését, továbbá az, hogy jó ideje túl vagyunk azon a pillanaton is, amely talán azért nem lett ugyanennyire széles körben ismert, mert nem egy nagy filozófusi életműben, hanem egy különös sorsú író reflexiójaként hangzott el: „A probléma, amely ma számunkra felvetődik: megtudni, vajon Európa öreg földjén meghalt-e az ember?...” André Malraux mondta ezt 1946-ban az UNESCO alakuló kongresszusán, és tudjuk, hogy nem kizárólag ama ötvenmillióra gondolt, hanem magára az emberre mint lélekre, lényre. Ha pedig a korábbi állítás és az utóbbi aggodalom jogos volt, akkor ma nem lehet megbotránkoztató egy olyan kérdésfeltevés, amellyel így fordul a századvég embere önmagához: fel kellett tehát ismernünk, hogy elveszítettük a külső és a belső támpontokat, nos, miképpen élünk ennek a felismerésnek a tudatában?

Azt hiszem, itt kezdődik mai helyzetünk. Megvallhatjuk: bizony úgy élünk, szeretnénk legalábbis úgy élni, mintha mi sem történt volna, és a saját tudásunk nem volna a saját tudásunk. Miközben nemcsak a gyökerekig hatolóan megújulást kívánó ajánlatokon, hanem azok hiábavalóságának felismerésén is túl vagyunk. Pedig már a századelő, a századközép sem szűkölködött bölcseleti, tudományos, vallásos, erkölcsi, művészi kérdésfeltevésekben-horizontnyitásokban annak bemutatására, hogy a világ nemcsak gazdasági és politikai, hanem elviselhetetlen szellemi krízisben is van. Ha viszont az ember olyan világot hozott létre, amelyet ugyan gyökereiben kellene megújítania, ám erre semmi esélye, akkor mégis mi az, amit kívánatos lenne egyáltalán megvilágítania? Talán nem könnyelműség kijelenteni, hogy ez a dilemma ásít annak a közös hiánynak a mélyén, amelyben mindannyian jelen vagyunk. Ha a szellem annyi mindent teljesített, ám hatástalansága kétségtelen, akkor a komolyság ott kezdődik, hogy mindenekelőtt azt próbáljuk eldönteni: mit hiábavaló továbbra is ismételgetni. Ez összefügg a szellem számára korszakmeghatározóan új kérdésekkel.

Több ilyen van, néhányat ragadnék ki: milyen a hétköznapi életnek az emberi lélekre és tudatra nehezedő nyomása a hétköznapian folyamatos népirtó, lelket sokkoló háborúkban?; mit hoz az emberi mindennapok számára a helyreállíthatatlan európai egyensúly új káoszának abszolút feszültséggel telített szabadsága?; mivel jár együtt az, hogy a kulturális tradíció mint értékbázis szinte kizárólag spirituális, vagyis kitapintható-e még egy olyan általános intenció, amellyel megvalósulhat a szellem jelenléte az élet időtlen rendjében? Mindez kifejezhető-e még egyáltalán a maga tényszerű mélységében, hiszen a századvég a fogalomalkotást, a nyelvet is becsalta labirintusaiba. A szó mint a jelentésvesztés mértékegysége. Tudjuk: a négyesztendős gyerek úgy olvas, hogy a beléidegződő szavak értelméről fogalma sincs. Hallom azt is, hogy egy amerikai módszer szerint a három hónapos csecsemő elé különféle feliratokkal ellátott táblákat helyeznek, hogy miközben nevetéssel reagál, egy fogalom jelölésével barátkozzon. Lehet-e kétségünk afelől, hogy az angyali hang annak a kifejeződése, hogy a jelentés visszavonhatatlanul elveszíti azonosságát önmagával.

Az elmúlt három-négy évtized a jövőkutatások jegyében telt, azonban a század második harmadának jövőkutató ambícióit magukat is annak a haladáscentrikus kultúrának a linearitásba vetett meggyőződése hevítette, amely ugyan évszázadokon át hatalmas inspirációkat nyújtott, az ezredvégre azonban kénytelen volt önmagának elégségesen aluli jegyet osztani. Miközben a globális veszélyforrásokat felismerték, az elhárítási stratégiák kudarcot vallottak. A Római Klub ajánlatainak befulladásához két évtized kellett, a Brandt-vagy Palme-programéhoz már feleannyi. Alvin Toffler híres-hírhedt Jövősokkjában még azt mondta: „...az embernek ma az evolúció irányítását kell magára vállalnia. Ahhoz, hogy a változás hullámain egyensúlyozva a jövősokk elkerülhető legyen, uralnia kell a fejlődést, az emberi szükségleteknek megfelelően formálva a jövendőt...” A végső cél: „...magának az evolúciós folyamatnak tudatos emberi irányítás alá vetése”. Két évtizeddel ennek kinyilvánítása után látjuk: milyen konzekvenciákkal jár az, hogy az evolúciós folyamatok tudatos irányítása illúzió. Talán nem könnyelműség a gyökeresen új jelenségek közé sorolni azt sem, hogy bár az ember önmaga teljesítményei nyomán mindig is változott, mára azonban tudásával nemcsak a további ismeretszerzés metódusait formálta át gyökeresen, hanem önmagát is, lelki életét, tudatvilágát, reagálási képességeit. És rendkívül kérdéses, hogy mindez az emberi humanizálódás, az énünkhöz hozzátartozó emberi törvény megerősítése irányában hatott-e. Hiszen részvevői és kárvallottjai vagyunk annak, hogy milyen követhetetlenül nő a távolság az ember evolúciós és önkarbantartó szisztémái között.

Tudjuk, hogy az élet lényeges formaváltozásainak idején és ezzel párhuzamosan minden kultúrhistóriai korszakváltásban lényegi kérdés, hogy a végtelen számú új mozzanat felfogásához milyen útvonalon kerülhet az észlelési és megnevezési mezőn az, ami az emberrel történik.

Huizinga beszél például arról, hogy a tizenötödik században ha valami addig szokatlannal találkoztak, habozás nélkül általánosítottak egyetlen adat alapján, továbbá, hogy a korszak élénk képzeletvilága, erős érzelmi élete alapján az emberek rendkívül könnyen elhitték azt, amit bárhol hallottak. Ha egy gondolat nevet kapott, arról természetesnek tartották, hogy igaz és örök érvényű. A változó élet, illetőleg a változás másféle fogalmakkal és jelölésekkel való követésének ütközéseiről szólva megemlíteném azt a mindannyiunk által tapasztalt tényt, hogy a modern és a posztmodern közismert szemléletváltásának évtizedeiben a művészet ugyanúgy megkísérli a századelőtől a századközépig alkalmazott formáknak és nyelvnek a hagyományba való visszautalását, miképpen tette ezt a századelő a múlt század formáival és nyelvével. Amivel nincs ellentétben az, hogy a kultúrhistóriai korszakok lassú változásai rendkívül hosszan elnyúltak és a legkülönbözőbb szellemi formák keverednek bennük: a régi új formában, az új régi formákban. Mindezek, habár egymás ellen hatnak, mégis egymásból táplálkoznak, így abban sincs semmi meglepő, hogy ma más a vers, a regény, a zene és a kép, mint amilyen akár még a hatvanas években is volt. Abban az újban, amelyben részben már benne vagyunk, azt hiszem, nem is az a kérdés, hogy milyen lesz a vers, a regény, a zene, a kép, mert hogy más lesz, mint korábban volt, arra figyelmen kívül nem hagyható jelek vannak. Akárcsak a gondolkodás a tudományok teljesítményeinek változásaira. A kérdés az, hogy amivé lesznek, az mennyit fogad be, mit teremt újjá a világban való emberi jelenlétből.

De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a feltorlódó új jelenségek között van valami folyamatosan ősi, s ez amennyire spirituális, ugyanannyira tárgyszerű, beleszól életünk valamennyi mozzanatába. Nem más ez, mint a Gonosznak, az emberi véteknek a banális mindennapisága. Formái sem újak: uralomvágy, hatalmi téboly, butaság, botrány, gyűlölet, lelkek, csoportok, nemzeti, faji, vallási kisebbségek megalázása, veszélyeztetése. Talán csak annyi az újdonság, hogy amíg évtizedeken át számunkra mindenekelőtt a hatalmi diktátumok formáiban, az emberi-nemzeti szabadsághiány fokozataiban érvényesült, a századvég lelkileg, emberi viszonyaiban, környezetileg szennyezett terében a história többször, de szemlátomást hiábavalóan leleplezett, ma is rémületet keltő változataiban éled újjá. Benyomul a mindennapokba, ránk rondít, csillapíthatatlan lázakat kelt, gyilkol. Van továbbá valami, ami viszont vitathatatlanul új, és ez a történelem alakulásának a korábbival szemben feltűnő váratlansága. Mindez megkerülhetetlen feladatvállalást jelöl ki: ezredvégi birodalmak, régiók, hatalmi viszonyok szellemföldrajzának tudományát. Semmiképpen nem politizálást, inkább a politika hivatásosainak ráébresztését a kor valóságos folyamataira, horizontnyitást az egyetemes emberi helyzetre. A kvalitásra vonatkozó igényt és a határainkon inneniek és túliak jogbiztosításáért érzett felelősségtudat elvárását, mint a politizálás minimumát. Ezért hadd szögezzem oda André Malraux megrendítően időszerű mondatának második részét korunk politikusai elé: Ezen a világon olyan természetű a szenvedés, hogy itt van velünk szemtől szemben, „és az ember kényszerül felelősséget vállalni nemcsak azért, amit tenni akar, nemcsak azért, amit tenni szeretne, hanem azért is, amit saját magáról gondol.”

Remélhetőleg félreérthetetlen, hogy a válaszok bizonyosságát egy lassan magunk mögött tudható kultúrtörténeti korszak sajátosságának tekintem, és a szellem szerepét az új utáni tapogatódzó kérdésfeltevésekben keresném. Egyedül abban lehetünk bizonyosak, a hajtótest ingása már jó ideje oly erős volt a századközépen, hogy a legjobban odaerősített lámpák is felborultak. Utunk árnyékok között vezet. A szellem legnagyobb teljesítménye az, ha ebben a homályban is megpróbál látni. Egy alászállásban egyre kevésbé látható át az egész, ám az az imaginárius tér, amelyben pragmatikus és spirituális mozdulataink egyaránt folyamatosak, fények nélkül is képződik, és kialakítja a kor szellemi stílusát, formáit, inspirálva annak a radikális éberségnek az igényét, amelyet éppen a homály kényszerít ránk.