Fordítás közben

Amikor már volt merszem bejárni a British Council könyvtárába, és először olvastam Zdeněk Mlynář könyvét (Night Frost in Prague – The End of Human Socialism), rögvest nagy kedvet éreztem lefordításához. (Hogy miért értem be aztán egy rövid, a pozsonyi találkozót taglaló részlet átszenvedtetésével, az messzire vezető, félig magánéleti téma.) Geher István mérvadó véleménye szerint a fordítás sine qua non-ja a pontos szövegértelmezés. Ez nemcsak szakmai, de lelkiismereti kérdés is; jó esetben a kettő fedheti egymást, de annyit én is elmondhatok, hogy a csekély elismeréshez képest igen fáradságos munka. (Egy Craig Raine-versben előforduló gyógyszer – „Wright’s Coal Tar” – miféleségével izzadtam friss vért legutóbb, pláne, hogy a „Wright’s” szövegösszefüggésben még valamifajta szóviccet is rejthetett magában – ezt a részét nem is sikerült megoldani –, s mire kiderítettem, mi légyen ez az átkozott kenőcs, képzett farmakológus lettem (Coal tar 3%, cresol 0,79%, benzyl cresols 0,41%, oil of thyme 0,014%, etc). Mlynář könyvét azóta, vagy már akkor lefordította más, de azért kicsit én is kínlódtam vele. Pedig az ember arra találta fel a kézikönyvet, szótárt és enciklopédiát, hogy könnyedén, egy hanyag mozdulattal megkeresse bennük azt, ami a gyarló agyból rázkódás közben kihullik, vagy soha bele se kerül: teszem azt, adott esetben előkaptam a Tankönyvkiadó Magyar történelmi kronológiáját (1984-es, átdolgozott kiadás), és azonnal kinyílott előttem a tudás tára, az információk özöne elöntött, s én kényúrként válogattam a nekem tetsző balgaságok közt; mi is történt ’68-ban, mi esett meg kies hazánkban, hol ténferegtem én magam meg a többi alabárdos.

„Május 14. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának határozata a népi ellenőrzés fejlődéséről és feladatairól.

December 4. Az MSZMP KB határozata az 1968. évi gazdasági fejlődésről, a gazdasági reformról és az 1969. évi gazdasági munka fő irányairól.”

Ennyi történt 1968-ban Magyarországon a szemérmes kronológia szerint. Nem kétlem, hogy a tömör mondatok mögött jelentős mondanivaló rejlik (főleg a dec. 4-i itemnél), és lehetett volna ez végül is egy csendes esztendő, direkt az évkönyvek szerkesztőinek bosszantására, de tudjuk, hogy nem volt az, ezért legalább pár szóban (már ’84-ben is) illett volna megemlékezni kínos kis kalandunkról egy idegen ország területén.

Minálunk, bevett szokás szerint, az ember mindig arra kényszerül, hogy mások helyett dolgozzon; én is rájöttem, hogy – lustaságom legyőzve – fel kell caplatnom a könyvtárba. Egyrészt mert itthon nem tudom kideríteni „Čierna nad Tisou” magyar nevét (Bevallom, Tiszacsernyőre tippeltem, de nem jött be – becsületes magyar neve: Ágcsernyő), másrészt mert illett figyelembe vennem egy-két dolog hivatalos fordítását. Mit fogadtak el augusztus 3-án Pozsonyban a hat kommunista és munkáspárt összesereglett képviselői? Kiáltványt, felhívást, nyilatkozatot, mi a fityfenét írtak alá?

Hogy mit, arról Kádár János a hazaérkezés után azt mondotta a Népszabinak (aug. 6.): [A nyilatkozatot] „én is (akárcsak Smrkovský elvtárs) történelmi jelentőségűnek neveztem, hozzáfűzve, nem biztos, hogy ebben a pillanatban mindenki megérti. Egy hét, egy hónap múlva vagy később, mindenki meg fogja érteni.”

Huszonegyedikén már megérthette mindenki, aki akarta. Híradós századunknál tilos volt zsebrádiót tartani vagy a katonai vevőkön műsorszóró adókat hallgatni, úgyhogy mi boldog, államilag támogatott tudatlanságban szenderegtünk a vaságyakon, egészen a riadóig. (Ezzel el is árultam, hogy miféle foglalatossággal vertem el akkoriban az időmet.)

Emlékszem arra a hajnalra, hogyne. Ott álltam én is a sok csipás riadóztatott között, a katonaruha lógott rajtam, mint tehénen a gatya, és gondolatban búcsút vettem a jövő hétvégi kimenőtől is. Most a szerdai bukta miatt tépte el a szolgálatvezető az eltáv-papírom. Bárány és Rikli honvédeket a hátamon kellett becipelnem a faluszéli kerthelyiségből, ahová a kerítésen keresztül távoztunk – „dobbantás” az erre használatos műszó –, s ahol néhány helyi szesztestvér társaságában keményen beseggeltünk, a kevertet kavartuk sörrel; először csak magyarnótákat gajdoltunk, aztán pár nacionalistát; szóval menetrendszerűen fajultak el a dolgok. Egyedül – bizonyisten – sima ügy lett volna; visszafelé is megmászom a kerítést, átsunnyogok az erdőn, be az ágyba, és csókolom, már horkantok is, a sippantó (újonc) ügyeletes mukkanni se mert volna, de hát a bajtársakat nem hagyhattam az erdei avaron.

Mindegy – ott álltam a többi álmos baka között; teherautók faroltak erre meg arra, tisztek jöttek-mentek, mi meg toporogva vártuk a megváltó vezényszót. Máit az idő, de csak a ragyás Potrien, a szolgálatvezető strázsált előttünk komor pofával, és rázta a hideg. Rikli marhanagyot fingott – no lám, milyen finom, apró részlet is beugrik –, a főtörzs rögtön kibökte, és odajött megszagolni. – Nem kell beszarni – mondta kedvesen. – Jelentem, Rikli honvéd vacsorára pumpát kapott mustárral – próbáltam menteni a helyzetet. Röhögés támadt, csak Potrien nem vigyorodott volna el az istennek se. Emlékszem, hogy tapsikoltunk, amikor valamiféle leltárhiány miatt egy hónapocskára kapálni vitték a Hajógyári-szigetre. De visszajött.

Nagy nehezen előkerültek a tisztek, köztük a mi főhadnagyunk is. Volt benne lélek; előző héten komor kis versikét rittyentett a faliújságra – isten az atyám! –, amelyben egész nemzedékünket leszúrta: „ezek a hígagyúak fadinges rádióadókon kutatnak rockzene után!” – volt a refrén.

Ez megfelelt a valóságnak, de elvégre híradós század voltunk, rádiózni kellett. Éppen elég volt kibírni a rádióskocsiban a szelénszagot vagy az olajkályha görénydíjas bűzét; igencsak szerény kárpótlás volt mindezért a Radio Luxembourg, Szabadkígyós meg a Dájcse Velő.

Ha a főhadnagyunk tudott is már valamit, mi most sem értesültünk semmiről, mert visszaküldték a körletbe, mintha az egész riadó csupán a szokásos ünnepnapi kibaltázás lett volna. Csak másnap derült fény mindenre, amikor Skultétyval kimentünk rádiózni a csoportfőnöki laktanyába. Azt még nem sejtettük, hogy két hétig ott is maradunk, s hogy egy időközbeni rovancsnál a bajtársak minden mozdíthatót: pokrócot, lepedőt, hátizsákot ellopkodnak az ágyunkról, csak a stokit hagyják meg és a matracokat. Az alakulat előtt ezt a századparancsnok is gyalázatos eljárásnak minősítette, és mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy a laktanyában számos más körlet is található. Szépen, lassan vissza is került minden.

Skultétyval szerettem szolgálatba menni, mert nagy csipkebogyólekvár-készlete volt, s ha azon éltünk – kenyeret zabráltunk a laktanyakonyháról –, akkor elpiázhattuk az egész ellátmányt, ami napi kemény harminc forintot is kitett. Ezenkívül megnyugtatólag hatott rám, hogy Skultéty a század legjobb rádiósa volt, régi amatőr; Ausztráliából, meg Dél-Amerikából kapott QSL-lapokkal kápráztatta el az egész sorállományt. A szolgálat általában könnyű volt; külön szobában ücsörögtünk, nemigen zavart senki. Mindenesetre igyekeztek azért kellőképpen ránk ijeszteni annak a boldogtalan rádiósnak baljóslatú legendájával, aki egy jelet rosszul jegyzett le, s abból kellemetlen nemzetközi konfliktus támadt: államtitkárok tépték a hajukat, minisztereknek izzadt meg a segge, a rádióst pedig rövid úton főbe lőtték. Esetünkben ennek csekély volt a valószínűsége; általában ötszámjegyes szócsoportokat vettünk, amit aztán máshol kódoltak át, nekünk meg fingunk se volt róla, hogy mi lehet a szöveg. De még ilyen távirat is ritkán jött.

Nem úgy, mint most: felbolydult méhkasként zúgott az éter, mintha mindenki egyszerre ébredt volna valami kellemetlen meglepetésre. Az okkupáció és intervenció csak kötőszóként szerepelt a szövegekben. (Buzgón keresgéltünk minden befogható állomást.) „Az egész civilizált világot felháborította ez a váratlan fordulat!” – hangzott mindenfelől –, de hát tudjuk, hogy a civilizált világ igen hazudós, amellett megvoltak a maga bajai. A vietnami háború, a párizsi és nyugat-berlini diáklázongások, a zsírosodé polgár csemetéinek lázadozásai az ellen, hogy a szüleik vagyona egyéb földrészeken elkövetett bűntényekből ered – ezek voltak addig az év szenzációi. (A párizsi eseményekről igen jó bestsellert írt James Jones; sajnos, a címét feledtem, s csak az ornamentikára emlékszem belőle: szerepelt benne egy rejtélyes néger leányzó, akin a protagonista nagy anatómiai felfedezéseket tett.) Rémlik még egy fotó is valamilyen képeslapból, a Rudi Dutschke két kitaposott cipőjével a merénylet színhelyén.

A civilizált világ némely körei valószínűleg nagy megelégedéssel vették tudomásul – megrendezni se lehetett volna jobban, ha ugyan tudhatja valaki, hogy ki mit rendezett és szervezett; „Nulla dies sine linea”, vallják a költők mellett a titkosszolgálatok is –, hogy egy szocialista ország reformtörekvéseit más szocialista országok fegyveres erővel eliminálják. Feltehetően seggüket verték a földhöz örömükben.

Valószínű, hogy mindent tudtak előre. Egy szakmájában kezdő hírelemző figyelmét sem kerülhetik el az olyan hírek – még ha csak a Népszabit olvassa is –, mint a Prchlik tábornok körüli botrány, aki a Šumava hadgyakorlat után, július közepén, annak a véleményének adott hangot, hogy a Szerződés hadseregeinek parancsnokait tudatlanságban tartja a VSZ szovjet vezetése (a tábornok „tudományos munkásságra” ítéltetett), vagy a július végén megkezdett, hatalmas területen (értsd: a teljes északi csehszlovák határ mentén) folyó NDK– lengyel–szovjet hadtápgyakorlat, amelyet augusztus elején szélesítettek ki, s amelyben bevallottan a szovjet hadsereg „támadó” hadműveleteit támogatták a lengyel és NDK-beli egységek, egyben vizsgálva a hadtápszervek és hadtápintézmények megszervezésének, a csapatok anyagi-műszaki eszközökkel való ellátásának, a haditechnika utánpótlásának kérdéseit. Augusztus 11. és 16. között pedig ugyanezek az országok tartottak híradóalakulati gyakorlatot Ukrajna nyugati térségében, aztán kezdődött ugyanez szovjet–magyar felállásban.

Úgy vélem, az se árt, ha a jövőben – a bauxitbánya bezárása után is – figyelemmel kísérjük Hévíz látogatóit, mert – mondatja velem a történelmi tapasztalat – nem is egy komoly politikai döntés a gyógyfürdők bágyasztó levegőjében született meg, nagy minerálék vedelése közben.

Lehetetlen továbbá fel nem figyelni az adott időszakban Andrej Antonovics Grecsko marsall nagy utazókedvére: Május 17-től 22-ig Kosziginnal karöltve tesznek érdeklődő látogatást Csehszlovákiában. (Koszigin aztán Karlovy Vary-ban maradt gyógykezelésre, ahol is őt, a SZU második emberét holmi kotnyeles újságírónők kellemetlen kérdésekkel zaklatták, s ezt később sem felejtette el.) Augusztus 13-án ugyanitt került sor a NSZEP és CSKP találkozójára, amelyen a NSZEP-ot Ulbricht, Stoph, Honecker és Mittag képviselték; közülük Ulbricht maradt ott gyógykezelésre.

Grecsko augusztusban végiglátogatta a gyakorlatozó csapatokat a VSZ frissen kinevezett, kemény vonalat követő új vezérkari főnökének Sz. M. Stemenko hadseregtábornoknak a társaságában, aki egyébként a SZU fegyveres erői vezérkari főnökének első helyettese is volt (elődjét, M. I. Kazakovot „saját kérésére, egészségi állapotára való tekintettel” mentették fel). 16-án Hoffmann hadseregtábornokkal tárgyalnak (ő az NDK akkori nemzetvédelmi minisztere), miután előző nap Jakubovszkij VSZ-főparancsnok és Jepisev tábornok – a szovjet hadsereg és hadiflotta politikai főcsoportfőnöke részvételével megtekintették a hadgyakorlatok menetét, 17-én pedig már Boleslaw Chocha hadosztálytábornokkal közlik a döntést Lengyelország délnyugati részén állomásozó csapatainál. Készen állt minden, kendőzés nélkül. Az öreg, II. világháborús marsallok – a moszkvai héják, ahogy Mlynář nevezi őket – számára semmi sem volt titok a VSZ-ben; a technikai felszerelés nagy része szovjet, a tisztek legtöbbje Moszkvában tanult, a harckészültségről is megvoltak a belső információik.

Magamnak csak a Néphadsereg állapotáról lehettek elképzeléseim, s akkor úgy gondoltam – csak mindennapi tapasztalataim birtokában, minden ideológiai felvértezettség nélkül, fiatalosan szerénytelenül –, hogy ha itt harci eseményre kerülne sor, akkor mindenki eldob mindent, és pucol, amerre lát; valószínűleg én leszek az egyetlen áldozat, mint afféle született balek, aki éppen akkor veszi komolyan a dolgát, amikor nem kéne. A minap olvastam Szalay Róbertnek, a budakeszi nemzetőrség ’56-os parancsnokának emlékezéseiben, hogy mint hivatásos katona mennyire szégyellte magát a kiürült Ságvári Laktanya láttán, ahonnan a zavaros események alatt a teljes állomány megpattant. Budakeszi ismerősöm pedig elmesélte, hogy a laktanyából nemcsak a közeli kórházba vitték el a gondozás és kondás nélkül hagyott disznókat, de a fél falu is évekig zöld katonai zsávolyba öltözve művelte a konyhakertet.

Ez ugyan tíz évvel előbb volt, de akkori megítélésem szerint a tíz év alatt sok változás nem történt az öntudat és képzettség terén. A rádiós kocsiparancsnokom (hivatásos) korábban kazánkovács volt, s annyit értett a technikához, hogy egy biztosítékot ki tudjon cserélni, vagy ha az nem segített – egyfajta katonai bölcsesség alapján –, nagyot rúgjon bakancsával a rakoncátlankodó adóvevőbe. Az egységnél – közfelfogásban elit alakulatnak vélik – a néhány valódi elektroműszerész mellett együtt szolgált velem egy erdőmérnök és egy népművelő (jól focizott), meg egy jazz-zenész, akivel előzőleg már találkoztam Varsóban, valamelyik Jazz Jamboree-n és még néhány olyan svihák, mint jómagam, akiknek sikerült kibulizni a Pesten maradást.

Számtalan kellemes kirándulást tettünk az országban gyakorlat címén, s már az is, hogy nem kellett a laktanyában ücsörögni vagy a kerítés mellett őrködni éjjel-nappal – már az is a szabadság hamis érzetével ajándékozott meg bennünket, s ha összetalálkozunk, azóta is röhögve mesélgetjük egymásnak az abszurd részleteket. Ez az, ami az asszonytársak agyára tud menni, ha a férfiak elkezdenek egymásnak regélni a békebeli „seregben” végrehajtott falrengető marhaságaikról, mint megannyi kis Münchhausen.

Hát hogyne!? Vegyük csak, ugye, a Gróf esetét, aki üres géppisztollyal kergette meg a parasztokat, mert reklamálni mertek az ellopott krumpli meg paradicsom miatt, aztán az a nagy tahó részegen beájult az agregátor alá, és ott durmolt másnapig (ha-ha), vagy a mókát a dabronaki csárda mögötti mocsárban, ahol lassan süllyedni kezdett a több milliót érő rádióskocsi; vagy a rádióbemérő tábort – na, azt el is kell mesélnem.

Volt egyszer, hol nem volt a Balaton mellett egy elhagyott régi katonai repülőtér. Itt állították fel a sátrakat, új egyenruhákat osztottak ki; kiemelt élelmezést kaptunk. (Az utóbbi éppen rám fért, mert az előző két hetet bohóckodás miatt a foxiban töltöttem – állandóan lecsúszó gatyában totyorogva az őrség konyháján, és tízesével sütögettem az ebédmelegítőn a fokhagymás pirítóst az éppen soros váltásnak, s magam is megettem unalmamban vagy kétszázat, pedig világéletemben rühellettem az egyhangú étkezést.) Külföldiek is jöttek, s erre az időpontra tehető első – és utolsó – fordítói sikerélményem. Emlékszem, mennyire büszke voltam magamra, hogy két prágai srácnak le tudtam fordítani angolra a kocsmába belépő, félszemű cowboyról szóló viccet, aki, miután kilövik maradék fél szemét is, így rikkant fel: Ez az fiúk, először a lámpát! Ha-ha.

A tábor körül egy vidéki őrszázad látta el a felügyeletet, s a parancsnokunknak nagy szenvedélye volt a reggeli tornáztatás. Azt vette a fejébe, hogy belőlünk is atlétát csinál, és egy esős reggelen jól meg is futtatott bennünket; ellenkezésünk pedig arra sarkallta, hogy egészen egzotikus gimnasztikai gyakorlatokat rendeljen el: kúszást, fejenállást, fekvőtámaszt, egyebeket. Egymásra néztünk, és bele vágtuk magunkat a sárba a vadonatúj egyenruhákban, hogy csak úgy fröcskölt. A táborparancsnok enyhe lefolyású idegrohamot kapott, amikor meglátott bennünket visszatérni a táborba.

Az őrszázad parancsnoka másnapra eltűnt, de azon a napon ennél sokkal fontosabb dolog is történt. Éppen a délutáni röplabdázással kínlódtunk – a vendégek kedvéért –, s az egyik fiúnak már gipszelték is a kezét az EÜ-sátorban (világosan emlékszem, hogy „Üss!” volt az öklére tetoválva), amikor egy szovjet konvoj haladt el a mező szélén, az országúton. Lemaradva követte őket egy bodegás kocsi, ami aztán pontosan a táborral szemben belefordult az árokba. Elképedten álltunk a röplabdaháló alatt, és csak bámultunk. – Ne baszd meg! – lihegte Rikli honvéd. Rohantunk aztán a hepehupás szántóföldön át, hogy mentsük, ami menthető.

A teherautó először az oldalára fordult, de aztán az árokban újra kerékre állt. A vezetőfülke ablakán élettelen kar lógott ki. Egy tiszté volt, akit az ajtó felfeszítése után óvatosan kihúztunk az árokpartra. Olyan szagot árasztott, mint valami falusi szeszfőzde. Rögtön meg is indultak rá a muslicák. Halkan motyogott, tehát élt. – Van valaki a bodegában – fordította a helyszínre érkező táborparancsnok.

A bűzös bodegában a hasonló állapotban darvadozó sofőrt találtuk meg. Oldalvást hevert a padlón, s az asztalról zsinóron lelógó távbillentyű ütemesen verdeste vérző orrát.

Átvonszoltuk őket a mezőn, be az EÜ-sátorba. A táborparancsnok lenyűgözően szitkozódott oroszul; a két szovjet katona pedig részeg kómában üldögélt egymásnak dőlve a vaságyon, szempillájuk rebegett zavaros szemükön.

Furcsa vagy sem, sajnáltam őket; katonának lenni még otthon sem öröm, azt tanúsíthattam; hetente kétségbeesett leveleket küldözgettem a barátnőimnek, katasztrófahangulatban fejtegetve egy ajtón viszkető kilincs kínjait. Néhányan meg is látogattak, aztán ültünk a kompótosüvegben becsempészett konyakot szopogatva a kelkáposzta szagú ebédlőben, és vártuk, hogy lejárjon a látogatási idő; mintha kórházban lennénk.

Szóval, mi, öntudatos kemény harcostársak, nem néztük jó szemmel az önálló nemzeti törekvéseket, s a magáról megfeledkezett csehszlovák sajtó hepciáskodásait, és nemcsak a csapatokat vonultattuk fel, de próbálkoztunk jó szóval, meggyőzéssel, történelmi bölcsességeink átadásával is, ám nem hallgattak ránk az istennek se. Minden ment a maga útján.

A június 27-én kelt Vaculík-féle Kétezer szóra postafordultával ment a válasz a „Varsói levél” formájában, amelyet állítólag a későbbi intervencióban résztvevő pártok képviselői szerkesztettek. Ebben is, abban is – különböző értelmezésben – a csehszlovák demokráciáért és a szocializmus „vívmányaiért” aggódott mindenki. Varsóban nem volt ott senki a csehszlovák vezetésből, de augusztus l-jén létrejött egy kétoldalú találkozó az SZKP KB és a CSKP Elnökségének tagjai között, a már említett Ágcsernyőn. Ez azonban botránnyal ért véget (Seleszty részéről durva vádaskodás hangzott el állítólagos csehszlovák területi követelésekről, és megjegyzést tett Kriegelre is, mondván, egy halicsi zsidó nem lehet adekvát tárgyalópartner), s így csupán annyira jutottak, hogy a találkozót pár nap múlva, a többi négy párt képviselőivel kiegészülve megismétlik Pozsonyban. (Ágcsernyőn ott volt Svoboda államelnök is, és Jakeš, aki akkor a Központi Ellenőrző és Revíziós Bizottság elnöke.) A Népszabi a történteket röviden úgy értékelte, hogy a tanácskozást őszinte elvtársi légkör jellemezte. Ugyanebben a számban (aug. 1.) E. Fehér Pál felhívja a figyelmet az írástudók felelősségére; álljanak ellen a jobboldali erkölcsi terrornak, hagyják érvényre jutni az ellenvéleményt is (mármint a hivatalosat). Ugyanilyen értelemben, addig be nem vett módon és furfangosan Masaryk egykori elnöktől is idéznek egy egyébként valóban figyelemre méltó gondolatot: „az ideális demokrácia azt jelenti, hogy minden nézet társadalmi közös nevezőjét keressük”. (Svoboda elnök – addig szintén szokatlan módon–, hivatalba lépése után megkoszorúzta Masaryk sírját.)

Augusztus 2-án Dubček rádióbeszédben nyugtat meg mindenkit, hogy a januárban kezdett reformpályáról nem térnek le, másrészt viszont Csehszlovákia további fejlődését a szocialista szövetségi rendszeren belül képzelik el.

Az l-jén reggel felvetődött hatpárti találkozó ötletét Moszkvából olyan nyomatékossággal közölhették a többiekkel, hogy a másodikai lapokban már az jelenhetett meg: „csomagolunk és jövünk!” A magyar küldöttség tagjai Kádáron kívül Fock Jenő és Komócsin Zoltán, a NSZEP küldöttségében Ulbricht mellett Honecker és Günther Mittag, a bolgár küldöttséget Zsivkov vezeti stb.

Mint ismeretes (?) az itt elfogadott „Nyilatkozatiban fogalmazódott meg az ún. Brezsnyev-doktrina a szocialista szövetségi rendszerbe tartozó országok korlátozott szuverenitásáról: „Valamennyi szocialista ország közös internacionalista kötelessége ezeknek a vívmányoknak a támogatása, megszilárdítása és védelme, amelyeket valamennyi nép hősi erőfeszítései és önfeláldozó munkája árán értek el. Ez az egyöntetű véleménye a találkozó valamennyi részvevőjének.”

Ebben a megfogalmazásban együtt volt meg a fenyegetés és a későbbi hivatkozási alap is (emlékezzünk Kádár szavaira), de ettől még a Prágai Tavasz

– amelyet, ha közvéleménykutatást tartanánk az ügyben, az ismeretek hiányában feltehetően legtöbben még most is zenei fesztiválnak vélnének csupán

– ment a maga útján. Mlynář szerint Kádár személyes beszélgetésben azt tanácsolta Dubčeknek, hogy igyekezzen maga mérsékelni a médiában megjelenő szélsőségeket, erősíteni azt a benyomást, hogy az események élén a párt áll, és kellőképpen ellenőrzi is azokat. Vagyis óvatosabb átalakítást javasolt, olyat, amelyet a két szomszédos ország párhuzamosan követhet. A teljes modell válságának rémképe bennük fel se merült, vagy ha igen, azt a reálpolitika legyezőjével nagyon gyorsan elhessegették maguktól. Az okvetetlenkedő okosberci újságírók és a szociológusok szája könnyen jár, de az államférfiúi bölcsesség helyre tudja tenni a dolgokat.

Az önmérsékletre szólító felhívásra a csehszlovák média – felszabadultsága tudatában és teljesen érthetően – ingerülten reagált, felháborítónak tartva, hogy jószándékát kétségbe vonhatják (Mladá Fronta–Rudé Právo-vita).

A CSKP elnöksége időközben a XIV. kongresszus előkészítésén és új szervezeti szabályzat kidolgozásán fáradozik (az utóbbi tervezete 10-én a sajtóban is megjelenik). A KB 13-ai, keddi ülése visszautasítja a népi milícia (munkásőrség) elleni alaptalan támadásokat és a maga bikkfanyelvén kinyilvánítja, hogy az „köztársaságunk védelmi rendszerének szerves része és egyik biztosítéka társadalmi rendszerünk újjászületési folyamata szocialista jellegének.”

A Černík-kormány a föderációs törvényjavaslaton, a sajtótörvény tervezetén, a polgárok fokozottabb személyiségi védelmét biztosító jogi intézkedések témakörén dolgozik. Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan szimpatizáló nemzetközi környezetben.

„Senkinek sem engedjük meg, hogy gyengítse a munkásosztály és a kommunista pártok vezető szerepét, aláássa a szocialista rendszer alapjait, éket verjen a szocialista államok közé...” (idézet az MSZMP KB augusztus 7-ei üléséről kiadott nyilatkozat kivonatából). „Mi abban a meggyőződésben fejeztük ki szolidaritásunkat, hogy amit a kommunisták, a szocializmus hívei Csehszlovákiában tesznek, az egyaránt jó nekik, nekünk, az összes szocialista országoknak, az egész nemzetközi kommunista mozgalomnak. De megmondtuk azt is, ami nem szolgálja a szocialista építés javát.” – keveredik a rokonszenv és a majré Komócsin Zoltán rádió- és tv-interjújában. A Népszabi 11-ei számában Horváth József kifejti, hogy a vezető párt többpártrendszerben is csak a KP lehet, mert amint ez a hegemón szerep vitathatóvá válik, a szocializmus sorsa is vitássá lesz.

Aztán – lényegesen nagyobb súllyal persze – 14-én megjelenik a Pravdában I. Pomelov cikke a szocializmus általános elveiről és a nemzeti sajátosságokról, amelyben kijelenti, hogy az osztályharc logikájának ellentmond a többpártrendszer megengedése; másnap ugyanott közlik, hogy a SZU komolyan veszi Pozsonyban vállalt internacionalista kötelességeinek teljesítését.

Azt nem lehet tudni, hogy Tito augusztus 9–11-ei és Ceauşescu augusztus16-ai prágai látogatásakor milyen mélységekig jutottak a témák megtárgyalásában. (Az utóbbin mindenesetre húsz évre szóló román–csehszlovák barátsági szerződést írtak alá.)

Dubček 16-án, pénteken az AVIA autógyárban felemeli szavát a kilengések és túllihegés ellen, a népi milícia védelmében. (Addigra húszezerre nőtt az annak létét ellenzők, s a szabad választásokat követelő ívek aláíróinak száma. Az újság hozzáteszi, hogy az aláírások javarészt olvashatatlanok.)

Mlynář elmondása szerint az eseményeket felgyorsítani kívánó, leghangosabb, mindenhol megjelenő tüntetők között a belügyminisztérium emberei több alkalommal is titkosszolgálati alkalmazottakat azonosítottak, nyilvánvaló provokátorokat.

Brezsnyev és a PB tagjai augusztus 10-étől mentek szabadságra, ahonnan 15-én tértek vissza (állítólagos katonai puccsot megelőzendő), s attól kezdve felgyorsultak az események. Grecsko végiglátogatta a csapatokat, és közölte a döntést. Igaz, vagy sem, Brezsnyev a november 7-ei ünnepségen állítólag megjegyezte a csehszlovák küldöttség egyik tagjának, hogy ha a beavatkozás elmarad, akkor most sem ő, sem (azt hiszem) Smrkovský nem állnának a mauzóleum mellvédjén. Mint ahogy Dubček később Mlynářnak elmesélte, 17-én Kádár különtalálkozót kért tőle Komáromban (az újságok erről nem írnak), ahol utoljára próbálta figyelmeztetni. „Ember, tudja maga egyáltalán, hogy kikkel van dolga?” – búcsúzott tőle a vasútállomás peronján. Dubček még akkor se hitte el, hogy vele, a „mi Szásánkkal” ezt meg merik tenni. Akár Donáth néni mellé ülhetett volna a buszba.

Erről a találkozóról talán Havasi Ferenc tudna bővebben beszélni, aki akkor a Komárom megyei pártbizottság első titkára volt, s másnap, 18-án a Népszabiban önbizalommal teli cikke jelent meg A pártmegbízatás címmel.

S ha azt hisszük, hogy kizárólag a magyar történelem oly gazdag bohózati elemekben, elkésett proklamációkban és tétova politikusokban, tévedünk. Gondoljunk csak arra, hogy a CSKP Elnökségének ülése miként várta, hogy majd csak jelentkezik egy megfelelő súlyú személy, aki magyarázatot ad az intervencióra (ehelyett jött a különleges alakulat), vagy hogy Indra és Biľak miként akadnak el egy harckocsiban a szovjet követségre menet Prága belvárosának közepén (egy tank villamossal ütközött), amelyből, lincseléstől tartva, az augusztusi hőségben sem mertek kiszállni, és izzadtak benne órákon át, vagy aztán Indra kiújuló Menière-kórjára (szédülés, hányinger, fülzágás, egyensály-vesztés), vagy hogy Dubček, miután megjárja az ungvári átnevelőtábort, elesik a fürdőszobában és beveri a fejét, s nyugtatói hatása miatt a moszkvai tárgyalások elején részt sem tud venni, vagy a prágai szovjet nagykövet gyerekes hazugságaira, amivel a felelős államférfiúkat traktálja...