Mi a cseh?

I. Bevezető

A csehek egy részben zárt, korábban csak nehezen megközelíthető (Csehország, Čechy), részben pedig nyitott, könnyen átjárható, az előbbihez szorosan kapcsolódó területen (Morvaország, Morava) élő kis közép-európai nép; bizonyos korokban Európa többi része egyáltalán nem vagy csak alig vesz róla tudomást, olykor viszont drámai események zajlanak körülötte, s ilyenkor gyakran szóba kerül; aztán újra csend veszi körül, melybe legtöbbször némi szégyenérzet is vegyül. Ez a mintegy tízmilliós nép egy nehezen megtanulható nyugati szláv nyelvet beszél, s noha Európa többi részétől szellemiekben sokat vesz át, nyelvi okokból belőle keveset térít vissza. A politikában, a zenében, a sport berkeiben ismeretes néhány cseh név, elvétve akadnak közöttük népszerűek is. Ám az irodalomban a világ jószerivel csak egyetlen cseh nevet ismer: Švejkét, a derék katonáét. Egyébként erről a népről, mely az első világháború után az európai kis államok sorában megjelenve bizonyos súllyal bírt, keveset tudnak, mivel minden, ami vele kapcsolatos, triviális és érdektelen – vagy legalább is olybá tűnik.

Tipikusan kis népről van szó. A „nagy” és a „kis” jelző egy nép esetében nem jelent eredendően mennyiségi meghatározást; egy népnek nem kell több tíz milliósnak, s területének nagy kiterjedésűnek lennie, sőt saját területtel sem kell bírnia, mégis lehet nagy; a hollandokat, vagy különösen a zsidókat, haboznánk kis népnek nevezni. Egy nép nagysága ugyan összefügg területi kiterjedtségével, de nem közvetlenül, hanem feladata révén, mellyel a nagyság az előbbinél eredendőbben összefügg. Az amerikaiak számbelileg nagy nép lettek, mert eltökélten végezték feladatukat: egy kontinens meghódítását. Ennek alapja a világról és önmagukról alkotott vallásos-szabadelvű felfogásuk volt, s tulajdonképpen ezt kell nagynak neveznünk. Az oroszok nagy nép, mivel a Bizánctól örökölt birodalmi eszmét területileg a Csendes-óceánig és Kína határáig kiterjesztve konkréttá tették. A német nép naggyá lett – s valamit ebből mindmáig megőrzött –, mert az európai Nyugat fő támasza volt, és mert azzal, hogy Kelet felé nyúló területein a többi népet egybefogta, a leginkább megtestesítette a keresztény középkor egyetemességének gondolatát. Minden ezzel kapcsolatos félelem ellenére nem olyan kolonizátor nép volt, mely csak a saját hasznára gondolt. Egykor a franciák voltak a „la grande nation”, mert komolyan vették a Római Birodalom bukásával gazdátlanul hagyott feladatot, hogy Nyugat-Európa képviselői, urai és védelmezői legyenek.

Beszélhetnénk még – Kant nyomán, a matematikai és a dinamikus emelkedésnek az érzéki-esztétikai szférában honos megkülönböztetésével – a népek mennyiségi és dinamikus nagyságáról; itt a mennyiségi a dinamikuson alapszik. Noha Ratzel¹ azon a véleményen volt, hogy egy térség nagyságát szellemi nagysága alakítja ki, ez csak másodlagosan látszik igaznak. Egy térben naggyá lett társadalom gyakran nagy feladatokkal szembesül, de magának a szellemi nagyságnak az eredete aligha a térbeli nagyságban van. Fontosabb ennél Ratzelnek egy másik tézise, amely szerint az a tér, melyben a számbeli nagyságot mérjük, nem természeti, hanem történelmi tér, mely a történelmileg meghatározó, történelmileg tevékeny emberek térfoglalásának fokától és helyétől függ. Egy történelmi térben az imperium romanum a párthus birodalom, India, Kelet-Ázsia ellenében nemcsak metaforikus értelemben lett egyetemes birodalom; ami kívül rekedt rajta, az a félig letelepedett emberiség magmája s az ideig felfedezetlen tér volt.

Fontos körülmény, hogy a tér történelmiségétől függően történetileg változók a mennyiségi nagyság mércéi is. Egy csehországnyi egységes, előbb despotikusan, később egy állam magjaként uralt terület a 10. és a 17. század között

– a középkori feudális hatalmi széttöredezettség, nehézkes közlekedési viszonyok és Észak- valamint Közép-Európa alacsony külső mobilitása mellett

– nagy térségnek számított, jóllehet a nagy felfedezések kora óta, a történelmi körülmények következtében, összezsugorodott.

Könnyen belátható, hogy a lakosság számát is, amely egy nép nagyságát hivatott kifejezni, a történelmi tényezőkhöz kell viszonyítanunk, s hogy e számokat nem helyezhetjük absztrakt módon egymás mellé, hanem a szomszédos országok és számos szociológiai tényező viszonylatában is mérlegelnünk kell. Csehország lakossága a középkorban a betelepülési hullámtól kezdve nagyobb mértékben városlakó, mint más szomszédos országokban, s a huszita háborúk korától ez a városi lakosság a honi szláv nyelvet beszélte. Az ország még a 15. században is képes volt saját területén az akkori viszonyoknak teljes mértékben megfelelő hadsereget fenntartani, bizonyítva ezzel fölényét, vagyis „nagyságát”.

A középkori Csehország tehát, ahogyan azt megkíséreljük a továbbiakban bemutatni, nagy történelmi feladatok helyszíne volt. Területe a nyugat-európai terjeszkedés fő vonalán feküdt, s politikailag korán elég szervezett volt ahhoz, hogy Nyugat-Európa Kelet felé irányuló expanziója során ne lehessen egyszerűen felszippantani; amelynek ugyanakkor még a 12. század végén is több mint hatvan százalékát őserdők borították – s ily módon ideális terület volt a hódítók számára –, szükségképpen a jövő Európájának egyik országává kellett válnia; a kérdés csupán az volt, kik fogják ezt véghez vinni. Az egyik jelentős tényező ebből a szempontból a helyi szláv nyelvű lakosság volt. A nyelv önmagában nyilván nem volt sem az egyetlen, sem a meghatározó definiense az itt létrejött társadalomnak, Csehország nagyságának korában azonban annak jellemző vonásai közé tartozott.

E nagyság forrásai ugyanazok, mint Nyugat-Európa más részeiben, s mivel Csehország problémái nagyrészt azonosak voltak az európaiakkal, és a történelem világát akkor Nyugat-Európa jelentette, Csehország, legalábbis részben, világproblémák megoldásának vált színterévé. A becsvágy itt egybeesik bizonyos létfontosságú szükségszerűséggel: már a Přemysl-ház utolsó királyai is tudatosították, hogy vagy meg kell szerezniük a császári koronát, vagy elpusztulnak – s nagy uralkodókként pusztulnak el. Az ország és uralkodóháza mindenesetre másfél évszázadra Közép- és Kelet-Európa nyugati mintájú megszervezésének a bázisa. Valamivel később itt érlelődik meg a kor nagy problémája, a nyugati kereszténységnek a laikus kereszténység értelmében való átalakítása, melynek Csehország előőrsévé válik. Ezt a szerepét a reformációs mozgalom általános kibontakozásáig megtartja, s majd csak a 17. század nagy küzdelmei során veszíti el.

Elvesztése nem jelentette egyúttal a cseh államiság megszűnését is, de Csehország elszakadt a világproblémáktól, provincializálódott, és elveszítette nagyságát. Mivel azonban a feladatokkal összekapcsolódott magának a társadalomnak a léte, egyik társadalmi válság követi a másikat. Kezdetét vette a provinciális történelem, Csehország kis történelme. A felvilágosodás végének fő problémájává egy helyi érdekű ügy, a szláv nyelv válik. Ebben koncentrálódik a felvilágosult abszolutizmus ellentmondásos volta. A központosított Habsburg-állam, úgy látszik, egyrészt a szláv nyelvet meg akarja fosztani a jövő perspektívájától azáltal, hogy semmilyen lehetőséget nem nyújt számára a felemelkedéshez, másrészt viszont a parasztság egyenjogúsítására irányuló programja e nyelv elismerésére kényszeríti. A többit elvégzi a Herder, majd később Arndt és Jahn nyomán fellépő nyelvi nacionalizmus, mely a csehországi társadalmat a nyelvi ismérv alapján kétfelé hasítja. A modern csehség az ebből a hasadásból létrejött társadalom, amely lényegében „alulról” épült fel, mivel felsőbb rétegei a szláv nyelvet többnyire nem tartották meg.

A „kis” cseh történelem ennek az „alulról felépített” társadalomnak a küzdelme a felemelkedésért és a jogegyenlőségért. A kezdetben kulturális, később mindinkább politikai tartalmú követelések jegyében folytatott szívós küzdelem fémjelzi a korszakot egészen az első világháborúig. Ez a harc, annak ellenére, hogy az alsóbb rétegek sem gazdasági vagy politikai hatalommal, sem nagy szellemi háttérrel nem rendelkeznek, sikeresnek mutatkozik.

Pedig a körülmények látszólag kedvezőtlenek. Az átalakulóban lévő társadalom a politikai hatalommal, az uralkodóházzal és a monarchia államérdekével találja magát szembe. Az ipar és a tőke túlnyomórészt az ország német nyelvű lakosságának a kezében van, melynek fölényét a nagy német kultúra szellemileg is növeli. Amikor a német birodalom a kontinens legerősebb hatalmává válik, s oltalmazó uralmát Ausztria-Magyarországra is rákényszeríti, külpolitikailag sem rendelkezik úgyszólván semmilyen kilátással. Ám a kor általános tendenciáit, az alsóbb rétegek jogegyenlőségre irányuló törekvését, a szláv nyelvű lakosság helyi számbeli fölényét, valamint a monarchia vezető politikai köreinek ingadozó magatartását teljes mértékben kihasználták. A 80-as években az önálló cseh felsőoktatás kiharcolásával meghaladottá váltak a régi tervek, melyek ezt a mozgalmat a folklór szintjére kívánták volna korlátozni. Győzött a felemelkedés perspektívája, s a politikai kívánalmak és követelések konkrétabbakká váltak.

Érthető, hogy e küzdelmek a társadalom egész szellemi életére rányomták bélyegüket. Az irodalomnak a néphez kellett szólnia, hiszen hiányoztak a – szláv nyelvű – felsőbb rétegek, melyeket úgy kellett megteremteni, hogy a társadalmi differenciálódás során ne éleződjenek ki a szociális ellentétek. A tudomány, amennyiben eredeti volt, a hazai nyelvvel, kultúrával, s mindenekelőtt a történelemmel foglalkozott. A művészet – melyen belül a zene volt a legjelentősebb – nemzeti, vagyis művészeten kívüli feladatokat tűzött maga elé. Azok a művészek és tudósok, akik számára szűknek bizonyult ez a keret, kénytelenek voltak legalább részben nemzetközi körökben és idegen nyelven érvényesülni. A nemzeti konszenzus elérése érdekében az egyénekre nehezedő nyomás nem volt alkalmas megkülönböztetett szellemi teljesítmények létrehozásához, és – ami később vált erősen érezhetővé – tetterős, európai látókörű politikai személyiségek kibontakozásához.

Egy lényegében falusi lakosságból és kispolgárokból álló társadalom nem képes megfelelő környezetet teremteni ahhoz, hogy vezető személyiségek kerülhessenek ki belőle, akik döntéseket hoznak, kockázatokat vállalnak, s küzdenek akkor is, ha csupán erkölcsi siker a jutalmuk. A felsőbb réteg hiánya, mely a polgárság korában is minden változás dacára valamennyi szomszédunknál fennmaradt, éppen ebben bizonyult végzetesnek. A németek, az osztrákok, a lengyelek és a magyarok a 19. században rendelkeztek a felsőbb rétegekből származó, nagy politikai feladatok elvégzésére alkalmas egyéniségekkel. Ennek a kezdődő eltömegesedés és nivellálódás korában megvoltak a maga hátrányai is: a tett ezen emberei gyakran végzetes módon, de mégiscsak cselekedtek, mégpedig nem tudósok és titkárok módján. Valamennyi szomszédunk, minden társadalmi megrázkódtatásuk ellenére egészen a második világháborúig „úri nép” maradt, amely értékrendjét minden rétege számára felülről, az uralkodó osztálytól kölcsönözte. Sajátos társadalomtörténetünkből adódóan erősen különbözünk tőlük, másképpen éreztünk és gondolkodtunk, még ha gondolatokat és szellemiséget kölcsönöztünk is tőlük. Masaryk példája bizonyítja, hogy kivételesen olyan társadalomban is kibontakozhat ugyan a tett embere, mint a cseh, de elszigetelődik és követők nélkül marad.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: a cseh (böhmische)² cseh (tschechisch) nyelvi köntösben addig bírt nagysággal, amíg lehetősége adatott önnön partikularitását világméretű feladatok szolgálatába állítani; a késő középkorban ez így is volt. Ez a nagyság addig tartott, amíg a csehség nem konkretizálódott. A modern programszerű csehség ezzel szemben – a fentebb vázolt okokból – kisszerűvé süllyedt. Egyike lett azon partikularitásoknak, melyek az egyetemes európai gondolatok és intézmények felbomlása után különösségüket megőrizve fennmaradtak.

Érthető, hogy a nagy és kis történelem különbsége a modern csehség képviselőit szúrta, mint a tüske, s megpróbálták önmagukat is meggyőzni arról, hogy a kettő között húzódó szakadék nem is olyan mély. E törekvésnek lehet jó oldala is, amennyiben elvezet annak belátásához, hogy keresni kell egy méltó feladatot; ám önhitt illuzionizmushoz is vezethet. Nem elég egy valamikori nagy nép egyetlen legitim örökösének érezni magunkat, ezt bizonyítani is kell, s bizonyságot csak tettek adhatnak. Be kell lássuk: az az igényünk, hogy valódi örökösök vagyunk, nem magától értetődő dolog, a nyelvi kontinuitás önmagában nem ad ehhez elégséges alapot. Amikor több mint másfél évszázada Bernard Bolzano úgy gondolta, Csehország cseh nyelvű lakosságának öntudatát erősítendő fel kell mutatni a modern műveltség késő középkori csehországi eredetét, ennek értelmét egy magasabb rendű cél kitűzése adta. Nem egészen ez a helyzet Palackýnál; a jeles történész ezt a gondolatot a huszitizmusra alkalmazta, mely számára egyaránt jelentette az emancipált emberiség modern világa felé való nyitást és a néplélek mélységeihez való visszatérést, annak elementáris demokratizmusával egyetemben; leírta ezzel, mi a cseh, elvi azonosítást hajtva végre. Palacký történelemfilozófiájának Masaryk később még ennél is becsvágyóbb kifejezést adott. Szerinte a német klasszicizmus a maga humanitás-eszméjével – melynek nevében végül is „a cseh nép újjászületése” végbement – a reformáció nélkül elképzelhetetlen, viszont a reformáció első formája a csehországi volt. Ezzel Csehország mindazt, amit a Nyugatnak köszönhet, eleve letudhatja annak a kölcsönnek a révén, amit a cseh reformáció szellemiségétől már előtte megkapott. Liberális politikusaink figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy Masaryk esetében a modern humanitás-eszmének egy személyileg meglehetősen átszínezett jelentéséről van szó, s pozitivista történészeink ugyancsak nem tudták Husznál és a Csehtestvéreknél³ a humanitás-eszme legcsekélyebb nyomát sem kimutatni. A Palacký és Masaryk által adott magyarázat inkább a fantázia világába tartozik, hiszen az itt felmerülő problémák esetében szó sem lehet tiszta elméleti megközelítésről. E kérdések csak történelmi tettekkel oldhatók meg, amelyek során egy ténylegesen létező társadalom az egyetemesebb történéshez kapcsolódik, mely képes neki a helyinél nagyobb jelentőséget kölcsönözni.

A történészekkel együtt úgy gondoljuk, hogy a cseh problémát csak az európai, különösen a késő középkori nyugat-európai fejlődés keretein belül érthetjük meg. A politikusokkal együtt úgy véljük, hogy a 18. század végétől kezdődően a modern csehség elválaszthatatlanul kapcsolódik az alsóbb társadalmi rétegek felemelkedéséhez és az európai társadalom bizonyos fokú nivellálódásához. Továbbá úgy gondoljuk, hogy a modern csehség megszületése főleg azért érdemel figyelmet, mert nem elszigetelt és egyszeri folyamatról van szó, hanem egy „alulról” építkező társadalom prototípusáról, amely máshol is előfordul, amikor egy korábban gyámságban tartott réteg először jogegyenlőségre, később túlsúlyra, majd végül egyeduralomra törekszik. A modern csehség alkalmasint az első sikeres megoldása egy ma is – például a Baltikumban, a Balkánon vagy bizonyos mértékben Belgiumban ismét – létező problémának. A csehek alakították ki az első ilyen típusú társadalmat, mely egy – az adott történelmi lehetőségen belül – viszonylag önálló államot hozott létre, miután sikerült mind a művészetekben, mind a tudományban megteremtenie saját nemzeti irodalmát, műveltségét, s kiépítenie egy nem elhanyagolható, magas színvonalú iparral és technikával rendelkező nemzetgazdaságot. Ebben az értelemben a csehek kicsiségük dacára, vagy éppen emiatt, túlnőnek azon, ami csupán helyi jelentőséggel bír.

Szemmel látható sikerességük ellenére a csehség az „alulról” felépített társadalom legtragikusabb példáját is szolgáltatja. Abban a pillanatban, amikor már csak karnyújtásnyira van óhajtott céljától, annak eléréséhez belső erői kevésnek bizonyulnak. Ez valószínűleg az említett társadalmi szerkezettel függ össze, s a következőkben megkíséreljük, hogy magyarázatot adjunk rá.

II.

Amit a bevezetőben „cseh (böhmische) nagyságnak” neveztünk, nyilvánvalóan nem az égből pottyant. Nagyságához és jelentőségéhez az országnak fel kellett nőnie. Most ezt a folyamatot vesszük szemügyre. Mivel itt európai folyamatról van szó, az európai összefüggésekből kell kiindulnunk.

A nyugati és keleti részre osztott, de eszmeileg még mindig egységes Római Birodalom felbomlásának ismert és máig vitatott külső okain kívül volt egy meghatározó belső oka is: a lakosság elidegenedése az állam eszméjétől. Ennek az elidegenedésnek az oka a despotizmus önkénye és a jogállamra irányuló akarat közti ingadozás, s a kor problémáit megválaszolni képtelen magas földi hatalmasságok hitelvesztése volt. A régi világot elárasztó viharos vallási hullám energiájának jó részét alighanem éppen ebből az elidegenedésből merítette, hiszen tudjuk, a jövő vallásai mind transzcendensek, földfelettiek és földöntúliak; ez kétségkívül a világi hatalmak tehetetlenségére utal. Az egyetemes birodalom gondolata, a római szellem e legsajátosabb képződménye mindazonáltal túl mélyen gyökerezett a világ tudatában ahhoz, hogy egyszerűen elenyészhetett volna. Részévé válik az új eszmének, a sacrum imperium eszméjének, mely a páli gondolatokat társadalomfilozófiai értelemben magyarázza. A sacrum imperium világi képződmény, mely a transzcendens világ valódi uralmán alapszik. Ennélfogva feltételezi e kétfajta hatalom elválasztását illetve megkülönböztetését. Ennek az eszmének három változata létezett, s a római birodalom örökségében ezek teremtették meg a történelemfilozófiai és politikai gondolkodás feszültségi terét. A legrégebbi változat alighanem a kelet-római, mely már a birodalom konsztantinoszi krisztianizációjának is az alapját képezte, s a leginkább mutat folyamatosságot a Római Birodalom gyakorlatával. Mind a világi, mind az egyházi hatalom letéteményese a császár, az egyház nem különül el az államtól, hanem érdekeinek transzcendens támaszául szolgál. A sacrum imperium legvégzetesebb, történelmileg legerőteljesebb változata alkalmasint az iszlám, különösen ha Pirenne⁴ feltevésére gondolunk, aki szerint a Római Birodalom tulajdonképpeni végét a Földközi-tenger medencéjének arab meghódítása jelentette. Ez a változat sem ismeri a világi és az egyházi hatalom szétválasztását, de kiindulási pontja nem az állam, hanem a Próféta és követői; eredeti célja az volt, hogy egy új jogrend, a szent iszlámjog uralmának megteremtésével az arab törzsek harci energiáját a belső viszályok helyett külső hódítások felé fordítsa. A leigázottakra azzal gyakorol erkölcsi nyomást, hogy mindaddig, amíg nem fogadták el az iszlám hitet, e jogból nem részesültek. A sacrum imperium harmadik, nyugat-európai verziója mind közül a legkésőbbi, s feltételét a nyugati birodalom felbomlása illetve annak a frank hódítók általi „megújítása” – vagyis közvetve a második változat – teremtette meg. A kelet-rómaihoz hasonlóan a nyugat-európai változat is keresztény, de már kezdettől fogva rányomja bélyegét egy, a germánoktól származó elv, amit nemességi-egyházinak nevezhetnénk. Franciaország megvédte a keresztény Nyugatot az iszlám nyomástól, ugyanakkor saját érdekeit tartva szem előtt az egyházat védnöksége alá helyezte, s minden fontos pozíciót saját vezető rétegeiből származókkal töltött be. Hatással volt rá továbbá bevallatlanul is egy pogány eredetű eszme, nevezetesen az isteni vérnek mint az uralom legitimálásának eszméje. Ez az eszme persze távolról sem nyújt elégséges alapot egy nyugati birodalom megszervezéséhez, viszont számlájára írható a birodalom egységes kormányzásának hiánya és a birodalom szétforgácsolása. Megnyilvánul ez a birodalom három részre való szakadásában, az egyház messzemenő önállósodásának lehetőségében, sőt egy olyan igény felmerülésében, hogy mint egyházi kereszténység fő hatalommá váljék. Nagy Károly frank birodalmával kezdődően kezdetét veszi a keresztény Nyugat-Európa terjeszkedése Északkelet-Európa irányába. Ezáltal ugyanúgy átlépi a római ökumené határát, ahogy azt már korábban az iszlám megtette Délen. Ezen az úton fekszik Csehország is.

Az ország történelmének legrégebbi korszakát röviden vázolhatjuk. Az őslakókról nem tudunk semmit. Legkésőbb a Kr. e. 2. században kelták települtek be aránylag nagy számban. Az itt megtelepedett kelta törzsek közül a bójok voltak a legjelentősebbek. A rómaiak valószínűleg nemcsak Csehországot, hanem Csehországot Bajorországgal együtt nevezték Boiohaemumnak. Amikor a keltákat az 1. században kiűzték, germánok érkeztek a helyükbe; Csehországba mindenekelőtt a markomannok, akik morvaországi és szlovákiai szomszédaikkal, a kvádokkal, Róma számára kellemetlen szomszédságot jelentettek. Marcus Antonius próbálkozásai, hogy a birodalomhoz csatolja őket, sikertelennek bizonyultak. Mikor és mi módon hagyták el az országot a germánok, nem tudjuk. Egy máskülönben érdemes morva-német történész, Berthold Bretholz⁵ feltevése szerint egy részük az országban maradt, s megérte még a németek késő középkori betelepülési hullámát; amennyiben ez igaz, jól el kellett bújniuk. A Kr. u. 5. századtól fogva Keletről, valószínűleg a Dnyeper és a Pripjaty folyók vidékéről szlávok érkeztek, s a korábbi lakosság maradványai minden bizonnyal összeolvadtak velük. A szlávok Közép-Európában és Pannóniában Nagy Károly frank birodalmának megszületésétől fogva két nagy európai birodalom erőterében éltek.

A korszak egészét fémjelző alapkérdés, a világi és az egyházi kettősége, polaritása, meghatározónak bizonyult az ökumené e peremterületének további fejlődésére nézve is. Világi szempontból nagyobb, s ezáltal erősebb politikai alakulat létrehozását jelentette a törzsszövetségek sokasága felett; a hatalom ennek a területsávnak meghatározott gazdasági jelleget kölcsönöz (rabszolgakereskedés, a vezető réteg uradalmaiban rabszolgatartó gazdálkodás). Egyházi szempontból a kereszténység felvételét jelenti, amely két irányból történik; a nyugati szlávok esetében a döntő impulzusok, az ún. nagymorva birodalom rövid fennállása alatt, Keletről érkeztek. A magyarok betörése a Kárpát-medencébe Csehországot elvágta és elszigetelte a Balkántól. Valószínű azonban, hogy e korszak utórezgései a szláv liturgia és az egyházi szláv irodalom formájában – melyek csak a 11. században tűntek el teljesen – egy ideig még fennmaradtak. Világi, politikai szinten a már Nagy Károlynak is adót fizető Csehország ezután szellemileg is mindinkább a Nyugathoz kapcsolódott. A 10. században végbement a csehországi szláv törzsek politikai egyesítése a csehek törzsével és fejedelmi nemzetségével, a Přemyslekkel⁶ az élen, s az önálló tartományi püspökség felállításával a cseh egyház is a Nyugatba tagozódott. Mindkét esemény lényeges előfeltétele volt annak, hogy a későbbi, sokkal erőteljesebb nyugati expanzió idején Csehország ne tűnjön el, hanem a Nyugathoz kapcsolódjék.

Mindezek a folyamatok egyáltalán nem békésen zajlottak le. Az ország legelőkelőbb családjaiban is lábra kapott az erőszak; a történelmi példázattá vált Boleslav Szent Vencelen elkövetett testvérgyilkossága e sötét fejezetet villámfényként világítja meg. A huszonegy éves korában meggyilkolt Vencelről úgyszólván csak annyit tudunk, amit egy szász krónikaíró lejegyzett róla: „Élt Csehországban egy jámbor fejedelem, akit testvére gyilkolt meg.” Jó talaj ez a képzelőerő számára, hogy Vencelből mitikus alakot kreáljon; de amit Vencelről tudni vélünk, az csupán hagiográfia. Megpróbálhatjuk, ahogy ezt Pekař tette, Boleslav és Vencel ellentétét a „világi” és az „egyházi” konfliktusával magyarázni, tükröztetve a kor alapproblémáját, mely már Csehország történelmének kezdetén ily magas helyről követelt áldozatot.

A 10. században megtörtént tehát – a Přemysl-házi uralkodók vezetése alatt – Csehország politikai egyesítése (a Slavník-nemzetség, Szent Adalbert második prágai püspök⁷ családjának kiirtásával a végén); ugyanakkor a határok Lengyelországgal és Magyarországgal még a 11. században is teljesen kialakulatlanok voltak. Egy ideig az is bizonytalan volt, Csehország kerül-e a lengyel uralkodóház kezére vagy Krakkó a Přemysl-dinasztia uralma alá. A nyugati hatalmak kegyeiért folyó versengés – a kenőpénzek és a császárnak fizetett adók, melyekről a krónikások tudósítanak, abban a korban fantasztikus summák –, az egyházi viszonyok rendezése, a keleti szomszédokkal folytatott viták határozták meg a cseh történelmet egészen a keresztes háborúk koráig.

De kik is voltak a Přemyslek, akikről szó van, s akiknek meghatározó szerepük volt az ország politikai és szellemi arculatának kialakításában? Keveset tudunk róluk, a krónikások tudósításait követve a mítoszok talajára lépnénk. De talán érdemes követnünk Cosmast (megh. 1125), a cseh krónikaírók ősének tartott prágai kanonokot, aki krónikáját a Přemyslek nagyobb dicsőségére írta meg, cselekedeteiknek olyan értelmezést adva, mely aligha volt csak személyes véleménye.

Cosmas a fejedelmi nemzetség fontos propagandistája, a latin liturgia és a keleti világban a lengyelekkel szembeni cseh primátus élharcosa volt. Műve, bármilyen erősen támaszkodik is a korabeli nyugati krónikákra, éppen ezekben a pontokban, miként egyes mitikus elemek beiktatásában is, félreismerhetetlen eredetiséget mutat.

Cosmas Bohemus ősapáról szóló mondája, aki az özönvíz óta lakatlan, már korábban neki ígért földre érkezik (mózesi analógia), a béke és a szabad szerelem aranykoráról szóló történettel indul; az idillikus világba a magántulajdon romlást hoz, s a bírák és a bölcs asszonyok dolga (ahogy Tacitus germánjainál is a nők egyfajta isteni képességgel bírnak), hogy békét teremtsenek. Amikor Libušetől, a látnok- és fejedelemasszonytól a férfiak azt követelik, állítsa vissza a férfiak uralmát, jegyesévé fogadja Přemyslt, a szántóvetőt (a földművelés megteremtőjét), és várat építtet; kezdetét veszi az új kor, a kiűzetés a boldogság és szabadság paradicsomából a katonás élet és a földművelés kemény világába. Az aranykort megkísérlik még visszahozni egy amazonlázadás formájában, Přemysl férfiuralma azonban győzedelmeskedik. Egyazon mitikus tőről fakad tehát, minden átkával és áldásával együtt, a házasság és a nő alávetettsége, az állam (a vár), a korlátlan fejedelmi hatalom és a földművelés. A Přemysl-monda egy másik változatában a Přemyslek uralma nem a boldog aranykor, hanem ellenkezőleg, egy nyomorúságos, állatias, vándor élet után következik. Ebben az állam eredetére vonatkozó arisztotelészi elképzelés hatását vélték felfedezni, míg Cosmas mitikus elbeszélésében inkább Ágostonnak az államot megvetéssel kezelő felfogását keresték. Amennyiben osztanánk is ama véleményt, miszerint Cosmas elbeszélésében egy valóban létezett népi monda tükröződik vissza, s „a cseh őserdő visszhangját” hallhatjuk benne, az is biztos, hogy egy monda számos változatban létezhet, s a mítoszok egyik alaptulajdonsága, hogy sokarcúak; így Cosmast sem lehet a népi mondák hagyományához kötni. A két változat abban egyezik, hogy a válságot Libuše beavatkozása és Přemysl fellépése oldja meg; a patriarchátus Cosmasnál sem közvetlenül az aranykor, hanem egy viszályokkal teli átmeneti korszak után következik. Přemyslt a sors által kegyelt kultúrhérosz szerepelteti – s nem mint messzi rejtekében megbúvó semmittevő –, aki csak mint ilyen találtatik érdemesnek a kötelékre, mely őt az isteni asszonnyal összefűzi.

A krónika ezt a mitikus keretet akkor is megtartja, amikor rátér Csehország tulajdonképpeni történelmének elbeszélésére. Ami a mítoszt nem mondai, hanem történeti formában követi, az a harccal és munkával töltött kemény létezés fokozatos kereszténnyé válásának a leírása, ami szentek és vértanúk, szerzetesek és püspökök tevékenysége nyomán, a Přemyslek legjobbjainak védelme alatt vagy kezdeményezésére ment végbe. A krónikaíró rendkívül valósághűen ecseteli a kor durvaságát, az előkelő nemzetségek között és az egyes nemzetségeken belül dúló féktelen hatalmi harcokat, s nem rejti véka alá borzadását sem mindazokkal a szörnyűségekkel szemben, melyeket az uralkodó család szolgálatában követtek el (ez a kíméletlenség jellemzi a kemény férfiuralmat). Mindezekkel nyomatékosan szembeállítja a szentek és vértanúk sorát, amely ellensúlyozza az erőszak e szféráját. Mindenekelőtt a Přemysl-ház szentjeinek, Vencelnek és nagyanyjának, Ludmillának erkölcsi és szellemi küldetését domborítja ki, megtéve őket a fegyelem, a rend, az önmegtagadás, a szegények és elnyomottak megsegítésének szolgálatában álló életrend védelmezőinek; Szent Vencel türelmes szabadítója a börtönbe és rabszolgasorba jutottaknak, aki még akkor is megveti az erőszakot, amikor menthetné magát vele. Mesteri az a mód, ahogyan Cosmas a szentek kultuszának jegyében megbékíti a Přemysleket hatalmas 10. századi ellenlábasaikkal, a Slavníkokkal, akiket a Přemyslek korábban halomra gyilkoltattak. A Slavník nemzetséghez tartozó Szent Adalbert (Vojtech), Prága második püspöke, akinek édesanyja frank királyi családból származott, családja kiirtása után elhagyta Csehországot – talán hogy viszonzásul az egyházi primátust Lengyelországra és Magyarországra ruházza –, majd a pogány poroszok közt halt vértanúhalált, s a gnieznói érseki székhelyen temették el. Történetét Cosmas csak futólag említi, részletesen tárgyalja viszont Břetislav – akinek neve visszacseng Vratislav (Boroszló) és Bratislava (Pozsony) nevében – lengyelországi hadjáratát, melynek során nagy pusztítást végzett, és megpróbálta megszerezni Szent Adalbert ereklyéit, hogy azokat Prágába vitesse; ami persze csak úgy volt lehetséges, hogy előzőleg egy csoda révén megszerezte ehhez magának a szentnek a hozzájárulását is. Ezt egy igen realisztikusan megírt megvesztegetési történet követi, melyre Rómában került sor, s eredményeként a Szentatya hozzájárult az ereklyék áthelyezéséhez. Az ereklyék kiemelése kapcsán Cosmas egy szinte kizárólag vallásos, erkölcsi tartalmú beszédet mondat a fejedelemmel. Az esemény alkalmat nyújt a teljes fejedelmi katonai kíséret ünnepélyes eskütételére, melyben elfogadják az egyházi törvények szerinti szent és felbonthatatlan egynejű házasságot. A házasságtörők többé nem kerülnek rabszolgasorba, hanem – így Bfetislav – Magyarországra toloncolják őket, száműzik az apagyilkosokat és mindazokat, akik papi személyt öltek. Tilos ezentúl kocsmát nyitni, a meglévőket fel kell számolni stb. Břetislav fejedelem itt Szent Vencel örököseként jelenik meg, aki hidat ver Szent Vencel és Szent Adalbert között, s megújítja a cseh kereszténység primátusát a nyugati szlávok körében. Cosmas hasonló képet fest unokájáról, II. Břetislavról is. A leírás a cseh történelem emelkedését mutatja az aranykor érzéki paradicsomától a lélek gyötrelmekkel és vértanúsággal megváltott boldogságáig: a krónika utolsó híradása egy klerikusról szól, aki a kor szokásai szerint nős volt, majd megözvegyült, és szüzességi fogadalmat tett. Amikor elfogja őt a kísértés, csalánnal sanyargatja magát, s cellájába elrettentésül csalánköteget függeszt.

Csehország történetének Cosmas által felvázolt vonulata hatásos, de sajnos csupán egy irodalmi vonalat képvisel, s mindenekelőtt arról szól, milyen nehéz küzdelmet kellett vívni a hit elterjesztése érdekében. E folyamat fő hordozója, a papság, azonban csekély számú volt, s ahol nagyobb közösségben élt – a kolostorokban –, igyekezett távol tartani magát a világi élet központjaitól. Tekintettel erre a körülményre, mit gondoljunk Jakobsonnak arról a téziséről, melyet a háború alatt megjelentetett füzetében⁸ fejtett ki, miszerint a szláv liturgia, ennek csehországi fennmaradása és irodalmi sikeressége, latin nyelvű írásművekben is fellelhető védelmezése a 10. századtól kezdve a cseheknél önálló szláv kulturális tudatot, tudatos közvetítői szerepet alapozott meg Nyugat és Kelet között, s ebben keresendő a nemzeti tudat tulajdonképpeni forrása. Jakobson abból az előhangból indult ki, amelyet Szent Cirill négy evangélium-fordítása elé írt, s a 10–11. századi csehországi egyházi szláv nyelvű liturgiának ma ismert fejlődését úgy értelmezi, mint ennek a himnusznak a kibontakozását, amely a szláv nyelvet az isteni igazsághoz vezető útnak tekintette. Ezzel Jakobson a nyelvnek egy olyan nagyszerű lehetőségét írja le, ami talán egy modern irodalmárnak eszébe juthat, de kérdéses, vajon egy ilyen lehetőség megvalósítása nem haladta-e meg egy korlátok közé szorított, a bizánci központoktól elvágott monasztikus csoport erejét. A nyugati latin nyelv lehetővé tette a régi nagy kultúrák egyikéhez való csatlakozást, amely bár nem elsődleges, mégis hatalmas tudásanyagot közvetített; ezzel szemben a glagolita írás hívei lényegében csak saját erejükre s a liturgikus és hagiográfiai írások szűk körű hagyományára támaszkodhattak. Az isteni ige megértetésének programja csak egyházi körökben találhatott volna meghallgatásra, és alapozhatott volna meg egy új hagyományt; de ezt a hagyományt éppen ott söpörték félre. Tagadhatatlan, hogy a szláv nyelv alapján létrejöhetett – óhatatlanul létre kellett jönnie – egy sajátos tudattal bíró egyházi-szláv papság, de az a feltevés, hogy sajátosságának ez a tudata az egész társadalomhoz eljutott – melynek ezzel a nyelvvel kedvezni akart –, erősen kétségesnek látszik.

Mialatt tehát Csehországban tart ez a politikai és egyházi vita a Nyugattal – s ugyanakkor, főleg a 12. században, a nyugati befolyás olyannyira megerősödött, hogy olykor még a Přemyslek örökségét is fenyegeti –, Nyugat-Európában két fontos, országaink szempontjából a későbbiekben meghatározó jelentőségű folyamat ment végbe: a keresztes háborúk a Nyugatot minden szempontból egységessé tették hódító hadjárata megindításához, az invesztitúraharc pedig fordulatot hozott a nemesi kereszténységről az egyházi kereszténységre való áttérésben. Ez utóbbi az egyházi tekintélynek a világi hatalommal szembeni felsőbbségét programmá emelte. Ez az egyháznak oly fokú emancipálódásához vezetett, amely Keleten elképzelhetetlen volt, és Nyugat-Európában kiiktatott mindenfajta hatalmi monopóliumot, s magában hordozta a szabadságjogoknak azt a magját, amelyet később a nyugati világ kibontakoztathatott.

A Földközi-tenger medencéjének meghódítása, a spanyol királyság harci sikerei az arabok ellen a Pireneusi-félszigeten, majd Bizánc visszaszorítása és időleges elfoglalása, a nyugati világ és az általa képviselt sacrum imperium belső megerősödésének külső megnyilvánulásai voltak. Nem sokkal ezután a Nyugat benyomul Közép- és Kelet-Európába is, bekebelezve, átgyúrva ezzel a korábbi peremvidékeket. Megindul a telepesek nagy hulláma.

A keresztes háborúk hatása persze már korábban is érezhető. A keresztes háborúk korában nálunk már érzékelhető az átmenet a naturális gazdálkodásról a pénzgazdálkodásra, ami növeli az előkelők készpénz-szükségletét, előkészítve ezzel a tulajdonképpeni telepítéseket. A felsőbb rétegek teljesebb szellemi igényeket támasztanak, megjelennek az ország feudalizációjának első jelei. A tartományok közül Sziléziát éri elsőként a Nyugatról érkező nagy letelepedési hullám, melynek etnikailag áldozatául is esik. A sziléziai kulturális hatások déli irányban terjednek tovább, mindenekelőtt az építészetben. A 13. század, s főleg annak második fele Csehország meghatározó korszaka, amikor is Európa korábbi peremországa Nyugat-Európa egyik központjává válik. Kiirtják a hatalmas határmenti őserdőket, hogy ott új falvakat és városokat hozzanak létre. Egy évszázad alatt létrejön szinte a teljes, az országra egészen a 19. századig jellemző településszerkezet. Az újonnan létrejött gazdasági szerkezetben a legfontosabb elem a bányaművelés. Iglau (Jihlava), Kolín, Kuttenberg (Kutná Hora) révén, egy időre Csehország az ezüstbányászat központjává válik, mely idevonzza a idegeneket és gazdagítja a királyi kincstárat, pompát és hatalmat kölcsönözve az uralkodóknak. A királyok mindenben élen járnak, őket utánozzák a nemesek, s mindeközben folytatódik a társadalmi szerkezet általános átrendeződése. A városokkal merőben új, az országban eladdig ismeretlen tényező jelenik meg a társadalmi térben. A meggazdagodott nemesség öntudatra ébred, hivalkodik törzsökös voltával, a királyok viszont az újonnan letelepült városi rétegre, főleg a királyi városok, s mindenekelőtt Prága kereskedő patríciusaira próbálnak támaszkodni. Inkább a gyors meggazdagodás vágyának, semmint valamiféle nemzeti tudatnak tulajdonítható, hogy az erdőirtást és a betelepítést nem kizárólag idegenek végezték, hanem az idegen minta nyomán belföldiek is részt vettek benne; a szláv lakosság ebben a vonatkozásban nagy alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. Noha az egészből a nemesség húzta a legnagyobb hasznot – a nyugati feudális szokások, eszmék és főleg igények elsajátítása révén –, az idegen betolakodókkal szemben kézenfekvő okból szívesen tetszelgett a hazai hagyományok védelmezőjének szerepében. De a falusi lakosság is sokat nyert a földek jobb megművelése, valamint a pénzgazdálkodásra való áttérés, a rabszolgatartó gazdálkodás megszüntetése, s általában egy egészen új társadalmi tér kialakulása révén. Feltételezhetjük, hogy a lakosság lélekszáma is gyorsan növekedett.

Mindezek egyúttal az új politikai-hatalmi berendezkedés fontos tényezői is voltak, melynek a Přemyslek – 1212-től örökletes királyok – hamarosan megismerhették mind fény-, mind árnyoldalait. A politikailag egységes, feudálisan még nem széttöredezett, gazdag és reményteli jövő elé néző ország nagyhatalom volt, noha olykor vereségeket és kedvezőtlen fordulatokat is átélt. A császári hatalom az invesztitúraharc és következményei miatt romokban hevert; a Stauf-császárok, akik a 12. században úgy rendelkeztek Csehországgal, mint saját birtokukkal, eltűntek a történelem színpadáról; eközben tartott még a Nyugat fellendülése, s világosan érezhető volt előrenyomulásának egyik fő iránya, a Kelet felé való terjeszkedés. Mi lehetett volna vonzóbb gondolat egy céltudatos fiatal királyság számára, mint hogy – nem akarván szenvedő alanya lenni – e mozgás élére álljon? Ezt értették meg az utolsó Přemysl-házi királyok, megadva ezzel Közép-Kelet-Európa számára a hatalom központosításának azt a vázlatát, mely évszázadokon keresztül érvényben maradt. Mindenekelőtt létrehozták saját erős államalakulatukat, az önálló egységként fellépő és az interregnumok időszakait is átvészelni képes Szent Vencel-i koronát. A Német-római Birodalomba való csatolásnak pozitív oldala is volt. Jó politikai iskolának, nagy ívű koncepciók tárházának bizonyult, ugyanakkor nem korlátozódott az elméletre, hanem erők eleven áramaként működött. A Szent Vencel-i korona körül, melynek Csehország, Morvaország, Szilézia és Lausitz alkották a magvát, további csoportosulások terveződnek: a Babenberg-tartományok egészen Itáliáig, de a Přemyslek északkeleti irányba, Lengyelország és a Baltikum felé is kacsintgatnak, s figyelmük újabban ismét Magyarország felé fordul. Mindez olyan becsvágy jele, mely túlnő egy partikuláris hatalom határain, s csak a nyugati világ legfőbb attribútuma elégítheti ki: a császári korona megszerzése hovatovább nem merész álom volt, hanem szükségszerűséggé vált, amely által egyedül képes az ilyen hatalom fennmaradni és továbbfejlődni.

Persze nemcsak a királyi hatalom növekedett, hanem az ellenfeleké is, s alapvető kérdéssé mindinkább az vált, melyik fél kerekedik felül. Az ellenfelek közül az egyházi birodalmi hercegek kiszámítható, míg a csehországi nemesség egyelőre ismeretlen tényezőt képezett: végül a kérdést a nemesség döntötte el a legnagyobb Přemysl-uralkodó, II. Ottokár hátrányára. A Přemyslek nem értették meg, hogy az immár teljesen átrendeződött országban szükségessé vált az előző uralkodók idején megszokottnál kevésbé önkényes hatalom bevezetése. De éppen ez a katasztrófa szolgált tanulsággal a későbbi politikai vezetők számára is. A cseh nemesség viszont mit sem értett meg a királyai által kitűzött nagy feladatokból: tagjai II. Vencelnek nemcsak a császári cím elnyerésére irányuló törekvését hiúsították meg vagy azt a vágyát, hogy Prágában studium generalét hozzon létre, hanem a Přemyslek egész keleti politikáját. Talán helyénvaló e kortól fogva a cseh politika két alaptendenciájáról beszélni: egyrészt a királyok nagyratörően előre tekintő, másrészt a tartományi nemesség lokális, korlátolt, haszonleső, csak a maga osztályérdekeit szem előtt tartó politikájáról. De talán e két tendencia ellentéte termékenyen is hatott, mert a 13. század végén születő, rendkívül eleven cseh irodalom túlnyomórészt feudális jellegű. Ebben a zavaros korban, a politikai hanyatlás közepette ezzel olyasmi jön létre, aminek nincs párja sehol az egész középkori szláv világban.

Érdemes talán megemlíteni, hogy ekkortájt valóban kezd kirajzolódni olyasmi, amit Jakobson már a 10. századtól kezdődően az országnak tulajdonít: egy sajátos helyzet és egy sajátos küldetés tudata. Csak ekkortájt ébred az ország társadalma annak tudatára, hogy Kelet és Nyugat között helyezkedik el – de nem a Nyugattal szembeni védekezésként, ahogy ezt Jakobson tudni véli, hanem mint annak előretolt bástyája. S létezik immár a szintetikus minőség is, amelyet Jakobson az alkotói eredetiség alapjának nevezett, csak éppen nem nyelvi és nemzetiségi keretbe, hanem a hazai nyelvet és sajátosságokat egy egyetemes történésbe ágyazva, melyhez még egyéb tényezők is társulnak.

Talán helyénvaló itt szólni néhány szót az idegen elem benyomulásáról, különös tekintettel az ország elnémetesedésére a telepítések időszakában. A mai cseh történészek szerint a 13. századi telepítésekben a német részvétel (a városoktól eltekintve) lényegében a telepesekre, illetve azokra a keskeny határ menti sávokra korlátozódott, ahová az erdőirtással kapcsolatos feladatok elvégzésére a telepesek paraszti lakosságot hoztak magukkal. Ezenkívül főleg bányavárosokban éltek németek, illetve ők alkották a királyi városok gazdag kereskedő polgárságának egy részét. A kézműipar jelentőségének növekedésével, amely fokozatosan fölébe kerekedett a távolsági kereskedésnek, azonban ebben az időszakban e területen is csökkent az idegenek befolyása. Annál szembeötlőbb a nagyarányú nemzetközi, főleg német részvétel a politikai életben. II. Vencel korától fogva a királyi tanácsban állandóan voltak német prelátusok és nemesek, s a bányajog területén is itáliai juristák dolgoztak. A politikai döntések ebben az időben nemcsak a keleti martot és az alpesi tartományokat érintik, hanem Magyarországot, Lengyelországot, a Baltikumot egészen Litvániáig és természetesen Rómát, majd Avignont is. Ki rendelkezhetett volna ekkora látókörrel a hazaiak közül? Másrészt az ország és érdekeltségei erős vonzerőt gyakoroltak az idegenekre. Jól látható ez jelentős történelmi munka, a Chronicon Aulae Regiae (Zbraslavi krónika) szerzőin, akik a Přemysl-ház uralkodásának végét és a dinasztia kihalását követő interregnumot írják le IV. Károly ifjúkoráig, amikor az még morva őrgróf, de ténylegesen már társuralkodó. Mindkét szerzője német származású, de messzemenően azonosulnak az ország érdekeivel. Kettejük közül a jelentősebbet, Peter von Zittaut (Petr Žitavský) annak alapján tartják csehnek, mert az ország érdekeit az idegen, német érdekeknél előbbre valóknak tartja. Buzgó védelmezője a Přemysl-ház utolsó tagjának, Erzsébetnek, és világosan látja a különbséget az országos érdekek és a kapzsi nemesség érdekei között. A Chronicon Aulae Regiae-t Cosmasszal és követőivel összehasonlítva látható csak igazán, mennyire európaivá vált a csehországi fejlődés e korszakban.

A zbraslavi ciszterciták nem csupán történészek és költők voltak, hanem egyúttal tevékeny politikai tanácsadók és diplomaták is. Az ő közvetítésükkel vált Csehországban fontos személyiséggé Peter von Aspelt mainzi érsek; ezekben a zavaros időkben minden körülötte forog. E körben születik meg a Přemyslek politikai tapasztalatát éles elmével összegző gondolat, miszerint az országnak olyan királyra van szüksége, aki a legmagasabb birodalmi tekintélyre támaszkodhat, így pótolva a főnemesek által megkaparintott koronajavak elvesztését. Ez a gondolat emelte trónra VII. György unokáját, Jánost, s vele a Luxemburg-dinasztiát. Kezdetben úgy látszott, ez a választás nem bizonyul helyesnek, mert uralma alatt aranykorát élte a főnemesség, és a királyi tekintély tovább csökkent. E választás helyessége, sőt egyenesen zsenialitása fia, IV. Károly uralkodása idején bizonyosodott be.

Károlynak persze nagy szerencséje volt. Mintha csak Fortuna helyre akarta volna hozni, amit a Přemysl-elődök esetében elrontott, harc nélkül emelte a császári trónra; hamar megmutatkozott, hogy az ügyes politizálás, mely az országban a legmagasabb birodalmi tekintélyre, a birodalmon belül pedig saját szolid hatalmi bázisra támaszkodik, kifizetődik és meghozza gyümölcsét. A hatalmi centrumnak a birodalom keleti részébe való helyezése, az Itáliából való teljes kivonulás egyúttal lemondást jelentett arról, ami tarthatatlannak bizonyult, ugyanakkor folytatását az utolsó Přemysl királyok egyetemes Európára vonatkozó elképzelésének. Ebben a modellben a szláv népek európai küldetéssel rendelkeznek, de ez nem volt kizárólagos és nem jelentett túlsúlyt. Célja inkább egy európai szintézis centrumának megteremtése és az ehhez szükséges ugródeszka előkészítése volt. IV. Károly szlavizmusa szülötte volt Európa-politikájának, nem pedig fordítva.

Csak ezután került sor a szláv kultusz maradványainak szisztematikus felélesztésére – persze anélkül, hogy ebbe bármiféle, a keleti kereszténységet idéző motívumokat kevertek volna. Károly szlavizmusa teljesen nyugati volt. A szláv liturgikus központok alapítása Prágában és Krakkóban minden keleti kapcsolat nélkül történt, és egészen más szándékokból ment végbe.

Hogy a hazai szellemi energiák felszabadításának ez az útja helyes volt, arra bizonyíték a cseh irodalom felvirágzása, mely már a 14. század első évtizedeiben messze maga mögött hagyta az előző évszázad kezdeményeit, s immár tökéletes természetességgel mozgott a középkor udvari, városi és vágánsköltészetének valamennyi területén. Másrészt sohasem vesztette szem elől az egyetemesség gondolatát és a nem szláv irodalmat: a prágai egyetem⁹ a birodalom egész területéről gyűjtötte egybe a tanulni vágyókat, s ebben mintául szolgált a többieknek is. Az udvari kancellária a humanista törekvések és a német nyelv ápolásának központjává vált. A szláv, a cseh elem itt egy sokkal szélesebb, európai áramlatba kapcsolódik, tele reményekkel és várakozással. Talán sehol sem látható ennyire világosan ez az európai szintézisre való törekvés, mint a képzőművészet területén, ahol ugyan megkülönböztethetőek az egyes itáliai, francia, német elemek, de mindezek eredeti szintézist alkotnak.

Egészen különös hordereje volt a korhelyzetből, az ország és lakói sajátosságából adódó másik egyetemes motívumnak, amely a vallási élet központi területén hatott: ez az egyházi reform iránti óhaj, minden egyes keresztény – a laikusokat is beleértve – vallási felelősségének újszerű érzése volt; a laikus önmagával szemben igényesebb, jámborsága mélyebb, erkölcse szigorúbb lett, s azt szeretné, ha keresztény elvárásai és törekvései többet nyomnának a latban, mint korábban. Amikor ez a motívum azzal a gondolattal párosul, hogy éppen ennek az országnak, ennek a társadalomnak sajátos keresztény küldetése van, különös felelősséggel tartozik az egész kereszténységért – úgy máris elérkeztünk a nyugati kereszténységen belül a keresztény élet szervezésére vonatkozó újabb, immár harmadik felfogásnak a küszöbére: ez a felmérhetetlen horderejű gondolat a laikus kereszténység eszméje. A későbbi reformáció ennek egyik – előrehaladottabb – megvalósulási formája lesz majd, mely új teológiát és új egyházi szervezetet hoz létre.

Figyelemreméltó, hogy IV. Károly uralkodásának egész korszakából ez a motívum az egyetlen, mely Csehországban nagy jövőnek néz elébe. A kulturális-politikai szintézishez fűzött remények, amelyek a keleti irányban tovább nyomuló Európát szolgálták volna, nem teljesültek, noha Károly legtehetségesebb fiából, Zsigmondból, magyar király lett, s erőteljes volt a cseh példa lengyelországi kisugárzása is. A gyenge utód trónra lépésével nagyon gyorsan elvesztek Károly okos és szilárd egyensúlypolitikájának gyümölcsei, akárcsak a császári korona és vele együtt a király tekintélye saját országában. Újra megkezdődött a huzavona a főurak és a korona között, melyben az utóbbi húzta a rövidebbet, de az egyházi reform jelentősége hamarosan háttérbe szorított minden más érdeket. Politikai, világi szempontból az ország kikerült a központból, de vallási téren újra – ez alkalommal szörnyű – jelentőségre tett szert a nemesi és egyházi kereszténység elleni nagy felkeléssel, melynek színhelye a 15. században Csehország lett.

(folytatjuk)

Jegyzetek

1      Vö. Ratzel, F.: Politische Geographie. München 1897.

2      Patočka a német szövegben megkülönbözteti a szélesebb, területi-történeti értelemben vett böhmisch-t a nyelvnemzeti jelentésű tschechisch kifejezéstől. Azokban az esetekben, amikor a két kifejezés fontosabb fogalmi különbséget takar, zárójelben jelezzük a német terminust. – A ford.

3      A „Csehtestvérek Közössége" 1457-ben alapított reformációs mozgalma a huszita hagyományt vallotta; egyik püspöke a filozófus és pedagógus J. A. Comenius volt.

4      Vö. Pirenne, H.: Mahomet et Charlemagne, Paris 1970.

5      Vö. Bretholz, B.: Geschichte Böhmens und Mährens bis zum Aussterben der Premysliden, München–Leipzig 1912.; Der Kampf um die Siedlungsfrage der Deutschen in Böhmen und Mähren, Brünn 1922.

6      A Přemyslek cseh uralkodó nemzetség volt, mely a 9. századtól Csehországban, a 11. századtól Morvaországban, később Lausitzban (Kladsko-Glatz) és Szilézia egy részében is uralkodott. Férfiága 1306-ban halt ki.

7      A prágai püspökséget 973-ban alapították. Első püspöke Thietmar (973–982) volt. 1344-ig a mainzi érsekséghez tartozott, ekkor lett önálló érseki székhely.

8      Lásd Jakobson, R.: Moudrost starých Čechů. Odvěké základy národního odboje. (A régi csehek bölcsessége. A nemzeti ellenállás százados alapjai), New York 1943.

9      A prágai egyetemet IV. Károly 1348-ban alapította, s ez volt az első egyetem az Alpoktól északra. Az alapítás révén a Cseh Királyság a német birodalom szellemi központjává vált, mivel 1365-ig, a bécsi, illetve 1386-ig, a heidelbergi egyetem megalapításáig német nyelvterületen a prágai volt az egyetlen ilyen intézmény.