A szlovákiai változások öt éve

Ralph Dahrendorf szerint a „forradalmak a történelem melankolikus pillanatai, a beválthatatlan ígéreteket hordozó remények tovasuhanó fuvallatai”. Vajon túlságosan szkeptikusan csengenek-e ezek a szavak, vagy csak – a tapasztalat szól belőlük?

A novemberi forradalom Szlovákiában is többet ígért a „negatív szabadságjogoknál” – a nyílt politikai elnyomás, a cenzúra, a vallásüldözés megszüntetését (Isaiah Berlin). Visszaállította az alapvető emberi jogokat, a magántulajdonhoz való jogtól kezdve az utazás szabadságán át egészen az egyesülési és gyülekezési jogig. Ismét tartottak szabad választásokat, bár az ezek nyomán ismételten létrejött politikai intézmények konkrét formája szüntelen bírálatok tárgya volt és maradt mindmáig.²

Es november csillagfényes óráiban Szlovákia terein tán még ennél is jelentősebb változásokat ígértek: a polgár nagykorúsítását és a nyilvánosság megteremtését. A kommunista rendszer összeomlásának lenyűgözően erőszakmentes pillanataiban végtelenül közelinek tűnt a belénk nevelt tehetetlenség leküzdésének káprázatos látomása; béklyóink lehulltak, és a jövő nyitva állt előttünk.

A novemberi fordulatot követő események gyors sodrásában azonban mind a csehszlovák, mind a szlovák politika színtéren hamarosan előbukkantak a nyitott társadalom eszméjének megvalósítását gátló, eleddig kevéssé nyilvánvaló akadályok. A posztkommunizmus kiolvadó hűtőszekrényéből egymás után hullott ki nemcsak számtalan, addig tabunak számító probléma, hanem az idők folyamán kialakult kollektív gondolkodásmódnak a vártnál mélyebben bevésődött megannyi megnyilvánulása is felszínre került. Egyszeriben nem tűnt olyan véglegesnek a múlttal való szakítás. A terek bársonyos összhangját elnyomta az eltérő elképzelések mind erősebb hangzavara.

Így aztán öt évvel a novemberi fordulat, két évvel a közös állam széthullása és fél évvel az előrehozott parlamenti választások után a megosztott szlovák társadalmat egyetlen keserű érzés köti össze: „Nem ezért csörgettük a kulcscsomónkat a tereken”.

Ezt az elemi erejű elégedetlenséget fölöttébb találóan fejezi ki az EU Bizottságának 1994 novemberében Eurobarometer néven szervezett nemzetközi összehasonlító felmérése is: a Szlovák Köztársaságban a megkérdezettek 64 százaléka annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy az ország „nem fejlődik helyes irányban”, s ennek ellenkezőjét csak a megkérdezettek 25 százaléka gondolta.³

Mi az oka ennek az elégedetlenségnek? S valójában milyenek az emberek Szlovákiában a „posztkommunista szabadság” öt esztendeje után? Nem vesztik-e érvényüket a választásokat követő tekintélyuralmi rendszer előretörésének passzív elutasítása közepette a polgár és a nyilvánosság megszületéséről hangoztatott jelszavak? Nem ismétlődik-e meg a közös állam széthullásának időszakából ismert helyzet, amikor is az ország szétválasztását ellenző, szétforgácsolódott többség képtelen volt tétovaságát leküzdve olyan nyilvánossággá formálódni, amellyel a politikusoknak számolniuk kellett volna?

A közvélemény-kutatások aligha adhatnak választ ezekre a kérdésekre. Mégis tükrözik a szlovák köztudat állapotának néhány olyan jellemzőjét, amelyeket a demokráciáért és a gazdasági átalakulásért folytatott küzdelem szereplői nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Kisebbségben az új rendszer támogatói

„Az elmúlt öt év megmutatta, hogy könnyebb egy diktatúrát megdönteni, mint kiépíteni egy működőképes demokráciát. Számos, a »harmadik« hullámban született új demokráciában... a politikai pártok és intézmények nem váltak eléggé hatékonnyá és demokratikussá, s így a közvélemény demokráciába vetett bizalma megrendült vagy teljesen szertefoszlott.” (Marc F. Plattner and Larry Diamond, 1995)

Szlovákiában a forradalmat gyors kiábrándulás követte. A demokrácia és a politikai szabadság kivívását követő második évben, tehát 1991-ben már kevesebben tartották az új rendszert jobbnak, mint a november előttit. Azóta is mindössze 34–40% között mozog az új rendszer híveinek aránya. 1994 decemberében, a bársonyos forradalom ötödik évfordulóján, az új rendszert a felnőtt lakosság 37 százaléka támogatta. Ezzel szemben a megkérdezettek 45 százaléka tartotta a jelenlegi rendszert rosszabbnak a november előttinél. A megkérdezettek 16 százaléka úgy vélte, hogy a két rendszer között nincs lényeges különbség.

A távlati kilátások értékeléséből azonban kitűnik, hogy a jövőt illetően még a november utáni fejlődésben csalódottak is bizakodók: Szlovákia lakosságának 52 százaléka vélekedik úgy, hogy a mai fiatalok jövőbeni lehetőségeit tekintve a jelenlegi rendszer ígéretesebb távlatokkal kecsegtet, mint a november előtti.

Összehasonlításképpen megjegyezzük, hogy Szlovákiával ellentétben a Cseh Köztársaságban 1989 ősze óta a lakosság többsége folyamatosan támogatja az új rendszert. 1994 decemberében támogatóinak aránya 59%, ellenzőié mindössze 20% volt; a megkérdezettek 20 százaléka nem látott különbséget az új és a régi rendszer között. A lakosság 74 százaléka vélekedett úgy, hogy a fiatalok érvényesülési esélyei jobbak az új, mint az 1989 előtti szocialista rendszerben.

A szlovák és a cseh népesség állásfoglalásának összehasonlításakor persze figyelembe kell vennünk bizonyos szempontokat. A november után létrejött szlovák rendszer áttekinthetetlenebb és kevésbé stabil, mint a cseh. És még valami: az 1994-es parlamenti választások óta a kormánykoalíció olyan erőszakosan lép fel a parlamenti demokrácia, az alkotmányosság és a magánosítás tisztaságának érvényesülése ellen, hogy az embereken lassan úrrá lesz az érzés: letértünk 1989 novemberének útjáról. Nincs kizárva, hogy az elkövetkezőkben több „november utáni rendszer”-ről kell majd beszélnünk, minimum egyről az 1994-es választást megelőzően, és legalább egyről a választásokat követően. S nyilván eltérő lenne e rendszerek híveinek politikai arculata is.

1994 decemberében azonban még más volt a helyzet. Az új rendszer híveit – annak ellenzőivel szemben – a gazdasági átalakulás határozottabb támogatása, erősen nyugatbarát külpolitikai beállítottság, a demokrácia alapelveinek betartása és a nemzetiségek iránti fokozott tolerancia jellemezte.

Áldozatok országa?

„A cseh kormánykörök sugallta magabiztosság és a cseh gazdaság világraszóló sikereinek szüntelen hangsúlyozása helyett Szlovákiában a társadalmat szüntelenül arról próbálják meggyőzni – és nem eredménytelenül –, hogy a gazdaság átalakítása végzetes tévedés, amely koldusbotra juttatott egy gazdag, fejlett szocialista országot. Ennek az össznépi kishitűségnek a terjesztéséért elsősorban a médiát, a politikusokat, a képviselőket és a közgazdászokat terheli felelősség... ” (Anton Vavro, 1994)

Minden társadalmi és politikai változásnak, főként ha az forradalmi jellegű, megvannak a maga győztesei és vesztesei, de a „nyertesei” és az „áldozatai” is.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés, vajon a szlovák közvélemény szerint mely társadalmi rétegek sorolhatók a „nyertesek”, és melyek a „vesztesek” közé.

Az átlagpolgár szemében az egyértelmű nyertesek közé aránylag szűk társadalmi csoportok tartoznak. Mindenekelőtt a vállalkozókat sorolja ide – azt a réteget, amely 1989 előtt legálisan nem létezett. Utánuk, jócskán lemaradva, a hivatalnokok és az értelmiségiek, tehát a különböző szintű szellemi tevékenységet folytatók következnek. A kétkezi munkát végzőket – a munkásokat és a földműveseket – általában a november utáni fejlődés áldozatainak szokás tekinteni. Az értékelésben tehát a jól ismert osztályszempontok érvényesülnek.

A megkérdezettek többnyire kedvezőtlennek tartották az 1989 novemberét követő változások kihatását nemcsak az idősekre, hanem – s ez figyelemre méltó – a fiatalabb korosztályokra, így a diákokra nézve is. Ezen belül azonban a közvélemény valamivel jobbnak tartja a diákok helyzetét, ami nyilván abból adódik, hogy a diákokat a leendő, hagyományosan kiváltságos helyzetűnek ítélt értelmiségiek közé sorolják.

Többé-kevésbé semlegesen ítélik meg a megkérdezettek a november utáni változások férfiakra gyakorolt hatását. Ezzel szemben a nőket legtöbbjük a vesztesek csoportjába sorolja.

De próbáljuk meg a dolgokat más szemszögből nézni, és vegyük alapul az ún. relatív deprivációt, vagyis azt, hogy az egyes társadalmi csoportok tagjai miként értékelik a novemberi fordulat utáni változások kihatását a saját helyzetükre. Szinte általános az a tendencia, hogy a saját helyzetét ki-ki sötétebben látja, mint a környezete. Fokozott mértékben tapasztalható ez nemcsak a munkások, hanem a vállalkozók, a kisiparosok és a szakmunkások, sőt az idősebbek és a nők körében is. A férfiak ugyan kevésbé hajlamosak veszteségeik túlhangsúlyozására, de ők is szívesen panaszkodnak. Ennek ellenkezője, vagyis az, hogy egyesek a rendszerváltás után helyzetüket a környezetüknél kedvezőbbnek ítélik, csak a legfiatalabb korosztályok és a diákok körében tapasztalható.

Hogyan alakul a továbbiakban az előnyök és a hátrányok megítélése? Összehasonlításképpen álljon itt néhány adat 1992 szeptemberéből.⁴ Eszerint az utóbbi két évben igencsak elterjedt az átlagpolgárok körében az a vélemény, hogy a forradalom utáni fejlődés nemcsak az idősek számára volt kedvezőtlen (1992-ben 48%, 1994-ben 77%), hanem a fiatalok (1992-ben 40%, 1994-ben 68%), sőt a diákok számára is (1992-ben 33%, 1994-ben 59%).

Ezekből a részleges összehasonlításokból arra következtethetünk, hogy az utóbbi két évben, amely makrogazdasági szempontból aránylag kedvezőnek mondható, Szlovákiában még általánosabbá vált az önsajnálat. Nem váltak be a Csehszlovákia kettéválását szorgalmazók várakozásai sem, akik azt jósolták, hogy a szövetségi állam megszűnése kedvező fordulatot hoz majd Szlovákia társadalmi-politikai légkörének alakulásában.

Ez esetben ugyanis nem csak önsajnálatról van szó; nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Szlovákia lakossága nem fogadta el kellő mértékben a gazdasági átalakítás szükségességét. 1994 decemberében, tehát a gazdasági átalakítás harmadik évének végén a megkérdezetteknek csupán 41 százaléka látta be, hogy a szocialista gazdaság hathatós átalakításra szorult. Épp ellenkezőleg, a felnőtt lakosság 41 százaléka abban a tévhitben ringatta magát, hogy elegendő lett volna a gazdasági szerkezet apró szépséghibáinak kiigazítása is. Több közvélemény-kutatás eredményeinek összehasonlításából kitűnik, hogy az elmúlt évek során a gazdaság „realistáinak” és „álmodozóinak” aránya fokozatosan az utóbbiak irányába tolódik el. Csehországban ezzel szemben a lakosság 68 százaléka a mélyreható gazdasági változások híve.

Szlovákiában a lakosság változásoktól való ódzkodása egy sor konkrét gazdasági állásfoglalásban is megnyilvánul: erősebben igényli az egyenlősdit, kevésbé támogatja a privatizációt, és nagyobbak az állammal szembeni elvárásai, mint a Cseh Köztársaságban. A közvélemény-kutatások bizonysága szerint, az elmúlt három év folyamán lényegében mit sem változtak a gazdaság működéséről vallott elképzelések.

Az önsajnálat és a radikális gazdasági átalakítás szükségességének elutasítása kölcsönösen erősíti egymást, és gyengíti a transzformáció irányába ható törekvéseket.

A november utáni veszteségek és nyereségek mérlege

„Úgy éljünk, mint tíz évvel ezelőtt, de a CSKP nélkül.” „Lehetnek az emberek közt különbségek, de azért a szegény se legyen koldus.”

„A demokrácia jó dolog, csak ne legyenek munkanélküliek, legyen mindenkinek munkája, és az emberek kapjanak jó fizetést.”

„Senki ne éhezzen, és akadjon bőven munka. De most egy fabatkát se ér az egész, mindenütt disznóól van. Bezzeg a kommunisták alatt rend volt.”

(Idézetek a „Mi a demokrácia?” kérdésre adott válaszokból, 1994. december.)

Néhány olyan kijelentést választottunk ki, amely jól érzékelteti az új rendszerrel szemben megnyilvánuló fenntartások lényegét. A november utáni időszakból mindenekelőtt a szociális biztonság elvesztése ábrándította ki az embereket.

Amint a válaszokból kiderül⁵, Szlovákia lakossága leginkább azért elégedetlen a mai rendszerrel, mert alacsony az életszínvonal (a megkérdezettek 25 százaléka), nagy a munkanélküliség (20%), nem kielégítő a szociálpolitika (egészségügy, oktatásügy, lakáspolitika, nyugdíj- és társadalombiztosítás 13%), nő a bűnözés aránya (11%), alacsony a politikai kultúra színvonala, nem megfelelő a politikusok magatartása (6%).

A Cseh Köztársaságban más szemszögből nézik a problémákat: leginkább a bűnözés terjedését kifogásolják (22%), nem tartják kielégítőnek az életszínvonalat (14%), elégedetlenek a szociálpolitikával (12%), a törvényhozásban tapasztalható joghézagokkal (8%), sokallják a korrupciót, a protekcionizmust és a családi összefonódásokat (8%).

Szlovákiában a megkérdezettek 70 százaléka, míg a Cseh Köztársaságban 94 százaléka érzékeli az új rendszer előnyeit is, nemcsak a hátrányait.

Mind Szlovákiában, mind a Cseh Köztársaságban mindenekelőtt a demokráciát és a szabadságot tekintik a november utáni kedvező változások szinonimájának. A négy leggyakrabban említett pozitívum azonos, még ha a rangsorolásukban tapasztalható is némi eltérés. Szlovákiában a megkérdezettek az első helyen a pontosabban meg nem határozott demokráciát és szabadságot említik (21%), ezt követi az utazás szabadsága (19%), a vállalkozás lehetősége (18%), a szólásszabadság (13%) s végül a szabad vallásgyakorlás (7%).

Csehországban a megkérdezettek főleg az utazás szabadságát (23%)⁶, a vállalkozás lehetőségét (19%), a demokráciát és a szabadságot (16%), a szólásszabadságot (14%), a közszükségleti cikkek és a szolgáltatások bővülő választékát (7%) emelték ki.

Szlovákiában a szociális biztonság fokozottabb hiánya abban is megnyilvánul, hogy az emberek miként vélekednek állampolgári és szabadságjogaik állapotáról.

A közvélemény-kutatások bizonysága szerint jelentős az ellentmondás a deklarált eszmék (vagyis az egyes állampolgári és szabadságjogok fontosságának értékelése) és a mindennapi gyakorlat (vagyis e jogok érvényesülésének mértéke) között. E jogok átlagon aluli biztosításának sávjába sorolható mindenekelőtt a munkához, a személyes biztonsághoz, az egészséges környezethez, a törvény előtti egyenlőséghez, a szociális biztosításhoz és a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jog.

Az állampolgári és szabadságjogok biztosítását illetően a Szlovákiában élők jóval elégedetlenebbek, mint Csehország lakossága. Fölöttébb szembetűnő ez a különbség a szociális jogok – a munkához, a szociális biztosításhoz, az egészségügyi ellátáshoz és a művelődéshez való jog – vonatkozásában. Szlovákia állampolgárai jóval kritikusabban ítélik meg a sajtószabadság, a tulajdonhoz való jog, a vállalkozás és az utazás szabadságának biztosítását is. Ezzel szemben Csehország lakossága az egészséges környezethez, a sztrájkhoz, a szervezkedéshez, a különféle szervezetek, egyesületek és szövetségek alapításához és a pártalapításhoz való jog biztosításának mikéntjével elégedetlenek.

A legfontosabb jogok biztosítását illető elégedetlenség lehetőséget teremt a lakosság állampolgári és politikai mozgósítására. Az, hogy ez a lehetőség milyen mértékben nyilvánul meg a polgárok valós magatartásában, szorosan összefügg az emberek politikáról vallott elképzeléseivel, és mindazzal, amit a politikában való részvételről gondolnak.

A „mi” és „ők” mint politikai felfogás

„Már a normalizáció kezdetén sokan hátat fordítottak a politikának. Miután kiderült, hogy a hazugság kifizetődő, és a lelkiismeretlen emberek viszik a legtöbbre, az emberek többsége átengedte a közéleti szereplést azoknak, akik, úgymond, bírták gyomorral. Így jött létre az a hallgatólagos megállapodás, amelynek értelmében ki-ki teszi a magáét, a párt és az állam is, meg az emberek is. Kialakult két különböző világ: a politika mesterséges világa és a kisember valóságos világa, amely nem terjed túl a telkek kerítésén. Kialakult egy torz helyzet, amikor az állam csupán hivatalok, rendőrség és hadsereg formájában létezik, és nem jelent többé nemzeti köteléket; az állam már csak rettegés és köznevetség tárgya. Ha megkérdezem a fiatalabb nemzedék tagjait, hogyan viszonyulnak az államhoz, válaszként csupán trágár szavakat hallok. És nem is nagyon csodálkozom rajta.” (Milan Šimečka, 1988)

Bár a kommunista párt 1989 előtti tevékenységét, amely a fenti állapot kialakulásához vezetett, Szlovákiában a megkérdezetteknek mindössze 22 százaléka értékeli pozitívan, 58 százaléka pedig elítélően nyilatkozik róla, állampolgárainkban – a legtöbb posztkommunista ország lakosságához hasonlóan – még mindig él a „mi idelent” és az „ők odafent” kettőssége. A politikáról, a politikusokról és a demokráciáról hangoztatott mai közhelyek nemigen térnek el azoktól az elképzelésektől és véleményektől, amelyeket a novemberi rendszerváltás előtt lehetett hallani. Bizonyos leegyszerűsítéssel elmondhatjuk, hogy a Szlovák Köztársaság legtöbb állampolgárának a szemében a politika nem a köz szolgálata, hanem néhány hatalmat birtokló, az állampolgári ellenőrzés alól kicsúszott erkölcstelen törtető önző céljainak a megvalósítása. Ugyanakkor nagy kockázattal járó mesterség, amelynek gyakorlása közben az ember könnyen megégetheti magát.

A legnagyobb egyetértés alighanem a politikusok erkölcsi megítélésében uralkodik. A megkérdezettek 91 százaléka úgy gondolja, hogy a politikusokat nem érdekli az egyszerű emberek véleménye, 77 százalékuk pedig nem értett egyet azzal a nézettel, miszerint „a politikusok többsége önzetlenül és erkölcsösen cselekszik”.

Az emberek egyre jobban félnek politikai vitába bocsátkozni. A megkérdezettek 52 százaléka szerint legbiztosabb, ha senkivel sem beszélünk politikáról, s ha netán mégis, akkor csakis szűk körben. 58% úgy véli, nem tanácsos bekapcsolódni a politikába, mert az ember könnyen ráfázhat. Szlovákia polgárainak többsége (61%) teljesen tájékozatlannak érzi magát, nem érti, mi történik a politikában.

A lakosság többségén úrrá lett a tehetetlenség érzése: a megkérdezettek 74 százaléka bevallotta, képtelen lenne bármit is tenni, ha a kormány vagy a parlament bármilyen érdekeit sértő határozatot hozna; csupán 19% van ellenkező véleményen. Valamivel kevésbé szembetűnő, de éppilyen nyugtalanító az is, hogy sokan nem tudnának szembeszállni a községi vagy a városi képviselőtestület kedvezőtlen döntésével sem: a megkérdezettek 50 százalékának sejtelme sincs, mitévő lenne ilyen esetben, s csupán 42 százaléka véli úgy, hogy tudná, mi ilyenkor a teendő.

A politikai tájékozatlanság, a nyílt politikai állásfoglalástól és az aktív politizálástól való félelem, a törvényhozó és végrehajtó hatalom szervei által hozott döntésekkel szemben megnyilvánuló tanácstalanság, az, hogy a lakosság kétségesnek tartja azt az állítást, miszerint választások útján meg lehet változtatni az ország fejlődésének irányát, és meg van győződve a politikusok önző és erkölcstelen voltáról – egymással szorosan összefüggő érzések. Ezek összessége határozza meg a politikai helyzet társadalmi megítélését, amelyet napjainkban a polgári tehetetlenség és a politika általános lebecsülése jellemez.

A lakosság egyes rétegeiben különböző mértékben nyilvánul meg a polgári tehetetlenség és a politika elítélése. Főként azokra jellemző ez a felfogás, akik ellenzik a rendszerváltozást, bírálják a gazdaság liberalizálását és a fejlődés kapitalista útját, az erős, paternalista állam és az egyenlősdi hívei, nem értenek egyet a magánosítással, és félnek a külföldi tőke beáramlásától. Ezeket az embereket gyakran keríti hatalmába a társadalmi és gazdasági kiúttalanság érzése.

Areformok hívei tevékenyebbek

„A despotizmus és a demokrácia közti különbség annak a kisebbségnek a számbeli nagyságától függ, amely az egyéni lét határait meghaladó célok érdekében kész tevékenyen részt vállalni a történelem nagy eseményeiben... A lehető legáltalánosabban nézve azok a nemzetek élnek erkölcsösebben, amelyek fejlődését nagyobb létszámú, higgadt, toleráns és bölcs kisebbségek irányítják, szemben azokkal a nemzetekkel, amelyek sorsát egy-egy fanatikus, eszméiben kérlelhetetlen, despotikus és önző, a kisebbségek beletörődésére tudatosan építő elit tartja a kezében.” (Milan Šimečka, 1988)

Ha igaz, hogy a politikai és polgári tehetetlenség érzése gátolja a demokrácia fejlődését, akkor biztató jelnek tekinthetjük, hogy a megkérdezettek szerint Szlovákia lakossága a jövőben aktívabban kapcsolódik majd be a politikai életbe, mint napjainkban. Ez egyben cáfolja azt az igencsak elterjedt véleményt is, hogy növekedik a lakosság politikai közönye.

A felmérés megállapításai egy másik, szintén gyakori elképzelésnek is ellentmondanak, miszerint azoktól várható a leghatározottabb tiltakozás, akik aránylag legrosszabbul állnak, és „nincs vesztenivalójuk”. Ellenkezőleg, azokat nem lehet majd elhallgattatni, akik számára 1989 novembere igazi változást hozott, így aztán az esetleges nagyobb politikai aktivitás az új rendszer híveitől és a piacgazdaság támogatóitól várható. Ezek az emberek szociális szempontból nem érzik magukat annyira kirekesztettnek, derűlátóbban ítélik meg a gazdaság fejlődését és saját anyagi helyzetük alakulását. Jobban tudatában vannak a demokrácia és a gazdasági fellendülés közti összefüggésnek, és inkább készek a demokrácia politikai játékszabályainak betartására. Intenzívebben kötődnek a nyugati kultúrához.

Átlagon felüli potenciális aktivitás jellemzi a férfiakat, a fiatalabb és tanultabb embereket; társadalmi helyzetük szerint leginkább a diákokat, vállalkozókat, szakképesítéssel bírókat, ellentétben a munkásokkal és a nyugdíjasokkal. Tömeges akciók szervezésére ösztönzőleg hatnak a nagyobb városok. A szociálisan frusztrált és magukat a novemberi forradalom kárvallottjainak tekintő rétegek még az olyan, kifejezetten tiltakozó jellegű akciókban sem vállalnának aktív a szerepet, amilyen a sztrájk. Inkább fordítva áll a helyzet.

A felmérés eredményeiből tehát arra következtethetünk, hogy a politikai szabadság öt éve alatt a fiatalabb (25–44 év közötti) és a műveltebb (érettségizett és egyetemet végzett) emberek vállaltak nagyobb szerepet a politikában. A politikai életben való aktív részvétel elterjedése a progresszív gondolkodású és a gazdasági átalakulást támogató polgárok körében a legvalószínűbb, míg a társadalmi-gazdasági frusztráció és a reformellenes magatartás fokozza a politika iránti közönyt.

Persze más dolog valamit hangoztatni, és megint más ténylegesen cselekedni. Az, hogy valaki szavakban elkötelezi magát az esetleges politikai aktivitás mellett, még nem garantálja a hatékony politikai cselekvést. Abban ugyanis, hogy ez a potenciális aktivitás tényleges cselekvéssé váljék, más körülmények is közrejátszanak, mindenekelőtt az átalakuláspárti elit és a vezetésre alkalmas személyiségek szervező- és irányító képessége.

A közvéleménytől a köz felé?

„A demokrácia ellenségeinek kifinomultabb és célravezetőbb módszere a demokrácia lassú korlátozása. E módszer lényege a demokrácia működéséhez létfontosságú szabadságjogok, biztosítékok és cselekmények fokozatos megnyirbálása. Nincs semmiféle pontosan meghatározható időpont, amelytől fogva a demokrácia már megszűntnek nyilvánítható (ezért a nemzetközi hírközlő eszközök tudósítói sem sietnek az illető országba, hogy beszámoljanak a demokrácia kimúlásáról). Az eseményekre visszatekintve azonban be lehet határolni a demokrácia fokozatos elfojtásának folyamatát, azt az időszakot, amikor egyre szorosabb lesz a hurok, és a demokrácia hazai és külföldi hívei lassan elveszítik a beavatkozás lehetőségét, mert önmagában egyetlen demokráciaellenes lépés sem látszik elég súlyosnak ahhoz, hogy határozott cselekvésre mozgósítsa őket. A demokrácia lassú haldoklása rendkívül alattomos: bár az erőszak és a megtorlás éppolyan súlyos lehet, mint a demokrácia gyors felszámolása esetén, a lassan halódó demokráciát a hazai és a külföldi legitimitás maradványaival álcázhatják, ami megnehezíti, hogy mind külföldön, mind odahaza idejében megtegyék a szükséges határozott ellenlépéseket.” (Guillermo O’Donnel, 1995)

Legyen szó akár a történelemről, akár a gazdasági átalakítás kulcsfontosságú kérdéseiről, a szlovák lakosság zömének velük kapcsolatos állásfoglalása általában homályos vagy belső ellentmondásoktól terhes.

A fenti állítás bizonyítására álljon itt három tapasztalaton alapuló érv. Először: igen elterjedt az a felemás gazdasági elképzelés, amely valamiféle homályosan megfogalmazott középutat jelent a szocialista és a liberális orientációjú gazdaság között.⁷ Ennek az irányzatnak a híve a megkérdezettek 57 százaléka. Összehasonlításképpen: a szocialista gazdaságot a lakosság 30 százaléka, a liberális orientációt csupán 20 százaléka választaná. Másodszor: Szlovákiában a lakosság 39 százaléka nem tartozik sem az egyértelműen demokratikus elveket vallók, sem az antidemokratikus elvek hívei közzé, hanem valahol a kettő között foglal helyet. Összehasonlításul: egyértelműen demokratának a lakosság 46 százaléka vallja magát, a kifejezetten antidemokratikus elveket vallók aránya ezzel szemben 15%. Harmadszor: Szlovákiában a lakosság 46 százaléka se nem „Nyugat-párti”, se nem „Nyugat-ellenes”. Ez 6 százalékkal több, mint azoknak az aránya, akik nyíltan Nyugat-barátnak vallják magukat. A fennmaradó 14% egyértelműen Nyugat-ellenes beállítottságú.

A szlovák lakosság körében tapasztalható „se hús, se hal” állásfoglalások magas aránya, amihez ráadásul nagyfokú politikai tájékozatlanság és passzivitás társul, rendkívül ingoványos politikai közeget teremt. Ilyen körülmények között, amikor is a lakosság jelentős része képtelen az aktuális politikai eseményeket a saját érdekeivel és az össztársadalmi érdekekkel összefüggésben látni, és e történésekre megfelelően reagálni, fennáll a politikai és a gazdasági rendszer leépülésének, a közerkölcs romlásának és az állampolgári tehetetlenség állandósulásának a veszélye. Ebben a politikai közegben ellenőrzés nélkül fejtheti ki tevékenységét az elsősorban önös érdekek által vezérelt demokrácia- és reformellenes elit.

Bár nálunk még nem alakult ki a minden tekintetben polgárinak nevezhető társadalom és a több rétegre tagolt nyilvánosság, a normalizáció időszakához képest ma mégsem csupán egyének, hanem kisebb-nagyobb csoportok lépnek fel az autoritatív törekvésekkel szemben, amelyek összefonódásaikkal és közös fellépésükkel a Charta ‘77 megalapítása után létrejött cseh antikommunista ellenzékre emlékeztetnek. A fejlődés szemszögéből nézve – és alighanem így lehet a legmegfelelőbben megítélni a lakosság politikai kultúrájának alakulását – Szlovákia nyilván ma van abban a stádiumban, hogy behozza azt, amit 1968 augusztusa után elmulasztott. S ez összehasonlíthatatlanul szabadabb viszonyok közepette történik, mint amilyeneket a posztsztálinista ellenforradalom időszaka teremtett.

Egyfelől igaz, hogy, bár széles körű tiltakozás tapasztalható a jelenleg hatalmon levő politikai elit döntéseivel és szándékaival szemben, mégis ennek az elitnek a tagjai határozzák meg a fejlődés irányát a hírhedt „nyolcvanhármak” szavazógépének segítségével, és tán még inkább a végrehajtó hatalom és a bürokratikus központosító apparátus hatáskörének kiterjesztésével. Ebben az értelemben a jelenlegi hatalom semmibe veszi a közvéleményt, amely határozottan tiltakozik például a köztársasági elnök lejáratása ellen, a Demokratikus Unió képviselőinek esetleges parlamentből való kizárása ellen, a kormány abbéli törekvése ellen, hogy hatalmába kerítse a hírközlő eszközöket és a vagyonjegyes privatizáció megszüntetése ellen.⁸

A jelenlegi hatalom mindenáron meg akarja újítani az antidemokratikus „társadalmi szerződést”. A normalizáció idején ez az íratlan társadalmi szerződés nem volt egyéb, mint hallgatólagos megállapodás, amelynek értelmében az állam polgárainak lojalitásáért cserébe bizonyos alapvető szociális ellátást és életszínvonalat biztosított. A mai hatalom ismét azonosítja magát az állammal, és azok számára, akik hajlandók behódolni, ellenszolgáltatásként gazdasági haszonnal járó kormányzati részvételt kínál. Ugyanakkor nem hagy semmi kétséget afelől, hogy kíméletlenül elfojtja az ellenállás minden megnyilvánulását mindenütt, ahol azt a törvények és a végrehajtó hatalom eszközei lehetővé teszik számára.

Másrészt viszont a mindennapi életben szerzett tapasztalataink és kutatási eredményeink arra engednek következtetni, hogy a társadalom aktívabb, reformpárti része védekezni fog az ilyen jellegű nyomás ellen. Az emberek ma már nem csupán a közvélemény-kutatások névtelen résztvevőiként nyilvánítják ki véleményüket. Bár például Lengyelországgal összehasonlítva hazánkban nincs olyan gazdag hagyománya a kollektív tiltakozó akcióknak, és északi szomszédainkkal ellentétben nálunk sokkal mélyebben gyökerezik a korporativizmus, mégis egyre erősödik, és egyre nagyobb szerephez jut Szlovákiában az érdekvédelem. A tiltakozó akciók ugyan nem járnak mindig azonnali, közvetlen eredménnyel, mégis hatékonyan felgyorsíthatják a politikai folyamatokat. A választások közti időszakban is érzékelhetővé teszik az állampolgárok jelenlétét a politikai életben; fenntartják a társadalmi párbeszédet, hozzájárulnak a közvélemény formálódásához.

Az antidemokratikus tekintélyelvűség és a kapitalizmus kombinációjának kibontakozó kísérlete ugyan eltarthat egy ideig, de ugyanúgy meg is bukhat. A külső feltételek egyelőre nemigen kedveznek egy ilyen kísérletnek. Ami pedig a belső feszültségeket illeti, Szlovákiában az elkövetkezőkben el kell válnia annak, hogy hagyományos politikai kultúrái közül melyik kerül túlsúlyba: az-e, amelyik a szlovák demokrácia zsenge hajtásaira épít, vagy az, amelyik a tekintélyelvű kollektivizmusban gyökerezik. A jövő kilátásait figyelembe véve voltaképpen meglehetősen kedvező körülmények között zajlik ez a küzdelem – egyetlen kívülálló hatalom sem avatkozik bele közvetlenül (az európai integrációt mi választottuk, nem a Nyugat erőltette ránk), nem befolyásolja semmilyen közvetlenül fenyegető katasztrófa, s lefolyását nem hátráltatja türelmetlenség, amely gyakran csupán két rossz megoldás közül enged választani. Legyen bármilyen is a küzdelem végeredménye, alighanem csak olyan lehet, amilyenre a szlovák társadalom önálló állama keretein belül a XX. század végén képes. Aligha ugorhatja át a saját árnyékát; a tét inkább az, hogy ne kerüljön vakvágányra.

Jegyzetek

1. Cikkünkben annak a reprezentatív szociológiai felmérésnek az adataira támaszkodunk, amelyet 1994 novemberének végén és decemberének elején végzett a pozsonyi FOCUS a prágai STEM ügynökség közreműködésével. A szóban forgó adatokat az Aktuálne problémy Slovenska – december 1994 [Szlovákia aktuális problémái – 1994. december]. FOCUS, Bratislava 1995 c. kiadvány is tartalmazza, amelynek szerzői többek között I. Dianiška, M. Dobrovodský, Z. Fialová, O. Gyarfášová, M. Kúska és T. Rosová.

2. Ezeknek az intézményeknek a működését és a felelős posztok betöltését látva, napjainkban kétkedve idézzük fel a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) mozgalom 1989. november 25-i nyilatkozatát: „Követeljük, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács váljék a szlovák nemzet igazi parlamentjévé, amelyben a társadalom valamennyi rétege képviselteti magát.”

3. Összehasonlításképpen: Magyarországon a lakosság 58 százaléka annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az ország rossz irányba fejlődik (24% gondolja ennek az ellenkezőjét), Lengyelországban ez az arány 52%, illetve 22%, Csehországban viszont csupán a népesség 32 százaléka elégedetlen, és 57 százaléka ért egyet az ország fejlődési irányával. Az Európai Unió hat társult államának az átlaga (a felsorolt országokon kívül közéjük tartozik még Románia és Bulgária is) azt mutatja, hogy a lakosság 51 százaléka elégedetlen, és csak 31 százaléka elégedett a jelenlegi fejlődéssel.

4. Trvanie a zmena na Slovensku – september 1992 [Folytonosság és változás Szlovákiában – 1992. szeptember]. Výskumná správa. Inštitút stredoeurópskych štúdií, Bratislava 1992.

5. A megkérdezettek több választ is adhattak. A százalékarányokat az összes válasz alapján számítottuk ki. Közülük csupán az öt leggyakrabban előforduló választ adjuk közre.

6. És ami még ennél is fontosabb, a Cseh Köztársaság állampolgárai sokkal intenzívebben élnek ezzel a lehetőséggel: az elmúlt öt évben a Csehországban megkérdezettek 48 százaléka, míg Szlovákiában csupán 28 százaléka töltött legalább egy hetet valamelyik fejlett nyugati országban. Az utóbbi három évben ez a különbség tovább nőtt Szlovákia hátrányára. A cseh népesség viszonylagos előnyei közé tartozik ezenkívül az idegen nyelvek szélesebb körű ismerete is. A Cseh Köztársaság lakosságának 42 százaléka, Szlovákia lakosságnak viszont csupán 27 százaléka beszél legalább egy nyugati nyelvet.

7. A gazdasági orientációk tipológiája a gazdaság működési elveiről vallott nézetek összesítésén alapul.

8. 1994 decemberében a megkérdezettek 65 százaléka ellenezte a köztársasági elnök leváltására tett kísérleteket. A FOCUS 1995 márciusában végzett reprezentatív felmérése szerint a megkérdezettek 53 százaléka érezte veszélyeztetettnek a sajtószabadságot; 59% helytelenítette a Demokratikus Unió parlamentből történő kizárására tett kísérleteket; 58 % ellenezte a vagyonjegyes privatizációba sorolt vállalatok számának csökkentését.