Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. november / Egy képlet részletei

Egy képlet részletei

Ardamica Zorán fordítása

Az emberi sorsok megismételhetetlenségük ellenére nem egyediek, hanem valamiképpen egy „képlet részei”.

Erre jutottam a XX. századi Pozsony egy problémakörének, a tolerancia és az intolerancia kérdésének összegzése közben. Az újságkivágások és jegyzetek közt keresgélve hirtelen az az érzésem támadt, hogy a látszólagos különbségek ellenére, más rendszerben, más szereplőkkel ugyan, de minden lényeges dolog megismétlődik. A politikai rendszer megváltozására ugyanis az ember nem csak a maga módján reagál. A társadalmi kultúra, a polgártársai, a hagyományok is szabályozzák cselekedeteit. Így sokkal kevesebb megoldás áll rendelkezésére, mint első pillanatban gondolnánk.

Talán azért jutottam a fenti következtetésre, mert az egyes történelmi korszakokat nem elkülönítve elemeztem. Az esetben minden világosnak tűnt: a kor emberei logikusan reagáltak arra az időszakra, amelyben éltek. Az összképet szemlélve viszont ugyanaz a helyzet másképpen festett. Hiszen a század folyamán nemegyszer megváltoztak a viszonyok, velük együtt pedig a tolerancia, illetve az intolerancia mértéke és formája. Mintha az emberek olyannyira a politika nyomása alá kerültek volna, hogy identitásuk egy részét is elvesztették.

Egyúttal törtem a fejem, miért érzem hasonlónak a pozsonyi társadalom e különböző reakcióit. A közös nevező mindig ugyanaz volt: az ember, az ember kultúrája, életmódja és erkölcse alkalmazkodik az éppen adott, bár mindig változó körülményekhez. Demokrácia idején az emberek toleránsak egymáshoz, parancsuralmi körülmények között az emberi kapcsolatokat az intolerancia uralja.

E különbségeket eleinte azoknak a migrációs folyamatoknak tulajdonítottam, amelyek minden történelmi mozgás velejárói. Vagyis hogy más emberek reakciói mások. A részletesebb elemzés kimutatta, hogy az efféle magyarázat nem elégséges. Egy-egy új rendszer mindig kezdeményezője volt olyan etnikai vagy szociális csoportok betelepülésének, amelyek támogatását feltételezte, s amelyeket társadalmi és szociális előnyökkel kecsegtetett. Az érem másik oldala: önként, de zömmel kényszerből hagyták el Pozsonyt azok, akiket a megváltozott helyzet az „egykoriak” kategóriájába sorolt át.

Kisebb-nagyobb mértékben minden alapvető társadalmi fordulat után megfigyelhetők ezek az ellentétes mozgások. A lakosság számára, nemzetiségére, szociális összetételére stb. vonatkozó számadatok összehasonlítása azonban arra utal, hogy a statisztikai adatok nem adnak kielégítő magyarázatot a változásokra. Sok olyan ember jelleme is szükségszerűen megváltozott (legalábbis deklaratíve), aki nem költözött sehova. így végeredményben más lett a város arculata is.

Pozsony az egész század folyamán a Monarchia, illetve Csehszlovákia jelentős közigazgatási-kulturális központjai közé tartozott. Ebben a környezetben a lakosok intenzívebben érzékelték a politikai változásokat, mint vidéken. Az újonnan betelepülőknek volt mit elérniük, leginkább azok kárára, akik kénytelenek voltak átengedni többnyire csak nemrég megszerzett pozíciójukat. Ezért minden uralomra jutó rendszer óhatatlanul ellenséggé nyilvánította Pozsony őslakosait, és a hivatalokban a maga kegyeltjeit ültette a helyükre.

1948-ig a „támogatók”, illetve az „egykoriak” közötti ellenségeskedés mindenekelőtt nemzetiségi síkon folyt. A választóvonal – össztársadalmi és egyéni szinten egyaránt – 1948 februárja után sem szűnt meg, átalakultak viszont a társadalmi hierarchia szempontjai. Ha ez a nézet helytálló, akkor például az 1914–1918-as, az 1938–1945-ös, az 1948-at, 1968-at, 1989-et követő események, látszólagos összehasonlíthatatlanságuk ellenére, hasonló következményekkel jártak:

1. a lakosság bizonyos szempontok szerint mindannyiszor újrastrukturálódott;

2. megindul az új feltételekhez való alkalmazkodás;

3. fokozatosan módosul az értékrend is, s ezzel egyidejűleg megváltozik az emberek magatartása és „a társadalmi tolerancia mértéke”.

A városi környezetet különböző kritériumok alapján lehet rangsorolni: etnikai, politikai, szociális, vallási stb. mutatók szerint. Az összképet tekintve azonban a XX. század folyamán elsősorban a lakosság két csoportja a mérvadó: azok, akik (a szélesebb körű össztársadalmi mozgások részeként) vezető szerepre törekednek – ez a tevékeny kisebbség. A másik csoportot a passzív, bár nagy létszámú és képlékeny „közép” alkotja.

Lényegtelen, hogy az első csoport tagjai a meglévő állapotok stabilizációjára vagy megreformálására törekednek. Aktív fellépésük ellenére kisebbségben vannak. A pozsonyi (és a szlovák) népesség meghatározó erejét a mai szóhasználatban „hallgatag többségnek” nevezett csoport képezi.

Retrospektív metszetben ezt a többséget, a történelmi különbségek mellett, az tartja össze, hogy mint egész, eleinte csupán külső megnyilvánulásaival, később mindennapi életformájával és értékrendszerével alkalmazkodik a győzteshez. Ez a hozzáállás történelmi tapasztalatok eredménye, amely évszázadokon át hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. A népi bölcsesség (A magas kalászt hamarabb levágják; Szél ellen nem lehet pisálni stb.) e tekintetben megegyeznek a politológia ismereteivel. Ahogy M. Šimečka (1990) megállapítja: Közép-Európa (tehát Szlovákia és Pozsony is) fölöttébb kedvezőtlen talaj bármilyen hőstett számára.

Időzzünk most el egy kicsit a problémakör alapfogalmainál. A tolerancia munkadefiníciója körülbelül ez lehetne: A magaméitól eltérő nézetek és normák elfogadására irányuló törekvés. Az efféle megközelítés alapja tehát az, hogy olyan társadalmi modellt részesít előnyben, ahol együtt élhetnek különböző eszmék és kultúrák. Ez esetben egy egységesített társadalmi modell látszik ideálisnak.

A tolerancia, illetve az intolerancia gyakorlatilag a különböző társadalmi csoportok és tagjaik valamennyi érintkezése alkalmával megnyilvánul. A kölcsönös egymásra hatások konkrét folyamata így egyaránt tükröz csoport- és globális célokat. Általánosságban a toleranciát pozitív jelenségként értékeljük, a gyakorlat azonban bonyolultabb. Amíg a kölcsönös viszony nem lépi át az íratlan, de ellenőrzött „társadalmi tolerancia határait”, senki sem ügyel ezekre a határokra. A szakmabeliek és a laikusok érdeklődését az a pillanat váltja ki, amikor a konfliktusmentes „sokszínűségben való együttélést” felváltják a társadalom erőszakos egységesítésére irányuló kísérletek.

De térjünk ismét vissza Pozsonyhoz. A politika nemcsak az embereket, hanem a városukat is befolyásolta. Minden rendszer át akarta alakítani a lakosság kicserélésével, bontással és építéssel, de új szimbólumok, emlékművek, utcanevek bevezetésével-létesítésével is a saját képére szerette volna formálni. Méghozzá oly mértékben, hogy tán minden nemzedék más, a többi korcsoporttól eltérő városképet őriz emlékezetében. A „gyermekkorom Pozsonyára” vonatkozó szubjektív emlékek ezért (emberi és építészeti szempontból) nemzedékenként különbözők.

Elég egy futó pillantást vetnünk a Monarchia végnapjainak „pressburger társadalmára”, hogy kiderüljön, bizonyos szociális, vallási s főként etnikai feszültségek ellenére a városra a pluralitás volt a jellemző. Ezt illusztrálja a következő tény is: a századfordulón a város „reggel szlovák, délben magyar, este német volt. Az intenzív magyarosítás lett volna hivatott megváltoztatni ezt az állapotot. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy két évtized alatt a magyarok száma megkétszereződött (leginkább az addig legszámottevőbb német etnikum rovására). A „nem lojális” személyekre nehezedő nyomás a hivatalos fórumokon kívül az olyan intim szférákban is érezhető volt, mint például a párválasztás vagy a jó szomszédi viszony.

                           

POZSONY NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE A II. VILÁGHÁBORÚ ELŐTT

év szlovákok magyarok németek egyéb
1890 16,6% 19,9% 59,9% 3,6%
1910 14,9% 40,5% 41,9% 2,7%
1930 29,8% 16,2% 28,1% 25,9%

                             

Ezeket az eredményeket túlontúl egyszerű volna automatikusan (s kizárólag) az elmagyarosító politika következményeként feltüntetni. Az 1930-as népszámlálás adatainak tükrében ez a magyarázat nem állja meg a helyét. Az első Csehszlovákia vitathatatlanul demokratikus viszonyai közepette a szlovákok száma pontosan száz százalékkal gyarapodott, és többen vannak a csehek is. A németek, de főként a magyarok részaránya jelentősen csökkent. Bizonyosan nagy szerepet játszott ebben a betelepülés. (Nemcsak) E. Zeljenka (1976) ecseteli drámaian azokat a lakásproblémákat, amelyeket a szlovák és a cseh betelepülők tömege okozott, akiket a kormány céltudatosan édesgetett a városba.

A reakció a magyarul beszélő, magyar érzelmű lakosság egy részének elköltözése volt. Nehéz megmondani, mennyire befolyásolta elhatározásukat a propaganda, és a drámai körülmények, amelyek a csehszlovák erők hatalomra jutását kísérték. A fordulat napjai az 1918–1919-es évek fordulóján a korabeli sajtó szerint „a különösen a vagyoni biztonságot veszélyeztető elszabadult szenvedélyek jegyében teltek. (Olykor lövésekkel is fokozott) zűrzavar kísérte 1919 februárjában még az új kormány hivatalba lépését is. A Slovenský denníkből megtudhatjuk, hogy Šrobár miniszter beiktatási beszédében szlovákul, németül és magyarul egyaránt bizonygatta, hogy „a Csehszlovák Köztársaság kebelében minden polgár szabadon élhet majd, s ápolhatja nemzeti kultúráját. De szavai a vesztesek bizonytalanságát nem szüntették meg.

Néhány évbe tellett, amíg az új rendszer olyanná változtatta a várost, amilyenné azt kezdettől fogva igyekezett formálni. (D. Luther 1993) A migrációs mozgásokon kívül a város őshonos lakossága is megtette ez ügyben a magáét. Az eddig zömmel német-magyar városban „hirtelen, akár eső után a gomba, elszaporodtak azok, akik egyetlen éjszaka alatt megtanultak szlovákul. (L. Zeljenka, 1976) Sok „pressburger” alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz. Néhányan csak látszatra, amit közvetve az is bizonyít, hogy a harmincas évek derekán a sajtót ellepik a panaszok, miszerint nyilvános helyeken a szlovákhoz mérten túl sok magyar szót hallani.

Nem tudni tehát, hogy a migráció, az új rendtől való félelem vagy a vele való egyetértés okozta-e a „csehszlovák” nemzetiségűek elszaporodását. Úgy látszik, 1930-ban nem volt ok aggodalomra. A hivatalosan meghirdetett pluralitás és tolerancia a mindennapi valóság részévé vált. Leginkább az a tény igazolja ezt, hogy a városban ekkor 676 különböző egyesület működött. A sokszínűség ilyen nyilvános megjelenése a félelem légkörében lehetetlen.

Egy pluralitásra épülő társadalomban az emberek készek kinyilvánítani identitásukat még akkor is, ha a lakosság kisebbségben levő részét képezik. Másfelől a többség könnyebben fogadja el az övéitől eltérő normákat vagy nézeteket. A különféle egyesületekben vállalt tagság egyúttal sűrűbbé teszi a szociális hálót, és csökkenti a nagyvárosi környezetre jellemző névtelenség veszélyét. S nem utolsósorban, az ismeretlen és ezért „veszélyes” kultúrák vagy nézetek képviselőiben is csökken a veszélyeztetettség érzése.

A „pressburger” és a „csehszlovák” társadalom együttélése, a szakmai társaságok, a vallási sokszínűség, a német nacionalisták, a szlovák autonomisták vagy a magyar monarchisták jelenléte, a keresztény vagy zsidó egyesületek, a szabadkőműves páholyok, a szociális vagy kulturális azonosság alapján szerveződő csoportosulások, a cseh, cigány vagy akár az orosz, esetleg délszláv szervezetek... Mindez és még sok más szerveződés elválaszthatatlan része volt az akkori Pozsonynak, s bizonyítéka annak, hogy lakossága alkalmazkodott a megkívánt pluralitáshoz.

A pezsgő társadalmi és társasági élet is ékes bizonyítéka a két háború közötti Pozsony sokszínűségének. Az elkövetkezendők viszont azt igazolják, hogy a tolerancia vagy az intolerancia nem (csak) az általános erkölcsi, vagy egyéb elvek megnyilvánulása, hanem az általános légkör függvénye. Ezt illusztrálja az az erőszakhullám, amely gyakorlatilag egyik napról a másikra véget vetett a különböző csoportok addig békés együttélésének. Kezdetben főként hivatalos szinten érvényesült, de csakhamar a személyes kapcsolatokat is elérte.

Annak jeleit, hogy a fasizmus előretörése a szomszédos országokban Szlovákia területén is érezteti hatását, már azelőtt is tapasztalni lehetett, mielőtt a müncheni döntés bekövetkezett volna. Elsőként a politikában mutatkoztak meg, de csakhamar éreztették hatásukat a „hallgatag többség” kulturális és erkölcsi értékrendjének megváltozásában is. Néhányan tétlenül szemlélték az eseményeket, mások tevékenyen részt vettek a zsidók, a csehek és a más véleményt képviselők elleni támadásokban. A konfliktusok a valaha apolitikus borozókban és kávéházakban is mindennapossá váltak. 1938 tavaszán a szlovák és a cseh vendégek politikai nézeteik miatt tüntetően mellőzték a német szőlősgazdák ivóit. Egy öreg „pressburger” még évek múltán is keserűen emlékszik a Štefánka kávéházban történtekre, „amikor egy magyar elhúzatta a nótáját Pityuval, és a szlovákok kifütyülték, vagy egy szlovák hegedültette el vele a magáét, és a németek fütyültek....

A Csehszlovák Köztársaság szétesése után a fasiszta parancsuralmi rendszer került hatalomra. Az „Egy nemzet, egy párt” jelszó jegyében a pluralitásból csakhamar etnikai, politikai, és társadalmi egyarcúság lett. I. Kamenec szerint (1992): „A félelem századunk harmincas éveinek végén szó szerint rászakadt a szlovák politikára és sorsokra, s erős gyökereket eresztett, több mint ötven évre. Megnyilvánulásai világosan megfigyelhetők mind a hivatalos állami politikában, mind az egész társadalom, egyes társadalmi csoportok és bizonyos konkrét személyek hozzáállásában.

A parancsuralmi gondolkodás már 1938. október 6-tól, az autonómia hónapjaiban megnyilvánult. A valaha demokratikus beállítottságú Slovenský denník egyszeriben arra a következtetésre jutott, hogy „88 000 zsidót el kell küldeni kényelmes üzletéből, orvosi, ügyvédi stb. állásából, és valami friss levegőn végzendő munkát kell felajánlani nekik. Egy napra rá, 1938. november 5-én egy kis névtelen hír jelent meg a lapban, miszerint „a pozsonyi zsidó üzletek kirakatainak beverése közben különböző árucikkeket tulajdonítottak el. S bár a pozsonyiak előszeretettel hangsúlyozták, hogy „ez nem a pressburgerek, hanem a csőcselék műve volt”, a város légköre már meg volt fertőzve. Erről tanúskodik a felhívás is: „Ne a kerítésekre irkáljanak, ártanak Szlovákiának”, vagyis a feljelentéseket egyenesen a hatóságoknak kell továbbítani.

1938 októberében az egyesületek zömét betiltották. Azok, amelyek megúszták, kénytelenek voltak megváltoztatni alapszabályzatukat, és megválni politikai és faji szempontból nem megfelelő tagjaiktól. A lakosság is alkalmazkodott a helyzethez. A különböző megoldási módok ellenére hasonlóképpen reagált. Némelyek a jobb jövő reményében, mások a puszta életük megmentése érdekében igyekezték bizonyítani a rendszer iránti lojalitásukat, árja származásukat, felkutatni német őseiket. Zuzka Zguriška megdöbbenéssel konstatálja emlékirataiban, hogy „...azok, akikről tudtam, hogy szlovákok, egyszeriben németül kértek jegyet. És már egymás között is ezen a nyelven kezdtek beszélni.

1938 végén sajtóviták folynak arról, miként kell eljárni azok ellen a zsidók ellen, akik kivándorlással vagy kikeresztelkedessél próbálták elkerülni várható üldöztetésüket: „A zsidók olyan tömegesen törekszenek a r. k. egyházba, hogy az eddigi egyéni hitoktatás helyett kollektív, nagy csoportok számára alkalmas vallásoktatást vezettek be. A hivatalok nyomására határozat született, amelynek értelmében: „további intézkedésig a zsidókat az egyház nem fogadja be.

A célirányos cselekvés volt túlsúlyban, de nem ez volt az egyetlen reakció a kor kihívásaira. Elvétve bár, de mégiscsak akadtak olyanok, akik a veszélyeztetetteknek nyújtott segítséggel életüket tették kockára. Nemegyszer tudatosan áldozták fel magukat vagy családjukat. Példaként említhetném azokat a szülőket, akik nem tanították kisfiukat beszélni, hogy az ne árulhassa el a házukban elrejtett zsidókat. Gyakoribb volt azonban, hogy a közvetlen nyomásnak ki nem tett emberek is féltek. A hivatalos ideológia fokozatosan a mindennapi élet részévé vált. Néha csupán formálisan, olykor erkölcsi jóváhagyással és a társadalom „helytelen oldalán” álló polgártársakkal szemben megnyilvánuló agresszivitással. Az árjásítás hatása is megmutatkozott, a korrupció, a besúgás, a feljelentgetések valóságos láncreakcióját indította el. (I. Kamenec, 1992)

A megváltozott politikai helyzethez való alkalmazkodásra tett hasonló (bár fordított előjelű) kísérleteknek lehetünk tanúi 1945 után is. Az állami szankciók nem csupán a tényleges bűnösöket sújtották, hanem (a bűnösség vélelmének alapján) minden pozsonyi németet és magyart (D. Palecková, 1946). Így aztán azok önvédelemből ugyanúgy reagáltak a bajban, mint annak idején elődeik: megpróbálták megváltoztatni vagy eltitkolni „veszélyes” identitásukat. Polgártársaik is hasonlóképpen cselekedtek.

Pozsony cseh, zsidó, magyar vagy német lakosainak emlékeit személyes tapasztalataik alapján hála vagy keserűség hatja át szomszédaik, ismerőseik magatartására gondolva. Talán azért is, mert e bonyolult és fájdalmas folyamatokat a szépirodalomban és az emlékiratokban nemegyszer egyetlen mondattal intézik el, olykor már-már humorosan: „1945-ben eltűntek a pozsonyi söntések, mivel német tulajdonosaik elhagyták Szlovákia területet(J. Alexy, 1957). Andrej Plávka (1976) kedélyesen ecseteli, hogyan reszkettek a németek „nemcsak a szőlőjükért, a házukért, hanem a puszta életükért is. De fölöslegesen féltek.

Egynémelyikük itt maradt Pozsonyban, többségük meg egészen békésen, az érvényes törvények értelmében kivándorolt”.

Az eddig említett megtorlásoknak volt egy közös vonásuk. Az ellenfelet etnikai alapon határozták meg: először, mint nem magyart, később mint csehet, cigányt, zsidót, a II. világháború után pedig mint magyart és németet. A különféle ideológiai konfliktusok eredménye Pozsony etnikai egységesítése lett: 1945-től napjainkig valamennyi népszámlálás alkalmával a lakosok több mint 90 százaléka szlováknak vallotta magát.

                     

POZSONY NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

év szlovákok magyarok németek egyéb
1950 90,2% 3,5% 0,6% 5,7%
1970 91,5% 3,5% 0,4% 4,6%
1990 90,4% 5,3% 0,2% 4,1%

                                             

Azt hihetnénk, a város szerkezetébe való további beavatkozások ezek után immár fölöslegesek. 1948 eseményei azonban alapvetően megváltoztatták az ellenség meghatározásának „kulcsát”. A partner és ellenség közti választóvonal már nem elsődlegesen az etnikumok, hanem a társadalmi osztályok között húzódik. Akik az eddigi kritériumok szerint vétlennek érezték magukat, mert mindig is szlováknak vagy csehnek vallották magukat, egyszeriben áldozatokká váltak. Ezt illusztrálja Ivan Stodola megdöbbenése is, amikor 1951-ben letartóztatták: „Hogy meglepődnének az őseim, ha harminchárom évvel a felszabadulás és önálló államiságunk után megpillantanának, ahogy ebben az embertelen bádogbörtönben didergek, miközben útjainkon robognak velem. Hát nem érdemeltem volna meg annyit, hogy saját – már nem Habsburg – országunkban legalább méltóképpen szállítsanak?” (Ivan Stodola, 1969)

A megdöbbenés feltételezhető oka: a februári események Pozsonyban oly békésen zajlottak le, hogy mindennapi teendőik közepette sokan egyáltalán nem tudatosították korszakalkotó jelentőségüket és esetleges következményeiket. Pedig a forradalmi fejlemények azonnal éreztették hatásukat. Már 1948 márciusában a SZNT rendeletére kényszermunkatáborokat állítottak fel „a munkától vonakodó személyek számára. A jóváhagyott szankciókat azonnal érvényesítették nem csak a prostituáltakkal és élősködőkkel, hanem az „osztályellenséggel” szemben is. (K. Kaplan, 1993) Főként a „reakciósok kiköltöztetése a nagyobb városokból(B akció) okozta, hogy néhány ezer család kényszerűen egy „kijelölt helységbe, kijelölt manuális munkakörbekerült. Más forrás szerint: „Úgy űztek el hazulról, mint a kutyát. Két gyerekkel és két bőrönddel a kezemben.(J. Bogárová – E. Cobejová, 1993)

Akik veszélyben voltak (vagy úgy érezték), szóban és írásban bizonygatták proletár származásukat, és eltitkoltak mindent, ami ártalmukra lehetett.

A „burzsoá szokások” (tulajdonképpen a városi életmód hagyományos értékei) a „békebeli” minőségű öltönyökkel és anyagokkal együtt a szekrények mélyére kerültek. A város eleinte formálisan, papíron, aztán a valóságban is proletarizálódott. „Sosem élt itt annyi művelt ember, de sosem köpködtek annyit az utcán” – jellemezte a helyzetet egy idősödő hölgy a hetvenes évek elején. Pozsony sokszínűsége gyorsabb ütemben fakult, mint annak előtte bármikor. Az emberek ismét kétszínűvé váltak. Az ötvenes években a félelem nyilvános helyeken álarcot kényszerített a lakosságra, s ezt az álarcot idő múltával már a magánéletében sem vetette le. (P. Salner, 1993)

Leginkább a gyermekekhez való viszonyban fedezhető fel ez a kétarcúság. H. Kovályová (1992) emlékszik rá, hogy fiának haza kellett térnie Prágába, mert a pozsonyi elvtársak gyerekeinek szigorúan megtiltották, hogy egy áruló fiával játszanak”. Mások szerint a gyerekek (a felnőtteknek is köszönhetően) hazugságnak tartották az ötvenes évek hivatalos nézeteit: „Tizenkét évesek voltunk, s a rádiót hallgatva nevettünk a pereken, tudtuk, hogy valaki kitalálta, megrendezte őket. Nevettünk akkor is, amikor Sztálin meghalt. Bár tanáraink remegő szájjal, könnyeikkel küszködve közölték velünk a hírt.(E. Gindl – P. Zajac, 1990)

A kisebb gyerekek előtt viszont a szülők titkolták esetleges ellenzéki nézeteiket, vagy pontosan utasították őket, mit mondhatnak a családról nyilvános helyen, főként a tanáraik előtt. (J. Kandert, 1993) Ennek az alakoskodásnak a légkörét idézi a vicc: „Jankó, gyorsan mondd el az imát, én addig kivasalom az úttörőnyakkendődet”. Amíg a korabeli humor a relígió és valóság közti kényszerű ellentétet társadalombírálatként tálalja, addig G. Rothmayerová (1992) az önkéntes színlelést pozitív tulajdonságként fogja fel: „Ez az ember szintén keresztény, csak a kommunista párt tagjaként kénytelen volt eltitkolni a hitét – de sosem tagadta meg.”

Sokak számára a kor negatív jelenségeinek pozitív vonatkozásai voltak: mások nehéz sorsa számukra lakást, munkahelyet, tanulási lehetőséget jelentett. Néhányan olyan lelkesedéssel fogadták a kort, mint az az „egyedülálló szent”, aki megígérte, „hogy a hős szovjet komszomolista lányok erkölcsös életét fogja élni. E fogadalmát megírta Sztálin elvtársnak a Kremlbe, s a másolatot elküldte Klement Gottwaldnak a Várba”. (P. Taussig, 1986) Mások tevékenyen munkálkodtak saját boldogulásuk (és mások balsorsának) előmozdításán: „Feljelentették a szomszédok, mert szidta az államot. Tulajdonképpen csak a lakásunkat akarták, és a szomszéd úr alapos ember volt, minden oldalról bebiztosította magát” – állapítja meg V. Handzová könyvének hősnője. J. Mucha (1991) megemlíti egy rabtársa esetét, aki elmondta, kollégái kártyázni jártak hozzá, és „a házmester följelentett, hogy államcsínyre készülünk”.

A kor légköréhez továbbra is elválaszthatatlanul hozzá tartozott a félelem, amely „...1948 után sokféleképpen nyilvánult meg, és valóbon jelentős befolyást gyakorolt a társadalmi élet szinte minden területére”. (I. Kamenec, 1992) A rettegés következménye nemcsak valamennyi „nem megfelelő” megnyilvánulás eltitkolása volt, hanem a rendszer iránti szolidaritás bizonygatása is egyrészt a hivatalos nézetek deklarálásával, másrészt a környezettel szembeni óvatos, mi több, intoleráns magatartással. Sokatmondó az alábbi visszaemlékezés is: „Biztonságosabb volt sétálni az utcán, mint valahová leülni. Ha észrevettünk egy árnyat, elnémultunk, amíg megnyugtató távolságba nem kerültünk tőle.(L. Mňačko, 1990) A bizalmatlanság rendszerében megkülönböztetett szerepük volt a házmestereknek (hála a bejelentési kötelezettségnek), majd később egyes házbizalmiaknak, de a borbélyoknak, a vendéglátó ipari egységek alkalmazottainak is stb. (J. Frolík, 1990)

A hatvanas évek liberalizációja ismét csak a politikai rendszer és a (nemcsak) pozsonyi lakosság többségének értékrendje közti kölcsönhatást bizonyítja. Újra „nyilvánossá” vált az élet. Sokan fennen hangoztatták éveken át titkolt származásukat, vallásosságukat, politikai meggyőződésüket. Az 1968 augusztusában bekövetkezett megszállást követően aztán az emberek „... megint apátiába esnek, eluralkodik rajtuk a magasabb értékek és az embertársaik iránti közöny”. (V. Havel, 1990)

Csak a kisebbség adott hangot a nézeteinek, akár úgy, hogy nyíltan támogatta a rendszert, akár úgy, hogy az „igaz élet” nevében nyilvánosan elutasította. A hallgatag többséget az önmagával, barátaival és a hivatalokkal kötött apró kompromisszumok jellemezték. Ezek célja magánéletének megvédése volt, vagy a rendszer felkínálta előnyöknek a megszerzése (tanulmányi lehetőségek, munkahelyi érvényesülés, bizonyos gazdasági függetlenség, utazási lehetőségek stb.).

Ennek az önvédelemnek a része volt a környezettől való elszigetelődés s az iránta tanúsított intolerancia. Mint szélsőséget említhetném meg a többé-kevésbé aktív együttműködést az államvédelmi szervekkel, de a társadalom peremére szorult emberekhez való viszonyt is. Ellenzékiek emlékirataiban gyakran ismétlődik egy motívum: egykori ismerőseik egy-egy véletlen találkozás alkalmával nem fogadták a köszönésüket, ignorálták őket, zavarukban átmentek az utca túloldalára stb. (Milan Šimečka 1990) Sokan félelmükben, mások azért, mert „a konvenció megsértőit” látták bennük, akik támadásaikkal nemcsak a hatalmat, hanem még inkább az ő vívmányaikat és kényelmüket veszélyeztetik. A bizalmatlanságot I. Možný szerint az a tény is fokozhatta, hogy sok ellenzéki annak idején a kommunista hatalmi rendszer képviselői közé tartozott. (I. Možný, 1991)

A normalizáció időszakát a MI – ŐK kettősség és a bizalmatlanság jellemezte mindenki iránt, aki az egyén szociális biztonságát veszélyeztette (tehát gyakorlatilag mindenki iránt). A magánélet és a nyilvánosság közötti ellentét fokozódik; a rendszer támogatását az emberek képmutatásnak tartják, de az ellenállás megnyilvánulásaival sem rokonszenveznek. Ezért még azok is, akik mindent elkövettek azért, hogy a rendszer előnyeit élvezzék, környezetükben buzgalmukat a „felső” nyomásra vagy cselekedeteik „emberi” dimenzióira hivatkozva mentegették.

Az önkényuralom teljes fél évszázada alatt hiányoztak a pontosan körülhatárolt, nyilvánosan lefektetett erkölcsi normák. Az egyénnek magának kellett eldöntenie, mit tud, illetve mit nem tud összeegyeztetni a lelkiismeretével, és ekként meghatározni, mekkora legyen a megalkuvás mértéke és az ár, amelyet hajlandó életcéljai elérése érdekében vállalni. Az eredmény általában a támogatás és ellenállás közti kompromisszum volt.

Pozsony lakosságának hallgatag többsége teljesen szervezetlen volt. A „pressburgerek” többségében a demokrácia, majd később a fasizmus, illetve a kommunizmus körülményeihez való alkalmazkodás oly sok közös vonást alakított ki, hogy (kénytelen vagyok megismételni a már leírtakat): Az emberi sorsok megismételhetetlenségük ellenére nem egyediek, hanem valamiképpen egy „képlet részei”.

                     

                   

Irodalom

                     

Alexy, J.: Ovocie dozrieva. Bratislava, 1957.

Bogárová, J. – Čobejová, E.: Ja Colotku nepreklínam. In: Sme na piatok, 1993. V. 14., 5. o.

Frolík, J.: Špión vypovídá. Praha, 1990.

Gindl, E. – Zajac, P.: Na slovíčko s Júliom Satinským. In: Slovenské pohľady, 106. évf.,

1990., 1. sz., 65–80. o.

Handzová, V.: Lebo sme vedeli, čo činíme. Bratislava, 1986.

Havel, V.: List Gustávu Husákovi. In: O lidskou identitu. Praha, 1990., 19–49. o.

Kamenec, L: Fenomén strachu (len v našich?) moderných dejinách. In: Slovenské pohľady, 108. évf., 1992., 12. sz., 37–43. o.

Kandert, J.: Rodinné hodnoty v ménícím se Československu. In: Český lid, 80. évf.,

1993., 1–5. o.

Kaplan, K.: Nekrvavá revoluce. Praha, 1993.

Kovályová, H.: Na vlastní kůži. Praha, 1992.

Luther, D.: Spoločenské konflikty v poprevratovej Bratislave (1919–1924). In: Slovenský

národopis, 41. évf. 1993., 16–29. o.

Mňačko, L.: Oneskorené reportáže. Bratislava, 1990.

Možný, L: Proč tak snadno? Praha, 1991.

Mucha, J.: Studené slunce. Praha, 1991.

Palečková, D.: Konfiskace nepřátelského majetku. Praha, 1946.

Plávka, A.: Plná čaša. Bratislava, 1976.

Rothmayerová, G.: Zo zápisníka poslankyne. Bratislava, 1992.

Salner, P.: Život s maskou. In: Kultúrny život, 1993., 10. sz., 6. o.

Stodola, L: Smutné časy, smutný dom. Bratislava, 1969.

Šimečka, M.: Obnovení poŕádku. Brno, 1990.

Taussig, P.: Jedinečná svätá. 68, Toronto Publishers 1986.

Zeljenka, Ľ.: Kamienky do mozaiky. Bratislava, 1976.