Multikulti

Első pont

Monokultúra már pedig nem létezik. Még a rossz szóhasználatunkban primitívnek nevezett, zárt rendszerekben élő törzsek kultúráját sem nevezhetjük monokultúrának, mert ők sem éltek mindig zárt rendszerben, márpedig a szomszédos népek – akarva-akaratlan, tetszik-nemtetszik – óhatatlanul hatnak egymás kultúrájára, ha mással nem, hát konyhaművészetükkel. „A kulturált, tehát alkotó vagy legalábbis kíváncsi ember a definíció szerint multikulturális lény” – írja Jančar.

Második pont

A monokultúra kifejezést olyan tökkelütött, félművelt politikusok használják, akik hatalmi ostobaságaikhoz alkalmazzák a kultúrát. Ehhez lelnek partnereket a vízfejű, uralomra törő értelmiségiek egész siserehadában. Olyanokban, akik teljesen devalválják a nép, nemzet, kultúra szavakat. Ezek találják ki az olyan idióta szörnyszülött szavakat is, mint a monokultúra.

Harmadik pont

Én íróként, fordítóként és civilként teljes egészében Drago Jančarral értek egyet, aki azt mondja, hogy „a monokultúra az agronómusok dolga, nem az alkotóké.” A kultúra önmagában véve nem jó vagy rossz. Azok az egyének vagy csoportok gonoszak, akik kihasználják a kultúra sebezhetőségét, elesettségét. A kultúra védtelen, akár háborúban a civilek. Egy nemzeti eposz vagy egy festmény mindenre fölhasználható. (Talán azért alakult mára úgy a világ művészete, hogy semmire se legyen használható, csak arra, amire létrejött: a műélvezetre.)

Negyedik pont

Ha a kultúra „az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége”, ahogy az értelmező szótárban olvasom, akkor mért van az, hogy erről kell beszélnünk? Vagy van háborús kultúra? Van jó kultúra meg rossz? Vajon a kultúrában is, mint mindenben, ott az ördög, aki mint tudjuk, soha nem alszik, legfeljebb szundít egy picurkát? Azt gyanítom, hogy így van, ami megint a kultúra védtelenségét, kiszolgáltatottságát bizonyítja, ergo beszélni kell róla, védelmezni kell.

Ötödik pont

Márai mondja: „Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani...« Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba. Nem igaz, hogy nem kell haragudni. A Sorsot, az Isten közönyét el kell fogadni zúgolódás nélkül. De az Isten reánk bízta a jót és rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs »alázat« – csak gyávaság van. A Gonoszt meg kell semmisíteni, itt a földön, emberi akarattal, tervvel, furfanggal, erőszakkal. Földöntúli térfogatokban csak az Isten bír a Gonosszal.”

De Márai ezt is mondja: „És mit teszel a Gonosz ellen? – kérdik erre. Hogyan védekezel Ellene? Fegyver ellen csak fegyverrel lehet védekezni, máskülönben elpusztul családod, otthonod, szolga leszel és oszló tetem.

Csak ezt felelhetem: nem tudok semmit tenni a Gonosz ellen. A Gonosz van. Láttam, hogy akkor is elpusztul családom, otthonom, minden emberi érték, ha védekezem és eredményesen védekezem a Gonosz ellen. A háború elpusztít mindent és mindenkit, azt is, aki jogtalanul támad, azt is, aki jogosan védekezik. Valószínűleg nem tehetek semmi mást a Gonosz ellen, csak azt, hogy nem hallgatok a szavára, s erőszak, gyilkosság és rablás helyett a magam világában a türelem, megegyezés, munka és műveltség kötelességeit hirdetem. A Gonosz mindig lesz, de talán elfárad egyszer. A Gonoszt nem lehet »legyőzni«: száz és száz alakban támad fel, ha egyszer legyőzték, és mindig vadabban.

El kell viselni; talán akkor elfárad.”

Márai magyar író, tehát a magyar kultúra, tehát a kultúra része. De mi van akkor, ha mégsincs Isten és csak az emberi gonoszság örök?

Hatodik pont

Tontić-parafrázis: Meg tudja-e menteni a kultúra, vagy legalább levezekelheti-e a történelem elvesztett lelkét? Nem tudom. Elvesztem a multi-, mono-, nemzeti-, családi- és a többi kultúrák útvesztőjében. Nem tudom fölmondani a leckét. Pedig, esküszöm, készültem. Csak olyan zavart vagyok. Zavarodott, mint ez a multikultis izé. Ilyenkor mindig Kafka jut eszembe, aki valahogy így zárta egy levelét: Remény, kedves Barátom? Természetesen van remény, csak nem a mi számunkra.