Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. november / Skizofrén evangélium

Skizofrén evangélium

V. Detre Zsuzsa fordítása

Hetvenéves Múzsámnak, Pepin bácsinak ajánlom

                     

A kefekötőárut és zárkollekciót összekészítő öreg zsidó, anélkül, hogy munkáját félbehagyta volna, arról mesélt nekem, hogy valahol egy kis faluban megszületett a Jézus Krisztus, hogy ismét megváltsa ezt a világot. És minden egyes mondatnál rám pillantott, vastag pápaszemén át, hogy lássa a szememben, vajon tényleg megszülethetett-e. Nos hát...

A külvárosban élt egy József nevezetű férfiú, aki estenként, ahelyett hogy a kisasszonyokkal moziba ment volna, öreg tragacsát szerelte, amit fantáziája erejével fényűző limuzinná változtatott.

Amikor összerakta, hát nemhogy örült volna, hogy kikocsikáznak Máriával. Egy csudát! Már előre dörzsölte a kezét, hogy a masinán elromlik valami, és ő újfent szerelhet.

Így aztán a mennyországot is autóroncsokkal teli hatalmas rétnek képzelte, ahol minden megboldogultnak szerszámot nyomnak a kezébe, hogy kedvére szerelhessen az idők végezetéig.

Mária kisasszony, akinek viszonya volt vele, oly szívesen kocsikázott ki a zöldbe, ám mikor József furtonfurt autót szerelt, és csak hébe-hóba az ő testét, unalmában hagyta, hogy a Szentlélek szemérmetlenül megfogdossa, s így titokban verselgetett.

Ámde a nyavalyatörős próféták és a törvény másképp rendelkezett. A kalendáriumból, ahová a havi napjait írogatta be, egy nap elmaradt a kereszt, és a ceruza még tíz napot várt, mivel Mária azt hitte, hogy felfázott abban az átkozott fészerben.

A tizenkettedik napon Mária kisasszony benyitott az ajtón és látta, hogy Józsefből csak a lába látszik. A többi az autó alatt volt.

Letelepedett a dísztárcsára és monda: – Ó jaj, alighanem injekcióra kell majd járnia velem. Úgy maradtam és nem akarom megtartani. – És József válaszoló: – Mindjárt, csak behúzom a féket.

Így hát a szűz injekcióra járt, és a Szent Lélek, látván, hogy mit művelt, elhagyta a leányzót, hogy beteljesedjék az írás.

Kilenc hónapra rá megszületett Jézuska, ámbátor már kezdetben minden el lett követve, hogy lerázasson az élet fájáról, mivel Mária a létra tetejéről ugrált le és bukfencet hányt, csakhogy elvetéljen.

És szomorú volt, mert a praktikus észjárású József az istennek sem akarta elhinni, hogy a Szent Lélek képes volt anélkül beszerelni barátnőjébe a kisdedet, hogy legalább egyszer lefeküdt volna vele.

Amikor Jézuska még kicsi volt, Libenben járt iskolába, táskájában irkát és uzsonnát hordott, és marhaságokon járt az esze. Egy nap, amikor geometriai formaismeretből és erőtanból nem tudta, hogy mi minden Tanítások Tanítása és mi minden Művészetek Művészete, a tanító úr arccal a falhoz állította, és nóziját ütemesen beléverve, kiabáló:

– Szóval nem akarsz tanulni? Szégyent akarsz hozni a nagy Marx-Leninre?

És Jézuska először náspángoltatott el, mert csak mostanság tanulhatnak a népek minden nációk tanítómesterének, Jan Amos Komenskýnek az útmutatása szerint, hogy sehol se hiányozzon a pálca.

Amikor aztán a katekéta úr meglátogatta a hittanórát, az Internacionálé eléneklése után feltette a kérdést: – Mondd meg, Jézuska, hogy mi az a Sziléziai Háromság?

Ekkor Jézuska az első veréstől még mindig bárgyún így felelt: – A Szentháromság Szűz Máriának volt a nővére.

És újfent elnáspángoltatott, ezúttal kaucsukcsővel a talpán, minden népek tanítójának az útmutatása szerint, kit manapság felettébb tisztelnek egész Kelet-Európa szerte. Ő monda, hogy sehol se hiányozzék a kaucsukcső.

Az átképzett káplán úr még sokáig mennydörgött a síró Jézuska felett: – Te kapitalista szörnyszülött, ezt a nem saját ujjadból szoptad, biztos kapcsolatban állsz a Vatikánnal.

Csak délután, amikor már elmúlt a sajgás, keresett Jézuska egy botot, levette a glóriáját, abroncsot hajlított belőle s ezzel karikázott a Rokytka mentén, ahol a kölykök a keresztelést gyakorolták, és a haraszt között bögyörők kergetőztek.

Amikor aztán felserdült, a szép nők sorra telepedtek rá a szájára, és mindnek csak egyetlen vágya volt, hogy az ifjú bensejükhöz egészen közel haljon meg, pompázatos idomokkal és diadalmas mosollyal betakarva.

Ám Jézuska még nem akart négykézláb járni, mert olvasta Batista úr írásművét a nemi egészségtanról, miszerint fiatalembereknek nem ajánlatos hímtagjukat fejszefokába, sem lámpa üvegcilinderébe dugdosniuk, mivelhogy így felettébb rossz tapasztalatokra tehetnek szert.

Inkább az örökkévalóság dermedt ágacskáját tartotta fogai közt, hogy kis zöld lángok csaptak ki orrlyukán, és szalmakalapja fölött apró lila nyelvecske rezgett. És természetesen téglákkal aggatta körbe a szárnyát, hogy magával ne ragadja a képzelet. Amikor imigyen leheveredett a pázsitra, senki sem akadályozhatta meg, hogy ne előző életei ácsolata legyen. Egészen pontosan visszaemlékezett rá, hogy nitrogén volt, foszfor, vas és víz, és érezte, hogy kezdetben nem lehet semmi mást kigondolni, mint amiből őmaga van. És baráti szimatolás uralkodott mindenek felett, akárcsak nyavalyatöréskor.

Ám míg Jézuska a fűben meditált, a főtitkárok már előre fényesítették saruját, ondolálták haját, és szabták az elegánsabbnál elegánsabb ruhákat, csakhogy egyszer majd beálljon a sorba.

Ekkor Jézuska felemelkedett és megpillantott egy fát, melynek ágain hólyagosok, erszényesek, cetek, emlősök, próféták üldögéltek, és eme piramis tetején ott trónolt Valaki, és az ember szívében áztatta lábát.

Ebben a minutumban Jézuskának az volt az érzése, hogy minden megfagyott agyában, és nincs semmi más, csak a véghetetlen-határtalan szeretet, és hogy neki az a küldetése, hogy az abroncsból elfogadható eszmét fabrikáljon.

Ekkortájt tette az első csodát. Amikor inni akartak, vízzé változtatta a bort, mire a lakodalmas vendégek kis híján agyonverték.

Ez után az eset után közvetítették ki neki a barátai a mészáros nejét, hogy gyógyítsa meg, merthogy ivott és így elprédálta az ura vagyonát.

Így hát Jézuska elment a megadott címre és íme. A mészárosné részegen hevert a díványon. Jézuska monda: – Asszonyom, a korhelység az isteni parancsolat ellen való. Miért herdálja a pénzt, mi férjurának arra kell, hogy felvirágoztassa üzletét?

És a mészárosné összerázkódott: – Hogy felvirágoztassa? Mit? Az üzletét? Hahaha. Lányokra kell. Meg pálinkára. Ezért aztán én is. Amúgy is államosítják nekünk.

És fejét az asztalra ejtette és felborította a tintásüveget. Ám Jézuska kötötte az ebet a karóhoz: – Hol tartja az italt, asszonyom? – Mire a mészárosné szemével a kis almáriumra mutatott, és amikor Jézuska kinyitotta, elakadt a szava a formák és tartalmak és nevek szépsége láttán. – Szóval ezt az ocsmányságot vedeli. Fúj.

Ám hirtelen eszébe villant az írás szava: együtt keseregjetek a kesergőkkel s együtt örvendezzetek az örvendezőkkel. Ezért színlelésből odavetette: – Ez aztán a csemege, hozzon nekem, asszonyom, egy bögrét.

Így hát a mészárosné végigkalauzolta Jézuskát a söntésben, a fent említett bögréből ittak, és Jézuska pillanatok alatt berúgott, mert hogy soha az életében nem ivott még.

És felvette az asztalról az ollót és monda: – Így ni. És most régi cseh szokás szerint ünnepélyes hajnyírás következik. – És lenyisszantotta a mészárosné kibontott hajának a végét. Cserébe egy félórácska múltán a mészárosné nyirbálta meg Jézuska haját, és borzasztóan nevettek a dolgon. Aztán a mészárosné lefeküdt és elaludt, az elcsúfított Jézuska pedig kiment. Odakinn a mészáros várt rá: – Na mi van, megtért? Ám Jézuska félrebeszélt: – Megtért, de elaludt. Nem tudom, valóban nem tudom, ám ez a nép nem Masaryk és Benes útján halad.

És hetet-havat összehordott, úgy érezvén, hogy csontjaiba rézdrótokat fűztek. Az elesettek emlékművénél ájulatba esett.

A legénykék, akik épp egy taligával játszottak ott, felpakolták, vesszőket vágtak és ünnepélyes bevonulást rendeztek vele. Mindenütt becsöngettek a kapun, és kurjongattak: – Gyertek, nézzétek meg, itt fuvarozzuk a részeg Jézuskát. Gyertek, nézzétek meg.

Amikor aztán felfelé vitték Jézuskát a lépcsőn, úgy nevettek, hogy többször leejtették a cementlapokra.

Aztán Jézuska a barátai unszolására el-eljárt a Halánekék pálinkamérésébe. Ott, a Liliom utca sarkán találkozott össze a Magdaléna nevezetű kis zsidó leánnyal, és belészeretett.

Eljárt vele kenyérért, elkísérte a borbélyhoz, s útközben diskuráltak: – Gondolja, uram, hogy a világ csakis és kizárólag a szexre épül, ahogy Freud tanítja?

És Jézuska, hogy ellensúlyozza a dialektikus disputát, a dicsfényről mesélt neki.

Magdaléna szeme ez idő tájt nősziromként sötétlett nappal és nefelejcsként kéklett a holdvilágnál, ajka eperpiros volt verőfényben és ibolyaszín éjszaka, orcája árvácska alkonyatkor és szegfű napsütésben, keble a pruszlikban két mályva, a fürdőben két bazsarózsa. És az öle? A réten viruló sáfrány és a lepedőn túlérett ribizke, bár Jézuska soha még csak meg sem csókolta.

Egy nap, s szalmakalap helyett a glóriáját szorongatva, megkérdezé a kis zsidó lánytól: – Szeret engem, Magdaléna? És ő azt felelé: – Majd ha kigyógyul az őrületből. – És az autómobilra gondolt közben.

Ám Jézuska erősködött: – Hát nincs magában, kisasszony, egy szemernyi sem abból a szeretetből, amiről a fajtestvére, Krisztus beszélt? – És ő azt felelé: – De igen, csakhogy épp ezért feszítettük keresztre. De majd ha már senki sem akar engem, hát lefekszem magával.

És Jézuska, lenyelvén ezt a drótot, tovább vonaglott: – De hogy akar lefeküdni velem virág nélkül, poézis nélkül? – Ám a lány azt felelé: – Csak a halálom után.

És lépdelt felfelé a lépcsőn, el a halott tavirózsák és a félholt Jézuska mellett, aki, bár a keveset megkaphatta volna, mindent akart, tehát semmit.

Ez után a kudarc után inkább a Kuchynkáékhez járt a táncterembe, de nem táncolt, csak ült a gesztenyefák alatt és állítgatta össze a számlát Valakinek, akinek a nevében immáron több mint százmillió embert gyilkoltak le.

Fejecskéjét a márványasztalra hajtotta és gyötrődött, miképp mentse meg az embereket a bezúzástól. És ezzel volt tele a feje, úgyhogy a barátai azt mondogatták egymás közt: – Lány kéne neki, erről van szó.

Ám ő arra gondolt, hogy az a kezdetben eszmei kard végül mindig valóságos karddá változik és mindig folyik piros vér.

És a márványasztal kivégző tönkké avagy oltárrá változott, és megjelent neki Valaki, de nem postagalamb, hanem a fellegeken átzúduló protézis képében. És ez a protézis csupa alvadt vér és csupa rozsda volt, akárha harmadkori mocsárban feküdt volna. És megszólalt egy hang, melyből a szerencsétlenség szaga áradt: – Ah, te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.

Amidőn Jézuska magához tért ebből a bódulatból, látta, hogy a barátai már nem táncolnak, és szóla hozzájuk: – Én megtébolyodom ettől a hittől. És a cimborák felelék: – Meg bizony. Vagy titokban varrassa magát tehénbőrbe és hagyja, hogy újra meggyalulja a bika.

A hangok és látomások másnapján Jézuska biciklire pattant és elkerekezett Katefinkybe, tanácsadásra. Midőn megérkezett, feltekintett a plafonra és szólt: – Hát itt vagyok. – És belépett és az ajtó bekattant mögötte, és kilincs helyett gomb volt rajta és nem volt visszaút.

A helyiségben két férfi éppen egy ordítozó ember kezét csavarta hátra. – Lotyó, lotyó, kurválkodsz nekem, kurválkodsz.

A földön egy fehérbe öltözött, kivörösödött arcú nő térdelt. Mielőtt azok ketten kilódították volna az üvöltő pácienst, azt mondták: – Doktornő, egyszer még csúnyán megjárja.– És ő feleié nekik: – Ez attól van, hogy azt hitte, a feleségével beszél. – De az ajtó már újra zárva volt.

Jézuska örvendezve felkiáltott: – Ott vannak. – És feltolva szemüvegét, folytatta:

– Énvelem pedig, doktornő, oly módon társalog Valaki, hogy azt hiszem, maga Isten az. – A doktornő azt mondta: – Az én pácienseimmel is szokott társalogni. De mire ösztökéli magát? – És Jézuska monda: – Hogy váltsam meg ezt a világot és hogy gyönyörködik bennem. – És a szalagot igazgatta a szalmakalapján. A kisasszony összehúzta a szemét: – Tudja mit, nősüljön meg inkább, vagy tartson kislibákat, mert ha hallgatni fog ezekre a hangokra, akkor vagy mi megyünk el magáért, vagy a rendőrség. – És kifújta a füstöt az orrán.

Jézuska felkiáltott: – Nem, nem, nem. Nekem követnem kell őket. De kisasszony, én több ilyen hangot hallok, egész gubancot. Tudná nekem analizálni, melyik az igazi?

– Ó, ha képes lennék rá, rohannék irkát venni, és lejegyezném, mit mond az én hangom, mert nekem is vannak ám hangjaim, és én sem tudom, melyik az igazi, – nevetett fel a doktorkisasszony. – Idehallgasson, Vincent sem faggatta a doktorokat. Annak alighanem itt meg itt kell lennie.

És megkopogtatta Jézuska szalmakalapját meg szivartárcáját, és ő nagyon, nagyon kicsikének érezte magát.

Aztán a kisasszony kihúzta a fiókot, elővett egy fényképet és mondta: – Nézze, ez itt egy jóvágású, varkocsos medikus. Ő is hangokat hallott arról, hogy minden ember egyenlő. De egy idő után jött a kényszerzubbony. És egy fél év múltán? Látja ezt a görnyedt hátat, lelógó kezet, leesett állkapcsot?! Teljesen nyilvánvaló átmenet a csimpánzba. És a legvégén így nézett ki, de ezt már nem mutatom meg. Olyan nyomasztó négykézlábra ereszkedve látni egy embert, különösen egy daliát, aki hitte, hogy sikerül megteremteni egy merőben átlátható, szabad, barátsággal és szerelemmel teli világot. ígérje meg nekem, hogy inkább az akasztófán látjuk viszont egymást, mint itt, ahol minden csak a visszájára fordul.

Jézuska szóla: – Hát akkor megyek is. Isten vele. – És az ajtóhoz indult, ám a kisasszonynak kellett kinyitnia neki. – Isten vele, uram. – Isten vele, Isten vele – ismételgette Jézuska. A kapuban a homlokára csapott: – A bicikli. – És visszament az átjáróba, ahol a kerékpárt hagyta.

Amikor a Stépánskán gurult lefelé, utána kiabáltak a srácok: – Álljon meg, álljon meg. – Amikor Jézuska fékezett, az egyik fiú mondta: – Uram, nincs eléggé felpumpálva a lánca.

Aztán üdülni mentek, kis gőzösön hajóztak a Mácha-tavon, és a barátok csupa zaftos darabot játszottak a gramofonon, és mind pazarul érezte magát.

Ám Jézuska az igaz út elhagyására gondolt, s ezért monda: – Vigyázzatok s őrizkedjetek a farizeusok kovászától. A barátok így válaszoltak: – Hogy nem hoztunk magunkkal kenyeret? De hoztunk, s ha elfogy, hát veszünk útközben. – És Jézuskát szomorúság szállta meg, mert barátai nem voltak költők, és nem tudták, mi fán terem a metafora. Ám minthogy hitte, hogy sosincs késő, szavalni kezdett: – Szőlőt oltott a gazda és embereket fogadott fel. – De még a végére sem ért az első versszaknak, s már a turisták is menekültek, merthogy a szőlőket államosították, és Jézuska agent provocateur. A barátok is nyugtalankodni kezdtek: – Mester, osonjon el, osonjon el, hogy ne a dutyiban kössünk ki.

És ő leheveredett az alsó fedélzeten egy padra s hallgatta, mily buzgón rázkódnak a tengelyek, mintha egyes-egyedül bennük lakozna a Szentlélek. A jegyből békegalambot hajtogatott és zsupsz! Kidobta az ablakon a kék levegőégbe.

Midőn kikötöttek, s leszállt az est, Jézuska felkaptatott a dombra önműködő szöveget írni és elemzést készíteni. Ahogy ott térdepelt, dicsfény vonódott feje köré, s kis híján felgyújtotta az erdőt.

Az emberek a vitorlásokon azt hitték, hogy valaki petróleumégőn főz, vagy szentjánosbogarak rajzanak. Ám ő csak feküdt az agyagos földön, eltelve szorongással, hogy az embereknek minden smafu.

Le se ment éjszakára. Ott maradt a közeli kis kápolnában, ahol összeszedte a virágokat és gyertyákat, és leheveredett a hideg oltárra. Ahogy ott feküdt, felemelte a cipellőjét, orrával meglendítette az örökmécsest, és vöröslő ingaórává változtatta a kápolnát.

A kápolna olyan aprócska volt, hogy amikor kinyújtózott, csupa mész lett a cipőtalpa és a haja. így feküdt csendben s egyre csak azon morfondírozott, kinek a számlájára írja a véres tetemek karát? És nem tudván, kinek és mire és miért, elszunnyadt, képéhez hasonlatosan.

Midőn felserkent, az örök fény már mozdulatlan volt, s az ablakon napfény zuhogott be. Ekkor kiáltás harsant, s két falusi asszony rohant ki a kápolnából lármázva: – Csoda, csoda. – Ám Jézuskának aznap nem volt érzéke a reklámhoz, úgyhogy gyorsan visszatette a helyükre a virágokat és a gyertyákat, eligazgatta a terítőt, s lenyargalt a dombról.

Éjjel, mikor a hotelben feküdtek, a barátok közül kettő szóla: – Jézuska, ha egyszer olyan nagymenő vagy, intézd el nekünk, hogy a halálunk után rögtön melléd kerüljünk, mert veled jókat lehet hülyülni.

Ám Jézuska monda: – Ugyan már, az ilyesmit az intézi ott fenn. – És ujjával fölfelé mutatott. Erre az összes barát rátámadt: – Hát te csak kapus, netán kézbesítő vagy annál a te híres vállalatodnál?

Jézuska hallgatott, mert valahogy így állt a dolog, még ha kicsit másképpen is. Inkább magára húzta a takarót és elaludt.

Éjféltájt felverték a barátok: – Mester, hallgassa csak, a szomszéd szobában bizonyára valami tivornya folyik. – És valóban, hallani lehetett, amint valaki jajong és nyögdécsel a szerelmi gyönyörtől. – Mester, menjen és intézkedjen, már egy álló órája ezt hallgatjuk.

Intézkedem is, huppant ki az ágyból Jézuska, és úgy, ahogy volt, kiment a folyosóra, és bekopogott az ajtón, és nyomban utána másodszor is. Midőn harmadszor akart dörömbölni, feltárult az ajtó, és megjelent benne egy nagyszakállú kályhás, aki egyenest Jézuska arcába sújtott öklével. És Jézuska, bár beszédet akart mondani, sarkon fordult és iszkolt vissza a szobájába, ám minden lépésnél kapott egy rúgást a hátuljába attól a fekete, kályhamesteri nagy lábujjtól.

Amikor ráakaszkodott a kilincsre, konstatálta, hogy barátai bezárták az ajtót. És rúgások és szitkok és köpések záporoztak Jézuskára, és ő, mint Szent Vencel, még mindig a kilincset markolva kiáltotta: – Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.

Csak kis idő múltán kattant a zár, és a se élő, se holt Jézuska bezuhant a nevetéstől félholt barátok közé, akik egymás szavába vágva csivitelték: – Kész kálvária, mi? De ez a mi királyi helytartónk tud ám bánni az emberekkel.

És Jézuska felmászott a székre és a mosdó fölötti tükörben megszemlélte a kék-zöld foltjait. Mondó: – Ha legalább a körmeit vágná az az alak. De mondom, igazán mondom néktek: Ne hintsetek gyöngyöt a disznók elé.

És friss vízben hűsítette hátsóját, míg barátai egész tisztességes metaforákat agyaltak ki helyzetére.

Midőn hazatértek eme ígéretes kiruccanásról, kánikula volt, és a libeni hídhoz jártak fürdeni, oda, ahol a két félig elsüllyedt hajó van, a másik kettő meg a parthoz kikötve ringatózik. A barátok azzal szórakoztak, hogy a drótot püfölték egy bottal és örvendeztek, amikor a kis kerek ablakból kipattant egy női fej: –Bitangok, mit zörgetitek azt a drótot? Zeng tőle az egész hajó.

Zeng tőle az egész hajó? Na, pont ezt akartuk, pukkadt ki a nevetés a fürdőzőkből, és sorra beugráltak a vízbe, ahol döglött patkányok, szirmok és effélék úszkáltak.

Vettek szárítókötelet, összecsomózták és az egyikük mindig visszafelé úszott, a kötelet fogva. A többiek megragadták a másik végét és nyargaltak keresztül a halasladikokon, miközben az úszó feje a víztükröt hasította és legyezőt alkotott, így váltogatták egymást, és Jézuska is megtapasztalta, milyen az, amikor vízcsuklya van az ember szeme előtt. Szürkületkor a munkások is lejöttek a folyóra. Ekkor Jézuska monda: – Beszédet intézek hozzájuk.

Felkapaszkodott a csónakház mellé, melynek a kéményébe a srácok nagy dologra jártak, és szóla: – Amiképp a hinduk modernsége abban állt, hogy még életükben meglelték az utat a nirvánába, úgy korunk modernsége a munka, mint e világ átváltoztatásának eszköze egy olyan világgá, melyben az osztályharcon és a Herrenvolkról szóló tanításon kívül, az ember ember által nem zsákmányoltatik ki. De mondjátok, barátaim, mit visztek magatokkal a kohóművekbe, s le a bányákba, meg föl? Szeretetet, szeretetet, szeretetet és alázatot, melynek segítségével könnyebb felülkerekedni a normán és a szenvedésen. Igazán mondom néktek: a jövőben a legalantasabb munkákat főiskolai végzettségű emberek végzik majd, s ennél magasabb rendű nincs, mert ez az útja annak, hogy megfogyatkozzék a rossz és a szenny a világban. Tehát ott végezzük majd be, ahol elkezdtük. A régi hinduk szeretettel és alázattal feljavított koldulásánál. Így jut el az ember a munkával és a munkában az önmagával és a külvilággal való azonosulásig.

És Jézuska szónoklata végére ért, és kezével így csinált, a felhőkre mutatva. Ám a munkások már réges-rég a vízben voltak és onnan kiabálták neki: – Menj ezzel a szaros fenébe. Amint munkáról hallunk, hát rögvest nyilallni kezd a derekunk, akár a moziban, estére torkig van vele az ember.

És addig pengették a drótot, míg a boglyas fej ki nem pattant az ablakon és az öklét nem rázta: – Hé, bitangok, mit zörgetitek azt a drótot? Zeng tőle az egész hajó.

Zeng tőle az egész hajó? Na, pont ezt akartuk. És beugráltak a srácokkal a vízbe. Csak Jézuska nem fürdött már. Halálosan szomorú volt, mert fázott a vizes alsóban.

Nézte, ahogy a rozzant halászkunyhóból egy öregembert vonszol elő két nő, hasztalan igyekezve megmozgatni berozsdásodott ízületeit. Nézte, ahogy az öreg kalimpál lábával és fejével, halott madárhoz hasonlatosan, melyet többé nem lehet szárnyalásra bírni. Aztán leültették egy fonott székre, kisasztalt raktak elé, az asztalra könyvet, s percenként jöttek lapozni, mert az öreg erősebben akart élni, mint ifjúkorában.

Jézuska valami szépet akart mondani neki, de a nők integettek, hogy tűnjön el, és ujjukkal a homlokukat kocogtatták, hogy úgyis hiábavaló.

Egy délután Jézuskát elfogta a vágy a bolondokházabeli kisasszony után, és amikor felkerekedett, hogy meglátogassa, hát nem találta ott.

Lement a parkba és letelepedett egy padra, amelynél egy aktatáskás, bajszos férfi állt és fennhangon magyarázott a nőknek: – Ha az emberek csak egy fellebbenteti csücskön át látnák az igazság valódi arcát, hát mindnyájan megtébolyodnának. Olyan ereje van az igazságnak. – Ekkor Jézuska felettébb megijedt ám. Az egyik nő felpattant és ezt kiáltotta: – De akkor miféle igazság győz? Mik azok az aljas feliratok a Hus-szobron? Én is megmondtam az igazat a pártban, és ha nincs a bolondokháza, hát lecsuknak. Hahahaha, győz az igazság.

És futott a szerencsétlen az ösvényen, verte a blúzát és egyre kiabált: Győz az igazság, győz az igazság. – Ám a páciensek bólogattak, hogy nem győz.

Egyetlenegy nő hallgatott. Már útra készen állt, bánatos és zavarodott arccal, kabátban és bőrönddel, mint aki nem tudja, hová és hogyan és mikor. Valamiféle fölöslegesség és fáradtság áradt belőle, s Jézuska úgy ítélte, hogy ezek az emberek itt vagy bőviben vagy éppen híján vannak valaminek.

Amikor felállt, elhaladt egy kék pelerines szép hölgy mellett, aki épp mintha egy másik álomba készült volna beleszenderedni. Szépségétől elbűvölve megszólította: – Hová megy, kisasszony?

És ő feleié: – Látja ott azt a magas fát? Arra kötötte fel magát a kedvesem, aki egy egész bőröndöt teleírt nekem azzal, hogy Szeretlek, szeretlek, milliószor szeretlek és százmilliószor. Ám én nem hallottam meg, így hát felakasztotta magát nekem, és előtte egy hosszú kötélre fellógatta azt a versekkel teli koffert, és fújt a szél, és a bőrönd egész éjjel a fa törzsét verdeste, mint a fejsze abban a cseh mesében.

És befordult a fasorba gyászmisét tartani, és Jézuska követte. Amikor egy mozdulatlan, komor férfi mellett lépdelt el, az hirtelen megfordult, iszonyatos erővel kitépte a fába csavarozott asztalt és hátulról fejbe kólintotta Jézuskát, méltóságteljesen mondván: – Ezt Gábriel arkangyal küldi neked.

Midőn Jézuskát kiengedték a kórházból, elérkezett a nagy éjszaka, s ő útnak indult a szülővárosába ellenőrzésre. Midőn rákerült a sor, a farizeusok és írástudók tanácsa nekiszegezte a kérdést: – Mondd meg nekünk, Jézus, mit tennél, ha valaki beállítana hozzád és bujtogatna, hogy tépd szét a szakszervezeti könyved?

És Jézuska feleié: – Ha funkcionárius mondaná vagy maga a titkár, megtenném, hogy ne sértsem meg a szakszervezeti fegyelmet. Ám az igaz hit a szívben lakozik s nem ismer határokat.

Igen elcsodálkoztak mindnyájan és feltették a második kérdést: – Ha puskát nyomnánk a kezedbe s őrködni küldenénk az erdőbe, mennél-e?

És Jézuska feleié: – Ha nem lenne ott senki, ugyan miért ne mennék? Ám, ha ellenség lapulna ott gépfegyverrel, velem tartanátok-e? Mert jaj annak, ki megbotránkoztat másokat.

És a farizeusok és írástudók ámultak bölcsességén és feladták a harmadik kérdést: – Ha valaki beállítana hozzád s azt mondaná, hogy megdöntötték a rendszert, lőnél-e ránk?

És Jézuska felelé: – Megvenném a pártsajtót, és ha nem lennének benne utasítások, elmennék érdeklődni a titkárságra, mert az ember fontosabb, mint az áldozatok.

És körös-körül mindenki ámult hűségén, és ezért feltettek neki még egy kérdést:

– Jól figyelj, Jézuska: Ki volt Krisztus?

Ekkor Jézuska, hogy megtapasztalja, milyen a romlás, ezt feleié: – Krisztus az volt, aki ha ma élne, bizonyára a hozzánk közel álló pártba lépne be.

Ám ezt már sem a tanács, sem a nép nem bírta tovább, és felálltak és tapsoltak, és Jézuska is tapsolt, mert minden Tanítások Tanítása és Művészetek Művészete szólott az ő szájával. Csak Jézuska szíve hallgatott.

E napon, hosszú idő után ismét anyjánál töltötte az éjszakát, fáradtan és csüggedten. Ám éjszaka, midőn az egészet végigpörgette agyában, többször fel akarta kötni magát, úgyhogy anyjának még a vécére is ki kellett őt kísérnie.

Pirkadatkor lement az Elba vízéhez, és a halászokat nézte, ahogy horogra fűzik a kishalakat, hogy csaliként sokáig kínlódjanak.

A múlt bénultan feküdt mögötte, és sehol egy méretes nyom, ahol megvethetné lábát. Egyedül volt, és senkin sem segíthetett, bár oly szívesen tette volna, és senkivel semmit sem közölhetett, bár oly szívesen tette volna. Mintha csakis és kizárólag az egyén vágna utat magához és ezáltal Valakihez és Valamihez és Semmihez. A keskeny kapun át, cohorsai kíséretében, az angyalokkal szemben, akikkel aztán az acélos férfiak valóságossá csókolódznak. De ugyan ki akarja magamagán önként végignézni s látni, amint alakja darabjaira hullik szét?

Ugyan ki tudná elviselni a ragyogóra fényesített aranyborjú látványát, mintha a régiek nem mondták volna meg már sok-sok évezrede: – Ismerd meg tenmagadat, ez vagy te, istenek vagytok és az erőszaktevők jutnak a Mennyek országába?

– És ahogy ment, hangja fennhangon kiáltotta: – Ti mind, akik azt hiszitek, hogy a hatalmasok, ha ma élnének, hát egytől-egyig trikóban masíroznának veletek a transzparenseitek alatt, menjetek a pisás fenébe. Pápák, főtitkárok, bárha ceruza-hegyezővel gyalulnák le mindahány ujjatokat, mert timagatok ugyan be nem juttok a Mennyek országába, csupáncsak késeteket fenitek a képzelt tébolyultakra, koholt latrokra és kisdedekre, akik láthatatlan ingben szöknek előletek. – Ezt kiáltotta Jézuska, s arccal a földre zuhanván rohamot kapott, melynek fényében látta, hogy a világ, úgy, ahogy van, romlásra ítéltetett, mert Isten az, amit ő cselekedett, és amit mások cselekedtek.

Egy idő múltán, találkozván barátai egyikével, kikkel szakított, monda néki: – Legyetek nyugodtak és ne féljetek. Mától fogva, ha a barátaim akartok lenni, semmi bajotok nem eshet, legfeljebb lelőhetnek titeket.

Ekkor a cimborája a nadrágjába csinált és megszólaltak a kakasok, merthogy véletlenül Péter volt neve és szintúgy véletlenül mindörökre elment.

                     

A megboldogult pápa is, legénykori nevén Pacci, ezért húzta ki kilencvenkét éves koráig, kötéllel mászott hegyet az Alpokban és a császárral barátkozott Ischlben, ahol a tiroliak citerán jódliztak neki. Midőn a szóban forgó Szentatya haldoklott, angol orvosa tanácsára egy tizenhét éves leányzót dugtak az ágyába, mégis meghalt, mert már nem bizsergették a hangyák, ámbátor semmi baja nem eshetett, az örök életet leszámítva, melytől olyannyira rettegett.

Ez a mostani pápa meg a dollárokban leli örömét, a kapitalistákkal barátkozik és a kommunistáknak a szagát sem bírja.

Épp ezért, mint holmi balerina, selyembe felöltözve sétafikál a Vatikánban. Egy nappal a halála előtt, mely halál a végtelenben van, Jézuska ezt az álmot eszelte ki s álmodta meg; jutalom gyanánt önmagának, az emberiségnek és főképp barátainak:

A holešovicei vágóhídnál tizenkettejükkel egy hajtásra felhörpintett két liter marhavért, és gyorsan felszálltak a tömött villamosra, ahol mind a tizenhármán egyszerre kezdték beleokádni azt a megturhásodott vért az emberek s egymás képébe s ölébe. Ekkor Jézuska életében először világgá kiáltotta: – Ez az én áldásom s jutalmam. – És az emberek gyönyörűséges ívben ugráltak a holešovicei rakpartról egyenest a folyóba, mások ballisztikus pályán és bukfencezve zuhantak a porba, és a villamos nekilódult, és öklendezett, és legalább egyszer az életben formális megtisztulásra vágyott.

Midőn másnap a közlekedési vállalat dolgozói azt a kerekekig összerondított kocsit sikálták, be kellett vezetniük a villamosba a Moldva egy mellékágát, hogy az áradat elmossa azt a disznóólat, miképpen azt a görög dalia, Héraklész fortélyosan kifundálta.

És ezek az alkalmazottak úgy belekábultak ebbe a gyönyörűséges látomásba, hogy a tarkójukat fogva, sorra okádták bele sapkájukba nyomorúságos kantinbéli ebédüket, ezt kiabálván: – Ide Salvador Dalival.

Fenn a magasságos égben valaki dőlt a nevetéstől, s lábával Jézuska szívében pancsolt, mely kifelé egy koravén, süketnéma gyermek szederjes arcát mutatta.