Végszóra várva

Sok mindennek mondhatja magát. Költőnek, egyetemi tanárnak, filozófusnak, taoista bölcsnek, a népek tanítójának, de mindenekelőtt: jól ismert irodalmi hősnek. Egon Bondy ugyanis, akinek „homlokán ott volt Isten ujjlenyomata”, nem egy Hrabal-mű központi alakja. A gyöngéd barbárok hármasának ő az egyik csúcsa. Ő, a „Leninnek álcázott Krisztus”, aki Libenben, az ötvenes évek első felében, az Örökkévalóság gátja 24. alatt a szürrealizmusról és Dosztojevszkijről két jó barátjának, Vladimír Boudníknak és Bohumil Hrabalnak tartott házi előadásokat. Akiről a Samuel Beckett világa és nadrágja című, Aprilkának fogalmazott levelében a cseh próza kerskói „arany tigrise”nem kevesebbet állít, mint hogy ő a legnagyobb cseh író. És pár oldallal tovább már lelkendezve meséli: „...eljárt hozzánk, oda, az Örökkévalóság gátjára... és bámultam, bármit mondott... mert felesküdött őre három nyelvnek, a cseh, a német és a zsidó keverékének, és három szent névnek, a szentháromságnak, Franz Kafkának, Jaroslav Hašeknek és Ladislav Klímának.”

Egon Bondy Zbyněk Fišer költői álneve. Tiltakozásként vette fel 1948-ban, amikor Kelet-Európában újjáéledt az antiszemitizmus. „Egy szürrealista csoportosulás tagjaként 1949 januárjában, szamizdatban, már ezen a néven jelentek meg írásaim. Nem véletlenül döntöttem az Egon Bondy mellett. Ez olyan név, amelyre minden antiszemitának azonnal kinyílik a bicska a zsebében. Elég, ha csak bemutatkozom, máris tudja az illető, kivel van dolga. Közben nem is folyik az ereimben egyetlen csepp zsidó vér sem. Őseim német származású molnárok voltak, de a huszita forradalom után már csehül írták a vezetéknevüket.”

Zbyněk Fišer, azaz Egon Bondy ma a pozsonyi Komenský Egyetem filozófia tanszékének tanára. Tizenöt évvel fiatalabb Hrabalnál. Verseket írt németül, szépprózát és filozófiatörténetet csehül. Most a taoista hagyományokról, a japán festészetről, a szamurájok harci művészetéről és erkölcsi kódexéről, az indiai metafizikusokról és a kínai buddhistákról tart többórás, szünet nélküli előadásokat szlovákul.

• Mikor találkozott legutóbb Hraballal?

– Két hete jártam nála. Portréfilmet forgattak róla a francia tévések. Velük mentem. De nem voltam bejelentve, csak úgy váratlanul... Hozzá már nem is lehet bejelentkezni, mert ha előre szól az ember, könnyen elutasítja. Kerskói házában kerestük fel kora délután. Még szunyókált, eleinte félálomból beszélt. Aztán ahogy felébredt, olyanokat mondott, hogy ő már fél lábbal a sírban van és vége, befejezte a bohém életet. Közben még mindig sörözni jár. Naponta buszra ül, és betér az Arany Tigrisbe. És dühöng, morog, zsörtölődik, nekem is azt mondta: Bondykám, magának is vége. Látom az arcán, a szemén, hogy a következő évet már aligha éli meg. Ennél jobbat, megnyugtatóbbat viszont nem is mondhatott volna. Hogy ő búcsúztat majd a síromnál. Amit meg is írt most a Kusza videóban. Tehát elköszöntünk egymástól. Végérvényesen. De ő ma sem tudja, mennyire örülök a jóslatának. Csak beteljesüljön! Egy éve, amióta meghalt a feleségem, félember vagyok. Önmagam árnyéka. Már a tavalyi énemhez sem hasonlítok. Itt vagyok, élek, mozgok és beszélek, de a lelkem, az egyéniségem fele meghalt már. Nagyon rosszul érzem magam. Nincs kedvem semmihez. Élni sem akarok már. Az égvilágon semmi nem érdekel. A legszebb hír az lenne számomra, ha egy orvos pecséttel és az aláírásával igazolná, hogy rákos vagyok. Hogy az utolsó heteket húzom. Nemcsak hogy megünnepelném ezt a diagnózist, a hátralevő napokat vidáman tölteném. És boldog megnyugvással. Hogy vége, letelt, ennyi volt. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz velem, ha még pár évig élnem kell. Bukdácsolok, fuldoklóm így is, nem akarom már tovább kínozni, gyötörni magam. Hrabal tehát megörvendeztetett, mintha megérezte volna, mit kell mondania... remélem a búcsúbeszédét is jól megírja.

• Az ő arca miről árulkodott?

– Arról, hogy a korához képest egészségileg még mindig aránylag jól érzi magát. Sanyargatják őt is mindenféle nyavalyák... nehézkesen mozog, fájnak az ízületei, alacsony a vérnyomása, szédül, esik össze, ha részegre issza magát, a fejét is betöri néha, és begyűjt egy-két zöld, lila foltot, de hát sörözik! Megy, mindennap megissza a magáét. Mást már rég a földhöz vágott volna ennyi sör... most is minden délután öt korsóval lenyom, ami nyolcvan fölött nem kevés. A szenilitás jelei már rajta is megmutatkoznak, az ő agya sem fog már úgy, mint régen, de a gondolkozása ugyanolyan éles, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt. Nietzschét idéztük, aki szerint minden művész színész, de rossz színész, mert ripacskodik. Hrabal pedig nem akar ripacskodni. Ő nem titkolja, hogy néha bizony holtrészegre issza magát. Ő nem akar „védőpajzsot” tartani maga előtt. Másnak látszani, másnak mutatkozni, mint aki. Felvállalja minden szégyenét, minden hibáját.

• Iszonyú dühös tud lenni. A telefonba is hatalmasakat káromkodik néha.

– Amikor megérkeztünk hozzá Cazals-lal, a FRANCÉ 3 rendezőjével, engem is elküldött a francba. Iszonyúan szitkozódott. Később aztán lecsillapodott, és hagyta, hogy kérdezzék. Mi az interjú után beszélgettünk igazán. Beszélgettünk és folyt a könnyünk. Sírdogáltunk. Hrabal a feleségét, Pipsit siratta, majd legkedvesebb macskáját, Cassiust, mert az is itthagyta...

•... de a barátja, aki az Örökkévalóság gátján szanszkritul tanította, még él.

– Még élek, de már nem vagyunk olyan szoros kapcsolatban. Ötvenegy és ötvenöt között szinte elválaszthatatlanok voltunk. Vladimír Boudník, Hrabal és én a libeni házban. Bár én nem ott laktam, de mindennap együtt voltunk és gyakran náluk aludtam. Kannákban és lavórokban hordtuk a sört, de nem azért, hogy részegre igyuk magunkat, hanem mert nem akartunk egész este a kocsmában ülni. Kifizettük a sört, lehajtottunk egy-két korsóval és már mentünk is haza és hajnalig dumáltunk. Vagy hosszú sétákra jártuk, és úgy filozofáltunk. Hrabalnak még ma is a filozófia a mindene. Kant, Hegel, Schopenhauer kötetei most is ott sorakoznak az asztalán. Furcsa mód róla nagyon sokan azt hiszik: nála az írás exhibicionizmusból ered. Nem igaz. Nyíltan ír, de a belső világát nagyon is félti. A legrejtettebb énjébe kevesen látnak bele.

• Az ötvenes évek első felében mennyire volt bohém?

– Sokkal inkább, mint bármikor a hatvanas vagy a hetvenes években. Pénze volt elég, hármunk közül ő keresett a legjobban. Kladnóban, a Poldi Vasművekben dolgozott és mindenféle pótlékokat, prémiumokat kapott, mert nehéz munkát végzett. Élelmiszerjegyeket is hozott. Nem spórolt semmivel, mindig támogatott bennünket. De ami nagyon érdekes volt: a nőkkel, akkoriban, egyikünk sem került szorosabb kapcsolatba. Libenben a nők számunkra megszűntek létezni. A mi hármasunkból mindenkinek megvolt a maga legközelebbi barátja, de a mi körünkbe senki sem léphetett be. Se nő, se férfi. Nem is hívtunk meg senkit, mindig csak hárman voltunk. Amor intellectualis. Csak úgy dőlt belőlünk a szöveg. Mindennap megmutattuk egymásnak a legfrissebb írásainkat, Vladimír a képeit, és csak beszélgettünk, beszélgettünk órákon át, néha reggelig.

• Hrabal pszichikai pogromokat is emleget. Hangos veszekedéseket.

– Ilyesmire nem emlékszem.

• A gyöngéd barbárokban írja.

– Abban rengeteg a fikció. De az a jelenet, amikor Vladimír és Hrabal lekísértek a villamoshoz, én meg a főúton hanyatt estem, s bevágtam a fejem a rendőrségi irodák vasredőnyébe, és két rendőr meg egy főtörzsőrmester segítettek felülni, az igaz. Az valóban megtörtént. De a többi fikció. Dichtung, ahogy a német mondja. Költészet. Én nem is ismertem Vladimír feleségét. Egyáltalán. Nem is leselkedtem utána. Ezt már Peter Koliha filmjében láttam, ami teljes egészében kitaláció. A Činoherní klubban bemutatott színházi feldolgozás, amelyet Ivo Krobot rendezett, egészen autentikus volt. Nem akartam elmenni a bemutatóra. Otthon is maradtam, aztán két héttel később, a barátaim rábeszélésére mégis megnéztem az előadást. Majd elájultam a meglepetéstől, ahogy Jiří Císler játszott engem. Pedig nem is hasonlítunk egymásra. És mégis! Úgy formált meg, hogy szinte magamat láttam. Szerintem Hrabaltól vett különórákat. Ő mutatta meg neki, hogyan beszélek, s hogy milyen a mimikám, milyenek a gesztusaim. Hrabalnak fenomenális emlékezőképessége van. Még az apróságok is megmaradnak benne. A színpadi változatba egyébként sok olyan jelenetet is beleírt, amelyek a könyvből kimaradtak. Ezeket a dialógusokat vagy akkor jegyezte fel, amikor elhangzottak, vagy csak „elővette” a fejéből, nem tudom. Egy biztos: még a szófordulataimat is pontosan idézte. A pogromok viszont afféle írói licencek.

• Akkor az sem igaz, hogy annyira szerették a sört, hogy amikor az elsőt az asztalukra tették, azzal rémisztgették a kocsmában ülőket, hogy a kézzel leszedett habot egymás arcára kenték és a hajukba dörzsölték?

– Lehet, hogy így volt. Ez megtörténhetett.

• És hogy éjfél körül, amikor lefeküdtek, ahelyett, hogy ön kitámolygott volna, a tizenöt sörből tizenhármat a szőnyegre engedett?

– Az is.

• Mire Hrabal, dühében, mindkét cipőjébe belepisilt?

– Igen, erre határozottan emlékszem. Haragjában ő sem gondolkozott.

• Pár sorral odébb mégis azt írja: „És mosolyogtam, mert annyira szerettem Egon Bondyt, talán még jobban, mint Vladimírt, és ez már valami...”

– Vladimírral ugyanis nehezen lehetett barátságot kötni. Ő erősen skizoid volt, nem hagyta egykönnyen megközelíteni magát. Hrabalnak sem volt könnyű közelebbi kapcsolatba kerülni vele.

•Azt is A gyöngéd barbárokban olvastam önről, hogy nyolc fogát tévedésből húzták ki.

– Ez megint nem igaz. Túlzás. Valamikor negyvenéves koromban kezdtem elveszíteni a fogaimat, mert ínysorvadásom volt, de Hraballal akkor már nem is voltam kapcsolatban.

•És hogy a Bonapartéhoz címzett kocsmában a fejére szórta egy hamutartó füstölgő csikkéit?

– Az is meglehetett.

• De úgy, hogy a pomádétól fényes haja lángra kapott, és a vendégeknek sörrel kellett eloltaniuk?

– Lehet. Én már nem emlékszem erre. Annyi minden történt velünk akkoriban!

• Hogy esett szét aztán ez a különös háromszög?

– Úgy, hogy kiléptem belőle. Ötvenöt májusában egy szép napon arra ébredtem, hogy vége, elég volt. Hogy már nem akarok elmenni az Örökkévalóság gátja 24-be. Ezen én is elcsodálkoztam. Nem tudom, honnan jött a gondolat. Eldöntöttem, hogy nem megyek többet és kész. Leültem, írtam egy-egy képeslapot Vladimírnek és Hrabalnak, hogy elnézést kérek, hogy nem mentem el, talán megfáztam, majd holnapután. De akkor sem tudtam elindulni, valami minduntalan visszatartott. Valami azt jelezte: szétválnak útjaink. És attól fogva egyedül jártam sörözni is, nem kerestem újabb ismeretségeket. A következő tíz év alatt pedig már csak a toll és a jegyzetfüzet létezett számomra.

•Hrabal hogyan fogadta mindezt? Hogy egyik napról a másikra, anélkül, hogy elbúcsúztak volna, hátat fordított mindkettőjüknek?

– Én azt hiszem, megértett engem. Levélben ugyanis később elmondtam neki, hogy mit érzek, milyen furcsa törést, amely gátol a kommunikálásban. Hrabal okos volt mindig. Elfogadta az érveimet. Nem sokkal ezután meglazult a kapcsolatom Vladimírral is, aki megismerkedett későbbi feleségével, és elköltözött Libenbe. Én meg nem nyomoztam egyikük után sem. Nagyon sokáig nem is tudtam, kivel mi történt, kinek hogy alakult a sorsa.

• Hrabal esküvőjén ott volt?

– Nem.

• Később sem találkozott a feleségével?

– Egyszer sem láttam őt. Még képen sem. Nem is tudom, hogy nézett ki.

• Aprilkának címzett leveleinek egyikében Hrabal önt tartja a legnagyobb mai írónak.

– Mit válaszoljak erre? Hogy helyesen gondolja?

• Ön hogyan vélekedik róla?

– Hogy a század második felének ő a legnagyobb cseh írója. Hogy nem ismerek nála jelentősebbet, de még csak olyat sem, akihez hasonlíthatnám. Tévedésből sokan Hašekot emlegetik vele kapcsolatosan. Felesleges. Ami eddig nyomtatásban Hrabaltól megjelent, az többszörös öncenzúra eredménye. Nekem alkalmam volt nagyon sok írását eredeti formájában olvasni. Még mielőtt belenyúlt volna. Kundera, Vaculík, Páral mind messze mögötte kullognak. Hrabalnál mélyebbre senki sem jutott az emberi lélekben. Süket pontok, lyukak természetesen nála is akadnak, ezeket vattával tömi ki, de akármelyik írását veszem is, mindegyikre csak azt tudom mondani: gyöngyszemet ad az olvasó kezébe.

•Igaz, hogy a szonettformát öntől tanulta?

– Lehetséges. Én erre sem emlékszem. A versformák fontosak voltak nála, ez megmaradt bennem, de a szonettet, azt hiszem, sosem kedvelte különösebben.

• Leonardo da Vinci képe, a Hölgy hermelinnel, amely itt lóg a szobájában, Hrabal lakását is díszíthetné. Mert ő is rajong Leonardóért.

– Mindig voltak közös pontjaink. Műalkotásokban, irodalmi hősökben egyezett az ízlésünk. Pontosabban: nagyon hasonlított. De politikai és ideológiai ellentétek sem voltak köztünk. Az alapeszmét, hogy a sztálini deformáció után ki kell építeni a szocializmust, mindketten elfogadtuk. Persze egyikünk sem erre az elfuserált kommunizmusra, és végképp nem a szovjet diktatúrára gondolt. Hrabal nem volt marxista, ő humánusabban látta a dolgokat, de az antiszocialista vagy az antikommunista embertől nagyon messze állt.

• Önt például a materialista gondolkodás ékességének nevezi egy helyütt.

– Igen, ezt írja. Meg hogy Jesuskind Bondy. Ami akkor, ott, a libeni környezetben elég furcsán hangzott. Naiv, gyerekes képemből ugyanis mindent kiolvashattak, és egy ilyen arc nagy kontrasztja lehetett annak az életvitelnek, életstílusnak, amely hármunkat jellemzett.

• Azután, hogy elváltak, hogy képeslapon elbúcsúztak egymástól, még csak véletlenül sem futottak össze?

– De igen. Hébe-hóba egymásba botlottunk. De a közös kocsmáinkat nagy ívben elkerültem. Én már csak afféle munkásbüfékbe jártam. Például a Spálená utca és a Národní třída sarkára. Hrabal akkoriban már a papírbegyűjtőben dolgozott, és nem kerestük egymás társaságát. A hetvenes években kockázatos is lett volna Hrabal számára, ha együtt látnak bennünket. Rólam ugyanis köztudott volt, hogy aktívan küzdök a fennálló rendszer ellen, s írásaimat szamizdatban terjesztik. Hrabal pedig, aki mindig is félénk ember volt, kerülte a rázós helyzeteket. Az viszont szemenszedett hazugság, hogy voltak évei, amikor „bedolgozott” a hatalomnak. Ez nem igaz. Ilyesmire ő nem lett volna képes. Tudta, hogy csak akkor adják ki a könyveit, ha „rendesen” viselkedik, de nem adott ezért cserébe semmit. Tisztességes, becsületes ember volt mindig, és mert az a típusú író, aki nem alkothat olvasóközönség nélkül, vigyázott, nehogy egyetlen lépését is félreértelmezhessék. Hagyta, hogy megfélemlítsék. Vannak írók, akik anélkül is képesek dolgozni, hogy közvetlen kapcsolatban legyenek a publikummal, ezért aztán nem is keresik alkotásaik megjelentetésének kiskapuit. Nekik nincs szükségük inspirációs forrásra. Hrabal igényli az azonnali visszajelzést. Számára ez mindig is életfontosságú volt. Élő kapcsolat hiányában ő talán nem is írt volna. Vagy nem annyit, mint egyébként. Nála a címzettnek át kell vennie a „levelet”. Kéziratait, ott „fent”, csupa idióta cenzúrázta. Még azt is kihúzták belőle, hogy isten fizesse meg, mert vallási eredetűnek tartották. Aztán működésbe lépett nála az öncenzúra, és ez dupla nyomás. Én ezt nem bírtam volna elviselni. Ilyen értelemben nekem könnyebb dolgom volt. Én magamnak írtam. Engem szamizdatban terjesztettek. Hrabal félt, hogy ebből is baja származhat. Engem nem érdekelt, hogy tíz vagy száz példányban jelenek meg. Leadtam a kéziratot és sokszorosították. Tudtam, hogy jönnek majd a belügyesek és összerugdalnak, de így is szerencsém volt, mert nem csuktak be soha. Abnormális helyzetek voltak ezek. Erkölcsi és pszichikai koncentrációs táborban nem lehet senkitől sem angyali tisztaságot várni. Kéthetente jöttek hozzám, hogy feldúlják a lakásomat, és mindenféle őrültséggel fenyegetőztek, aztán kipipálták a dolgot és elmentek. Hrabalnak nem voltak titkai. Őt csak a macskáiról faggathatták volna.

• Önök ketten, a búcsúbeszéden túl, miben maradtak?

– Abban, hogy ennyi volt és vége. Hogy nem találkozunk már. A túlvilágban ugyanis egyikünk sem hisz. Mindkettőnk számára itt, a földön ér véget a komédia. Egyébként nagyon intim volt ez az utolsó találkozásunk. Őszintén beszélgettünk. Voltak pillanatok, amikor egyetlen szóból is megértettük, mire gondol a másik. Elsirattuk még a fiatalságunkat is. Az együtt töltött négy évet, mindent. Hrabal, ahogy elárulta, mindennap sírdogál egy sort. Hol a feleségét, hol a macskáit siratja.

•Ír még egyáltalán?

– Már csak egészen rövid lélegzetű dolgokat. Három-négyoldalas esszéket, elbeszéléseket. Azóta, hogy betöltötte a nyolcvanat, máshogy veszi már a kezébe a tollat. Megváltozott közérzettel. Fiatalon hihetetlenül vidám volt és felszabadult, hármunk közül ő tudott a legjobban ragyogni. Én már akkor is a depresszió felé hajlottam. Hrabalt sosem láttam rosszkedvűnek, szomorúnak, ok nélkül levertnek. Ő egyszerűen élvezte az életet. Hedonista volt nagyon sokáig.

• Ma már arról beszél, hogy sörösládában szeretné eltemettetni magát.

– Jó vicc. Csak az a furcsa, hogy komolyan gondolja. Én azon sem lepődnék meg, ha az lenne az utolsó kívánsága, hogy ültessék majd söröshordóba. Tőle ilyesmi is kitelik. Nekem nincsenek különleges óhajaim. Engem nem érdekel, mibe fektetnek, csak legyen már vége. Elég volt.