Véres madrigálok

II. Oldás és kötés

Amikor Torquato Tasso és Laura Scala mögött becsukódott az ajtó, a felhevült férfi azonnal kulcsra zárta a szobát. „Benyúlt a viharkabátja zsebébe, kitapintotta a spárgát” – mondhatjuk Robbe-Grillet-vel, s a sikoltozni nem merészelő nőt az ágyra teperte, majd egyik lábát szorosan a baldachin oszlopához kötötte. A lelepleződéstől rettegő Laura, persze még így, minden remény nélkül is igyekezett megválni kenderkóc bilincsétől, s kitartóan azon szorgoskodott, hogy a kötelet kioldja. Képzelhető, miféle pózokat vett fel eközben, ott az ágyon, hiába. Mert hát egy cselédlány, aki ahhoz volt szoktatva, hogy naphosszat úrnője (kitüntetett pillanataiban ura) pertlijeit, szalagjait, masnijait kötözgesse, bogozgassa, mit is érthetett az olyasféle tengerészcsomóhoz, ami az egyre jobban kimerülő, karcsú bokáját a faragott oszlophoz erősítette? Keveset. Ami pedig ama csomó minőségét illeti, tudni kell, hogy a szenvedélyes arcú Tasso – ki a dulakodástól teljesen kifulladt s kissé előnytelen, ha nem egyenesen visszataszító ábrázatot öltött – már fiatal korában elleste a parti kocsmákban tanyázó, s az időt verekedéssel meg ivással agyonütő tengerészek néhány kötélcsomózó fogását. Ezek közül vetett most be egy alkalomhoz illő, igen leleményes matrózhurkot. Azt, amelyik ördögi kunkoraival, szeszélyes kígyózásával nem csak hogy csúnyán összekuszálhatta egy fehérszemély idegszálait, de hisztérikus kétségbeesésbe is taszíthatta, ha az netalán megpróbálja kioldani a rafinált bogot. És mint történetünk állásából kiderül, Signore Tassónál spárga is akadt, lévén a nevezett mesteri csomók kötését illett naponta elismételnie, ha nem akart kiesni a gyakorlatból, így valami három bracciónyi kenderdarabot, mi kitett körülbelül egy métert, folyton a keze ügyében tartott. Csoda-e, ha ennél a mozzanatnál megint A kukkolóból idézünk? „Még kisgyerek korában – úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt – volt egy nagy kartondoboza, régi cipős doboz, s abba gyűjtögetett madzagdarabkákat. Válogatós volt, a rossz minőségű vagy elhasznált, koszlott, kirojtosodott darabokat nem vette be a gyűjteményébe. Azokat sem, amelyeket semmi érdekes dologra nem lehetett felhasználni, annyira rövidek voltak.”

Miután tehát a költő elég érdekes dologra használta a spárgát, ekképpen pedig biztonságba helyezte a nőt, és immár fel sem merült, hogy az megszökhet előle, vizes köpönyegét keselyűszárnyként csapkodva, hol mély torokhangon, hol meg kissé rikácsolva egy vad és kegyetlen történet elbeszélésébe fogott. Bizonyos guelfekről és ghibellinekről, fogságba vetett pápáról, gyújtogatásokról, utcai háborúkról ordibált összefüggéstelenül, végül azzal zárta zavaros mondandóját, hogy bár mindez jó kétszáz éve esett meg, mégis kiderültek a legapróbb részletek is, úgyannyira, hogy senki sem kerülhette el méltó büntetését.

A kis Laurának persze annyit sem jelentettek a guelfek és a ghibellinek, mint vánkosában a pelyhek, mit sem értett a sötét felleghajtóját lobogtató férfi nagy felindultságából. Csupán félelme gyarapodott megállíthatatlanul, mint a megejtett lányok hasa, s reszketése még akkor sem csillapult, mikor Signore Tasso végre megszabadult komor ruhadarabjától, s azt – szemben az alattomosan morgó kandallóval – egy székre terítette száradni.

El kell ismerni, oly regényesek ezek a mondatok e nőről és férfiról, hogy szinte restellni való papírra tenni. De hát önként indultunk el a fantázia útján, következésképp csak magunkra vethetünk a már-már kulissza- (itt: papírhasogató) romantikáért. Ne feledjük, képzeletéért, vagy elméjének ilyetén megbokrosodásáért senki sem felelős (még képzelt hősök, vagy képzelt helyzetek valós szereplői sem), továbbá azt se illik figyelmen kívül hagyni, hogy ők, vagyis Laura Scala és Torquato Tasso lehet, soha az életben nem találkoztak volna a segítségünk nélkül, amit – ha így esett – annyi szép, közös fedél alatt töltött nápolyi nap és éjszaka után, a valóságban nyilván mindketten fájlaltak. Szárnyalásunk legfőbb mentsége azonban, hogy nincs az az ábránd, az az álom, nincs az a képzemény, rágalom vagy dicséret, amelynek vadságát és túlzásait ne múlná felül bármikor a valóság. Így tehát, ha az életről fantáziálunk, lett légyen is szó akár múltbéli eseményről, akkor járunk legközelebb annak eredetijéhez, ha nem kíméljük képzeletünket, sőt, éppen tajtékosra hajszoljuk.

Ám térjünk vissza a terra di nessuno-i fogadó szobájába, s vigyük magunkkal Arany János programját, nevezetesen: „Keressük a szellemet Tassonál!” Arany ezt abban a tanulmányában javasolta, ahol a magyar „vitéz-költőt”, Zrínyit, s az olasz Tassót, mint írja, „az új kor fiát”, vetette össze. Tehát nekünk is benne, Tassóban kell a szellemet keresnünk, annál is inkább, hiszen a rémült Laurában, aki ezekben a percekben inkább holt volt mint eleven, aligha találnánk meg azt. Főként, hogy ágyhoz kötötték a nyomorult teremtést azzal az eposzba illő csomóval, melynek kibogozhatatlanságát csak fokozta az imént hallott, idegen szereplőktől nyüzsgő, és komoly penitenciákkal zárult történet. Igaz ugyan, hogy ő, Laura Scala is ismert egy történetet, de bár ne ismerte volna, mert a víz is kiverte, ha csak rágondolt. A költő persze mást sem akart, mint pontosan azt a történetet. Megparancsolta hát neki, az egykori nápolyi udvartartás belső szolgálójának – aki azon a bizonyos keddről szerdára virradó éjjelen a palotában, méghozzá közvetlenül úrnője, Donna Maria de Avalos szobájának szomszédságában tartózkodott –, hogy ne habozzon épp arra az esetre gondolni, méghozzá jó erősen, hogy beszámolhasson minden részletéről. Ordítva kérdezte tőle, vajon hallott-e már a bűnbocsánat ediktumáról, vagy Gaspar de Quiroga főinkvizítorról, Toledo hercegérsekéről, és látott-e már életében legalább egy kiadós auto da fét?

Nem várta meg a választ, ügyet se vetett rá, vajon Laura kíván-e egyáltalán válaszolni, hanem leült a kandalló elé, a piszkavasat mélyen belenyomta a parázsba, és spanyolul kezdett mormogni. Nem tudni, hogy a tűz – mint a Dicsőség Urának közelsége –, tehát valamiféle theophánia okán, vagy valami más miatt patakzott arcáról a veríték, miként az sem volt egyértelmű, hogy mind veríték volt-e az, vagy könnyei is közéjük hullottak, mikor a mormogásból átváltott panaszos, zokogó fohászkodásra. Ám a fohászt minduntalan megszakította egy-egy határozott hangon feltett kérdéssel, s Laura Scalának úgy tűnt, ezek a kérdések semmi esetre sem neki szólnak, hanem inkább Signore Tassónak, önmagának, annál is inkább, mert míg az ima tiszta latinsággal pergett elő a költő szájából (s nem azon az olasszal kevert latin nyelven, mit mindennapi kenyérnek „pane nostrum quotidiano”-nak is mondanak), addig a kérdések – merthogy kérdések voltak valóban, arra a cseléd is rájött – spanyolul hangzottak el. Ő pedig nem beszélte ezt a rokon nyelvet, akadt is miatta elég baja annak idején Nápolyban, mikor a spanyol alkirálynak, Miranda grófjának udvaroncai és strázsái ott jártak a herceg palotájában, s neki is részt kellett venni a kiszolgálásukban. Hányszor hágták meg kedve ellenére csupán azért, mert félreértett valamit, s már nem volt visszaút.

Tassónak igazán nagy szerencse hullott az ölébe – noha, mint említettük, ezt a szerencsét elsősorban a mi kíméletlen fantáziánknak köszönheti –, amiért rátalált a belső cselédre. Mivel képtelen volt eljutni Venosa hercegéhez, akitől szándéka szerint végre töviről-hegyire megtudakolta volna a rettenetes tragédia részleteit, most már csak ő, a mások számára nyomtalanul eltűnt szolgáló avathatta be az események titkába. Bár felületesen ismerte azt, meg is írta:

„Csodás kellemű és szépségű lelkek,

kik bősz kínt szenvedtetek a haláltól

sors, vágy, halál vagy menny köt össze: mától

nem ismertek könnyet, válást, se terhet,

de mint kettős sugár, mint fáklya keltek

a felső szférákba, örökre lángol

fényetek ott, s a gyengéd, tiszta vágytól

a csillagok is szebben tündökölnek.

Míg bűnötök is újabb dísz az égnek,

ha nemes szeretőkben bűn lehetne,

és megszépíti a szerelmi vétek.

Ki tévelygéstek vetné szemetekre,

vádolja a napot, hogy szertetévedt

bolygók közül a fényt elővezette.”

Akikről a szép szonettben szó van, az Donna Maria, Gesualdo felesége, valamint Don Fabrizio Carafa, kik a már említett festményen vérben és tűzben igyekeznek elérni a szárnyas angyalkák segítő kezét. Gesualdót, Tasso magas rangú barátját csalják meg e tizennégy, fennkölt sorban, s övék a dicsőség is, valamint a költő együttérzése. Mert hát hogyan is maradhatna el a költői részvét, ha egyszer verset ír róluk, és persze, barátság ide vagy oda, Tasso aligha hagyta volna ki az eleinte csak Nápoly-szerte, majd egyre terebélyesedő határok közt divatos és kelendő témát: Donna Mariának és Andria hercegének tragikus románcát. De az ügy részleteit nem ismerte, s többek között esetleg ezek megtudakolásáért igyekezett Gesualdóba. Valamint, hogy állást kolduljon, azaz megkérje a herceget, járjon közbe érdekében Ferrarában, Alfonso nagyhercegnél, hogy vegye őt vissza udvarába. Csakhogy eltévedt a jó költő a korábban már olyannyiszor bejárt campaniai tájon. Milyen kitűnően érezte ezt a korlátozottságot Arany János, mikor azt elemezte, vajon miként jelenik meg a haza környezetrajza Zrínyi, valamint Tasso két nevezetes eposzában. Nos, elmondhatjuk – immár Arannyal: – Tassónál sehogy se jelenik meg, vagy pont oly jellegtelenül, hogy ott fogódzó nélkül – mint láttuk: – még maga a költő is eltévedhet. Amikor Arany A megszabadított Jeruzsálem sorai között keresi, milyen viszonyban volt Tasso azzal a földdel, „melyen bölcsője ringott”, s a nemzettel, „melynek szép nyelvén oly szépen ír”, kénytelen megállapítani, az eposz alapján ez a kapcsolat igen felületes.

„Ismerem a véleményt – így Arany –, hogy az egész ‘Jeruzsálem’ nem is egyéb, mint az olasz név dicséneke; miután két legnagyobb keresztyén hőse, Rinald s Tankréd, olaszok. Ha így van, ha ez volt Tasso célja, megvallom, e patriotizmust a kivitelben igen gyér és halvány színekkel látom ecsetelve. Tankréd, ha nem tudnók, hogy: ‘kísérete nyolcszáz lovasból áll, kik a természet legpompásabb helyét, Campania gyönyörű tájait s azon termékeny halmokat hagyták el, melyekre a Tyrrhen csak int’ (I. 49), épp úgy lehetne szerelemben nyavalygó német ritter; egy vonást sem tüntet fel a határozott olasz jellemből; egy szava, egy tette sem hordja magán a nemzeti bélyeget. (...) Sőt képben, hasonlításban is, csak úgy bírnak előtte érdekkel hazája vidékei, ha már a klasszikus irodalom által szentesítvék. A Charybdis, Apennin előtte nem modern dolgok, hanem reminiszcenciák. A Po (I. 75), melynek virányin mint ferrárai lakos évekig járdáit, nem az a Po nála, melyet önszemléletből ismer, hanem a Vergil rajzolta ‘fluvium rex Eridanus’ (Georg. I. 480) egy mythosi vízisten, mely máshol (IX. 46) bikaszarvait fölemelve rohanja meg az Adriát. Úgy hogy szinte jól esik, ha egyszer az Aetnát ‘Mongibello’ népies nevén találja említeni (IV. 8), vagy oly képet használ, mint a comacchiói zsilipek közé jutott hal.”

Tasso váratlanul az ablakhoz rontott, feltépte a spalettát, és kivizelt az esőbe. „Nekem is kell” – nyöszörögte elkínzottan a szolgálólány mögötte. A költő tanácstalanul nézett hátra, most mi tévő legyen? Arról szó sem lehetett, hogy a nőt egy percre is szabadon eressze, vagy megengedje neki, hogy kidugja ülepét az ablakon, tehát ahhoz, hogy Laura is könnyíthessen magán, valami edényre lett volna szükség. Szerencsére az ágy alatt megpillantotta a lasanumot. Aki előzőleg használta, jó mélyen elrejtette a bútor alá, talán inkább berúgta oda, a deresedő poéta csak nagy üggyel-bajjal, hasra fekve tudta előkotorni. Aztán egy újabb spárgát kerített, azzal a nő kezét hátul összekötötte, a lábát viszont eloldozta, s ott az ágyon, azonmód ráültette a kívánt edénykére. Még szoknyája redőit is segített neki elrendezni. A közjáték után a matulát tartalmával együtt kidobta az éjszakába, majd gondosan bezárta az ablakot. Újabb fahasábokat vetett a tűzre, s alaposan megszemlélte, eléggé kivörösödött-e már a parazsak közé dugott piszkavas hegyes vége a kandallóban. Majd ismét a madzagokkal bíbelődött – láthatóan kedvét lelte eme foglalatoskodásban –, visszakötözte Laurát az ágyra, de előbb teljesen lemeztelenítette, és most már mindkét kezét és lábát, kíméletlenül szétfeszítve, a baldachin oszlopaihoz csomózta. „Immár kezdetét veszi a tortúra” – hörögte eltökélten. Hátat fordítva az ágynak, letérdelt, s egy hosszú imádságba fogott. Utána sokáig, szakavatotton faggatta a nőt, hol szelíden, hol meg mély torokhangon, különféle kérdéseket tett fel –mindhiába.

Torquato Tasso elsősorban arra volt kíváncsi, igaz-e, amit széltében-hosszában, elszörnyedt képpel rebesgettek az emberek, s amire – kétkedve – a józan és mértéktartó Watkins is utal egy bizonyos Modestino korabeli feljegyzései nyomán. E szerint a nevezetes októberi éjszakát követő valamelyik napon, de még abban a hónapban, egy kisdedet, kit 1589 végén vagy 1590 elején szült Donna Maria, őt Don Carlo „kastélya nagy csarnokában bölcsőbe tétette, két szöget üttetett a boltívbe, aztán selyemzsinórral felfüggesztette rájuk a bölcsőt. Utána megparancsolta, hogy kezdjék el a bölcsőt vadul hintáztatni, a heves mozgástól a csecsemő nem kapott lélegzetet, és visszaadta lelkét Istennek.” Don Carlo tettének magyarázatául a szájhagyomány azt tartja, hogy Gesualdót a gyermek arcvonásai kínosan emlékeztették Andria hercegének ábrázatára.

Laura Scalától akarta hallani a poéta, hogy valóban így esett-e, mert ha igen, akkor neki arról feltétlenül költeményt kell írnia, igazat és szépet, méghozzá a változatosság – mint az elborzasztó és gyönyörködtető lehetőségek egyikének – messzemenő figyelembevételével. De tudta, Laurából, ki akár maga is ott lehetett, amikor a selyemzsinórt rábogozták a boltívbe ütött szögre, csak úgy csikarhatja ki az igazságot, ha a nőt keményen, a kor vallatási leleményeinek hathatós igénybevételével őszinte beismerésre kényszeríti. Signore Tasso úgy érezte, hogy őt, akit az inkvizíció folyamatosan figyeltet, s aki szinte minden percben összeütközésbe került hol az evilági erkölcsök hatóságaival, hol meg az örök üdvösségre törő lélek és hit földi helytartóival, ez megilleti. Mert hát egész életében attól rettegett, hogy egyszer tortúrának vetik alá, így most az elképzelt, következésképp át is élt fájdalmak díjaként elvitathatatlan tőle a vallatás joga.

És persze nem csupán a leendő költemény miatt akarta tudni, hogy minden megtörtént-e, s akképpen történt-e, amiként azt az emberek fecsegték. A vágy fokozatos csúszásai nyomósabb indokot is képeztek a faggatásra. Nevezetesen, ha a herceg valóban képes volt arra, hogy egy zsinórt igazán érdekes dologra használjon, sokkal érdekesebbre mint ő eddig valaha is tette, akkor a dupla „T” viselője mindörökre alul maradt a Don Carlóval vívott versenyben. Hiszen akkor a herceg oly nagy hatalommal rendelkezik az evilági dolgok fölött, s olyannyira túlszárnyalhatatlan erővel bír, hogy sokkal távolabb leend tőle, mint hitte: igen messze, és bizonyítottan közelebb a Dicsőség Urához. S ha ez így van, s ha ráadásul – és mindezek ellenére – a herceg, akár múló szeszélyből, s a neki tetsző időben még azt is megteheti, hogy a d’Esték számos Leonórája közül bármelyiket nőül veheti, abban az esetben ő, Torquato Tasso nem csupán valamely nemes, égi babérokért folyó küzdelem vesztese, hanem elbukott a földi lét méltatlan küzdelmeiben is, vagyis sokkal nyomorultabb annál, mint addig bevallani merészelte. (A Leonórákról magyarázatul csupán annyit, hogy egyikük Belriguardóban, a d’Esték rezidenciáján csúfosan kikosarazta a felhevült poétát. Sőt, nem is egyszerűen kikosarazta, hanem – Goethe drámájával szólva: – eltaszította magától, és midőn a hölgy feldúltan kisietett az ötödik felvonás negyedik jelenetéből, Tasso szerelmi vallomásának helyszínéről, undorral így kiáltott rá: „El innét! El!”...)

„Nincsenek méltánylandó bűneim” – jajveszékelt a költő kétségbeesetten –, „nem vagyok méltó arra, hogy valóban eloldozhasson és igazán magához köthessen a Dicsőség Ura! Bűneim mélysége s a velük szemben elnyerhető megbocsájtás súlya, mégha a megbocsájtás egyetemes és azonos értékű is minden halandóval szemben – túl könnyű, közönséges és semmitmondó. Oh, az én esendőségem nem lehet eléggé megható a Dicsőség Urának, s így az ő megbocsájtása sem lehet a számomra elég könyörületes abban a percben, melyet az örökkévalóságért folytatok Vele...” – habzottak elő a szavak Tasso szájából. Görcsösen vonaglott, amit a megkínzott, s meggyötört Laura színlelésnek és komédiázásnak vélt, bár a hirtelen padlóra zuhanó, gutaütéses férfi látványa annyira megrémítette, hogy néhány másodpercre elvesztette az eszméletét. S amikor újból magához tért, meglepődve tapasztalta, hogy az őt eleddig keményen gyötrő szócsiszár még mindig a padlón hever, s nem mozdul. „Azt hiszem, elájult!” – sóhajtotta megkönnyebbülten. Aztán, ahogy egy kicsit megnyugodott, boldogtalanul nézett végig kikötött, meztelen testén. Hónalja, ágyéka viszketett, hasáról, nyakáról, melle alól sós vízgyöngyök gurultak alá – a szobában nőttön-nőtt a meleg. Tekintetével nem érte el a kandallót, ezért nem látta, csak hallotta, hogy a tűztérben egyre hangosabban ropognak a fahasábok, s egyre dühödtebben emésztik el egymást. Torquato Tasso ájult testét is fokozatosan beborította a szobában lobogó alkalmi máglya vörös fénye, haja a homlokába tapadt, ingén átütött a veríték. „Hogy megöregedett!” – gondolta némi részvéttel Laura Scala, aztán a nagy melegtől ismét eszméletét vesztette. Immár egyikük sem tudott semmiről. És még az az álom is, melyet ezt követően mindketten megálmodtak, csupán készülődött az éjszakában valahol, kívül Terra di Nessuno falain.

Milyen zavarba ejtő, ahogy így magunkra hagytak a szereplőink, s visszamenekültek az akkori kihagyásukba. Egy olyan, sötéten gravitáló pillanat ragadta őket magához, melyben tökéletesen elvesztették uralmukat elméjük és érzékszerveik fölött, vagyis azalatt sem önmaguk, sem az utókor számára nem léteztek, s nem is létezhetnek. Most aztán rajtunk a sor, hogy ítéletet hozzunk. Méghozzá teljes körűen, az egész, itt felidézett helyzet tárgyában. S miközben ítélethozatalra vonulunk a következő sorok közé, hogy el ne veszítsük a fonalat – és épp a fonal miatt – elevenítsük fel A kukkoló szerzőjének, Robbe-Grillet-nek az útját, midőn arra a tárgyalásra hajózott, melyre A vágy fokozatos csúszásai miatt idézték be az olasz hatóságok. (Beidézhették volna szerte Európában, s akár A kukkoló miatt is, hiszen annak a könyvnek a megítélése, az egyik kritikus szerint nem is annyira az irodalmi zsűrik, mint inkább a törvényszéknek vagy a Szent Anna klinika pszichiátereinek a feladata lenne. Szóval előre lehetett tudni, hogy a szerző egyszer megégeti magát...) De vissza a tárgyaláshoz, melyet Velencében tartottak egy nyári napon, s amelyre a vádlott saját szavaival így emlékezik: „A szűk tárgyalóterem zsúfolásig tele taláros ügyvédekkel, cicomás díszruhákban pompázó igazságügyi tisztviselőkkel, kíváncsiskodókkal és fényképészekkel, néhány idetévedt turistát nem számítva. A keskeny tetőablakokat nem lehet kinyitni, nagyon magasan vannak, így legalább negyven fokos a hőség ebben a katlanban, közvetlenül a felhevült cseréptető alatt... Először két zsebtolvaj kerül sorra, de egykettőre elintézik az ügyüket, megbilincselve vezetik el őket... mi következünk. Azzal kezdik, hogy felolvassák a Palermóban hozott ítélet indoklását... ‘Mindannyian láttuk Robbe-Grillet úr filmjét, és egyöntetűen tanúsítjuk, hogy egy szót sem értettünk a cselekményből, vagyis a szemérmetlenségeket a szerző merőben szükségtelenül szőtte művébe. Ilyenformán ezek a jelenetek közönséges pornográfiának minősülnek.’

Massaro, a híres római ügyvéd, őt bíztuk meg a védelemmel, rögtön megjegyzi, hogy e gondolatmenet szerint az igazi pornófilmeket akadálytalanul be lehet mutatni a félsziget széltében-hosszában, az ilyesmit kedvelő közönség nem kis örömére; ez a közönség, persze, ugyanúgy tiszteletben tartja a ‘cselekmény szükségszerű követelményeit’ (vagyis a realizmus illúzióját), mint a bíróság. Rövid és zavaros párbeszéd után egyszer csak megszólalt egy csengő, jelezve, hogy a tárgyalást felfüggesztik, és a bíróság tanácskozásra visszavonul. Csakugyan, az anakronisztikus gúnyába öltözött igazságügyi tisztviselőket gutaütés környékezi. Tízpercenként, rogyadozó de méltóságteljes léptekkel ki-kitámolyognak a teremből, pucérra vetkőznek (ezt, természetesen, indokolják a helyzet szükségszerű következményei!), és a vízcsapból folydogáló vékony sugár alatt próbálják felüdíteni magukat.

De a tárgyalóteremben is mindenki kényelembe helyezte magát: a turistákon is már csak elvétve van egy-két ruhadarab. Egyedül a fogalmazó áll szállfaegyenesen, büszkén, és sztoikus nyugalommal tűri a pokoli hőséget. A csengő újra megszólal. Egy szempillantás alatt minden zakó, minden ing, minden női ruha visszakerül a gazdájára. A bíróság, amennyire futja erejéből, méltóságteljesen bevonul a helyiségbe, és helyet foglal a dobogón, egy hosszú-hosszú, sötét faasztal mögött, a hatalmas Krisztus alatt, aki továbbra is egy szál ágyékkötőben hűsöl a kereszten...”

Az ájult nő, s az ájult férfi teste megrándult a fogadó emeleti szobájában. Tasso tért előbb magához, bár csupán a szó fizikai értelmében, mert elméje még messze bolyongott. Feltápászkodott a padlóról, s elindult az ablak felé. Alig néhány másodperc múlva kinyitotta volt a spalettát, de amíg ez képzeletünkben is bekövetkezhet, jegyezzük meg, hogy az itáliai ítélet szerint A vágy fokozatos csúszásait a bíróság nyilvánosan elégettette. S ezzel mi is fellobbantjuk az imént kihunyni látszott, régi idő parazsát: Tasso arra a különös, lehangoló álomra gondolt, melyet azalatt látott, amíg mi ítélethozatalra visszavonultunk:

Egy zörgő, csattogó nyitott gép a magasba emelte, ama sötét szirmú harang közelébe, amely a Föld fölött uralta az égboltot – mintha maga a mennyei rózsa lett volna –, s amely párhuzamosan forgott a Földdel. És ebben a fordított kehelyben, melyről hamarosan kiderült, hogy nem szirmokból áll, s nem is harang, hanem egy zárt gömb belső héja, ezen belül volt a Hold, meg a többi bolygó. Az égitestek sejtelmes fényben, vagy inkább félhomályban imbolyogtak és kerülgették egymást a gömbbe zárt univerzum lehetséges pályáin. Amikor a költővel a gép felért a gyengén megvilágított bolygók közé, a kelepelés, csattogás megszűnt, a repülő alkalmatosság megállt, s mozdulatlanul ráfeküdt az űrre. Tasso csodálkozva állapította meg, hogy milyen csend van ott fenn, és milyen nagy szomorúság. Meg valami ünnepélyesség is. És ahogy a férfi hozzászokott a némasághoz, a csenden túl mégis átszüremlett hozzá valami fenyegető zaj, valami ropogás. Mintha egy máglya égett volna. Az egymásba omló parázsrögök jellegzetes puffanása hol közelebbről, hol meg távolról hallatszott, de mindenképp felülről, s egy idő után szinte dübörgéssé fokozódott. Amikor pedig megemelte a fejét, s nyakát meresztve ismét a sötét gömbhéjra ügyelt, akkor vette észre, hogy a sűrű, megbecsülhetetlen vastagságú páncélon valami kifürkészhetetlen erő ezer apró lyukat ütött. És azokon a nyílásokon úgy világol át, úgy lobog keresztül a felfoghatatlanban és az ismeretlenben tomboló tűz, mintha onnan bármikor, forró aranyként ömölhetne be az univerzumba, s áraszthatná el a bolygókat, és magát a Földet is.

Ez történt ott fenn, ami egyszerre lent is történt, és semmi sem volt úgy, ahogy azt korábban gondolni lehetett.

III. A sikoly

„Minden kornak megvannak a maga jellegzetes borzalmai” – írja 1956-ban, mikor Stravinsky épp di Venosa kastélyában jár, Aldous Huxley egy Gesualdóról szóló esszéjében, majd így folytatja: „A mi korunké a nacionalizmus, a túlnépesedés, meg a félelem a kommunizmustól és az atomfegyverektől. Nyakig vagyunk az erőszakban, és ez az erőszak valóban iszonyatos, de, hogy úgy mondjam, hivatalos erőszak, amelyre a megfelelő hatóságok adnak parancsot, amelyet törvény szentesít, ideológia igazol, és időszakos világháborúkra korlátozódik, melyek között a törvény, a rend és a belső béke áldásait élvezzük. Gesualdo korának Nápolyában (és tegyük hozzá, más városaiban nemkülönben – D. Sz. E.) az erőszak zabolátlanul individualista, szervezetlen és kaotikus erőszak volt. Alig létezett nacionalizmus, a világháborúkat még nem ismerték, de gyakran került sor dinasztikus súrlódásokra, a rabszolgákat és a zsákmányt hajszoló barbár kalózok pedig szüntelenül rátámadtak Itália partjaira. A polgárok leggonoszabb ellenségei azonban nem a kalózok és az idegen hercegek voltak, hanem a saját szomszédaik. A háborúk- és a hitetlenek betörései között a polgári békességnek nem akadtak olyan csöndes időszakai, amilyeneket mi élvezünk nagyüzemi mészárlásaink között, hanem a majdnem teljesen jog és rendőrség nélküli mindenki mindenki ellen káosza uralkodott...”

Ebben a káoszban, de a nápolyinál valamivel nagyobb közbiztonságot magáénak mondható Ferrarában, ott, ahol az Esték kormányoztak, kikről Huxley úgy vélekedik: „Itália sok más uralkodó családjával ellentétben ritkán gyilkolták le egymást... Igaz, néhány évvel azelőtt, hogy Gesualdo feleségül vette Donna Leonórát, a nagyherceg megfojtotta húga szeretőjét...”, nos tehát ebben a zavaros, de a korabeli viszonyokat tekintve békés környezetben Donna Leonóra egy reggel Don Carlo lakosztálya felé sietett. Nem tudni, mi ütött a hercegnőbe, hogyan szabadult meg váratlanul attól a viszolygástól, amelyet örökösen érzett, ha csak rágondolt is urára, kinek immár lassan három hete az asszonya volt, de akit igazából alig ismert, s akinek személyét továbbra is elhomályosították előtte a róla szóló pletykák, az ármányos szóbeszéd, mely frigyre lépésük óta sem bánt szűkmarkúan a penetráns részletekkel. Felé tartott hát. Talán a vánkos volt túl alacsony, talán a takaró bizonyult fullasztónak, avagy a nyitott ablakon behallatszó tavaszi madárlárma nyugtalanította. (Korabeli feljegyzések nyomán biztosra vehető, hogy az itt említett eseményekre 1594. március 11-én pénteken, vagy 12-én szombaton kerülhetett sor.) De az sem elképzelhetetlen, hogy ruháinak selyme és mintázata tette ingerlékennyé öltözködés közben. Mintha valamitől szabadulni s valamit elérni igyekezett volna. (Egy-egy pillanatra a minapi belriguardói kirándulás néhány jelenete villant fel előtte.) Igaz, ciklusa kissé korábban lepte meg ezen a hajnalon, mint számította, az összevérzett lepedőn ide-oda tekergő, örökösen újrakezdődő, s bevégezetlenül maradt álmokból ébredt, melyek egymásba fonódó, fej és farok nélküli kígyók nyüves halmazára emlékeztették.

Elképesztő illetlenségben, fésülködés nélkül, megkötetlen övek, pertlik, szalagok, masnik lifegő zászlóitól kisérve ringott át a palotán, s jutott Don Carlo lakosztályának egy kisebb szobájába, ahol épp a lantot s a basszusviolát hangolta egymáshoz egy tíz év körüli fiúcska. Donna Leonóra zaklatottan, lélegzetvételének kapkodó ritmusa szerint figyelte őt, közben néha behunyta a szemét, és teljesen indokolatlanul ide-oda forgatta a fejét, két kezét pedig erősen a mellére szorította, mintha így akart volna úrrá lenni keblének zihálásán, s lelkének megfejthetetlen izgalmán. Mivel nem csak az öltözködést, hanem az ékszerezést sem fejezték be rajta cselédei, így csupán egy-két gyűrű díszítette még ujjait, s hullámzó keblének bársonyán sem ragyogott medalion, ezért szinte pucérnak érezte magát, ráadásul olyannak, akit épp meglesnek. És mivel e pillanatban háta libabőrös lett a krétával bedörzsölt hangolókulcsok furcsa nyikorgásától, s azt hitte, a mind feszesebbre csavart, vonyító húrok valamelyike még kicsapja a bájos arcú legény szemét (de anélkül, hogy az emiatt érzett aggodalmának képes lett volna hangot adni) tovasietett.

Már csak két ajtó választotta el Don Carlo hálószobájától.

Vastag kárpitok mögött nők kacagtak fesztelenül. A padlón sietve ledobált szoknyák, ingek hevertek. Két fiatal férfi – a várakozásra szánt időt ütve el így – venyigenyalábbal párbajozott, miközben vaskos nápolyi tájszólással nem szűntek meg egymás ülepét emlegetni. Az egyik benyílóban szemérmesen félreforduló apácák – köztük néhány igen nevezetes hangú, kiket a hercegnő azonnal felismert – valami madrigált gyakoroltak, többször is nekiiramodva némely résznek, majd egyvégtében elénekelték az egészet. (A vasárnapi koncertre készülhettek, melyről a korabeli krónikák is említést tesznek.) A közeledő hercegnő láttán – hogy illően köszönthessék uruk asszonyát s egyben a nagyherceg unokahúgát – egy pillanatra mindenki abbahagyta, amivel épp foglalatoskodott, de a meghajlás után sietve visszatértek előző mámorukba. Tüstént suhogtak a vesszők, kacagtak a nők, nyöszörögtek a hangolókulcsok, szólt a madrigál.

A dal szövege fokozta Donna Leonóra bosszúságát, ugyanis a vers az illatos szerelmet és a vérszagú halált végzetesen egymásba fonódó, elválaszthatatlan társként rímeltette, ami egy friss nász kellős közepén, ráadásul Don Carlo előéletét tekintve (ahol az ilyesmi nem volt csupán költői igyekezet) illetlennek, sőt, egyenesen felháborítónak tetszett. Minden csupa szerelmes nektár és csupa vér volt a dalban, s túlcsordult a vágyakozás. A hercegnőt a madrigál saját gyötrelmes ébredésére emlékeztette, amit ugyanakkor semmi esetre sem szeretett volna bensőséges összefüggésbe hozni Don Carlóval. De a megbűvölten és meggyötörten végighallgatott madrigál a felháborodással egyidejűleg gyönyörűséget is ébresztett benne. És mondanunk sem kell, az a buzgalom, hogy szívétől és elméjétől Don Carlót e gyönyörűség ideje alatt távol tartsa, végképp nem járt sikerrel. És még a forró átéléssel éneklő, mindamellett igen szemérmes öltözékű hölgyek is azonnal Don Carlót – mint az előadott mű szerzőjét – kezdték el emlegetni, ahogy a melódia végére értek.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy Donna Leonóra alaposan megbánta már, amiért ide merészkedett? Don Carlo most megint fölébe kerekedett valamivel, leigázta őt a zenéjével, épp a zenével, amiben – mint korának előkelő leányai és asszonyai – Donna Leonóra sem volt járatlan. Elvégre abban az időben, s a 16. századtól pedig folyamatosan, igen nagy fontosságot tulajdonítottak a nők zenei nevelésének. Lényegében nőies foglalkozás volt ez, még akkor is, ha női komponistákról szinte egyáltalán nem tud az utókor. Evelyne Sullerot emlékezik meg egy beszélgetésről, amelynek résztvevői rajta kívül Emmanuel Le Roy-Ladurie, Michele Perrot és Jean-Paul Aron voltak, a társalgás pedig a nő élete a 16. századtól a 20. századig címszó alá vonható, bő tárgykörben folyt. Nem tehetjük meg, hogy ne idézzük fel e sokatmondó, igen színvonalas csevegésnek egyik mozzanatát, hiszen ki tudja, mikor lesz rá legközelebb ilyen kitűnő alkalmunk. Tehát:

„A lányok zenei képzésének – mondja Evelyne Sullerot – a történelem folyamán mindig is nagy fontosságot tulajdonítottak. Míg a fiúknak bármennyire kedvükre való lett volna is, összehasonlíthatatlanul kevesebb alkalom jutott erre; nekik mást kellett megtanulniuk: a fegyverforgatást, a latint és még ezer más dolgot. És mégis, ennek ellenére, hogy a lányok zenei ‘kondicionálása’ hosszú időn keresztül rendkívül elterjedt volt, míg a fiúk muzikális hajlamait a szülők tartózkodóan fogadták, vagy éppenséggel ellenezték, a zeneszerzők döntő többségükben mégis mindig férfiak voltak. Azt mondhatnánk erre, hogy a nők tartózkodása abból fakadt, hogy bármilyen szépen játszottak lanton vagy spinéten, a társadalom nem nézte jó szemmel, ha zenét szereznek. Megfigyelhető azonban, hogy a zeneszerzéssel foglalkozó nőket kortársaik szívesen fogadták és csodálták, mint például Louise Labbét – hogy a 16. századnál maradjunk –, aki nem csak verseket írt, hanem zeneszerző is volt. És nem Louise Labbé volt az egyetlen eset. Nem akarok én ezzel semmit bizonyítani, messzemenő következtetéseket sem akarok levonni, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a kérdés igen fontos, és mindeddig nem sikerült ró választ adni. A lányokat minden társadalomban, minden korban sokkal nagyobb számban tanították zenélni, mint a fiúkat. A zenei alkotás képessége – legalábbis ami a nagy művek alkotását illeti – ennek ellenére szinte kizárólag a férfiak sajátja. Gyakran hangoztatott érv, hogy a nőknek nem volt idejük arra, hogy a zeneszerzésnek szenteljék magukat. Még gyakrabban hallható az az érv, hogy ha nők szereztek is zenét, koruk társadalma nem fogadta el, nem ismerte el őket. Sajnos a fenti érvek egyike sem állja ki a behatóbb vizsgálat próbáját. Azok a nők, akiket a 16. századtól napjainkig zenélni tanítottak, sok idejüket fordították arra, hogy mások – rendszerint férfiak –szerzeményeit előadják. Másrészt nagyon is gyakran ünnepelték, csodálták, segítették őket, ha tehetségesek voltak. Hallottak már Caroline Wuiet-ról, akit mint fiatal zenészt az osztrák és francia udvarban éppúgy – vagy még inkább – befogadtak, megbecsültek, segítettek, mint Mozartot? Csak néhány gyenge művet hagyott maga után, de híres volt. Éppen úgy, ahogy Amable Tastu vagy Anais Segalas híresebb volt a 19. század irodalmi életében, mint Musset vagy Nerval. Másik példa: az emberek azt gondolják, hogy azért nincsenek máig festőnők, mert a festői pálya egy nő számára mindig is elképzelhetetlen volt. Pedig Michelangelo vagy Vasari csodálta Sofinisba Anguissolát, aki – éppúgy mint öt nővére – festő volt és II. Fülöp spanyol király meghívta magához udvari festőnek. Lavinia Fontana műveit ugyancsak II. Fülöp vásárolta, a pápa pedig Rómába hívta őt (férje felhagyott hivatása gyakorlásával, hogy segíteni tudjon neki, és azontúl képkereteket készített számára...). Levina Teerlinget VIII. Henrik meghívta az angol udvarba, és drágábban fizette meg a képeit, mint Holbeinéit. Artemisia Gentileschit 1613-ban, huszonhárom éves korában beválasztották a Firenzei Festőakadémiába. (...)

A célom mindezzel nem az – folytatja eszmefuttatását Sullerot –, hogy felderítsem azokat a rejtélyes okokat, amelyek folytán a nők meglehetősen jelentéktelen szerepet játszanak az alkotóművészetekben, mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy elhamarkodottan ítél, aki ebben csak a társadalmi korlátok hatását látja, és azt állítja, hogy a nőnek nincs meg a lehetősége arra, hogy tehetségét fel- és elismertethesse. Elég, ha kicsit jobban körülnézünk, hogy rájöjjünk: nagyon sok nőt értékeltek, ünnepeltek, dicsőítettek a maga korában, az utókor mégsem őrizte meg a nevüket. Az említett festőnők művei megtalálhatók a múzeumokban, az írónők művei ott vannak a könyvtárakban – belőlük ítélhetünk... Nem árt, ha megvizsgáljuk ezeket a műveket, mielőtt magabiztosan kijelentenénk, hogy a férfiakat ezer módon támogatták abban, hogy alkossanak, a nőket pedig egyáltalán nem, és a nőknek soha nem volt meg a lehetőségük, hogy a meglevő tehetségüket kamatoztassák. Végkép nem áll ez a zenére, hiszen a rendszeres zenei képzés hosszú ideje sokkal inkább a lányoknak kedvez, mint a fiúknak. A rejtély tehát továbbra is megoldatlan. Bizonyára sok olyan nő volt, akit megakadályoztak tehetsége kibontakoztatásában, de ilyen a férfiak között is szép számban akadt. Voltak férfiak, akik a legsúlyosabb nehézségek közepette vagy feleségük árnyékában zseniális életművet hagytak maguk után. Amikor Róbert Schumann megjelent híres felesége, Clara mellett, szórakozott és leereszkedő udvariassággal megkérdezték tőle: ‘És ön, uram, szintén zenész?’”

Esetünkben persze szó sem volt arról, hogy a Donna Leonóra társaságában megjelenő hercegtől efféle lekicsinylő ostobaságot bárki is megkérdezhetett volna. De lehet, hogy ezt csak a rangjának köszönhette. Mert tény, hogy a műveltségéről és kultúrájáról híres Ferrarában a nyersebb, a közönségesebb, vagy mondjuk inkább úgy, a kevésbé kifinomult Nápolyból jött Don Carlo – mint muzsikus – hátránnyal indult.

A hercegnő már épp visszavonulni készült, amikor felharsant a herceg kiáltása, mire a két fiatal fickó, kik az imént a venyigével játszadoztak, a vesszőnyalábot pajkosan markolászva megjelentek, s beléptek Don Carlo szobájába. Donna Leonóra később azzal a meggyőződéssel idézte fel magában ezt a pillanatot, s határozottan úgy emlékezett rá vissza – az évek során ráadásul nem is egyszer, pedig milyen kínos volt ez számára egyszer is –, hogy a két fickó ekkor gúnyos és bizalmaskodó pillantást vetett rá. Hogy jobban megvilágíthassuk Donna Leonóra viselkedésének mozgatórugóit, idevonunk még egy idézetet, ezúttal egy férfi tollából. Cs. Szabó László jelenít meg egy hasonló lélektani helyzetet az Alvadt vér a pengéken című esszéjében, amikor a következőket jegyzi meg a nápolyi festészet aranykora kapcsán (mely aranykor kezdete egyébként belenyúlik Gesualdo életébe is):

„Van egy ismert Caravaggio-kép a római Borghese-gyűjteményben, a legszebbek egyike. Rosszképű, de szemrevaló suhanc, Dávid, egyik kezében kétélű kard, a másikban – hajánál fogva – bozontos szakállú, levágott fej, rémületesen nagy, Góliáté. Az első festmények egyike a fejvevő műfajban. Vajon egy lenyakazott bűnöző volt az élethű modell? S halott emberé vajon, vagy csak halottá maszkírozott önarckép? Vallomás és vád, a homoszexuális lángészé: íme, ha pofoztam és vertem is, ennek a csibésznek voltam testileg, lelkileg kiszolgáltatva. Írott bizonyíték híján tudósok a világért se merészkednének ilyen föltevésre, én talán megtehetem. A téma ellenállhatatlanul kínálkozott abban a légkörben, fel is kapták a nápolyiak. Ha nem Góliát, akkor legyen Holofernész vagy Keresztelő Szent János. Csak az a meghökkentő, hogy e művészek között volt az egyetlen gyöngébb nemű is, a kifinomult Artemisia Gentileschi, ráadásul látható átérzéssel és gusztussal. Az egyik változaton cselédjével együtt végzi a mészárlást; úgy szorítják Holofernész szakállas fejét a vérlucskos párnába, mint egy kutya orrát a piszkába. Ezúttal írásos emlékekből tudjuk, hogy valószínűleg miért. Egy római képkereskedő megerőszakolta a művésznőt; apja bíróság elé állította a nagypofájú, gyalázatos embert, meg is büntették, aránylag enyhén, mert nem tisztázódott bizonyosan, hogy kiskorú volt-e még a lány. Attól kezdve Artemisia szívesen szállított rendelőknek vérben úszó Holofernészt, vagy mondjam inkább: toroknyiszáló kés alatt egy római képkereskedőt.”

Íme hát néhány festői pillanat a Huxley által emlegetett individualista és kaotikus erőszakból, s íme hozzá a már Sullerot révén is bemutatott Artemisia Gentileschi, akinek szépsége és tehetsége oly erősen feltüzelte az efféle értékekre – márcsak szakmájánál fogva is – különösen érzékeny képkereskedőt. Ha Gesualdo élettörténetébe nem fektettünk volna annyi oldalt, érdemes lenne átkalauzolni mondandónkat a kis Artemisia műtermébe, s képzeletünket hosszabban időztetni ott. De jegyezzük fel magunknak valahová, hogy legközelebb nem árt alaposabban bekukucskálni e vonzó nő festékes tégelyeibe. Most azonban érjük be Donna Leonórával, s vegyük fel ismét történetünknek – igen kínosan és igen szerencsétlenül – az ő lábai elé elejtett fonalát. Közben pedig lássuk be, valószínűleg ő is, mármint a hercegnő, gyakorta érzett kísértést, hogy odáig elmerészkedjen, ameddig Artemisia, a festőlányka, a Firenzei Festőakadémia tagja eljutott: igen, bosszút állni! Egyetemes női bosszút. Hogy miért? Hát mindenért. De ha másért nem, legalább az elmúlt három hétért, és egyúttal a leendő többiért. „Istenem, micsoda évek jönnek! Micsoda évek!” – lüktettek a hercegnő fejecskéjében a migrénes gondolatok.

De legyünk gálánsabbak vele: végtére is, azáltal, hogy nőül ment di Venosához, ő hozta meg azt az áldozatot, ami a Gesualdók erkölcsi tisztázásához kívánatos volt, másfelől az Estéknek is szükségük volt a Gesualdók protekciójára a pápával szemben Ferrara megtartásához. Leonora d’Este, méginkább Leonora teste ebben az összefüggésben tehát nem más, mint egy adásvételi szerződés valahányadik pontja a két patrícius család közti kontraktusban. Eme szerződésben például olyan tételek szerepeltek, mint Gesualdo bíboros érseki széke, vagy mint Don Carlo anyai nagybátyjának, Carlo Borromeónak – a későbbi szentnek – makulátlan családi aurája. Nem is beszélve a Gesualdók számos címének, tulajdonának folyamatos és megkérdőjelezhetetlen birtoklásáról, továbbá a már korábban említett családok hírnevéről. Ellentételezésként pedig – tekintettel az Esték Ferrarára vonatkozó örökösödési vitájára a pápával, s amely vitában egy frigy nyomán a nagyherceg joggal számíthatott a Gesualdók pártfogására – az Esték Ferrara birtoklását illető jogai és hasznai álltak.

Donna Leonora mindenesetre kezdett felkészülni a mártír szerepére. Hogy mindezt okkal és nem minden előzmény nélkül tehette, ezt látszottak igazolni az afféle intim kellemetlenségek is, mint aminő példának okáért a már említett belriguardói kiránduláson esett meg vele a minap, ahol oly illetlen s kényelmetlen testnyílásában tette őt magáévá Don Carlo, mintha a hercegnő legalábbis bármi jelét adta volna annak, hogy nem kíván tőle teherbe esni, tehát ne is közeledjék hozzá természetes módon. S persze e kínos, meglepetésszerű aktusban annyira sután és ügyetlenül szerepelt, hogy a herceg jónak látta nem kielégítő viselkedését⁷ – igaz, csak játékos formában, de mégis: – könnyed ütlegekkel megtorolni. Majd a fenyítés után, a legszükségesebb testi és lelki pauzát sem biztosítva a szorongó és megalázott Donna Leonórának, nyomban ismétlésre szólította fel, hogy lássa, mit fejlődött a kezesség és engedelmesség terén e rövid, ám szigorú együttlétben. Semmi okunk tehát azon csodálkozni, amiért a hercegnő lesújtva érezte magát, s hogy baljós szívvel gondolt a Venosa hercegével letöltendő házasság komor, s számára nem egyszerűen csak szokatlan, hanem hátborzongatóan és minden tekintetben perverz évei elé.

A vesszős fickók előtt megnyíló ajtó látni engedte, hogy a bejáratnak háttal – ugyanakkor szemben azzal a gigantikus archicembalóval, amelyen a neves Luzzaschi oly kitűnően játszott az este –, szinte teljesen meztelenül, egy szék karfájára támaszkodva várakozik a herceg. Donna Leonóra a feltáruló intim kép nyomán – s rangjához illőn – lélegzet után kapkodott. Aztán sértetten és rémülten sarkon fordult, s miként neveltetése megkövetelte ilyen helyzetben, futni kezdett a saját lakosztálya felé. (A helyszín – s ezt eddig még nem közöltük – a Palazzo di Diamanti, Don Cesare d’Este, tehát Donna Leonóra bátyjának palotája. Itt kapott hosszabb időre szállást az ifjú pár, Don Carlo százötven főnyi kísérete pedig az ún. Forni-házból járt át a megszokott szolgálatra.) Felindultságában azonban a hercegnő eltévesztette az ajtókat, lépcsőfordulókat, lejjebb is keveredett egy emelettel; az övéinél sokkal szűkebb folyosókon sietett keresztül és jóval dísztelenebb termeken szaladt át. Az imént átélt jelenet képtelenségétől megzavarodva keresztül-kasul bolyongott a palotában. Pedig hát ki tudja, meddig állt a nyitott ajtóban, s mennyit látott mindabból, ami ilyen alkalmakkor a herceggel rendre megesett? Lehet, hogy vajmi keveset. Ebben az esetben kusza viselkedését semmi sem indokolta, legfeljebb önmutogató túlérzékenysége, kissé ájtatos, szemforgató természete, s a nála sem kizárható női hisztéria. De az is lehet, hogy a herceg szertartásainak teljes körű szemtanújává vált. Elképzelhető, hogy Leonóra d’Este attól kezdve mindent tudott, s főként mindent elhitt, amit addig romlott pletykaként taszított el szoros diétához szoktatott képzeletétől.

Konyhai hasonlatunk a női képzeletről már csak azért is helyénvaló, mert eszelős kóborlásában épp a főzőcsarnokig jutott a nemes hölgy. Szemébe lógó, csapzott fürtjei mögül arra lett figyelmes, hogy egyik pillanatról a másikra káposztafejek tornyosulnak előtte egy fonott kosárban, a márványpadlón pedig rákok, kibelezett tengeri halak, fonnyasztott gyümölcsök hevernek szanaszét. Egy hosszú asztal keresztrúdján, a lelógó terítő jótékony védelmét élvezve gyöngytyúkok és galambok, fürjek és récék egyensúlyoztak. Valamelyik kamra ajtajának kilincséhez a szakácsné mopszliját kötözték, s mindahányszor kicsapott előtte a bádogteknőben lubickoló ponty, veszett ugatásba kezdett. Ilyenkor a madarak hisztérikus karolásba fogtak az asztal alatt, amit viszont a szabadjára eresztett nyulak nehezményeztek, s tüstént befutottak a nagyobb tálalószekrények alá. Egy másik hatalmas asztalon már megnyúzott őzek, megkopasztott foglyok teteme hevert: langyos, pucér bőrük alól véres nedvcsíkok araszoltak az asztal pereme felé. A rézkondér fülén hosszúfarkú kakas szivárványlott, s mivel a kandalló pontosan taréjával egy magasságban buzgólkodott, olykor belekukorékolt a vígan pattogó tűzbe. Rotyogó, kormos üstök lógtak a lángok fölé, a közös parázson nyársra szúrt húsok zsírja táplálta az amúgy is nekihevült fahasábokat.

Ember nem volt a hatalmas konyhában. A két inas vízért loholt, a kukták a raktárban foglalatoskodtak, egy szolgáló fáért sietett, a szakács és a szakácsné pedig egy hátsó kamrában, ott, ahol a legféltettebb fűszereket őrizték, fojtott hangon pocskondiázta egymást a siracusai mártás receptje ürügyén.

A hercegnő remegve állt az eleven és holt állatok testével telezsúfolt teremben, az ázott tollak és kibelezett halak bűzében, a gőz és füst keverésében, szemben az asztalról lecsorgó vérrel, szemben a karhosszúságú, fényes késpengékkel, a csontvágó bárddal – és szemben önmagával. Az egyik polcon ugyanis, a falnak támasztott ezüsttálcák tucatnyi tükrében, megszámlálhatatlan arcmása nézett vele farkasszemet hirtelen. Kócos haja, tágra nyílt, a sötét árkokban kissé tompán csillogó szeme, sápadt nyaka és válla, melyet szabadon hagyott hiányos öltözéke, mind-mind megsokszorozott döbbenettel és várakozással meredt rá. Aztán egy fácán, melyet valószínűleg rosszul talált el hajnalban a vadász, most egyik percről a másikra feltámadt, s tébolyult szárnysuhogás viharától kísérve, felröppent az előkelő hölgyet tükröző fémek közé. És szűnni nem akaró csapkodásával sorra leverte az ezüsttálcákat, egyiket a másik után, mire az alvadt vérrel összemaszatolt, zilált hercegnők sokasága pokoli lárma, kegyetlen csengés-bongás közepette, mint lemetszett fejek vérlucskos görgetege, eltűnt Donna Leonóra szeme elől.

A hercegnő ebben a pillanatban fülére tapasztotta a kezét, s kétségbeesetten sikítani kezdett, hangja magasról szállt alá, egyre lejjebb, olyan volt, mint a zuhanás. De ha így történt is, ugyan ki hallhatta abban az irgalmatlan zajban, a záporozó, karikázó edények csörömpölése, s a többszörösen felvert állatok lármája közepette? Don Carlo biztosan nem, elvégre ez idő tájt éppen a Vicentino építette híres archicembalóval volt elfoglalva, amely teljesen egyedülálló módon, harmincegy beosztással adta ki az oktávot, külön billentyűvel és húrokkal szólaltatva meg a lefelé, s külön a felfelé módosított hangokat. Hangsúlyozandó: egy oktáv harmincegy beosztással! A nem mindennapi dolog magyarázatául egy hosszabb közjátékot vagyunk kénytelenek ideiktatni, méghozzá Claude V. Paliscától:

„Ugyanebben az évben (t.i.: 1555-ben – D. Sz. E) Vicentino (Nicola Vicentino 1511–1576) L’antica musica ridotta alla moderna prattica (A mai gyakorlathoz alkalmazott régi zene) című értekezésében javasolta a görögök kromatikus és enharmonikus hangnemeinek felelevenítését. Az ókori zeneelmélet az ereszkedő tetrachordot tekintette a hangrendszer magvának. Három fajtáját ismerték: a diatonikus (pl. e-d-c-h), a kromatikus (e-cisz-c-h) és az enharmonikus (e-c-cesz-h) tetrachordot. Ez utóbbiban a cesz-h enharmonikus hangköz, az ún. kisebb diesis közelítőleg az egész hang ötödrésze. Ezt tartották a görögök a legkisebb elénekelhető hangköznek. Vicentino a modern többszólamú zene szükségleteinek megfelelően szabadon átalakította ezeket az eredetileg egyszólamú zenére alkalmazott skálákat. Kromatikus skálájában a teljes oktávot tizenkét egyforma félhangra, enharmonikus skálájában pedig 31 apró hangközre osztotta; ez utóbbiak körülbelül ugyanolyan nagyok, mint a kisebb diesis. Vicentino értekezésében mindkét általa feltalált hangrendszer bemutatására példákat is adott közre, továbbá olyan hangszereket is szerkesztett, vagy építtetett, melyeken e műveket el is lehetett játszani. ‘Enharmonikus’ kompozícióit nem találták meggyőzőeknek, ezzel szemben a kromatikus írásmód mellett felhozott érvei és saját kísérletei ebben a stílusban széles körben keltettek visszhangot. Alapelve volt, hogy a zene kiterjesztett eszköztárát nem szabad csak esetlegesen használni, hanem ezeket is a kifejezés szolgálatába kell állítani.”

Oly választékos, s oly hiánytalan összeköttetésben állt egymás mellett ama hangszeren két lejegyzett, s valamely zeneműhöz nélkülözhetetlen hang, mintha siklott vagy úszott volna az ember, ha egyikről a másikra lépett. Avagy mintha lágy glisszandóval, rémült futammal hágta volna át a kettő közti szakadékot, azt a messzeséget, ami a c-t a d-től, a g-t az a-tól, e látszólag szomszédos jegyeket egyébként elválasztja. Pedig micsoda távolságra – mint halállal elválasztott múlt és jelen – áll egymástól két lejegyzett kottahang! Aki már részesült abban a káprázatban, hogy kedve szerint elénekelt egy dalt, avagy egyszer is arra szorították a körülmények, hogy valamilyen oknál fogva kiáltson, ahogy a torkán kifér, netalán vinnyogjon, nyüszítsen félelmében, sóhajtson vágyakozásában, nos, az az ember pontosan ismeri a hangoknak ezt a múlt és jelen közötti, már-már leküzdhetetlen távolságát. S lám, Vicentino különös kromatikája hangszere ott oly könnyű utat biztosított, mintha pergetett méz cseppjein, illatos olajon, vagy madártollak bársonyán kelt volna át a zene szelleme, de ugyanúgy – szenvedélye utasítására – folyhatott akár olvasztott szurokban, loboghatott lángnyelvként, vagy suhanhatott kihűlt, fehér hamuban akadálytalanul. S mindez nyilván énekhanggal is megtehető, archicembalo nélkül, vélte bizakodva a herceg, hiszen a billentyűk készen várakoznak a torkunkban, a hangközök pedig addig felezhetők, ameddig elménk bizonyítottnak és helyesnek véli létezésüket. Semmi kétség, meglett tehát az út, amelyen menekülhetett az alterált lélek. „Van remény!” – született meg a felismerés Gesualdo sápadt homloka mögött.

Lám, aki elég fogékony a valóság kínálta reménységek iránt, s akinek elég merész a képzelete, az bízhat benne, hogy egyszer kiszabadíthatja lelkét akár a legsötétebb tömlöcből is. „Imaginación, inspiración, evasión”, vagyis „Képzelet, ihlet, menekülés” – írja Dante nyomán Garcia Lorca. Mert hát nem a legerősebb menekülési parancsolat maga az alkotás kényszere? És nem az akar-e alkotni, nem az ragadja-e meg legelébb a költészet, a zene vándorbotját, aki épp eleget tud önmaga és a valóság meddő szerelméről ahhoz, hogy belássa: menekülni pedig muszáj (... necesse est). S mialatt eme tétel elfogadására kérjük mindazokat, akik megosztják velünk a figyelmüket, aközben történetünk hercege – ott, a távoli elmúlt időben – mélyen előre, az archicembalóra hajolt, mintha imazsámolynak támaszkodott volna. Az imént elszenvedett ütések nyomán (merthogy a képzelettől a valóság felé való menekülésben vannak fokozatok), pucér hátán véres nedvcsíkok araszoltak széltében-hosszában, rászolgálván arra a megállapításra, ami Lorca szerint majd így hangzik: „...a világ és az emberi test jelenségei sokkal több árnyalatot tartalmaznak, sokkal költőibbek, mint a képzelet szülöttei.” Feje elérte a hangszer peremét, jobb és bal keze pedig mámorosan nyargalászott a billentyűk útvesztőjében, noha ő úgy emlékezett, ujjai összekulcsolva nyugszanak a térdén, akárha imádkozna. S talán valóban imádkozott is, persze csak némán, egészen belül, elrejtve a fohászkodó szavakat, hogy azokat ne találhassa meg más, csak akinek szánta, csak ő – a Dicsőség Ura. Hallható szavak szerint különben nem imádkozott szabályosan, hanem szájával ujjainak útját másolta, utazott egyik hangról a másikra, c-ről d-re, g-ről a-ra, kitöltve a távolságot, akármilyen messzeségről legyen is szó. Épp úgy, mint aki arra kényszerült, hogy kiáltson, ahogy a torkán kifér, nyüszítsen és vinnyogjon, mert azt parancsolják a körülmények, és sóhajtson is, hiszen vágyakozik. Így együtt – ez a sikoly.

IV. Inkognitó

„A drága és jó Velence, melyet Jupiter a Paradicsom mintájára alkotott és valamennyi többi isten, meg a legkedvezőbb csillagzatok jelenlétében alapított, saját kezével segítve kivájni a bolygó-csatornákat, jeleket és egeket, hogy az Úristen székhelyévé tegye...” – harsogta Pietro Aretino, „fejedelmek ostora és ötödik evangélista” az 1534. évre szóló jövendölésében, ott a lagúnák aranyos-hínáros útvesztőiben, majd hozzátette: „...a most folyó évezredben gyarapodni fog örömben, gazdagságban, nagyságban és gondtalanságban.” És nyilván beváltak a húsos, lefittyedt ajkú, bölcs kujon cinikus próféciái, miket borok és nők illatától megsűrűsödő szakálla mögül rikoltozott a dicső város kövei közé, hiszen – pár vaskos évtized múltán, de hangsúlyozandó: még az ugyanakkor folyó évezredben – di Venosát is, ki málhákkal, szolgákkal, nagy kísérettel – és új asszonya nélkül – érkezett Velencébe, lenyűgözte a kövek és hullámok különös harmóniája.

„Most hát itt van, és a zenei stúdiumai után fennmaradó idejét a város élvezetével és megtekintésével kívánja eltölteni, amely igen tetszik neki” – írja a hercegről Alfonso Fontanelli gróf, ki az Esték megbízásából ide is elkísérte di Venosát. Az 1594. május 21-én keltezett levélben többek között még ez olvasható: „Inkognitóban jár-kel a városban, és máris elhárította a Legátus (itt így emlegetik a Nunciust) látogatását, és a Patriarchát is csak kedvetlenül fogadta, bár az kifejezetten azzal a megbízással jött, hogy tolmácsolja Gesualdo bíboros üdvözletét.”

A herceg cél nélkül ődöngött a sikátorokban, s a canalék keskeny partjain. Fahidak nyikorogtak alatta, máskor új városrészeket keresve gondolába szállt, aztán megint a megjegyezhetetlen irányú utcácskákban tűnt fel. Egyedül volt, kíséret, személyzet nélkül, s ettől megmámorosodott. Véletlenül se gondolt terhes kötelezettségeire, hogy várja a dózse, s hogy ideje viszonoznia a helyi előkelőségek udvariassági látogatásait. Egy idő után már azon sem bosszankodott, hogy az áldatlan szél miatt akár hónapokig is a chioggiai kikötőben vesztegelhet a hajója, s nyár lesz, mire Campaniába hazaér. Néhány muzsikust leszámítva, akik előtt igyekezett érdektelenné tenni valódi személyét, következetesen kerülte a társaságot. De nem feltétlenül azért, mintha nem kívánt volna senkit se látni, hanem hogy őt ne láthassák. Senki, aki ismerte vagy felismerhette, s aki bármi módon tudomást szerezhetett életének zavaros, véres óráiról. Az persze felettébb kínos volt, s emiatt nem is lehetett teljesen eredményes a velencei rejtőzködés, hogy míg ő gondosan eltagadta magát, azalatt egyébről se szólt a vers, az ének, mint éppenséggel róla. Képtelen volt megszokni, hogy bármerre jár is Itáliában, canzónák és szonettek skandálják Nápolytól Milánóig, Ferrarától Rómáig, hogy mi történt akkor, keddről szerdára virradóra. Komédiások, szerelmes dalnokok, felügyelet nélkül maradt zárdai kóristák tették közhírré nagy-nagy átéléssel Donna Maria illatos enyelgéseit, s fecsegték ki az utolsó éjszaka titkát, a zabolátlanul individualista erőszakot, széltében hosszában mesélték, miként juttatta érvényre Venosa hercege kegyúri jogait, a jus ultimae noctist. A művészi fecsegők nem felejtették ki azt sem, miként alvadt meg a vér a pengéken. így volt ez a lagúnák városában is, hiszen a Velencei gondolások kapva kaptak a friss borzongáson; a történetet Marino, Rinaldi, no meg persze Tasso feldolgozásában tüstént ráültették egy-egy régi dallamra. Nem is beszélve a sok ismeretlen, alkalmi rímfaragó szerzeményeiről, akik mind tudták, sőt, jobban tudták, hogy:

Maria d’Avalos, nagyhírű donna,

fénylő az égen, nem csupán a földön.

Bírt nemes férjet hármat, veszte volt

a harmadik, és most itt nyugszik örökkön.

Bármilyen kellemetlenül érintette is a herceget, el kellett viselnie, hogy ez volt akkoriban a legkelendőbb itáliai sláger. Már csupán az hiányzott, hogy valaki egy ráadás-strófában reménykedve firtatni kezdje: na, és hol az új asszony? Hol maradt Donna Leonóra d’Este?

A kérdésben lett volna némi ésszerűség, hiszen elég különös, hogy alig pár héttel az esküvő után a férj egyedül utazik hazafelé, Gesualdóba, és poggyásza, málhái között – édes teherként – nincs ott az ifjú ara... Talán mégsem állt testestül-lelkestül ura mellett, miként azt oltár előtti szent esküvéssel fogadta? Lehet, hogy szíve mélyén valóban megvetette Don Carlót, ráadásul még rettegett is tőle? Ha így érzett, akkor már érthető, miért imádkozott egyre többet izzadó tenyérrel Ferrara falai között, s miért volt olyan fontos, hogy soha ne kelljen átlépnie a nevében Jézust (Gesu) idéző, s persze Golgotát ígérő vár küszöbét.

A nevében vért (yenoso = vénás) idéző herceg bérelt palotájának erkélyén állt. Kedvelte az alkonyba beleringó város látványát, az estéhez készülő lármát, a siestagyér forgalma után megszaporodó gondolák áramlását. Hol innen, hol onnan hallatszott a hajózás biztonságát szolgáló premi vagy stali kiáltás, hogy a kanyaron túl, a szomszédos csatornából közeledő, s még nem látható csónakos balra avagy jobbra tartson. Ruskin szerint: „a gondola kezelése közben sok egyéb kiáltásra is szükség van, noha kevésbé sűrűn; ezeknek értelme az olvasót aligha fogja érdekelni; kivéve az egy sciart, ami a szemben jövő csónakosnak szóló kiáltás, hogy csónakját lehetőleg gyorsan állítsa meg, úgy, hogy evezőjét a forcola (az evezőt tartó villás ág a gondola jobb oldalán – D. Sz. E.) elé csúsztatja.”

De bármennyire is kedvét lelte Don Carlo a látványban, nem tudott megszabadulni attól a rémképtől, hogy a város egy váratlan, ám mégis elkerülhetetlen pillanatban halk csobbanással beleroskad a tengerbe, s a gyűrűző habok közül még a köztársaság védőszentjének, Szent Márk oroszlánjának halálhörgése sem hallatszik majd ki. És vége mindennek. Aztán az elsimuló víz tetején, utolsó nyomként felbukkan a corno, a dózse aranysipkája, ahogy búcsút intve, kiringatózik a nyílt vizekre. Bizony, ez bármikor megeshet, gondolta a herceg. Az omló, édeskés hangulatú vörös téglahalmazt már ezer esztendeje nyaldossa a tenger, épp mióta a venétók ide menekültek a terrafermáról. Az Adria egyszer végére ér mohó lakomájának, lassan elszopogatja Velence kocsonyás gerendáit, megpuhult falait, s elemészti márványoszlopait. A kikezdhetetlennek, legyőzhetetlennek hitt város, amely sikeresen dacol a pápákkal, s még mindig a lepantói győzelem (nemkülönben Aretino bőkezű jövendöléseinek) mámorában él, egyszeriben azt veszi észre, hogy stukkói és szobrai ernyedten hullanak alá, s menthetetlenül lemerülnek az egyre sűrűbb, egyre élettelenebb vízben, ami fölött csak a sós pára imbolyog majd hűségesen.

Don Carlo annyira beleélte magát gondolataiba, hogy szorongva húzódott hátra a balkon korlátjától, amihez addig mezítelenül nekitámaszkodott. Egy pillanatra maga előtt látta, amint testének és képzeletének együttes súlyától a márványmellvéd hirtelen kiszakad a téglafalból, s ő menthetetlenül lemerül a zavaros vízben. Az alkonyi fényben különös hangulatot kölcsönzött az odahallatszó zene. Képzett, finom hangon énekeltek valamelyik közeli zárdában. De mert a lobogó szél hol felerősítette, hol meg elnyomta a motetta dallamát, a herceg nem tudta eldönteni, hogy a nővérek éneke tényleg a közeli házak egyikéből szűrődik-e ki, avagy csupán a saját képzelete izzik fel minduntalan. A dallam ugyanakkor felettébb ismerősnek tetszett, s itt-ott pillanatnyi hangulatának megfelelően azonnal át is formálta. Ekkor minden kétséget kizáróan, valóban ő énekelt, a javítások, betoldások a saját hangján szólaltak meg, miközben hallatszott a kórus is, legalábbis a herceg számára kivehető volt, olyannyira, hogy elégedetten tapasztalta: minden szólam követi az ő zenei utasításait.

Amikor pedig valamivel később felöltözött, és eltökélten lesietett a rózsaszín erezetű márványlépcsőkön, hogy beszálljon az ott várakozó gondolába, még mindig szólt a nővérek lágy hangú kórusa. És immár az elejétől a végéig hibátlanul adták elő a művet, igaz, egy motettához képest szokatlan szöveggel:

Io so che, non temendo,

Non avrei che temere,

Tanto valor in regio cor comprendo!

Ma per lo mio volere

Mosso, temo talvolta, e poi mio pento

D’aver temuto; e sento

In mezzo al mio timor nascer conforto;

Cosi mezzo mi sto tra vivo e morto.

(Ha nem akarnám, engem

félelem el nem érne;

annyi bátorság lakozik szívemben!

Magam megyek elébe,

önnön szándékomból, a rettegésnek –,

s mégis bánom, ha félek.

Aztán – vigaszt érzek a rettegésben;

Élet s halál közt állok így, középen.)

Lám, már megint Tasso, mélázott el a különös részleten a herceg, hogy tudniillik költőbarátja versét hallja viszont az énekkel. S mielőtt átlépte volna a gondola peremét, nagyot köpött a magakellető vízbe.

Aztán pokoli csend támadt.

*

A karcsú járműben utazó herceget két oroszlán is óvta, igaz, kissé bizonytalanul: Szent Márké, amely fehér volt, mint a márvány, és fénylő mint az arany, a másik ellenben fekete volt, és a Gesualdók címeréről, az ezüst mezőben nyíló vörös liliomok közül tekintett alá. Don Carlo szótlanul ült a gondolában, néha az odakészített korsóból gondterhelten kortyolgatta a vörösbort. Tartott tőle, hogy a mocsárszagú canalék kigőzölgései esetleg rossz hatással lesznek asztmájára. Olykor máris fulladásos rohamokat tapasztalt magán, s attól félt, bármelyik pillanatban egy hosszú, éles köhögéssel lesz kénytelen felszakítani a mindent befedő csendes víz sötét, titokzatos selymét. De csupán a képzelte ingerelte, tüdeje nyugodtan szolgálta testét. És mindeközben elemi vágyat érzett, hogy beleköpködjön a könyöke mentén fodrozódó hullámokba. Mióta megérkezett Velencébe, akár csónakból, akár valamelyik hídról, akár pedig a partról, folyton a csatornákba köpködött, s gyermeki örömmel nézte, amint nyála elvegyül a vízzel. De most, hogy beesteledett, a sötétben mégcsak sercintésének irányát sem láthatta, így talán az is megesett, hogy a mellette elhaladó gondolát, vagy annak utasait találta el bortól savanyú sercintésével. Ez azonban nem szabott gátat kényszerének, s mint aki képtelen megszabadulni örökösen túlszaporodó szájnedvétől, gyakorta beleköpött az éjszakai Velencét rejtő, fekete álarcba.

Ne higgye senki, hogy a cinquecento végén ez különösebben undorítónak számított. Az európai ember viselkedését, gondolkodását és előítéleteit alapvetően megváltoztató három tárgy, a villa, a zsebkendő és a hálóruha használata, nemkülönben pedig e használatot szabályozó előírások és képmutatások rendszere még alig hálózta be a mindennapi életet.

Ez volt az az időszak, amikor szinte végérvényesen befejeződött a Föld felfedezése, kiderült róla, ami egyáltalán kiderülhetett, vagyis az újonnan megismert földrészekről is bebizonyosodott, hogy egyik sem a Paradicsom, miként azt Kolumbusz remélte... Végtére mi maradt? Maradt ferra incognitának az ember, aki egyre sűrűbb, s egyre bonyolultabb gráduszokkal hálózta be önmagát, remélve, hogy e délkörök és hosszúsági fokok által majd pontosan eligazodhat elméje glóbuszán, ott soha nem téved el, s tarthatja az irányt. Mármint: a helyes irányt.

De hát mi is a helyes irány? Gesualdo idejében például még érvényben voltak a régi, természetes szokások, nem irtották azokat körmönfont társadalmi előírások, nem kellett például senkinek köhögést tettetnie szellentése elleplezésére, és különösen retorziók nélkül, ott köpködött mindenki, ahol akart. Ugyanakkor már akadtak feszélyező, az embert örökösen elbizonytalanító szabályok. Kiderült, vannak rejtegetni valói, méghozzá csupa illetlenség, sőt, szinte csak ilyenekkel rendelkezik. Jószerivel az egész ember rejtegetni való – előbb mások, végül, igen rafinált módon még önmaga előtt is. Rejtegetnie kell testének részeit, nem nyúlhat kézzel sem ételhez, sem bizonyos szerveihez; nem fürödhet együtt fiú és lány, férfi és nő; a mezítelenség még családon belül is megbotránkoztató, napvilágnál épp úgy, mint éjjel, a takaró alatt. S ha a rejtegetés nem jár sikerrel, ha meglátják, ha észreveszik, akkor mégis úgy kell tenni, az az egyezség, mintha nem látták volna meg, nem vették volna észre, vagy mintha az a valami nem is létezne. És hogy miként kell helyesen úgy tenni, annak eldöntésében nem csak pökhendi filozófiák, vagy öntelt viselkedési szabályok, hanem véres háborúk is vetélkedtek egymással.

Beteges változások voltak ezek, még ha a jelzett tárgyak – egy villa, egy zsebkendő, egy hálóruha – eseti célszerűségét senki nem is vonja kétségbe. Betegesek, mert néhány száz év alatt az úgytevés rítusa azon kívül, hogy Freud díványáig züllesztette le az embert, ráadásul még tömeges méretű és általános érvényű konfliktust is okozott az élet minden területén. Kellő pátosszal mondva, a mesebeli három tárgy, a villa, a zsebkendő és a hálóruha az emberiség általános depressziójához vezetett. Ennek belátásához elég, ha felütjük például Norbert Elias szociogenetikus és pszichogenetikus (micsoda övön aluli meghatározások!) vizsgálódásainak nyolcszáz oldalas gyűjteményét, a civilizáció folyamatának azonos címet viselő kompendiumát, és mindjárt nem tűnik olyan megbotránkoztatónak, avagy olyan eredetieskedő mozzanatnak, ha itt, e lapokon Don Carlóval beleturháztatunk a velencei csatornákba. Nem a mi agyszüleményünk az, hogy ő végigköpködte az éjszakát – ezt fintorgás nélkül tudomásul kell venni. S ha erre képtelenek vagyunk, jobb ha tüstént elfeledjük őt, és nem kezdünk el úgy tenni, nem kezdünk el behunyt szemmel, ájtatosan imbolyogni valamely művének hallgatása közben.

Ami pedig ama éjszakát illeti...

Először is ott volt ugyebár a tenger, s az attól elválaszthatatlan zene. „Mert mintha épp a zene volna az az őselem, melyből valamikor a város és egész élete, mint egyetlen káprázat kiemelkedett és lángra lobbant. Víz és dallam, tenger és zene: nem állottak-e valamikor együtt minden emberi műveltség bölcsőjénél?” – kérdi a kiváló zenetörténész, Szabolcsi Bence, majd ekképpen folytatja: „S mint az aranykorokban lenni szokott: itt nemcsak a nép hangja száll felfelé, de a művelt osztályoké is lefelé. Nemcsak a gondolásdalból válik szonátatéma, hanem a szonátazenéből is gondolásdal. A hajósoknak, akiknek a számát közel négyezerre teszi a régi velencei statisztika, akikről Voltaire Candide-ja ironikusan és mégis csodálattal állapítja meg, hogy ‘szakadatlanul dalolnak’, mint angol és francia utazóktól halljuk, szabad
bejárásuk van a velencei operaházakba, sőt, ők döntik el egy-egy új dalmű sikerét;
‘s innen van – teszi hozzá egy szemtanú –, hogy itt a nép is szebben énekel mint
másutt.’ Innen van-e vagy sem? Ne kutassuk. De tény, hogy Malamocco asszonyai
úgy dalolnak a tengerparton éjszakánként, mintha az opera színpadán, végtelen
hallgatóság előtt ülnének.”      

Még a Velence inkvizítoraihoz befutó kémjelentések is örökösen zenéről, zenéhez kapcsolódó észrevételekről tesznek említést hosszú évszázadokon át. Azt írja például ügybuzgó iratában egy bizonyos Camillo Pasini: „Engedelmeskedve a kapott megtisztelő parancsnak, alázatosan jelentem, hogy múlt csütörtökön a Teatro dell’ Angélában voltam, és két nőt láttam, aki köpenykével, taberinóval a vállán lépett be oda. Arcukat álarc fedte, még sincs kétségem, hogy Felicita és Teresa voltak, az a két nővér, aki a Szent Márk téren szokott énekelni.” Nota Manus (Medri) aláírással egy korábbi jelentés arról számol be, hogy valami estélyről „Savorguana nemes hölgy két órakor ment haza a leányával. Velük volt a ragyás képű trieszti pap is, aki sokat mutatkozik társaságukban, és igen jól mandolinozik.”

De idézhetjük hosszú évtizedekkel későbbről Goethét is: „Nem kutatom, hogyan alakult a dal – elég, hogy tökéletesen illik a dologtalanul őgyelgő emberhez, aki valamilyen melódiát dúdol maga elé, és a verseket, melyeket fejből tud, erre a dallamra fogja.” Tasso és Ariosto verseire céloz Johann Wolfgang, s miként azt Szabolcsi Bence megjegyzi, Tasso Gerusalemme liberátáját hallgatja majd Byron is, aztán Wagner és Liszt. De nagyon jól tudjuk, hogy már megszületésének pillanatában régi dallamokhoz igazították a hősi eposz sorait.

„Ott ül valamelyik sziget, valamelyik canale partján – folytatja Goethe –, vagy egy csónakban, s átható hangon (a nép főleg a hang erejét becsüli) énekli dalát, hogy a lehető legmesszebbre zengjen. A víz sima tükrén messzire terjed a hang. A távolban meghallja valaki, aki ismeri a melódiát s érti a szövegét, és válaszol rá a következő versszakkal – az első azután megint felel s így egyik énekes mindig a másiknak visszhangja, az ének pedig éjszakákon át tart és szórakoztatja a dalosokat anélkül, hogy kifárasztaná... Oly különösen hangzik ez a távolból zengő ének, mint valami siralom, amelyben nincsen semmi gyász, s mégis hihetetlenül, könnyekig megható. Ezt a hatást előbb a magam hangulatának tulajdonítottam, de öreg kísérőm pontosan mondta hazafelé menet: különös, mennyire elérzékenyíti az embert ez az ének, főleg, ha jól éneklik. Azt is mondta, meg kellene hallgatnom a lidói, főleg a malamoccói és pellestrinai parton lakó asszonyok énekét, akik Tasso verseit ugyancsak erre vagy hasonló dallamokra éneklik. Az a szokásuk, hg férjeik a tengeren halásznak, ők leülnek a partra és este ezeket az énekeket dalolják átható hangon, amíg csak a messzeségből meghalják az övéik hangját, s ebben a formában társalognak velük.”

Úgy látszik – és itt ki kell igazítanunk magunkat –, valamit mégiscsak felidézhetett Tasso az itáliai föld zamatából, abból a bizonyos nemzeti érzületű tájból, ha ilyen szenvedélyes hatásfokkal meg tudta babonázni honfitársait – időben közel s távol egyaránt. Meglehet, még az őt e tárgyban kissé elmarasztaló Arany János is másként vélekedett volna, ha egyszer is gondolába száll, vagy meghallgatja a malamoccói asszonyok énekét.

„A magános lélek énekel így a messzeségben – evez tovább az emlékezés vizén Goethe –, hogy egy rokon lélek valahol meghallja és válaszoljon reá.”

Hallhatta-e ezt az éneket Gesualdo, s tekinthetjük-e őt magános, netalán rokon léleknek? S valóban oly zenés, lármás volt-e minden velencei éj a canalékon és a lagunákon, ahogy azt szerzőink – kémek és költők – egybehangzóan állítják?

Bárki joggal bosszankodhatna, ha most válaszadás címén a velencei útikalauzok és útleírások lehangolóan nagy számát szaporítanánk egy újabbal, így ettől ezennel elállunk. Ahelyett tehát, hogy valami kínosan eredeti változaton törnénk a fejünket, inkább idemásolunk a célnak megfelelőkből néhány olyan epizódot, amelyek segíthetnek felidézni Velencét, még akár Gesualdó Velencéjét is. Íme hát néhány sor egy magános, és feltétlenül rokon lélek tollából:

„Megmutatod az irányt, melyen haladni akarsz, s alig érezhető mozgás adja tudtodra, hogy a víz felszínén siklik tova a járműved. Nagy fájdalom fogja el a lelket. A gondolát, melyet rosszul világít meg a sarkába helyezett kis lámpa, s melyet két ember hajt, kik a jármű végén foglalnak helyet, oly hatást tesz az emberre, mintha koporsó, cethal, fekete hattyú, fantasztikusan csillogó féreg, vagy az Adriai tenger valamelyik régi szirénjének holt teteme volna, mely téged az óceán rónáira visz. Az emléképületek falai még sötétebbé teszik az éjszakát. Az itt-ott látható utcai lámpák csak ellentétül szolgálnak, hogy az általános sötétség annál észrevehetőbb legyen. A hajó nyomának fehérlő villódzása, a gyenge világosság, mely az ablakból kisugárzik, az oldalad mellett elfutó néma gondola mogorva kis lámpája, vagy egy távoli utcának pislogó lámpája világítja csak meg a kövek és rácsozatok e tekervényes tömkelegét, a hidakat, a póznákat, melyekhez a gondolákat kötik, s melyek egy önálló faját képezik a nagy vízi fáknak, de amelyek lomb és levél nélküliek, szomorúak és szárazak. A város kihaltnak látszik.”

Természetesen nem várható, hogy bárki könnyűszerrel rájöjjön, ki lehet a fenti sorok szerzője. Emilio Castelar ő, aki egy hasonló májusi estén, mint aminő Gesualdót is városnézésre csábította, maga is gondolába szállt. Nem 1594-ben, azt nem tehette, de megtette 1864-ben, ami most, 1994-ben felidézve egykori utazásukat, már-már egyre megy.

Emilio Castelar, ki Cadizban született, bámulatosan fogékony volt az egyetemes mondandók iránt, nem véletlenül lett hazája, Spanyolhon legnevesebb szónoka, majd képviselője, külügyminisztere, s végül köztársasági (más, hebehurgya adatok szerint: miniszter-) elnöke. Igaz, közben folyton menekülnie kellett; gyújtó szavú beszédei, s az eszmék, amelyeket képviselt, s amelyekért nem késlekedett felemelni a szavát – úgymint parlamenti demokrácia, a rabszolgaság eltörlése, köztársasági államforma, lelkiismereti és vallásszabadság, jogegyenlőség, és a többi, és a többi... – nemcsak hogy lángra lobbantották az Ibériai félszigetet, de eredendően nem álltak összhangban azoknak a törekvéseivel, akik abban reménykedtek, hogy visszaállíthatják – többek között – az inkvizíciót is régi, autodafés fényében. Mindamellett elmondhatjuk, bármennyit tett az ellen, hogy ne így legyen, Emilio Castelar hosszú ideig mégis azok közé tartozott, akik – korlátozott és formális értelemben, persze, de – ugyanabban a spanyol birodalomban keltek és nyugodtak, mint Don Carlo. Ennek egyszerű oka, hogy bizonyos örökösödési, és más történelmi okok, sokszor merőben formai láncolata miatt de jure Nápoly csak 1860-ban került ki a spanyol fennhatóság alól. Némi – s nem egészen jogtalan – túlzással tehát Castelar az utolsó volt azok közül, akik a közös idő végén, s három évszázaddal később bár, de mégis di Venosa földijének számítottak.

Castelar gyakran kényszerült menekülni, inkognitóban utazni, miként itt felidézett, 1864-es velencei kirándulása alkalmával, s ez a körülmény is rokonítja őt Venosa hercegével. Folytassuk hát Gesualdónak, a legmagasabb társadalmi rangot valaha is betöltő művésznek éjszakai gondolázását a menekülő néptribun s leendő köztársasági elnök – máskülönben egy magános, rokon lélek – elmondása szerint:

„A hidak ívei alatt egyes sétálók mint árnyak tűnnek el. Síri csend uralkodik. Csak a gondolás hangja hallható, ki figyelmezteti társait, nehogy a gondolák összeütközzenek. E hang, melyet mindenfelé ismételnek, éles és csengő, mint a vízimadaraké.

Hellyel-közzel a csatornák felszínén úszik a békanyálas zöld iszap, melyet hullámnak tartasz. Egy palota kapuja megfordul sarkain, néhány személy csendesen száll le a márványlépcsőkön, s helyet foglalnak gondoláikban. Azt hinnéd, egy pantheon lakói ők, kik most koporsóikba szállnak alá nyugodni.

Nemsokára a nagy csatornába jutunk, hol üdébb és szabadabb levegőt szívunk; a csillagok fényénél látni a csíkos oszlopsorokat, az elmerülő párkányokat és talapzatokat, a gótikus díszítményeket, a mór stílű ablakokat és a reneszánsz íveket; de a gondola újra továbbsiklik s elvész a szűk átkelések tömkelegében, az igéző látvány pedig eltűnik a valóságban, mint ahogy a gyönyör futó órái eltűnnek az élet örökös szomorúságában... A gondolások folytatják útjukat és ismétlik kiáltásaikat. Minden lépésre utcaszöglet, minden szögleten híd; a házak hídja és kapui alatt márványlépcsők; ezek utolsó fokozatánál a zöldbe játszó víz; a hidak ívei alatt, szemben a fehér lépcsőkkel, fekete gondolák sötét posztóval letakarva, mely szemfedőhöz hasonlít. Velence életében a gondola a legszükségesebb, a leggyászosabb és a leghallgatagabb tárgy.”

De milyen különös: a rangrejtve utazó Emil Castelar, aki a zenék és idők folytonosságát van hivatva megjeleníteni előttünk abban a labirintusban, melyet naiv egyszerűséggel múltnak szokás nevezni, ez a férfiú tehát még egyetlen dalt sem hallott, egyetlen mandolin húrját nem pengették meg előtte. Pedig már hosszú időt eltöltött hajójában, a vasútállomásnál szállt be a gondolába, s a szállodájába igyekezett, amely az ő bevallása szerint igen messzire esett a ferroviától, és még csak jelét sem adta írásában annak, hogy bármi zene fülébe jutott volna. A gondolások is pusztán az összeütközést elkerülendő rikkantgattak, és egyikük sem citálta sem A megszabadított Jeruzsálem szakaszait, sem pedig valami mást Tassótól, mikre Goethe, vagy később Liszt és Wagner – e két utóbbi ráadásul Castelar kortársai – oly nagy ámulattal hivatkoztak. Hihetünk egyáltalán bármelyiküknek? És végül is, mi lenne maga a múlt? – kérdezhetjük bosszúsan. Handabandázás és képzelgés? Ott és akkor mindenki annyira személyes, hogy később már soha nem juthatunk a nyomára? Aki egyszer az élőktől elköszönt, az végképp kicsúszott a kezünkből, s mintha nem is lett volna? Még egy város egykori, de felettébb általános és közhelyekben megadott képét sem idézhetjük magunk elé felhőtlenül?

Gondjainkat csak fokozza, hogy Emilio Castelar nem az az ember, akinek becsületességében és igazmondásában akár egy percig is kételkedhetünk. (Neves kortársaiban meg kinek-kinek ízlésére van bízva, hogy hisz-e vagy sem.) A nemes beszédű spanyolt szívükbe zárták már korának haladó magyarjai is, emlékezzünk rá, micsoda megindító levelet küldött százhúsz budapesti képviselő, tudós és hírlapíró 1873. júniusában, kevéssel azután – de még nem tudva a becses eseményről –, hogy Castelart köztársasági elnöknek választották. Nem érdektelen a levél néhány sorát idemásolnunk:

„Képviselő úr! Engedje meg nekünk magyaroknak, kik oly élénk figyelemmel s meleg rokonszenvvel kísértük a spanyol nemzet szabadságtörekvéseit, hogy önnek, mint e nemzet jeles képviselőjének, a szabad eszmék ékesen szóló harcosának – az általános szabadság és haladás nevében – innen a messze távolból őszinte köszönetet mondjunk ama kiváló szolgálatokért, melyeket közpályán közvetlenül nemzete s közvetve az összes emberiség legmagasabb érdekeinek tett...”

Súlyos hiba lenne, ha épp ennek az embernek nem hinnénk, ezért még egy bekezdés erejéig adjuk vissza a szót neki, hátha ő, a remek szónok végre feltámaszt minket a hitetlenkedés jeges ájulatából, felébreszt a kételkedés nyomorult álmából, amely lefogja szemhéjunkat, s amelyből képtelenek vagyunk felébredni:

„Az úszó sírok, a mogorva paloták, a félig beomlott magas ablakok és emlékek, a szűk utcák és csatornák tekervényes tömkelege, a magas hidakon átvonuló árnyak, a hullámok által nyaldosott magányos márványkövek, a tenger zaja, mely hasonlít az egymásra hulló könnyekhez, s a gondolások kiáltásai, melyek az ismétlődő jajveszékelésre emlékeztetnek, csak a gyász és pusztulás emlékeit keltik fel bennem. De időközben a nagy csatornába érkezénk, szemben az üdvösség templomával, melybe Szent Márk kis teréről beléptünk. Szélessége e helyen akkora, mint egy tengerszorosé. A víz itt olyan tiszta, mintha a nap világossága temetkezett volna belé. A villódzások, melyeket az evezőlapátok s a hajógerincek idéznek elő, mindenféle a hold sugaraihoz hasonló szalagokat írnak le. Amíg a mi kis csatornánkból e nagy térségre érünk, számos gondola, melyek égő virágfüzérhez hasonlítható velencei lámpákkal vannak kivilágítva, a Rialto felé veszi útját. A gondolákról hangzatos, ünnepi kardal zendül meg fölséges zenekísérettel, melynek akkordjait oly kellemessé teszi és hosszabítja meg a lég és a lagúnák tisztasága. Midőn a titokzatos laguna szellőinek szárnyán fülemhez hozta a zenét, e kellemes összhangzatot: a régi Velencében képzeltem magamat, mely hallotta Leonardo da Vinci esti zenéit, s amely Aretino hangos kacajával nevetett.”

Lám, itt van végre a zene, melyért bebolyongtuk a szűk canalékat és az átjárhatatlan századokat! És semmi kétségünk sem lehet immár, hogy valahol itt, a Rialtónál járhatott a régi éjen a herceg is, s ugyanaz a dallam harsogott a fülébe:

Maria d’Avalos, nagyhírű donna,

fénylő az égen, nem csupán a földön.

Bírt nemes férjet hármat, veszte volt a

harmadik, és most itt nyugszik örökkön.

Száz meg száz bárka tűnt fel, jöttek a Foscari felől, a Ca’d’Oro felől, s nem csak a bortól mámoros gondolások énekelték, hanem valamennyi utas, a pompázatos ruházatú nők, az őket kísérő lovagok és széptevő nemes urak, miközben tőrük ezüst markolatát szorították szenvedélyesen, kivörösödött arccal, harsányan zengték: „bírt nemes férjet hármat...”

„De az éjjeli zene elnémult, a lámpák eltűntek a csatornák kanyarulatain, a laguna mély csendbe merült és a szomszédos templomok tornyaiban fölhangzott a harangszó a purgatóriumban szenvedő lelkekért” – fejezte be könyörületesen aznapi élményeinek számbavételét Emilio Castelar. S vele egyszerre, igaz, egy másik évszázadban, de ugyanazon a helyszínen, az éjszaka ugyanazon tavaszi órájában, legfőképp pedig ugyanattól a daltól felindulva szólalt meg Don Carlo is a gondola mélyén: „Nem hiszem el, hogy meghalt.”