Zátonyok; poggyászában csillagokat cipel; Ájultan; Esőcseppek
Zátonyok
Megkövesedtünk. Oldalunkban dús lakomák
lerágott csontjai. Szánkban megdermedt szócafatok.
Emlékeink homokszemcsék az alvó tengeristen vállán,
mozgó kígyónyelvek a barlangok réseiben.
Falernumi óbor folyik az ösvények letaposott testén.
A hegy oldalába kapaszkodó sziszegő ostorok
a fák.
poggyászában csillagokat cipel
felfordítom és habosán csurog a vére
fehér pihék röpködnek tányéromon
szúnyogok csípnek a szavak farába
s a gondolatok férges almák
nagy robbanással pottyannak a földre
Ájultan
A nap égő szörnyeteg.
Bennem is tüzel.
Ájultan sodrom terhemet,
akár a leforrázott folyómeder,
s magamból parázzsá égett,
apró köveket köpködök.
Dögmadarak gyomrában gyülekeznek
a felhőcafatok.
Esőcseppek
a föld hasadékaiba gyömöszöli
kesztyűjét az éj
a szikla nyakában kígyóból font lánc
ékköve óriási varangy
lelkem tömött felhő
terhét ijedten görgeti a szél
s repedt zsákként heverek az égben