„Salvo mortale”
Tőzsér Árpádnak
Mert egyszer úgyis minden visszatér,
a jövő felől megnyílik a köd,
s az eljövendő mind a múltba ér
a jelenségek zúgói fölött.
A Somos-oldal talpig vérben áll,
kancák dübögnek át a laposon;
patáik nyomát elmossa az ár,
s a pocséták közt máris fagy oson.
A vándor barna ölbe fojtja gyér
üstökét, ámde ősz bajszán a som
parázslik – és ő mégis elalél,
álmában dőre reménység szitál...
Eszmélve bütykös hüvelykére köp,
s a kertek alatt kirobban a nyár.