Szlovák–magyar együttélés – egy biológus szemszögéből

„Az összes európai kultúrát felelősség terheli

a nacionalista expanzionizmus gyilkos ostobaságáért.”

Konrád György, 1984

A magyarok és a szlovákok közép-európai együttélését három szinten kell értelmezni:

a)   Személyes vonatkozások. A probléma a térségben élő összes embert érinti. Mindenkinek el kellene gondolkodnia a kérdés természete és megoldása felett.

b)  Politikai problémakör. Ez vitathatatlanul összeurópai. Sokan megfeledkeznek róla, hogy a Balkán után Magyarország volt a térség második etnikailag legheterogénebb területe. A „nemzetállamokra” való felparcellázással nem tűnt el, csupán kevésbé feltűnővé vált ez a heterogenitás. Ezt a jelenséget lehet pozitívan, az evolúciós versengés és a kulturális sokszínűség forrásaként szemlélni, de kezelhetjük negatívan is – az erőszakos cselekmények feltételezhető okaként. A térség politikai kultúrája, konfliktusmegoldási módszere és általános műveltségi színvonala évszázadokon keresztül nem különbözött a balkániétól. Ezért az elmúlt évszázad kulturális felemelkedése ellenére épp olyan esély van a jóra, mint a rosszra.

c)   Tudományos problémakör. Ebben az esetben a tudománynak is ellensúlyoznia kell az előítéleteket, a hazugságokat és az érzelmi elfogultságokat. Az értelmiségiek elképzeléseinek és a politikusok gyakorlati lépéseinek a tudományos eredményekből kell kiindulniuk.

1. A biológiai szemlélet megalapozottsága

A kérdésnek megvannak a maga történelmi gyökerei, mégis tévedés lenne feltételezni, hogy a probléma megértését kizárólag a történészek elemzése teszi lehetővé. Persze az is igaz, hogy a történelmi események elemzése során csak a történettudomány hivatott a „hogyan?” kérdését megválaszolni. Ami viszont a „miért”-et illeti, annak esetében már figyelembe kell venni a pszichológusok, a szociálpszichológusok és a szociológusok véleményét is. És nem szabad kihagyni a biológusokat sem: a történelem cselekvő alanya, az ember egyben élőlény is, a biológiai fejlődés eredménye. Ezért tekinthetjük jogosnak azt az állítást, hogy a biológiát a humán tudományok alapjának kell tekinteni. A biológiának vannak olyan elemei, amelyek nélkül nem érthetjük meg a társadalmi mozgásokat:

a) Az ember csoportban élő lény. A csoportban való életre természetes kiválasztódás útján vált alkalmassá, csak így vált lehetővé a biológiai örökítő anyagok, a gének összességének túlélése. Az egyént pozitív érzelmi kötődések kapcsolják csoportjának tagjaihoz, s ezek a kötődések teszik lehetővé a csoport együttműködését, hierarchikus felépítésének kialakulását, az alárendeltségi viszonyok, a hatalmi harc, a versengés, a hősiesség, a szolidaritás megjelenését. Az ember kiválasztódásának feltételei között a különféle csoportok antagonisztikus viszonyban álltak egymással, mivel korlátozott forrásokért versengtek. Ez tette az embert territoriális élőlénnyé: a csoport igényt formál egy bizonyos élettérre, és azt megvédelmezi más csoportokkal szemben. Minél erősebb az összetartás egy csoportban, annál mélyebb lesz az idegen csoportok tagjai iránt megnyilvánuló ellenérzés. És ez fordítva is igaz. A kognitív apparátus az ideológia közvetítésével emeli szentséggé az ember közösségi természetét. Biológiai adottságaink közé tartozik az a képesség, hogy hajlandók vagyunk megteremteni és elfogadni a legfurcsább, sőt a legképtelenebb ideológiákat is – az ideológia a leghatékonyabb társadalmi „kötőanyag”. Az ideológia különösen gyermekkorban és serdülőkorban hagy az emberben mélyreható nyomokat.

A természetes kiválasztódás útján az ember olyan csoportokba tömörült, amelyek vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak. A gazdasági és kulturális fejlődés megváltoztatta azoknak a csoportoknak a jellegét, amelyekkel azonosulunk, és ez a jelleg meghatározóvá vált. Klánok, törzsek, szekták, egyházak, szakmai tömörülések, sportegyesületek és klubok – nagyjából efféle formákban működnek az identifikációs csoportok. Az elmúlt két évszázadban jellegzetes s egyben döntő identifikációs csoportokká váltak a nemzetek. A biológiai lényeg azonban megmaradt: a nemzet az eredeti vadászó közösség korszerű alakja. Talán semmi sem bizonyítja jobban a nacionalizmus biológiai természetét, mint az a tény, hogy az agresszív nacionalizmus fordított arányban áll a személyiség intelligenciaszintjével. Bár vannak szuperintelligens pszichopaták is a nacionalisták között, a legtöbbjük mégis teljesen jelentéktelen egyéniség.

b) Az ember biológiai fejlődését a kulturális evolúció egészíti ki. A gének szerepét egyéb átörökítő tényezők veszik át: olyan átörökítő egységek, amelyekből a kulturális és a szociális jelenségek alakulnak ki. Ezeknek saját, a konkrét emberektől jelentős mértékben független dinamikájuk van. Kizárólag a saját fenntartásukkal törődnek, s egy bizonyos cél érdekében az emberekből gyakran szolgálókat, sőt rabszolgákat csinálnak. Különösen virulensek azok a tényezők, amelyekből a nacionalizmus tevődik össze, ezek, egyéb ösztönöket elnyomva képesek még a gondolkodó embereket is elvakult fanatikusokká változtatni.

c) A fejlődés folyamán az emberi megismerés szerve, az agy olyanná alakult, hogy a jelenségek lineáris-determinista magyarázatára kényszerít bennünket. A történelmet logikus, összefüggő eseménysorozatként kezeljük. Pedig a történelem valójában gyakran okozati szempontból összefüggéstelen, véletlenek meghatározta események halmaza, amely telve van bizonytalansággal, s alapjában véve lehetetlenné teszi a jövőbe való kitekintést. A történelem csupán ex post szemlélve tűnik értelmes eseménysorozatnak. Ugyanazokat az eseményeket más-más történészek különböző, sőt egymással szöges ellentétben álló módon dolgozzák fel, mivel az interpretáció során az eseményekhez fűződő érzelmek döntik el a meghatározó tények kiválasztását, így aztán érthető, miért értelmezik másként a különböző azonosságtudatú csoportok ugyanazokat a történelmi eseményeket.

d) A biológiai és kulturális fejlődés folyamán kiválasztódásunk úgy ment végbe, hogy cselekedeteink ösztönző tényezőit illetően bizonyos illúziókat tápláljunk, s így állandó önámításban éljünk. Ennek megvan a maga értelme – így biztosítható a biológiai és kulturális átörökítő tényezők fenntartása és szaporodása. Viselkedésünk valódi ösztönző tényezői többnyire kevésbé fennköltek, mint ahogy azt környezetünknek és magunknak bemagyarázzuk. Önámítás a történelmi igazság megismerése utáni „önzetlen” vágy is. A történelem – az önző érdekek érvényesítéséért folyó megannyi harc összessége, a különböző szükségletekkel bíró egyének és csoportok interakcióinak következménye, ez a nyereséget és veszteséget vakon osztogató szerencsejáték – nem lehet egyéb, mint eredmények tarka összevisszasága, amely az egyik egyén vagy csoport számára győzelmet, a másik számára viszont veszteséget jelent; az egyik sérelemként, a másik igazságszolgáltatásként éli meg ugyanazt a történést. A történelmi igazságért folytatott szenvedélyes közdelem mindig gyanút kelt. Ha ma arra törekszünk, hogy történelmi igazságot követeljünk, akkor nézzük meg, hogy mit szült ez a múltban: gyűlöletet, bosszút, a tehetetlenség vagy a kisebbrendűségi érzés kompenzálását, az alantas ösztönök feléledését és a tömegeknek való behódolást. Ha van a történelemben valami eleve meghatározott, akkor az a sérelmek összefüggő láncolata és e sérelmeknek az igazságosság nevében történő orvoslása újabb sérelmek árán, amelyeket „jogosan” újabb sérelmek követnek.

e) Az élőlények egyes fajai közt kivételes jelenségnek számít, hogy egyazon faj egyedei elpusztítsák egymást – a fejlődés megteremtette ennek gátló mechanizmusát. Az egymással kibékíthetetlen ellentétben álló egyedek vagy csoportok kölcsönösen fenyegetik egymást, birokra kelnek – gyakran csupán rituálisan –, de csak elvétve fordul elő, hogy a küzdőtársukat meg is öljék. Csupán a más fajhoz tartozó élőlényeket ölik meg. Az emberiség története során kiontott rengeteg vér alapján azt hihetnénk, hogy az ember rendkívül agresszív, sőt anomális lény, pedig valójában nincs így.

Az ember nem agresszív, inkább félénk, rettegéssel teli teremtmény. Agresszivitása főként a frusztráltságából ered, leginkább a sarokba szorított patkány magatartásához hasonlít: ha nem lát más kiutat, vakon támad. Az egyéni agresszivitás legfőbb forrása a félelem.

A kollektív agresszivitás más természetű. Az embercsoportok hierarchikus felépítettsége annak köszönhető, hogy a ranglétra alacsonyabb fokán állók engedelmesen alávetik magukat a hierarchia magasabb fokán állóknak. Egy hatalomra vágyó vezér tehát képes engedelmes alattvalóiból agresszív magatartást kiváltani. Ez főleg akkor lehetséges, ha a vezér szolgálatába szegődött értelmiségiek kiagyalják ehhez a megfelelő ideológiát. Az ismeretlentől és a bizonytalanságtól való félelemből képes az ideológia valamiféle áljellegzetességet kovácsolni: a más csoporthoz tartozó egyén, különösen, ha az egy ellenséges tömeg névtelen tagja, már nem számít embertársnak, fajbelinek: minden gátlás nélkül megölhető.

2. Az első személyes digresszió: elmélkedés a szlovák tudományról és történelemről

A szlovák tudománynak, tágabb értelemben a szlovák társadalom szellemi életének siralmas állapotán elmélkedve még 1989-ben, a kommunista rendszer összeomlása előtt hangot adtam annak a véleményemnek, hogy az adott helyzet egyik oka a nemzetről és a nemzeti történelemről vallott, uralkodóvá vált, téves felfogás lehet. Az a bizonyos filozófia, amelyre, kritikai szempontból, még visszatérek. Néhány vitapartnerem ezzel kapcsolatban kioktatott: szerinte tévedtem, az ok egyértelmű és másutt keresendő – a kommunista rendszerben. A kommunizmus azonban már öt éve nem létezik, viszont a szellemi élet állapota nem sokat változott. Véleményem sértette néhány történész és filozófus önérzetét; úgy gondolták, személyemben egy hozzá nem értő avatkozik bele a dolgaikba. Pedig aggályaik alaptalanok voltak. Nevetségesnek tartanám, ha történészi babérokra vágynék. Egyébként sem vontam kétségbe a történészek és a filozófusok megállapításait, semmit sem tettem amatőr módon hozzájuk, sőt épp ellenkezőleg: elemzésem a tudományosan megalapozott filozófiatörténet értékelését sürgette. Rámutattam arra, hogy éppen a félműveltségből és a dilettantizmusból nőtt ki az a tehetetlen, romantizáló kulturális hagyomány, amelyet egy más, realista hagyománynak kell felváltania. Ez a hagyomány is megtalálható ugyan a történelmünkben, de csak szerény hamupipőkeként van jelen.

3. Három nyelvi digresszió

a) A magyar nyelv nem tudja megkülönböztetni a történelmi és a mai Magyarország elnevezését (szlovákul: Uhorsko – Maďarsko), a két fogalomra egyetlen szót használ. (Az angol, francia és német nyelvben ugyan két szó van rá, de azok egymással felcserélhetők, mintha szinonimák lennének.) Ez épp olyan, mintha a szlovák nyelv nem ismerné a „brit” kifejezést, és ezzel a szóval jelölné például a skótokat is.

A szlovák nyelvben igen egyszerű a két fogalom megkülönböztetése: az „Uhorsko” elnevezés azt az 1918-ig létező közép-európai államot jelöli, amelynek egyformán állampolgárai voltak magyarok, németek, lengyelek, horvátok, románok, rutének, szlovákok, szerbek cigányok és zsidók.

Ha nem vezetik be általánosan ezt a teljesen logikus és indokolt megkülönböztetést, akkor ez komoly akadálya lehet a történelem interpretálásának, legfőképpen pedig a szlovák–magyar megbékélésre irányuló törekvésnek.

b) Az angol és a francia nyelvben következetlenül, néha szinonimaként használják a „nemzet” és a „nép” fogalmat. Ráadásul az angol és a francia kultúrában a „nemzet” fogalomnak egészen más jelentése van, mint Közép-Európában. A „nation” szó „nemzet”-ként való fordítása gyakran elhomályosítja a nemzetközi szervezetek és dokumentumok megfelelő magyarázatát és nem egyszer félreértésre ad okot. Helytelenül használjuk az Egyesült Nemzetek Szervezete elnevezést (helyesen „Államok”-at kellene írni), s ugyanígy kifogásolható a Nemzeti Tanács kifejezése is (az Államtanács helyett). Megtörténik, hogy az „állampolgárok jogait” felcserélik a „nemzetek jogaival”. T. W. Wilson elnök elméletének a „nemzetek önrendelkezési jogáról”, amellyel az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as felszámolását indokolták, az angolszász gondolkodásban egészen más az értelmezése, mint a közép-európaiban. Úgy tűnik, éppen ez a fogalomzavar volt az oka annak, miért nem fogalmazták meg pontosan Csehszlovákia megteremtői, hogy vajon a „csehszlovák nemzet” kifejezés politikai vagy nyelvi és etnikai meghatározást rejt-e magában; ezzel a tisztázatlan fogalommal aztán mintegy beprogramozták az állam alapjaiba a belső válságokat, majd az elkerülhetetlen véget.

c) A XIX. században, a „magyar politikai nemzet” fogalom jogszerűségének megerősítéseként a magyar nyelvben bevezették a „nemzetek” és a „nemzetiségek” terminológiai megkülönböztetését. Napjainkban mintegy bumerángként üt vissza ez a megkülönböztetés, megnehezítve a Szlovák Köztársaság magyarul beszélő polgárainak helyzetét. Ennek következtében maradt fenn az „államalkotó nemzet” fogalom, amelyen a változatosság kedvéért most a szlovák anyanyelvűeket értik.

4. A szlovákok és a magyarok közös politikai és kultúrtörténettel rendelkeznek

A magyar és a szlovák történelemmel foglalkozó könyvek laikus olvasóját elsősorban az lepi meg, hogy milyen eltérően értelmezik bennük a feldolgozott anyagot. A magyar történészek számára a történelmi Magyarország története azonos a magyar nemzet és a magyar állam történetével. Szerintük a történelem a magyar törzsek Urál alatti és Volga menti életének leírásával kezdődik, a Kárpát-medencében történt államalapítással folytatódik, és Magyarország újkori történetével végződik, amely a történelmi Magyarország széthullása után három másik állammal együtt formálódott. Ez a történetírás nem szentel figyelmet a „kisebbségi” nemzetiségeknek, csupán egy-egy rövid megjegyzésben emlékezik meg róluk, pedig ezek a nemzetiségek alkották – a II. József uralkodása alatt, 1787-ben végzett első megbízható népszámlálás adatai szerint – a történelmi Magyarország lakosságának többségét.

(A szerző megjegyzése: ezt a jellemzést valószínűleg nehéz lesz magyarra fordítani, mivel a magyar nyelv nem különbözteti meg az „Uhorsko” és „Maďarsko” fogalmat, de alighanem ez lenne a helyzet az angol, francia vagy német nyelvű változat esetében is, minthogy a magyar fordító mindkét esetben a „Hungarian”, „hongrois”, „ungarisch” terminusokat használná.)

(A fordító megjegyzése: a szerző által felvetett problémát igyekeztünk áthidalni a „történelmi Magyarország” és „újkori Magyarország” fogalmak alkalmazásával.)

Ami a szlovák történészeket illeti, szerintük a szlovák történelem egyenlő Szlovákia területének történetével. A szlovák történelem tárgyalása az őskori terület leírásával kezdődik, a kelta és az avar betelepüléssel folytatódik, a szlovákok idejövetelében pedig nem lát semmiféle diszkontinuitást. Ebben a megközelítésben a Nagymorva Birodalom leírása hősi színezetet ölt. (A szlovák tanulók nemrég kapták kézhez azt a segédanyagot, amelyben az áll, hogy a Nagymorva Birodalom körülbelül annyi ideig állt fenn, mint Csehszlovákia.) Az én nemzedékem számára, amelynek a második világháborút követő években alakították ki a történelmi tudatát, a régi Magyarország története egyenlő egy olyan állam történetével, amelyben a szlovákok csupán kényszerűségből éltek: a magyar királyok ugyan a szlovákok felett is uralkodtak, de nem voltak a szlovákok királyai; hozzánk a cseh királyok álltak közelebb, akiknek viselt dolgairól a „csehszlovák” történelem tárgyalása során értesülhettünk. Nem kevés olyan történész akadt – Tiso Szlovák Államában valószínűleg ők képviselték a hivatalos álláspontot – és az ilyenek nem hiányoznak ma sem, akik történetírói munkásságukban annak a véleményüknek adnak hangot, hogy a Nagymorva Birodalom bukása után a magyarok leigázták a szlovákokat, a szlovákok ezer éven át szolgasorban éltek, és csupán a Szlovák Állam megalakulásával állíthatták helyre önálló államiságuknak a Nagymorva Birodalom által képviselt hagyományát.

Legalább két olyan megcáfolhatatlan tényező akad, amely megkérdőjelezi a régi magyar történelemnek mind a magyar, mind a szlovák romantizáló tálalását.

a) A nyelvi tényező. A történelmi Magyarország nyelvi szempontból sosem volt magyar nemzetállam. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás nyelve egészen 1843-ig a latin volt. Nehéz lenne eldönteni, hogy a magyar királyok közül egyáltalán hányan tudtak magyarul; feltételezhető, hogy a szláv származású királyok a köznapi érintkezésben az anyanyelvüket használták, viszont az udvarban a latin volt a hivatalos nyelv.

Ismeretes, hogy a magyar nyelvben sok a szláv eredetű mezőgazdasági kifejezés, de a közigazgatás területén is megfigyelhető ez a jelenség. Nem kerülhetjük el azt a feltételezést, hogy a magyar állam közigazgatásának megszervezésében részt vettek a szlávok is. Nem szabad megfeledkeznünk István király fiához intézett intelméről: „Regnum unius linguae uniusque moris fragile et imbecile es.” (Az egynyelvű és egyszokású ország gyarló és törékeny.).

b) A meghatározó biológiai tényező. A magyar népesség genetikai összetételének közös magyar-német kutatása azzal a következtetéssel zárult, hogy ez a populáció genetikailag alapjában nem különbözik Közép-Európa más országainak népességétől. Sőt a szerzők azt is leszögezik, hogy az eredetileg biológiai rokonságot mutató mongol rassztól a mai magyar népesség genetikailag jelentősen eltávolodott, és genetikai állománya eltér a törökökétől és a finnekétől is. Vagyis kimondható, hogy a közép-európai térségben való ezeréves együttélése során az eredeti avar, germán, magyar és szláv népesség biológiailag szinte teljesen egyöntetűvé vált.

Úgy tűnik, hogy ez a megállapítás kétségessé teszi a magyar történészeknek azt a feltételezését, hogy a Kárpát-medencében a magyar állam születésekor kb. félmillió magyar és csak negyedmillió szláv élt. A mai magyarok és szlávok között fennálló genetikai különbség elhanyagolható, viszont az eredeti, nem indoeurópai rokonaitól lényegesen nagyobb a magyar népesség eltérése, ami egyértelműen a „szláv” gének túlsúlyára utal.

A központi hatalom gyengesége, a feudális széttagoltság, a városiasodás alacsony színvonala, a nagy metropolis hiánya, a déli területek török megszállása és a vallási háborúk következtében Magyarország évszázadokon át három, aránylag önálló egységből állt. Ez az állapot is szükségessé tette, hogy egy holt nyelv, a latin váljék a kölcsönös megértés eszközévé. A felsorolt tényezők következtében tehát egyetlen beszélt nyelv sem vált uralkodóvá, és egyik sem halt ki. Mindez azonban nem akadályozta a gének keveredését, és egy közös génalap kialakulását: biológiai szempontból valamennyien azonosak vagyunk, mindössze azzal büszkélkedhetünk, hogy ez a génalap rendkívül sokszínű, gazdag. (A genetikai kutatás igazolta a homozigóta-index alacsony szintjét.) Kicsiny közösségekbe zárt, a külföldi kulturális hatásoktól erősen függő népességünk a XIX. század elejéig csupán kis, helyi kultúrákat hozott létre. Semmi csoda nem történt: a világkultúrához nem sokkal járultunk hozzá. Ma azonban, felülemelkedve a lényegtelen dolgokon, a közös génalappal egybehangzóan bátran nevezhetjük ezt a sokszínű kulturális alapot közös kulturális örökségnek, a hajdani Magyarországon élő népek közös kultúrájának. A nyelvi különbségnek nem szabad elfednie ezt a biológiai és kulturális identitást.

5. A XIX. század súlyos terhe

Mondjuk ki becsületesen: II. József császár nem a Monarchia teljes elnémetesítését tartotta szem előtt, amikor a latin nyelvet a német nyelv hivatalossá tételével akarta felváltani. A felvilágosodás eszméin fellelkesülve meg akarta teremteni az Ész Birodalmát – és vajon a felvilágosodás híveinek értelmezésében lehetett-e más egy eszményi állam, mint központosított, áttekinthető és egységes? Ráadásul megérdemli a csodálatot az az uralkodó, akit még azok után is inspiráltak a francia forradalom eszméi, hogy húga éppen ezen eszmék következtében került a guillotine alá. A magyar nemesség eleinte nem nyelvi okokból szegül szembe a császári törekvéseknek, hanem azért, mert a központosított állam fenyegette a hatalmát. A „Natio Hungarica”, azaz a kizárólag a nemességet magába foglaló magyar nemzet, amelynek „anyanyelve” a latin volt (értelmetlen azt vizsgálgatni, hogy otthon, a kastélyában vagy a jobbágyaival milyen nyelven beszélt ez a nemesség, feltehetően magyarul, de ez itt most nem lényeges), egységesen lépett fel Magyarország védelmében. A magyarok első ösztönös nemzeti megmozdulása tehát inkább politikai színezetű volt, a németellenességből fakadt, és nem a magyar nyelv megóvását célozta.

Ezt azonban már ismerjük: a magát fenyegetve érző társadalmi csoportnak valamilyen ideológiára van szüksége ahhoz, hogy erősödjék az összetartása, a védekezőképessége, és fokozódjék a támadó kedve az idegen csoportokkal szemben, továbbá, hogy ez a csoportérdek valamiféle „metafizikai” áldásban részesüljön. A magyar nemzet ideológiája a nacionalizmus lett. Annak érdekében, hogy ez megtörténhessen, a magyar rendi társadalom középkori koncepcióját fel kellett hogy váltsa a politikai értelemben vett magyar nemzet koncepciója, s a latin nyelv helyett a magyart kellett bevezetni a hivatalokban, az igazságszolgáltatásban és az oktatásban. (Talán valahol itt következik be az a bizonyos „freudi” emlékezetkiesés, amely a magyar nyelvben lehetetlenné teszi a történelmi és a mai Magyarország fogalmi megkülönböztetését.)

És legyünk ismét őszinték: a magyar politikai nemzet eszméjének hirdetői csupán azt a célt tartják szem előtt, amit a francia forradalom ideológusai, csupán azt szeretnék megvalósítva látni, amit akkoriban Európa legnagyobb szellemei: a l’État-Nation – azaz a nemzetállam eszméjét. Csakhogy ami Franciaországnak sikerült – hiszen ott már jóval a forradalom előtt, évszázadokon át a francia volt a nemesség és a királyi udvar nyelve, a nemzethez tartozást pedig az a nyelv határozta meg, amelyen a király beszélt –, az nem sikerülhet a megannyi etnikum és eszme közép-európai katlanában. Alig néhány évtized leforgása alatt eltűnik a picardiai, breton és provanszál nyelv, és még ma sem jutna senkinek sem az eszébe, hogy például Elzászban, Bretagne-ban vagy Korzika szigetén akár csak az általános iskolákban is más nyelven oktassanak, mint franciául. Magyarországon akkoriban nemcsak az az álvallásos őrület hiányzott, amely Franciaországon végigsöpört, amely nem tűrte meg még a kételkedést sem, és minden ellenállást forradalmi erőszakkal tört le, hanem hiányzott a jelentős kultúrtörténet is, vagy az olyan szellemóriások alkotó jelenléte, mint Villon, Rabelais, Montaigne, Descartes, Voltaire. Az ilyen szellemek képesek lettek volna magukhoz vonzani más etnikumokat és nyelveket is, akár a lámpa fénye a lepkét, amely aztán meg is ég a lángban.

A magyar nacionalizmusnak azonban mégiscsak sikerült valami lényegeset elérnie: azáltal, hogy valamivel korábban jelentkezett, mint más magyarországi etnikumok nacionalizmusa, az alakulófélben levő modern – nyelvi és kulturális értelemben vett – magyar nemzet az Árpád fejedelem és István király által alapított állam kizárólagos örökösének kiáltotta ki magát, ami a többi magyarországi etnikumot ellenzéki pozícióba kényszerítette. (A továbbiakban csak a szlovákok későbbi sorsával fogunk foglalkozni, de helyzetük alakulása más, főként magyarországi szláv etnikumok fejlődésére is jellemző.) A formálódó szlovák nemzet ideológusai belementek a rájuk kényszerített játékba: lemondtak a magyarországi történelemről, és megfogalmazták az ezeréves magyar elnyomás, valamint az ezt az elnyomást elviselő leigázott szlovákok mítoszát. A magyar államiság effajta értelmezése lehetetlenné tette, hogy ennek az addig „natio hungaricához” – mai megfogalmazásban „államalkotó nemzethez” – tartozó csoportnak egyetlen tagja is csatlakozzon azokhoz, akik ilyen negatív módon határozták meg a magyar államiságot. A szlovákok egyszeriben elveszítették egész nemességüket (amelynek száma, B. Varsík szlovák történész szerint, nem is volt olyan csekély).

A szlovákok védekező magatartásának kialakulásában J. G. Herder filozófiája is közrejátszott. Hangsúlyozzuk: nem szláv, hanem német filozófus alapozta meg a pánszlávizmus utópisztikus vízióját. E látomás szerint a szlávokra fényes, vezető szerep vár Európában, de ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a szláv nyelven beszélő nemzeteknek előbb kulturálisan, majd politikailag is egyesülniük kell. A pánszlávizmus – Kollár-, Štúr- és Vajanský-féle változatában – a szlovákság végzetévé vált.

A pánszlávizmus eszméje kétségessé tette azt a tényt, hogy a szlovákok egyértelműen a nyugati civilizációhoz tartoznak. Kidomborította a metódi-wichingi dilemmát: az ingadozást a vallásosság bizánci és római értelmezése között, megkérdőjelezte a jog, a hatalom, az engedelmesség és az egyéni élet értékeinek értelmezését. Elbizonytalanította a szlovákok magyarországi identitástudatát, és megkönnyítette annak a kardinális hibának az elkövetését, hogy lemondtak a magyar történelemben való részesedésről. A pánszlávizmus akadályozta a szlovák reálpolitika kialakulását és a politikai érettség elérését. Az 1848-as esztendő a magyarok számára a politikai nagykorúság elérésének éve, ugyanakkor a szlovákok számára az infantilizmus esztendeje. A pánszlávizmus nyomai máig is akadályozzák a szlovák politikai realizmus kialakulását – hiszen képesek eszmei síkon összekötni még két olyan ellentétes nézetet valló politikust is, amilyen Vladimír Mečiar és Ján Čarnogurský.

Mindenekelőtt a pánszlávizmus indította el a szlovák–magyar feszültség egyre fokozódó, pokoli folyamatát, az lazította meg a pozitív előjelű összekötő kapcsokat – a szlovákok szláv orientációja a magyarokban félelmet keltett, és felébresztette bennük azt a törekvést, hogy a szlovákokat minél jobban meggyengítsék. Ez viszont a szlovákokban ébresztett messianisztikus hitet vélt megmentőjük – Oroszország iránt. Az orosz intervenció, amitől a magyarok rettegtek (s ami valóban bekövetkezett, csak egészen más céllal, mint ahogy azt a szlovákok remélték), az Európában magát egyedül érző, rokontalan nemzetben olyan páni félelmet keltett, hogy szükségesnek vélte a Magyarországon élő valamennyi szláv nemzetnek mint tartós veszélyforrásnak a gyors és teljes felszámolását. Bizonyára nagyon leegyszerűsítem az eseményeket – de hát nem lehet a XIX. század történetét tíz sorban összefoglalni. Az azonban kétségtelen, hogy a mindkét oldalon fokozódó hisztéria még elméletileg is lehetetlenné tette egy olyan lojális hungaroszlavizmus kialakulását, mint amilyen František Palacký ausztroszlávizmusa volt. Kár, hogy nem akadt a szlovákok között egy olyan intelligens és ironikus szemléletű megfigyelő, mint amilyen Csehországban Karel Havlíček volt: neki elegendő volt egyetlen látogatás is Oroszországban ahhoz, hogy végképp kiábránduljon a pánszlávizmusból, és hogy fokozatosan a legtöbb cseh számára is ellenszenvessé tegye ezt az eszmét.

Ismerjük az egyenlőtlen küzdelem eredményét: bár a hivatalos népszámlálási adatok szerint a XIX. század közepén 1 759 000 szlovák élt a Monarchiában, fél évszázaddal később egész Felső-Magyarországon csak 2750 iskolázott ember vallotta magát szlovák nemzetiségűnek – de közéjük számították az 1423 bábaasszonyt is. Ennek az egyenlőtlen küzdelemnek azonban egyéb következménye is volt: Magyarország széthullása és a szlovákok besorolása a Csehszlovák Köztársaságba.

Legyünk harmadszor is igazságosak. A szlovák értelmiség gyakorlatilag teljes felszámolása a XIX. század küszöbén nem írható csak a magyarosítás számlájára. Tény, hogy ekkoriban Magyarország egyetlen középiskolájában sem folyt szlovák nyelvű oktatás. Viszont az is igaz, hogy az értelmiség más országokban sem mindig az anyanyelvén szerezte meg a műveltségét, mégsem veszítette el a nemzeti identitását. Az agónia másik fontos kiváltó oka – értelmiség, idegrendszer nélkül minden etnikum halálra van ítélve – a tehetetlen nemzetvédő ideológia volt. Ez az ideológia idézte elő azt a helyzetet, hogy a műveltebb rétegek önként kiváltak abból a közösségből – mint ahogy kivált a nemesség és fokozatosan a polgárság is –, amely megtagadta azt, aminek létrehozásában maga is részt vett, s emiatt kisebbrendűségi érzés fogta el, beteges álmodozás és utópiák rabja lett, tehetetlenségében passzívan másokra támaszkodott, és romantikus világfájdalmában hiábavalóan kereste, az önbizalom forrását.

A puszta túlélés vágya, amelynek egyetlen értelme a fennmaradás, gátolja az alkotókészség kibontakozását mind a biológiai fejlődésben, mind az emberi történelemben. A szlovákok történetében süket csönd és semmittevés jellemezte a XIX. század második felét és a XX. század első két évtizedét. Ebben az időszakban a magyarok és a csehek létrehozták nemzeti kultúrájuk központjait. A szlovák történelemből kimaradt a pozitivizmus és a realizmus leckéje, amelyen akkoriban a cseh nemzet átesett. Ezt pedig nem lehet kikerülni: Szlovákiának ezt most, száz esztendővel később, önállóan kell megélnie.

6. A magyar remények tündöklése és bukása

a) W. H. Calvin amerikai antropológus egyik könyvében leír egy történetet, amelynek félévszázaddal ezelőtti szereplői E. Fermi és Szilárd Leó fizikusok voltak. Ebéd közben Fermi félig tréfásan bizonygatta, hogy a világűrben nem élhetnek olyan értelmes lények, mint a Földön: „Ha léteznének ilyenek, már rég meglátogattak volna bennünket.” Mire Szilárd Leó: „Pedig lehetséges, hogy köztünk vannak. Mi magyaroknak nevezzük őket.” (Angol eredetiben ez így hangzik: „But we call them Hungarians.”)

Szilárd Leó egyike volt azoknak a fizikusoknak és matematikusoknak, akiket Magyarország adott a világnak. Igaz, nem kapta meg a fizikai Nobel-díjat, pedig megérdemelte volna, mint ahogy érdemei ellenére nem részesítették ebben a megtiszteltetésben Neumann Jánost és Selye Jánost sem. Viszont kilenc Magyarországon született természettudós megkapta a Nobel-díjat (az utolsó kettő 1994-ben!). A világ egyetlen más kis országa sem dicsekedhet ilyen eredménnyel.

Csakhogy: a díjazottak közül csupán egyetlen, Szent-Györgyi Albert részesült magyar állampolgárként Nobel-díjban. A többiek más országokban éltek és tevékenykedtek. Mindannyian annak a rendkívül termékeny közép-európai kultúrának a képviselői voltak, amelynek kialakulásában és létezésében jelentős szerepet játszott a bécsi és budapesti zsidó közösség. 1910-ben Magyarország tizennyolc millió lakosa közül kilencszázezer volt a zsidó. Sőt a legkiválóbb természettudósok ugyanannak a budapesti gimnáziumnak a növendékei voltak.

Nem szabad megfeledkeznünk a kiválóságnak erről a forrásáról. Főként azért nem, hogy nyilvánvaló legyen számunkra a jelenség kivételes, átmeneti és törékeny volta. Olyan figyelmeztetés ez, amely túlnő Magyarország határain: óvjuk mindannyian a közép-európai kulturális örökséget, folytassuk és fejlesszük tovább – és ne feledkezzünk meg arról, hogy ez az örökség abból a páratlan etnikai és kulturális sokszínűségből ered, amely századunk első két évtizedében mindkét osztrák-magyar metropolist jellemezte.

b) A magyar történelemben – mind hazai, mind külföldi vonatkozásban – közhelynek számít az a megállapítás, miszerint a trianoni békeszerződés következtében Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Arra a nyelvi csapdára, amelyet ez a megállapítás tartalmaz, már felhívtam a figyelmet. (A szerző nyilván a történelmi és a mai Magyarország megkülönböztetésének hiányára gondol – a ford. megj.) Ebből ered a minden magyarok újraegyesítéséről és Nagy-Magyarország „helyreállításáról” szóló utópisztikus álmodozás.

Terméketlenek azok a viták, amelyeknek tárgya az, hogy a régi Magyarország felbomlása után hány magyar maradt Csehszlovákia és hány szlovák Magyarország területén: megbízható adatokkal erről már senki sem szolgálhat. Az 1910-ben lezajlott népszámlálás objektív számadatai nem a valós képet mutatják: a legerőszakosabb magyarosítás évében Magyarország nem magyar lakosainak már annyira meggyengült a nemzeti öntudata, hogy közülük sokan magyarnak vallották magukat. Azok a magyarok, akik Csehszlovákiában maradva, annak 70 éves fennállása alatt képesek voltak megőrizni nemzeti identitásukat, nyelvi és kulturális szempontból feltehetőleg csak igen csekély mértékben asszimilálódtak. Másrészt az is biztos, hogy Szlovákia déli területe, amely Magyarország felbomlása idején etnikailag egységes volt – összefüggő területen élt ott a magyar ajkú lakosság – nemzetiségileg vegyes területté vált. Ez a változás nem erőszakos módon, hanem természetes gazdasági, demográfiai és szociális folyamatok eredményeként következett be. E terület újrahomogenizálása, aminek egy esetleges autonómia vagy az elszakadás lenne a feltétele, csak egyetlen módon valósulhatna meg: erőszakkal, etnikai tisztogatással.

Aki ezt nem veszi tudomásul, az olyan illúziókban ringatja magát, amelyekből a balkáni tragédiához hasonló újabb európai háborús tűzfészek alakulhatna ki.

7. A második személyes digresszió: kilenc hónap a politikában

A kommunista rendszer 1989-es összeomlása után a Szlovák Köztársaság oktatási minisztere lettem. Egyenesen a biokémiai laboratóriumból kerültem fontos politikai beosztásba. Csakhamar napirendre került a magyar iskolák kérdése. A magyar elit igen gyorsan megalakította a maga politikai szervezeteit, így jött létre a Magyar Pedagógusok Szövetsége is, és e szervezetek összeállították konkrét politikai programjukat.

A szlovák oldalon egészen más volt a helyzet. A nevét később megváltoztató kommunista párt és a vele kollaboráló pszeudopártok még hosszú ideig uralták a politikai színteret. A Kereszténydemokrata Mozgalom eleinte azzal áltatta magát, hogy a szlovákok „romlatlan”, mélyen vallásos emberek maradtak, akik többségükben készségesen elfogadják az autoritatív „isteni állam” létezését, amely megóvja őket a Nyugat hanyatló fogyasztói társadalmától, és biztosítja számukra az istentagadó csehektől való elszigetelődést. A legfontosabb kommunistaellenes erő, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NyEE) „agytrösztjét” – kevés kivételtől eltekintve – egy maroknyi, lelkesedés fűtötte értelmiségi alkotta, akik nagyszerű nyilatkozatokat fogalmaztak meg a polgári társadalom létrehozásáról, a politikai erkölcs szükségességéről, a Szlovákia előtt álló lehetőségekről és természetesen a szlovák–magyar együttműködés új szakaszáról is, miközben elutasították a gyakorlati politikában való részvételt, abban a hitben, hogy a háttérből, eszmeileg fogják irányítani a törvényhozásban és a végrehajtó hatalomban tevékenykedő politikusokat. Ez az elit még két évvel a forradalom után sem akarta a NyEE-t szabályos politikai párttá átalakítani, és az elitnek ez a része négy esztendővel a forradalom után is visszautasította a pártpolitikában való részvétel kevésbé magasztos feladatát. A gyakorlati politikától távol, főként pedig abban az illúzióban ringatózva, hogy majdcsak „megjön az eszük” azoknak a kommunistáknak, akiket 1968 után kizártak a pártból, noha ezek a káderek többnyire kommunista beállítottságú személyiségek maradtak, ez az elit nem érhetett el sikert.

Mindezt nem szemrehányásképpen írom le (ha igen, akkor csak magamat bírálom: még akkor is, ha csak a gyakorlati politikában való részvételem akadályozott meg benne, hogy tapasztalataimat, bár gyorsan tanultam, meggyőző módon másoknak átadjam), az iróniát pedig végképp igyekszem kerülni. Ismétlen, logikai szükségszerűségként mutatkozott meg a szlovák társadalom politikai éretlensége. Meg kell látni a párhuzamot az 1989–90-es és az 1848–49-es évek között. Abban a bizonyos negyvennyolcas esztendőben a szlovák elit képtelen volt rá, hogy pragmatikus politikai programot dolgozzon ki, és annak megvalósítása érdekében politikai pártokat szervezzen. Ehelyett átadta magát a romantikus ábrándozásnak, s közben olyan politikai hibákat követett el, amelyekért utódainak több nemzedéken át drága árat kellett fizetnie. Ezzel ellentétben a magyar társadalom 1848-ban legális politikai pártokba tömörülve fejtette ki politikai tevékenységét.

A NyEE együttműködő partnere a Független Magyar Kezdeményezés volt, amely rövid idő alatt kidolgozta radikális politikai programját. Ez a program célul tűzte ki a magyar lakosság politikai autonómiáját, valamint a modern állam három hatalmi tényezőjének kivonását a központi irányítás alól: követelte, hogy a parlamentben a magyar képviselők önálló frakciót alakíthassanak, minden egyes minisztériumban nevezzenek ki a magyarok érdekeit képviselő miniszterhelyettest, és tervbe vették az önálló igazságszolgáltatás megszervezését is. Természetesen felmerült a teljes kulturális és oktatási önigazgatás követelménye is. Az oktatásügyi autonómia részét képezte volna egy Komáromban létesítendő önálló magyar egyetem.

Forradalmi helyzetben legitimnek tekinthető egy ilyen radikális program. Az azonban nem írható a forradalmi helyzet számlájára, inkább az akkori szlovák politika éretlenségét bizonyítja, hogy ez a program nemcsak hogy nem vált nyilvános vita tárgyává, hanem még a NyEE és az FMK képviselői közötti politikai egyeztetés sem történt meg. Az általános nyilatkozatokon kívül a NyEE-nek nem volt magyar programja. Arra irányuló törekvésem, hogy nyílt konfrontáció során egyeztessük a programokat, mindkét oldalon bizalmatlanságot keltett, az ötletszerűen megszervezett vita pedig kudarccal végződött.

Az, ami az elméleti forradalmárok körében csupán hellyel-közzel keltett ellenérzést, egészen más formát öltött a politikai gyakorlatban. A magyar fél állásfoglalásának radikalizálódásával, a szélsőséges követelések hangoztatásával párhuzamosan a szlovák fél részéről is megjelentek a radikális reakciók. A magyarok ragaszkodtak nyolc olyan dél-szlovákiai gimnázium szétválasztásához, amelyben magyar és szlovák osztályok is voltak (ezek mellett tizenegy önálló magyar gimnázium működött), s ez megosztotta a magyar és a szlovák pedagógusokat. Egyes magyar pedagógusoknak az a követelése, hogy a magyar iskolákban teljesen szüntessék meg a szlovák nyelv oktatását, a szlovák szélsőségeseket a magyar iskolák számának csökkentésére irányuló felhívások megfogalmazására ösztönözte. Az önálló magyar egyetem felállításának követelése ellentétben állt azzal a törekvéssel, hogy először a már működő felsőoktatási intézményeket konszolidáljuk, és jogalapot adott mások azon követelésének, hogy nyissanak katolikus egyetemet és a kisebb városokban is nyíljanak felsőoktatási intézmények. Ezenkívül a magyar egyetem kérdése felszította a magyarellenes demagógiát, amely rámutatott a szlovák iskolák sorsára a magyarosítás idején.

Ebben a helyzetben csak egyet tehettem: igyekeztem csillapítani a kedélyeket, és valamiféle kompromisszumot találni. Hálátlan feladat ez egy politikus számára, aki két egymással szöges ellentétben álló követelés kereszttüzébe került! Csak az győzött meg róla, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindkét oldalról egyformán kaptam a pofonokat. Az oktatásügyi minisztériumban létrehoztuk a vegyes nemzetiségű területeken működő iskolák osztályát, amelynek a szlovák és a magyar iskolákról való összehangolt és egyenlő mértékű gondoskodás lett volna a feladata, szakértői csoportot alakítottunk ezen iskolák problémáinak feltárására – a Magyar Pedagógusok Szövetsége azonban úgy döntött, hogy bojkottálja mindkét intézményt. Hogy az oktatás valóban egyenrangú legyen, tanácskozásokat folytattam annak lehetőségéről, hogy a nemzetiségileg vegyes területeken a szlovák iskolákban is oktassák a magyar nyelvet. Ettől az intézkedéstől azonban, a szlovák nacionalisták reakciójától tartva, még a mérsékeltebb magyarok is óvtak.

A fent vázolt fejlődésbe sajnálatos módon avatkozott be a Magyar Köztársaság televíziójának szerkesztője, Sugár András, aki interjút készített velem a magyar iskolák helyzetéről, a hosszú beszélgetést azonban célzatosan megvágta és lerövidítette. A Magyarországon és Dél-Szlovákiában is nagy nézettségnek örvendő népszerű műsorban, a Panorámában hangzott el ez az interjú, amely végül is szlovák nacionalistaként, sőt ostoba fajankóként mutatott be. Ugyanezen műsor keretében a szlovákiai magyarok szélsőséges nacionalista szárnyának képviselője, Duray Miklós olyan miniszternek nevezett, aki bezáratja a magyar iskolákat. (Ez éppen azokban a napokban történt, amikor a kormányban keresztülvittem a nyitrai pedagóigiai karon tanuló magyar főiskolások számának megkétszerezését, hogy így 500-550 fiatal készülhessen föl a magyar iskolákban végzendő pedagógusi munkára, és egyúttal sikerült biztosítanom e képzés anyagi fedezetét is.) Röviddel ezelőtt levélváltás történt köztem és a Magyar Köztársaság kultuszminisztere, Glatz Ferenc között. A levelek témája érintette kapcsolataink elmélyítését, és foglalkozott azzal is, miként lehetne a nemzeteink közötti baráti együttműködésben az iskolák segítségével új korszakot nyitni. A levelek azzal a céllal íródtak, hogy mindkét ország sajtója közzéteszi őket. Glatz Ferenc levele meg is jelent a szlovákiai sajtóban, ám az én levelemmel ugyanez Magyarországon mind ez ideig nem történt meg. Így aztán Sugár és Duray úrnak köszönhetően magyarországi barátaim elborzadhattak, mekkorát változott egész életemben vallott meggyőződésem.

Ma már túl vagyunk ezen a korszakon. Az egykori Független Magyar Kezdeményezés értelmiségi tagjai tapasztalt politikusok lettek, és feltételezem, hogy akkori naivan radikális programjukat manapság ugyanúgy szemlélik, ahogy én – elnéző mosollyal. Örömmel állapíthatom meg, valamennyi akkori véleménycserénk korrekt volt, kapcsolatunk sem akkor, sem ma nem állt messze a barátságtól. Nagyrészt az ő politikai bölcsességükön is múlik, milyen irányban fognak fejlődni a szlovák–magyar kapcsolatok.

Ezzel szemben egyetlen szlovák politikai pártnak sincs átgondolt magyar programja. Egész politikájuk abból áll, hogy a magyar fél lépéseire utólag reagálnak. A szlovákok vállát továbbra is nyomja a XX. század elejének sztereotípiája: a valós helyzeten és az eljövendő európai fejlődésen alapuló világos, pozitív program megfogalmazása helyett védekező álláspontra helyezkednek.

8. A szlovák remények (tündöklés nélküli) nyomorúsága

A „nemzet” történelmileg behatárolt, a különböző kultúrákban különbözőképpen, elmosódottan értelmezett fogalom. A mi közép-európai felfogásunkhoz, véleményem szerint, E. Renan értelmezése áll a legközelebb. Szerinte a nemzet egy nagy szellemi család, amely valamiféle egységes, közös tudattal bír; ez a tudat pedig a múlt átfogó, közös értelmezésén, a közösség szenvedéseihez, áldozataihoz, hősi tetteihez, győzelmeihez való érzelmi kötődésen, a közös elődök kultuszán alapszik. A közös nemzettudat nemcsak a múlt felé irányul, hanem a jelent és a jövőt is tekintetbe veszi, magában foglalja az együttélés óhaját és azt a törekvést, hogy a nemzet tagjai továbbra is közösen hajtsanak végre nagy tetteket. A független egyén akaratán múlik, hogy melyik nemzethez kíván tartozni, ezt a hovatartozást nem a származása, a faja vagy az anyanyelve dönti el. Mindehhez hozzátehetnénk: az a népcsoport, amelyből hiányzik ez a tudatos szellemi egység, nem nemzet, hanem etnikum.

Vajon megfelel-e a szlovákság Renan nemzetkritériumának? A közeli és távolabbi múlt válságos helyzeteiben számos művelt szlovák tette fel magának a kérdést: egyáltalán nemzetnek nevezhető-e a szlovák? A szlovákság körében mindmáig nincs egységes, minden kétséget kizáró felfogás a múlt olyan meghatározó kérdéseiről, amilyenek a következők: a Nagymorva Birodalom jelentősége, a magyar múlt öröksége, a Štúr-nemzedék szerepe, a Csehszlovák Köztársaság léte. A szlovákság bizonyos része szerette volna nemzeti hőssé avatni azt a szlovák politikust, akit a fasizmus leverése után háborús bűnösként végeztek ki. Az 1944-es antifasiszta felkelés volt az egyetlen olyan esemény (ezt is túlzó pátosszal nevezték el szlovák nemzeti felkelésnek), amikor a szlovákok önállóan és önként léptek az európai történelem színpadára – de ideológusaink egy része ezt sem tartja megbecsülésre és büszkeségre méltó dolognak, hanem csupán gyászos és szégyenteljes eseménynek. Néhány történészünk eleve visszautasítja azt az elképzelést, miszerint a közös szlovák–magyar örökség a magyar és a szlovák nép közeledésének alapját képezhetné, és álláspontjukat azzal indokolják, hogy a magyarok a XIX. században nem tekintették partnernek a szlovákokat, sőt még a szlovák nép önálló létét is megkérdőjelezték.

Engem nem is annyira a számos nézetkülönbség, mint inkább azok szenvedélyes és ugyanakkor ingatag tálalása nyugtalanít. Azok, akik néhány éve még az internacionalizmus megszállott harcosai voltak, ma megszállott nacionalisták. Az egykori meggyőződéses ateisták napjainkban vallásosságukkal tüntetnek, sőt hitüket másokra is megpróbálják ráerőszakolni. S mindez nemcsak a politikusokra érvényes, hanem a magukat egészen a közelmúltig a „nemzet lelkiismeretének” nevező irodalmárokra is. A legjobban mégis az nyugtalanít, hogy sem akkor, sem most nincs szó színlelésről, a sok köpönyegforgatás teljesen őszinte. Ez is csak azt támasztja alá, hogy ebből a társadalomból mindmáig hiányzik a – megmásíthatatlan és minden kétséget kizáró, a családi környezet és az iskola által rögzített – kollektív értékek kategorikus imperatívusza.

Véleményem szerint három empirikus kutatás megbízható következtetései szolgáltatják a helyzet megértésének kulcsát:

– Az antropológusok és a genetikusok megállapították, hogy egészen a második világháború kitöréséig Szlovákia egyes területei erősen el voltak szigetelve egymástól. Az elszigeteltség egészen az egyes községek szintjéig hatolt: a házastársak – ritka kivételtől eltekintve – ugyanabból a faluból származtak, sőt gyakran rokonságban is álltak egymással. A települések és a régiók ilyen fokú elszigeteltsége Európában egyedülállónak számít.

– A biológiai elszigeteltséggel együtt járt a kulturális elszigeteltség is, amelyről a néprajzosok számoltak be. Szlovákia egyes régióinak lakossága gondolkodásmódjában, munkaszeretetében, vállalkozó kedvében, a tulajdonhoz való viszonyulásában, vallásosságában, tekintélytiszteletében, a családi élet megszervezésében és a rokoni kapcsolatok jelentőségének és szerepének megítélésében még ma is sokban eltér egymástól. Nem csodálnám, ha az összehasonlító tanulmányok bebizonyítanák: az életmódok és az értékek sokaságát és sokszínűségét tekintve Szlovákia ugyancsak egyedülállónak számít Európában.

– Az egyik szlovák régió, Liptó nyelvjárásainak kutatása bebizonyította, hogy a nyelvjárások határai még hatvan évvel ezelőtt is azonosak voltak az egykori uradalmak határaival. Vagyis elmondhatjuk, hogy az a feudális rend, amelynek nyomai Szlovákiában még a XX. század elején is fellelhetők voltak, jelentősen hozzájárult a községek és a kisebb régiók nagyfokú elszigetelődéséhez.

A XX. század közepétől az iparosításnak és a városiasodásnak köszönhetően lassan kezdett megszűnni ez az elszigeteltség. A modernizációs folyamat felgyorsulásával óhatatlanul együtt járt a különböző csoportokban érvényes eltérő értékek véletlenszerű keveredése, majd az új értékekkel való ütközése, és ez elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy a hagyományos közösségek értékrendje először megingott, majd szétzilálódott. A szlovák társadalom, amely még mindig inkább etnikumnak, mint nemzetnek nevezhető, még ma is ennek a homályos, bizonytalan értékrendnek az állapotában leledzik. Az emberek inkább érzik magukat liptóinak, kiszuceinak, felső-garaminak vagy erdőhátinak, mint szlováknak. A szlovák azonosságtudatot elsősorban még mindig az idegenek – csehek, magyarok – részéről fenyegető veszély érzete ébreszti fel bennük. A kommunizmus bukását követően éppen ezt használták ki a becsvágyó politikusok, amikor felelőtlenül „játszani kezdtek a tűzzel”. E politikusok egyike aztán, saját legnagyobb ámulatára, felbomlasztotta a fennálló csehszlovák államot.

Csakhogy nincs más választásunk: a ma államhatárok által körülvett területen élő társadalom kénytelen szellemileg konszolidálódni. Szlovákia ma a nemzetté érés nehéz folyamatát éli át, ami azt jelenti, hogy itt olyasvalami megy végbe, ami eddig inkább csak a nagy nemzeteknek jutott osztályrészül, például az angoloknak, franciáknak és spanyoloknak: az állam teremti meg a nemzetet, és kölcsönöz neki végleges formát. A kis nemzetek inkább az ellenkező folyamatot ismerték: a nemzet megelőzte az államot – a közösen alkotott értékek által összekovácsolódott nemzetnek kellett kiharcolnia a maga önálló államát.

b) Egészen a XIX. század elejéig a cseh nyelv volt a szlovák írásbeliség nyelve. A Csehszlovák Köztársaság megalakítása után hivatalosan elfogadott nézet, miszerint a cseh és a szlovák nép valójában csupán a csehszlovák nemzet két ága, implicite már régóta benne volt a szlovák gondolkodásban. Még a későbbi csehellenes konzervatív nacionalizmus szellemi atyja, Andrej Hlinka is ezt hirdette 1908-ben. Csehszlovákia kettészakadásával a szlovákok nyilván véglegesen feladták ezt az elképzelést. Pedig Csehszlovákia megalakulása után a népesség egy részéből valóban kezdett kialakulni egy modern csehszlovák nemzet – Európa egyik legfiatalabb nemzete –, a demográfiai és a kulturális tényezők elkerülhetetlenül efelé a fejlődés felé vezettek. Napjainkban a csehszlovákok mindkét utódállamban nemzeti kisebbséget alkotnak, akárcsak a magyarok vagy a németek. Jövőjük bizonytalan. Talán igaza van a Csehországban élő szlovák rendezőnek, F. Feničnek, amikor azt állítja, hogy a Csehországban élő háromszázezer lelket számláló szlovák kisebbség egy nemzedék alatt asszimilálódni fog.

A csehekkel való együttélés évtizedei folyamán a szlovák népesség jelentős része két illúzióra is szert tett. Az első: a szlovákoknak vannak demokratikus hagyományai. Nincsenek. Politikai szubjektumként még a demokráciának abban a szerény formájában sem vállaltak részt, amely fennállásának utolsó évtizedeiben a régi Magyarországon létezett. A szlovákság Csehszlovákia hetvenesztendős története alatt is inkább tárgya volt az állam politikájának, semmint cselekvő tényezője. Csak az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása után kezdődött el nálunk a demokrácia tanulásának nehéz és keserves folyamata.

A második illúzió: az elért civilizációs és kulturális színvonal. A közös államban a csehek állították fel a mércét, Szlovákiában mesterségesen tartották magasabban a színvonalat, mint ahogy az a szlovákság hagyományainak és lehetőségeinek megfelelt volna. A jelenlegi visszaesés elkerülhetetlen volt. Ez azonban éppen annyira szükséges és hasznos a helyes önismeret kialakulása szempontjából, mint a jelenlegi gyorsított ütemű tanulás.

c) A szlovák társadalomban fellelhető pánszláv nosztalgiát az az elképzelés táplálja, hogy Szlovákia híd lehetne a Nyugat és a Kelet között. Ha műveletlen és opportunista politikusok hangoztatnak efféle nézeteket, az ugyan politikailag veszélyes lehet, eszmeileg azonban nem sokat árthat: csupán az idegenektől való beteges félelem és a kisebbrendűségi érzés jele, az általános műveltség növekedésével e nézetek hatásukat vesztik. Sokkal komolyabban kell venni azt az eszmei zűrzavart, amely a konzervatív politikai és egyházi személyiségek egy részét jellemzi. Ezek az emberek képtelenek megérteni, hogy Szlovákia immár végképp maga mögött hagyta a korszerűsödés és az elvilágiasodás folyamatát, még ha ez a folyamat, minthogy a kommunista rendszerben zajlott le, túlontúl gyors és ezért meglehetősen torz volt is. A „metódi-wichingi” értékingadozás mellett a szlovákokat mindenekelőtt a nyelvrokonság kapcsolja össze a keleti szlávokkal; a régi Magyarországból és Csehszlovákiából megőrzött kulturális hagyomány viszont arra kötelez, hogy a szlovákság európai formátumú, modern nemzetté váljon.

d) Szlovákia újkori története egy bizonyos szempontból valóban egyedülálló a világon: a XX. században a szlovákok háromszor nyerték el váratlanul a függetlenségüket – és ha a többség véleményét tekintjük mérvadónak, akkor elmondhatjuk, hogy akaratuk ellenére. Más társadalmaknak csak véres harcok árán sikerült kivívniuk a függetlenségüket, a szlovákok másoktól kapták. Úgy tűnik, ez a tény az oka annak, ahogy a társadalmunk a kulturális elithez és saját politikai sorsának alakulásához viszonyul. Ezt a viszonyulást aligha nevezhetnénk másnak, mint nemtörődömnek. Lehetséges, hogy a történelmi Magyarország felbomlása után több mint 400 000 szlovák maradt Magyarországon – ha igaz L. Deák szlovák történész feltételezése –, ám az is tény, hogy az 1990-es magyarországi népszámlálás alkalmával mindössze 10 450 ember vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Ha a történelmi Magyarország nem bomlott volna föl, akkor hetven év alatt valószínűleg hasonló arányban –tehát 100 000 alá csökkent volna a történelmi Magyarország egész területén a szlovákok száma (és persze akkor, ha a szlovákok nem kaptak volna lehetőséget a fejlődésre a Csehszlovák Köztársaságban). A csökkenés azonban nemcsak az elmagyarosításnak, hanem annak a bizonyos nemtörődömségnek is a következménye, amely nem vesz róla tudomást, hogy – amint azt E. Renan hangsúlyozta – „a nemzet léte nem egyéb, mint naponkénti népszavazás.”

A jövőben már nem arról lesz szó, hogy fennmarad-e a szlovák nyelv. A hangsúly azon lesz, fennmarad-e a Szlovák Köztársaság mint független állam. Amit könnyen szerzünk, azt könnyen el is veszíthetjük.

e) Alighanem csak a szlovák nacionalisták egy maroknyi szélsőséges csoportjában élhet az a hit, hogy céltudatos „elszlovákosítással” asszimilálni lehet a Szlovákiában élő magyar kisebbséget. Az az általános elképzelés – sőt vágy –, hogy ennek a kisebbségnek a képviselői ugyan megőrzik anyanyelvüket, de közben „magyarul beszélő szlovákokká” válnak. Ez a csoport azt szeretné, ha az itt élő magyarok úgy éreznének Szlovákia iránt, ahogy a svéd kisebbség tagjai – akik svédül beszélő finneknek tartják magukat – Finnország iránt. (Hasonló célt tűzött ki maga elé az 1868-as magyar nemzetiségi törvény is.)

Ez azonban utópia. Amíg a szlovák politika nem válik európai színvonalú, tiszteletet kiváltó politikává, addig maguk a szlovákok is csak nehezen találnak olyan értékeket, amelyekkel Szlovákia öntudatosan kiállhatna a világ elé. Amíg a közös magyar örökség nem válik közkinccsé, addig Szlovákia magyar ajkú lakossága ahhoz a nemzethez tartozónak fogja magát érezni, amely a Magyar Köztársaság területén él és művészi alkotásait az egységes és egyetlen magyar kultúra részének fogja tekinteni. Cseh-Szlovákia kettészakadása bizonyára megnehezítette a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét: Grendel Lajos számára valószínűleg elfogadhatóbb lett volna, hogy annak a kultúrának a része, amelybe Jaroslav Seifert és Milan Kundera tartozik, mint hogy...

9. Közös sors

Ezeregyszáz évet éltek le együtt a magyarok és a szlovákok a Kárpátmedencében. Közös a történelmük és egészen a XIX. század elejéig az volt a kultúrájuk is. És közös sorsban osztoznak majd a továbbiakban is: ha egyszer belépnek az Európa Unióba, azt közösen fogják megtenni. A természet nem tűri a légüres teret – a politika még kevésbé. A Közép-Európában kialakult átmeneti hatalmi vákuum hamarosan megszűnik. Oroszország rövidesen ismét nagyhatalommá válik, és újra geopolitikai ambíciókat fog táplálni. Két gyalog a geopolitikai sakktábla stratégiailag fontos pozíciójában – ez a közeljövő kilátása a magyarok és a szlovákok számára.

10. Hogyan tovább?

a) A Magyar és a Szlovák Köztársaság lakosságának tudomására kell hozni azt a tényt, hogy a két népesség biológiai szempontból azonos, ezenkívül a szlovákoknak és a magyaroknak közös a történelmük, és a kultúrájuk is rokonságban áll egymással. A szlovákoknak be kell látniuk, hogy az ezeréves elnyomásról alkotott mítosz nemcsak történelmi szempontból volt téves, hanem fájdalmas felhangja és a puszta túlélés erényként való dicsőítése következtében öngyilkos eszmének is bizonyult. Ugyanakkor támogatni kell a kulturális sokszínűséget, mivel az a közös fejlődés lehetőségének gazdag tárháza. A szlovákiai magyar kisebbségnek fontos szerepet kell játszania e többszínűség kibontakoztatásában. Ha a szlovákiai magyar kisebbség tudatára ébred annak, hogy kultúrájával nemcsak az egyetemes magyar kultúrát gazdagítja, hanem a Szlovák Köztársaságban is hozzájárul a közös kultúra fejlesztéséhez, akkor ez a törekvés valóban híd lehet a két állam kultúrája között. Együttesen és összehangoltan kell megoldani a térség „időzített bombájának” számító roma kérdést is.

b) Határozottan el kell ítélni a történelmi sérelmek jóvátételére irányuló bármely törekvést és a két nemzeti kisebbség helyzetének rendezésében a reciprocitás megvalósítását. A nacionalisták hangzatos szavai mögött meg kell láttatni a személyes ambíciókat, az egyes személyiségek pszichopata vonásait és a kisebbrendűségi érzés megnyilvánulásait.

c) A zsidó közösségek eltűnésével megszűnt az eszmei értelemben vett Közép-Európa, mára csupán nosztalgikus emlék maradt belőle. A kulturális és politikai integrációnak többé nem Közép-Európa, hanem az egységes Európa a célja. A nyelvi különbségekből eredő előítélek végleges felszámolása érdekében (a szláv nyelvek rokonságán alapuló előítéleteket is beleértve), el kell érni, hogy térségünkben az angol nyelv legyen a lingua franca. Az egyetemi képzést fokozatosan nemzetközivé kell tenni, és ebben az angol nyelvnek kell a XXI. század latinjává válnia.

d) A szlovákoknak nincs okuk a pesszimizmusra és a lemondásra, annak ellenére, hogy értelmiségünk egy részén eluralkodóban vannak ezek az érzések. A biológiában már régóta ismert az a jelenség, hogy amikor egy népesség körében megszűnik a hosszú ideig tartó elszigeteltség, akkor megjelenik a heterózis: az utódok rendkívül tehetségesek és életképesek lesznek. A biológiai és kulturális keveredés, megtetézve azzal a munkabírással, amely az évszázadokon át tartó jobbágysors és nyomor következtében alakult ki a szlovákságban, már a közeljövőben a siker feltétele lehet. Ez határozza meg a jövőt, nem az éretlen politika kilengései.

e) A szlovák közgondolkodásból véglegesen ki kell irtani még az írmagját is a pánszlávizmusra emlékeztető eszméknek és orientációnak. A tényleges pánszlávizmus valójában sosem volt egyéb, mint a pánorosz elképzelések summázata – az orosz nagyhatalmi törekvések ideológiáinak egyike. Az orosz parancsuralmi rendszer esetleges újraéledésével ez az ideológia ismét feltámadhat. A szlovákoknak és a magyaroknak, a Szlovák és a Magyar Köztársaságnak átgondoltan, összehangoltan és együttes erővel kell elhárítaniuk azt a legnagyobb veszélyt, amely hosszú időre kétségessé tehetné a nyugat-európai civilizációhoz való tartozásunkat. Ez a veszély pedig nem más, mint annak lehetősége, hogy közös térségünk újra az orosz érdekszférába sodródhat.

Irodalom

Bodnár, J. (Ed.): Dejiny filozofického myslenia na Slovensku I. Veda, Bratislava 1987. Czeizel E., Benkmann, H. G., Goedde, H. W. (Eds.): Genetics of the Hungárian Population. Akadémiai Kiadó, Budapest 1991.

Féglová, V., in: Krivý, V. (Ed.): Slovensko a jeho regióny. Sociologický ústav SAV, Bratislava 1994.

Ferák, V., Kroupová, Z.: Changes in the Population Structure of Slovakia and their Genetic Significance. In: Szabó, G., Papp, Z. (Eds.): Medical Genetics. Excerpta Medica, Akadémia Kiadó, Budapest 1977.

Kováč, D. (Ed.): History and Politics. Czechoslovak Comittee of the European Cultural Foundation, Bratislava 1993.

Pamlényi, E. (Ed.): A History of Hungary. Corvina Press, Budapest 1973.

Polišenský, J. V.: History of Czechoslovakia in Outline. Bohémia International, Prague 1991.

Renan, E.: Qu’est-ce Qu’une nation? Helleu, Paris 1934.

Stanislav, J.: Liptovské nárečia. Matica slovenská, Turč. Sv. Martin 1932.

Štúr, S.: Smysel slovenského obrodenia. Tranoscius, Lipt. Sv. Mikuláš 1948.

Varsík, B.: Otázky vzniku a vývoja slovenského zemianstva. Veda, Bratislava 1988.