Élet rózsaszínben és feketében

Akik ma Juraj Špitzer íróra emlékeznek, nevének hallatán először a megöregedett sportember impozáns alakját látják felderengeni lelki szemeik előtt, férfias gesztusait és az ezekhez illő érdes hangot, kissé ironikus mosolyát és szkeptikus tekintetét... De azok, akik régebben és mélyebben ismerték, tudják, hogy mindez csupáncsak mimikri volt, egy érzékeny, sérülékeny és az élet által megsebzett, láthatatlan, de annál fájdalmasabb jegyekkel megjelölt embernek az évek során szerzett s maga által is fejlesztett önvédelmi reflexei. Ahogy mondani szokás, az élet nem kényeztette el...

Majdnem fél évszázados barátság fűzött össze bennünket, időnként mégis olyan érzésem támadt, mintha a barátságunk még messzebbre nyúlt volna vissza, mintha hamarabb kötöttünk volna barátságot, mint ahogy megismerkedtünk. Ugyanis a háború előtt és alatt mint gimnazistáknak – ő Zólyomban, én Eperjesen végeztem – közösek voltak az irodalmi- és filmélményeink, azonosak vagy nagyon hasonlóak ideáljaink és ambícióink, mindkettőnket fellelkesített az avantgárd és a forradalom víziója, a szürrealizmus és a kommunizmus híveinek vallottuk magunkat... És mindez végül mindkettőnket a felkelésbe sodort. De ezt csak jóval később tudtuk meg egymásról, akkor, amikor az ötvenes évek illúzióvesztése és csalódása után emlékezéseinkben visszatértünk ifjúságunk ideáljaihoz és felidéztük azokat az időket, „amikor mindezt egészen másképp képzeltük el”...

1946 szeptemberében ismerkedtünk meg Párizsban Matoušekéknél, ahol minden szombaton elég sok szlovák és cseh író, festő és újságíró megfordult. František Matoušek festő volt, a prágai Devětsil-csoport hajdani tagja, aki már a harmincas évektől Párizsban élt, úgyhogy sok ismerőse volt már, elsősorban a baloldali beállítottságú művészek körében, de a vendégeket főleg rózsahegyi származású szlovák felesége hívta meg, aki a csehszlovák nagykövetségen dolgozott, így hát jól ismerte a cseh és szlovák művészeket, akik ezekben az években seregestül látogattak Párizsba. És minden ilyen összejövetelre engem is meghívott. Matoušekéknél sok érdekes emberrel megismerkedtem már, amikor egy ilyen szombaton találkoztam ott két fiatal szlovákkal, Juraj Špitzer újságíróval és Alexander Matuška íróval – pontosabban Ďuroval és Šaňoval, mert a szívélyes atmoszférában, és főleg a háziasszonynak köszönhetően, mindjárt a bemutatkozásnál letegeződtünk. Attól a pillanattól kezdve barátoknak tekintettük egymást.

Amikor 1948 decemberében visszatértem Pozsonyba, két Párizsban szerzett barátomhoz csatlakozott egy harmadik, Domino – Dominik Tatarka, aki tulajdonképpen az első volt a sorban, hiszen még párizsi utam előtt, a háború utolsó vagy a béke első heteiben ismerkedtünk meg a Národná obroda szerkesztőségében, ahol akkoriban dolgoztam. Azoktól az időktől kezdve mind a négyen úgy éreztük, hogy – úgymond – rokonságba keveredtünk felkelői múltunk és a megújhodásért végzett tevékenységünk révén – az időközben megszűnt Národná obroda (Nemzeti megújhodás – a ford. megj.) árváiként –, de különösen a Párizs és a Franciaország iránti szerelmünk által: igen, számunkra „Francia” volt az ország neve, nem a „Francúzsko” szóval illettük, hanem „édes Franciának” neveztük, neveltjeinek és rajongóinak, sőt inkább szerelmeseinek tekintettük magunkat, mivel minden, amit csodáltunk és szerettünk benne, nőnemű volt: a forradalmi múlt és a barátságos jelen, a fedetlen keblű Marianne, a Marseillaise, a nép demokráciája, a tapintatos és természetes kultúra, a republikánus „szabadság – egyenlőség – testvériség” és szürrealista variánsa, a „szabadság – szerelem – költészet”, sőt azok a dalok is, melyeket abban az időben énekelt Edith Piaf – különösen az egyik: „La Vie en rose”, vagyis Élet rózsaszínben, amely oly szépen rárímelt akkori életérzésünkre.

Ennek az életérzésnek és Párizsnak az emléke aztán összekötött és elkísért bennünket az ún. „szocializmus építésének” és a „totalitarizmusnak” az éveiben is, amelyek éppen akkor köszöntöttek be, és életünket hamarosan egyre sötétebb és komorabb színekkel festették át. Azoknak az éveknek a tragikus paradoxonait talán Ďuro és Domino élte meg a legbizarrabb módon: az egyik mint pártmunkás, a másik mint író és publicista, mindketten kommunisták, akik meg voltak róla győződve, hogy kötelességük a társadalmat a saját kommunista hitükre téríteni, és ókeresztény fanatizmussal harcoltak a más hitűek ellen, akikben a szocializmus felé való haladás legnagyobb kerékkötőit látták. Bíráskodtak és elítélték a burzsoá nacionalistákat, a kozmopolitákat, a formalistákat és a szürrealistákat is, de nemcsak mások felett mondottak ítéletet, a saját hibáikat, kétségeiket, elhajlásaikat is elítélték, felváltva voltak vádlók és vádlottak – és végül elítéltek. Ďuro azokkal vállalt sorsközösséget, akik barátait, Dominót és Šaňot burzsoá nacionalista elhajlás vádjával elítélték, de az elítélt Domino nemsokára csatlakozott azokhoz, akik egy másik „burzsoá nacionalistára”, Vlado Clementisre követelték a legszigorúbb büntetés kiszabását. Egy pár évvel később Domino A bólogatás démona című regényében ezért jelenítette meg Ďurot Mataj ideológia aparatcsik démoni alakjában – de újabb néhány év múlva újra Ďuro mellett találta magát és a Kultúrny život oldalain együtt küzdöttek az „emberarcú szocializmusért”, amiért a megszállás után mindkettőjüket szarba keverték, ugyanúgy, mint mindnyájunkat. Emberileg megint közel kerültünk egymáshoz, de szemléletileg elkülönültünk: Domino Isten országáról alkotott víziójába húzódott vissza, Ďuro a maga zsidóságának száműzetésébe, én a szürrealista csoportosulás laboratóriumába, Šaňo pedig az akadémikus semlegesség szélárnyékába...

Ám egypár évvel később, amikor már mindnyájan a másik oldalon, a belső száműzöttek között voltunk, még egyszer találkoztunk – mind a négyen, beleértve Šaňo Matuškát is, aki akkor már nem élt: 1984-ben

Dominik Tatarka Egyedül az éjszaka ellen című szamizdat könyvében, ahol újból és utoljára régi barátokként jelenünk meg, és azokon a neveken szereplünk, amelyeken a háború utáni eufória „rózsaszín éveiben” szólítottuk egymást – Ďuro, Šaňo, Domino, Albert...

Igen, fekete évek voltak azok, a koncepciós perek, tisztogatások, a bukások és a bukfencek, a fájdalmas konfliktusok, tévedések, az illúzióvesztés és a szégyen évei, de azok, akik azokat az éveket nem a kemencepadkán, hanem az „első vonalban” élték meg, a sebeken kívül néhány olyan tanulságra is szert tettek, amelyek segítettek méltósággal és aktívan megélni az azután következőket is: okultak és megértették, hogy még a legmagasztosabb ideálokat sem szabad másokra ráerőltetni – hogy a szemléleti uniformizálás nem egységesíti az embereket és a nemzeteket, csak illúziókkal részegíti meg és arra buzdítja őket, hogy elüldözzék maguk közül a vallási, politikai, szemléleti, nemzeti vagy faji másságot – és fordítva: a szemléleti különbözőség felemeli az embereket, mert toleranciára készteti és párbeszédre serkenti őket...

És egy intelligens ember számára mi lehetne kívánatosabb, mint barátokkal kávézgatni és iszogatni, rágyújtani egy cigarettára, és a füstkarikákra révedve eszmét cserélni... Ďuro ehhez annyira értett, mint kevesen. Bizonyára azért volt annyi barátja, akik szerették és akiknek most hiányzik.