Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Ilyennek láttam őt

Ilyennek láttam őt

Emléktöredékek Juraj Špitzerről

-sj- fordítása

Nagyon nehéz egy olyan emberre emlékezni, akit csaknem fél évszázadon át ismertem, és aki sehonnan sem hiányzott, ahol valami történt. Juraj Špitzer valóban mindenütt jelen volt, s ezzel kapcsolatban nem hallgatható el életének az a fejezete sem, amikor 1951-ben a szlovák kommunista írók hírhedt pártaktívájának végrehajtójaként tevékenykedett, amikor az írók élesen bírálták egymást, mindenekelőtt Tatarkát, Chorváthot, Mináčot és Matuškát az ún. burzsoá nacionalizmusuk s a jó isten tudja még, mi miatt. S bár ezek a bírálatok az említett írókat egzisztenciálisan nem sújtották (az 1968 augusztusa utáni tisztogatásokkal ellentétben), éppen Juraj Špitzer volt az, aki később nagyon sokat szenvedett ebben a tragikus bohózatban vállalt szerepétől. Még idejében rájött arra, miben is vett részt, s a történtekből levonta a tanulságot. Hiszen hogyan is lehetett volna különben a normalizácia éveiben Dominik Tatarka bizalmas barátja? Mindketten száműzöttek voltak saját hazájukban, mindketten egy olyan imaginárius kalitkában éltek, amely csak fokozta a szabadság utáni szomjukat.

Juraj Špitzer több poszton is tevékenykedett; leginkább azonban a Kultúrny život főszerkesztőjeként (1956–1958, 1965–1967), majd a Szlovák Tudományos Akadémia Szlovák Irodalomtudományi Intézetének munkatársaként – kollégaként – maradt meg az emlékezetemben, akit 1968-at követően szintén megfosztottak állásától. Főszerkesztőként megértő, energikus, hihetetlenül mozgékony, kíváncsi, bátor, szigorú, nyílt és barátságos ember volt. Ha jól emlékszem, a lapban ő használta először a „desztalinizáció” kifejezést; a Kultúrny životban a szuperkritikus írásokat részesítette előnyben, azokat, melyek néven nevezték a dolgokat. Ehhez a munkához sok embert sikerült megnyernie, s maga is sokat írt. Ám főként szívesen beszélt: született narrátor volt, de nem a narcista típusból; a beszéd számára az emberekkel való kapcsolattartást jelentette, a közösség megteremtésének szükségességét.

Köztudott volt róla, hogy reggel a Križko (régen Aulich) utcai lakásból kilépve két-három órájába telt, amíg leért a Kultúrny život Štúr (régebben Landerer, majd Baross) utcai szerkesztőségébe, később pedig a Konvent utcában székelő Szlovák Irodalomtudományi Intézetbe, mert útközben számos barátjával találkozva beszélgetett, vitatkozott. Még jól emlékszem arra, amikor a Csehszlovák írószövetség szlovák titkáraként dolgozott Prágában; az írószövetség Národní třídán lévő klubjában esténként a cseh írók szinte szájtátva hallgatták. Mi mindent tudott ez az ember! Mindenhez hozzá tudott szólni: történeteket, anekdotákat mesélt, avagy a történelem hihetetlenül mély ismeretével alátámasztott elmélkedéseivel ejtette ámulatba hallgatóit. Amikor (ha jól emlékszem, már nyugdíjasként, s nem is egészen legálisan) volontőrként dolgozott a Szlovák Nemzeti Galériában – valószínűleg Albert Marenčin jóvoltából –, igazán elemében érezte magát. A múlt telhetetlen befogadója és újraélesztője számára hatalmas szellemi táplálékot jelentettek a történelem porával belepett tárgyak! A kisujjában volt az egész Koháry és Coburg nemzetség történelme, mivel ő nem csupán kereste, de meg is találta a történelmi események közötti összefüggéseket. Még Pozsonyban sem járt-kelt céltalanul: nem csupán az embereket figyelte árgus szemmel, hanem magát a várost is, annak épületeit, kapuit, udvarait, aluljáróit. Vajon mi maradt meg a pozsonyi kapukról tervezett monográfiájából? Saját szememmel láttam ugyanis e kapukról készült fényképeket, hallottam tőle a megírásra váró kommentárokat.

Juraj Špitzernek nehéz élete volt, s ő ezt jól felmérte. Aki elolvassa a Nem akartam zsidó lenni (Nechcel som byť Žid) című szlovák nyelven megjelent könyvét, meggyőződhet szerzője szellemi képességeiről, intellektuális színvonaláról, értékrendjéről, s arról, hogyan teszi túl magát az őt ért megrázkódtatásokon, traumákon.

Amikor röviddel halála előtt meglátogattam a pozsonypüspöki kórházban, a betegsége már nagyon megtörte. Szellemileg azonban friss maradt, sőt az egykori híres vitapartner éles szeme hirtelen felcsillant, amikor azt mondta nekem: a múltról gondolkodom, de állandóan arra a következtetésre jutok, hogy minden másként volt. Én azonban már hamarosan révbe érek, s így már nem jut időm arra, hogy mindezt kifejtsem. Néhány nappal később meg is halt.

Még nagyon sokat segíthetett volna nekünk, hiszen nem csupán jó emlékezettel bírt, de az évek hosszú során át naplót is vezetett, vagy legalábbis feljegyzéseket készített. Egyszer, már nagyon régen, nekem is megmutatta naplóját.

De talán még találkozunk Juraj Špitzerrel, ha valaki rászánja magát arra, hogy megírja életrajzát, melyhez nem csupán kortársai emlékezete, de Špitzer írásos hagyatéka is kellő kiindulópontokat kínál.