Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Írás és olvasás – nyereségek és adósságok

Írás és olvasás – nyereségek és adósságok

Fundárek Ferenc fordítása

A „Variációk sötét húrra” könyvcím eleve megtetszett nekem. Variációk a sötétedés, az alkonyat, s végül a sötétség témájára. A kisfiú szemei, amelyek elkalauzolnak bennünket a komor prágai környezetben, az első Csehszlovák Köztársaság széthullása és a Protektorátus kihirdetése közti időszakban, nyilvánvalóan hozzászoktak ezekhez a körülményekhez. Ámbár lehet, hogy itt nem csak a szemnek jut kitüntetett szerep, a szerző a világosság hiányát más érzékszervekkel is pótolja – mindenekelőtt a hallással. Ebben a mindent elborító sötétségben ugyanis kezd leszállni a köd. A ködben, amint tudjuk, jobban terjed a hang. A fiú felfoghatja az emberi gyengeség, az illúziók, az önámítás és a lemondás minden rezdülését... „Senki sem fog már bevonulni a hadseregbe” – szól az anyja, amikor megtudja, hogy Hitler elfoglalta a Szudéta-vidéket. „Vége az elsötétítésnek, a szirénázásnak és a mozgósításnak”. A fiú tanácstalan kérdésére – „Háború nélkül?” – a család vendége mosollyal az arcán ezt mondja: „Egyetlen lövés és egy cseppnyi vér nélkül, ez irgalmas megoldás, vérontás nélkül...” A lakásban honoló csendben a fiúnak olyan érzése támad, mintha kialudna az asztal felett lógó csillár.
A sötétség nyomatékot ad a legkisebb rezdülésnek is. A köd, amelyben eltűnnek a tárgyak, hogy azon nyomban felbukkanjanak a maguk legszörnyűbb mivoltában. Ladislav Fuks 1966-ban írta meg és adta ki azt a regényét, amelyben csodálatos módon gombolyítja tovább a Mundstock úr c. könyvében megkezdett fonalat. A sötét húrra alkotott variációk számomra hosszú időre az írásra kreált variációkká váltak; szemléletesen bemutatták, mit jelent az írás, milyen képességeket követel meg és miféle világ-konstrukció lendül ilyenkor mozgásba. Az írás eme koncertjei után egyre inkább tudatosítottam, hogy ezt a készséget csodálhatom ugyan, de én sohasem leszek képes magamban kibontakoztatni.
Az a tény, hogy a könyv inspirációt adott az olvasás témájához is, csupán a véletlenek egybeesésének köszönhető. Amint tudjuk, léteznek könyvben leírt történetek és a könyvnek mint olyannak a története. Ennek a könyvnek a története közvetlenül a cím alatt kezdődik – ezen a helyen az általam olvasott példányban egy kézzel írott szöveg található: „Kedves Juro Špitzernek testvéri hűséggel a te Láďa Fuksod”. A hatvanas évek vége felé, ebben a különös korszakban, amikor annyira lázasan olvastunk, s szinte naponta kölcsönöztünk egymásnak könyveket, amelyeket néha visszaadtunk, néha továbbadtunk valaki másnak – így került hozzám ez a könyv is. Nem tudom pontosan, ki adta kölcsön, de biztosan nem az eredeti tulajdonos, mert őt akkoriban személyesen még nem ismertem. Az az érzésem, hogy nem is Zuza, a lánya a volt kölcsönadó (őt személyesen ismertem), bár a legvalószínűbb az, hogy ő állt a kölcsönadások láncának az elején.
Ez a lánc nálam megszakadt. Húsz évig őrizgettem a könyvet abban a tudatban, hogy nem az enyém. Bármikor ránéztem vagy belepillantottam, agyamon átvillant a gondolat: ezt egyszer vissza kell adni. Az „egyszer majd” bizonytalansága különös módon vonzott. Lehetővé tette számomra ismételten meghosszabbítani a könyv ideiglenes birtoklási jogát anélkül, hogy ezért bűntudattal kellett volna fizetnem: mindegy, hogy erre holnap, vagy néhány év múlva kerül sor, a visszaadási szándékot a halogatás nem tette kétségessé. Nekem legalábbis úgy tűnt. Az ideiglenes birtoklási jog ismételt meghosszabbításában ugyanis más tényezők is szerepet játszottak. Reménykedtem abban, hogy a könyv visszaadása jó alkalmat ad arra, hogy személyesen elbeszélgessek Juraj Špitzerrel a könyvekről és az olvasásról. Többször is alkalmam nyílt rá, hogy legalább lopva szót váltsak vele erről a témáról, s bizonyos értelemben elmondhatom, hogy mindaz, amit tőle hallottam – a közép-európai kultúráról szóló elmélkedésektől egészen a kártyapartik ecseteléséig – az olvasásból fakadt, az írott szó értelmének kibogozásában gyökerezett. Ezek az alkalmak azonban azt az érzést keltették bennem, hogy a lényeg kimondatlan maradt és nekem meg kell ragadnom a lehetőséget, hogy még többet tudjak meg az olvasói kultúrájáról. Úgy tűnt számomra, hogy a visszaadás gesztusának halogatása élteti bennem a reményt, hogy alaposabban behatolhassak olvasói világába. Számomra ez belépővízum volt egy olyan országba, amelynek meglátogatását állandóan halogattam, annak ellenére, hogy meg akartam ismerni.
Úgy gondoltam, hogy magam dönthetek arról a pillanatról, amikor felajánlom neki a könyv visszaadását, azonban a dolgok végül is egészen másként alakultak. Egy konferencia alkalmával mindketten a terem végében találtuk magunkat, ahol még nem szűntünk meg résztvevőknek lenni, de ez a zug egyúttal lehetőséget adott, hogy suttogva elbeszélgethessünk mindarról, ami abban a pillanatban jobban érdekelt, mint az egyes beszámolók. A mítoszról, a mitológiáról beszélt és elmondta, hogyan kezdett Szlovákiában a két háború között ébredezni az érdeklődés a mitológia iránt, hogyan keletkeztek fontos külföldi művek fordításai, hogyan alakult ki a szlovák etnográfia, a pszichiátria, a pszichológia, a pszichoanalízis, a nyelvtudomány és a filozófia, hogyan szervezte meg Terebessy Károly az Urbánek-féle tudományos könyvtár kiadói tevékenységét. Itt már sejteni kezdtem, hogy erről akart beszélni a felszólalásában, de a konferencia lefolyása elvette a kedvét, s végül elállt ettől a szándékától. Erre utalt az a tény is, hogy nála volt Bachofen néhány könyve, amely az Urbánek-féle tudományos könyvtárban jelent meg. Kitette őket az asztalra, lapozni kezdett bennük, egyes oldalakra rábökött az ujjával, majd hirtelen azt kérdezte: „Akarod őket? A tied lehet mindkettő”. Kétségektől gyötörve elfogadtam az ajándékot. Most már nem volt más választásom, mint színt vallani és megmondani neki, hogy egy könyve van nálam anélkül, hogy tudna róla. Ő erre elmosolyodott és azt mondta, hogy megtarthatom.
Nem tudom, és már talán sosem fogom megtudni, miért ajándékozott nekem akkor Bachofen-könyveket. Tulajdonképpen azt sem tudom, miért kellene az egész dolog hátterében mást látni, mint nagyvonalúságának és a saját kulturáltságának a megnyilvánulását. Hányszor használták már nálunk az „olvasás kultúrája” kifejezést lekezelően és ironikusan, hányszor hangzik el e fogalommal kapcsolatban ma is, hogy „csak”, minduntalan arra emlékeztetve ezzel, hogy itt valami nem teljes értékű és hamis dologról van szó. Mintha nálunk annyira kézenfekvő lenne a léte! Juraj Špitzer egész egyéniségével tanúbizonyságot tett arról, hogy mivé fejlődhet az olvasás kultúrája a mi viszonyaink között, milyen háttér segítségével jön létre és mennyi erőfeszítésbe kerül a megóvása. Ő eleven példája volt annak, mennyire hasznos és ösztönző lehet környezete számára egy ember, aki ennek a kultúrának a hordozója.
Neki és másoknak, akik olyanok voltak mint ő, köszönhetem azt a felismerést, hogy nem csupán az írás, hanem az olvasás is – talán még az előbbinél is nagyobb mértékben! – művészet, amelyet azért sajátítunk el, hogy megállapíthassuk: soha nem fogjuk kielégítően elsajátítani. Egyúttal tudom, hogy a beteljesülhetetlenségben rejlik a szándék vonzóereje. Juraj Špitzer emlékeztetett is erre, felhívta a figyelmemet adósságomra, azonban ebben az esetben az adós kereste a hitelezőt, vagy tudta, hogy a vele való találkozás csak nyereséget hozhat számára. Ő megmutatta nekünk, hogy az olvasás kultúrája éppen akkor teszi lehetővé a dolgok alaposabb összefüggésekben való látását, amikor sötétedik. Ez megadta neki a képességet, hogy hangokat fogjon fel ott, ahol mindent belepett a köd. Látott és hallott akkor, amikor olyan kényelmes volt se nem látni, se nem hallani és szunyókálással tölteni az életet. A sötétben való olvasás képessége olyan felhívás, amely mindenkor hallatszik.