Válasz Juraj Špitzer kérdésére: Mi a posztmodern?

(Amikor Hizsnyai Zolinak és Grendel Lajosnak megígértem, hogy írok egy pár szót Juraj Špitzerről, még csak nem is sejtettem, milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Néhányszor nekifogtam, azonban rögtön az első mondat után elment a kedvem az írástól és csalódottan letettem a tollat. Kisvártatva egy egészen új és merőben más kezdet ötlött fel bennem, de amint az első mondat megjelent a papíron, újból végtelen üresség lett úrrá rajtam. Csupán most, amikor Juraj Špitzerről kellene írnom, értettem meg az első mondat jelentőségét. Ez ugyanis nem csupán elsőként szerepel a szöveg elején, hanem egyúttal megnyitja az írás előtt az utat, értelmet kölcsönöz neki és szilárdan meghatározza az írás stratégiáját. Nekem azonban az első mondat minduntalan kisiklott az ujjaim közül, s ezért az egészet a véletlenre bíztam. Az igazat megvallva nem is egészen a véletlennek köszönhetem ezt az írást, inkább az időhiánynak, ami eddig egyszer sem hagyott cserben és könyörtelenül „diktálta” az írás ütemét. A dolog ezúttal is bejött, s íme, itt a „diktátum” eredménye.)

Juraj Špitzerrel első ízben egészen véletlenül találkoztam az utcán a nemrégmúlt „antikorszakban”. Bohuš Kováč barátommal és kollégámmal, aki egyébként a szürrealizmus kiváló szakértője, elszontyolodva és sietve tettük meg az iskola és a kávéház közötti távolságot. Ott alkohollal kívántuk „kigyógyítani” egy unalamas értekezlet nyomán fellépő depressziónkat. A szokásos „értekezlet utáni letargiából” hirtelen egy zengő hang rázott fel, amely erejével és határozottságával előre sugallta, hogy tulajdonosa ugyanolyan erős és határozott lesz. Ez így is volt, mivel a hang nem tartozott senki máshoz, mint Juraj Špitzerhez, akinek jellemében akadt nem is egy mózesi vonás. Talán leginkább a határozottságot emelném ki az első helyen, amely cselekvésre ösztönözte minden korszakban: a kegyetlen ötvenes évektől kezdve a reményekkel teli, liberális hatvanas éveken át egészen a normalizációs hetvenes és nyolcvanas évekig. Jelenlétét megéreztük a szabadság jegyében kibontakozó kilencvenes években is. Ebben az értelemben Juraj Špitzer élete a „nagy” történelem kicsinyített mása volt, egy olyan mikrohistória, amelyben a kor összes tündöklése és bukása tükröződött.

A határozottságon kívül azonban Juraj Špitzerre jellemző volt az ábrahámi bolyongás is. Az élet javíthatatlan vándora volt, aki gyakran nem tudta, hová megy és hol találja magát; ezzel szemben mindig tisztában volt azzal, hogy soha nem fog visszatérni oda, ahonnan elindult. Talán ennek köszönhetően is bűvölte őt el a Duna, amelyen háromszor csónakázott le egészen a deltáig. Špitzer imádta ezt az óriási folyamot, s nemcsak hatalmassága, hanem a kiszámíthatatlansága miatt is. A Dunához fűződő viszonyát azzal demonstrálta, hogy a nyakában lakáskulcs lógott, ami azért himbálózott éppen ott, hogy a csónak felborulása esetén el ne vesszen.

Juraj Špitzer egyúttal kiváló gondolkodó is volt, akivel el lehetett társalogni bármilyen témáról. Elképesztően gyorsan bele tudott kapcsolódni minden beszélgetésbe. Sokszor volt módom őt „akció” közben megfigyelni. Először figyelmesen hallgatott, utána elejtett két-három szót, és anélkül, hogy ezt a párbeszéd résztvevői tudatosították volna, észrevétlenül a számára épp akkor legmegfelelőbb irányba kezdte terelni a beszélgetést. Véleményt cseréltünk Freudról, a pszichoanalízisről, a judaizmusról és beszélgetésünk témái közül nem hiányozhatott a posztmodern sem. Véleményeink gyakran kiegészítették és átfedték egymást, azonban a posztmodernnel kapcsolatban akadtak nézeteltérések is. Bevallom, hogy ez a párbeszéd egy bizonyos fokig aszimmetrikus volt, mivel Juraj Špitzer már régebben kifejtette álláspontját a posztmodernről a Fragment c. folyóirat hasábjain és én is többször megígértem, hogy követni fogom a példáját, de erre, sajnos, nem maradt már idő. Így hát tetemes késéssel, de legalább utólag igyekszem pótolni mulasztásomat. Tudom, hogy elkéstem, de ki gondolta volna, hogy a halál ennyire kegyetlen? Még egyszer le kell szögeznem, hogy ennek a párbeszédnek vége és számomra csupán az jelenthet némi megnyugvást, hogy írásom egy új párbeszéd kiindulópontjául szolgálhat majd.

Kiegészítés

1. „Ez világos! Keletről betört hozzánk a nihilizmus, nyugatról a posztmodern, és közös erővel romba döntötték értékeinket.”

        (Idézet egy munkatársammal folytatott beszélgetésből)

2. „A posztmodern létjogosultságát egyáltalán nem vitatva azon fáradozom, hogy a posztmodern ne legyen annyira egyeduralkodó és ne nyomjon el más irányzatokat, amelyek szerintem sokkal eredményesebbek, ami vonatkozik korunk jellegének és a tudás benne elfoglalt helyének a meghatározására is.”

                                                                                                           (Táňa Sedová)

3. „Itt az ideje, hogy más módon közelítsük meg a posztmodernt. Ezúttal a téma racionális magvára helyezném a hangsúlyt. Ezt a fogalmat már elég régóta használják és elég sokszor esett már szó arról a ködlepelről is, amely elfedi. A posztmodern hívei és ellenzői közt dúló konfrontáció szertartássá vált. Még a posztmodern híveinek táborán belül is egyre jobban megfigyelhetjük a mag és az ocsú elkülönülésével járó folyamatot. Számos kritikus észrevétel mellőzésén túl fény derült egyes posztmodernisták túlzásaira is. Az idő mindent tisztázott. – Claritas filia temporis. A jövőben ki kell fejteni mindannak a racionális tartalmát, ami „posztmodernként” határozza meg önmagát.”

                                                                                               (Wolfgang Welsch)

Posztkommunista világban élünk; tekintetünket vágyakozva a posztindusztriális társadalmak felé vetjük; posztstrukturalista, posztanalitikus vagy posztfenomenológikus filozófiával foglalkozunk; el vagyunk ragadtatva a posztavantgárd művészettől; egyre gyakrabban esik szó a poszthistóriáról.

Annak ellenére, hogy különböző kultúrákról, a kultúra különböző területeiről beszélünk, ebben a sokféleségben akad egy egységes vonás, ami nem más, mint a „poszt” jelző. Manapság ezt a jelzőt agyonhasználják, amire mi sem jellemzőbb, mint a „posztdemars korszak” kifejezés felbukkanása. (A nyugati országok az utóbbi időben többször is figyelmeztető jegyzékben – demarsban – szólították fel a szlovák kormányt a demokrácia játékszabályainak tiszteletben tartására. Ellenkező esetben Szlovákia végleg kieshet az EU- és a NATO-tagság várományosainak az első csoportjából – a ford. megj.) A szóban forgó jelző már önmagában véve ambivalens. Egyrészt arra utal, ami egy korszak lezárulása után következik, másfelől viszont nem képes ezt az újat, ami a régi után jön, saját névvel illetni, azon a régin élősködik, amit az uránt megelőzően használtak, hozzábiggyesztve ehhez a szokásos „poszt” jelzőt.

Ennek megvannak a kézenfekvő okai, amelyekről részletesebben majd a későbbiekben szólok. Most csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a felsorolt, valamint a felsorolásból kimaradt, „poszt” szócskával kezdődő elnevezéseket ideiglenesen az ugyancsak problematikus posztmodern fogalomba integrálhatjuk.

Ezzel elérkeztünk a probléma lényegéhez. Mit jelent tulajdonképpen a posztmodern fogalma? Erre a nyugtalanító kérdésre immár húsz éve próbálnak kielégítő választ adni azok a viták, amelyek az Atlanti-óceánon innen és túl folynak. A „mi a posztmodern? kérdésre adandó végleges válasz nincs a láthatáron, és az eddigi viták egyetlen kézzelfogható eredménye a két tábor – a posztmodern és az antiposztmodern – kialakulása. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az antiposztmodern nem minden esetben egyenlő a modernnel.

A szenvedélyes viták távoli visszhangjai több mint húszéves (még szerencse, hogy csupán húszéves!) késéssel hozzánk is eljutottak. A posztmodernről folytatott viták sajnos akkora információs káosszal járnak együtt, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni a posztmodern témakörébe tartozó írásokat azoktól az alkotásoktól, amelyek csupán egy igyekvő magyarázó művei, aki a számára olvashatatlan vagy érthetetlen részeket a saját nézeteivel próbálja helyettesíteni. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a posztmodern ebből a szemszögből nézve felelős az értékek, jobban mondva a mi értékeink szétzilálásáért; továbbá az elemi játékszabályok felrúgásáért; a parttalan irracionalizmus hirdetéséért; a nihilizmus dicsőítéséért; bármiféle igazság tagadásáért és a jó ízlés semmibevételéért. Mindaz, ami Nyugaton húsz évig tartó viták során alakult ki, nálunk minden átmenet nélkül, úgyszólván ex offo jött létre. Még mielőtt elkezdődött volna az az érdemi vita, amelynek során tisztázódhattak volna a posztmodernisták és az antiposztmodernisták álláspontjai, nagy sebtében összeverődött az antiposztmodernisták heterogén és kívülről nézve igencsak különös tábora, akik apokaliptikus hangnemben óvnak mindenkit a posztmoderntől, mint a lehető legnagyobb borzalomtól. Nincs semmi kifogásom az apokaliptikus hangnem ellen, elvégre minden korszaknak megvoltak a maga vészmadarai – és korunk ebből a szempontból miért lenne kivétel? –, mégsem vagyok képes napirendre térni afelett, hogy a riogatok nem a posztmodernnek a Nyugaton létrejött változatai, hanem az ezekről alkotott saját elképzeléseik ellen harcolnak. Egyszer már megírtam, hogy ezek az antiposztmodernisták arra a kínai harcosra emlékeztetnek, aki egész életében a sárkány ellen tanult viaskodni, s amikor ezt végre megtanulta, a legnagyobb megrökönyödésére rájött, hogy sárkányok már nem is léteznek.

A posztmodernről alkotott egyéni elképzelésnek a posztmodernnel mint olyannal való azonosítása és a meglehetősen sematikus és leegyszerűsített elképzelés sikeres „legyőzése” az első alapvető tévedés, amely vitáinkra rányomja bélyegét és lehetetlenné teszi a témáról folytatandó értelmes párbeszéd kibontakozását.

A másik, ennél kevésbé szembetűnő tévedés abban rejlik, hogy a posztmodernt sokszor egyoldalúan, csupán az idő kategóriája segítségével határozzák meg. A mi viszonyaink között a posztmodern fogalmával minden alaposabb indoklás nélkül a nemzeti- és a világtörténelem egy pontosan behatárolható korszakát szokták megjelölni. Amennyiben ezt a szemléletet elfogadnánk, ennek abszurd következményei lennének. Nálunk például azt szokták mondani, hogy művészetünkben a posztmodern korszak a nyolcvanas években kezdődött. Ha ez így lenne, minden szövegnek, amely ebben az időszakban keletkezett, a posztmodern kategóriájába kellene tartoznia. Próbálja nekem valaki felsorolni a közös vonásokat Pavol Vilikovský és Milan Ferko szövegeiben?! Véleményem szerint azonkívül, hogy ezek a szövegek ugyanabban a korszakban keletkeztek, a két szerzőnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz!

Van tehát valami értelme annak, hogy ilyen megközelítésben használjuk a posztmodern fogalmát? Bizonyára nincs! Továbbá figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az időrendi meghatározás lehetővé tette, hogy egyes teoretikusaink által a nyolcvanas években a „tipikus szocialista realizmus” gyümölcseinek tartott szövegek a kilencvenes években ugyanazon teoretikusok szerint hirtelen tipikus posztmodern szövegekké alakuljanak át. Mennyire primitív, de egyben mennyire célravezető ez a módszer! Attól tartok, hogy ez még távolról sem az utolsó átalakulás, bár nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni.

Ez a két tévedés jellemzi a posztmodernről folytatott helyi vitáink túlnyomó részét. Ez azért is van így, mert nincs meg a kellő egyensúly az antiposztmodern és a posztmodern vélemények között. Amennyiben az emlékezetem nem csal, nálunk csupán Peter Sykora vallja magát nyíltan posztmodem gondolkodónak. A többiek – engem is beleértve – időről időre az ördög ügyvédjeként pártfogásukba veszik a posztmodernt, és ők is csupán azért – a Tána Sedovától idézetteket némi iróniával kiforgatva –, hogy az antiposztmodern túlsúlya ne legyen annyira nyomasztó.

Ennyit a saját „posztmodern helyzetünkkel” kapcsolatban, és most itt az ideje, hogy más módon közelítsük meg a posztmodernt. Amint ezt már az előzőekben elmondtuk, a posztmodern jelzőt nem szerencsés történelmi megközelítésből kiindulva használni. John Keane találóan jegyezte meg, hogy „a modernizmustól eltérően, amelyről Virginia Woolf kijelenthette, hogy 1910 decemberében jött létre, a posztmodernnel kapcsolatban nem lehet meghatározni sem a hónapot, sem az évet, mivel ezt a jelenséget egyáltalán nem lehet időrendileg besorolható történelmi korszakként felfogni. A modernizmus híveivel szemben a posztmodernisták szívesen hivatkoznak azokra, akiket előfutáraiknak tartanak – például de Sade márkira, William Blake-re, Rimbaud-ra, Lautréamont-ra, Hoffmannstahlra, Gertrude Steinre, a késői Joyce-ra, Duchampe-ra és Kafkára. A posztmodern időrendi behatárolatlansága lehetővé teszi, hogy régebbi szerzőket (Kafkát, Brechtet, Nabokovot, Gombrowiczot) is a posztmodernek közé soroljunk – sokan ezt meg is teszik! –, míg jó néhány kortárs írót (Updike-ot vagy Capote-t) senki sem tart posztmodernnek”¹

Tudjuk, hogy a posztmodern fogalmának használata történeti összefüggésekben igencsak kockázatos, s éppen ezért kívánatos lenne elgondolkodni egy másik és ennél szilárdabb talajon álló alternatíván. Véleményem szerint a posztmodem fogalmával azokat a bonyolult változásokat és átmeneteket kellene illetni, amelyek még távolról sem fejeződtek be. Lehet, hogy a hagyományosan értelmezett telos meghatározása szerint ezek sohasem fognak befejeződni. Itt a gazdasági tevékenység megszervezésében, a filozófiában, a tudomány és a művészet terén végbemenő változásokról és átmenetekről van szó. A kultúra eme különböző területein tapasztalható változások és átmenetek nem csupán átfedhetik és kiegészíthetik, de egyben semlegesíthetik is egymást. Miféle változásokról és átmenetekről van itt tulajdonképpen szó? Le lehet őket egyáltalán írni? Nem csupán hiú ábránd ez?

Erre a kérdésre azonnal megpróbálok választ adni; kezdjük rögtön a gazdasággal. Sokan azt állítják, hogy a posztindusztriális társadalom nagyjából megfelel annak, amit a posztmodern fogalma fejez ki. Amennyiben ez így van, próbáljunk elgondolkodni az indusztriális és a posztindusztriális társadalom közt létező különbségen. Mivel nem vagyok közgazdász vagy társadalomfilozófus, hadd idézzek egy szakembert, aki a következőket alítja: „A tények és az adatok nem kétértelműek. Több amerikai gyárt számítógépet, mint autót; többen gyártanak félvezetőket, mint gépeket és többen dolgoznak az adatfeldolgozásban, mint a kőolajtermelésben. 1990-ben az amerikai cégek többet költöttek számítógépekre és híradástechnikai berendezésekre, mint minden egyéb tételre együttvéve. A számítógép-programok gyártása a leggyorsabban fejlődő ipari ágazat az egész országban. A világkereskedelemnek az információcserével foglalkozó szektora ötször gyorsabban fejlődött, mint a nyersanyagok bázisán működő szektorok. És így tovább, és így tovább...”² Úgy gondolom, hogy ez a jellemzés igencsak találó és igényeinknek teljességgel megfelel, így hát lépjünk tovább – lássuk a filozófiát.

A posztmodern fogalma a filozófiai szövegekben elég gyakran előbukkan, ez azonban nem jelenti azt, hogy ebben a kontextusban a fogalom alkalmazása teljesen problémamentes. A posztmodern filozófusok közé általában Jacques Derridát, Michel Foucault-t, Jean-Francois Lyotard-ot, Gilles Deleuze-t, Félix Guattarit, Jean Baudrillard-ot, Richard Rortyt, Paul Feyerabendet és Gianni Vattimot szoktuk sorolni. Mivel a posztmodern szívesen hivatkozik az elődeire, ezek közül elsősorban Friedrich Nietzschét, Martin Heideggert és Ludwig Wittgensteint említhetnénk meg. A névsor távolról sem teljes, de a mondanivalóm szempontjából ez teljesen elegendő. Most, amikor együtt vannak ezek a nevek, joggal merül fel a kérdés, mi köti össze a dekonstruktivista Derridát, aki ráadásul mindig ellenezte, hogy „posztmodern filozófusnak” nevezzék, Michel Foucault-val, aki a változatosság kedvéért azt állította, hogy nem tudja, mi az a posztmodern, a neopragmatista Richard Rortyval; Paul Feyerabenddel, aki következetes anarchista volt; a nihilista Gianni Vattimoval, valamint Jean-Francois Lyotard-ral, aki közülük egyedül tartotta magát posztmodern filozófusnak. Nincs szándékomban figyelmen kívül hagyni a felsorolt gondolkodók közt fennálló mély ellentéteket egy mesterségesen összekovácsolt egység érdekében; mindez, persze, nem jelenti azt, hogy filozófiájukban nem találhatunk közös vonásokat. Az első és egyben a legfontosabb közös vonás az, hogy kivétel nélkül posztmetafizikus gondolkodókkal állunk szemben, akik bizalmatlanságot éreznek a metafizika iránt. Ez a világ végső oka, a létnek jelenként való meghatározása, a jelen egy bizonyos invariánsa, mint például az EIDOS, ARCHÉ, TELOS, ENERGEIA, OUSIA (lényeg, létezés, szubsztancia, alany), ALETHEIA (transcendentalitás, tudat, isten, ember stb.).³ Ezek a posztmetafizikus gondolkodók egyúttal tudatosítják, hogy a metafizikától nem tudnak egykönnyen megszabadulni. Miért? A legjobban Jacques Derrida közelítette meg a lényeget, amikor azt mondta, hogy a metafizikát nem lehet bírálni a saját fogalomrendszere segítségével, más fogalomrendszerrel pedig nem rendelkezünk. A metafizika fogalomrendszerét nem haladhatjuk meg a hegeli Aufhebung segítségével. Ehelyett csupán kísérletezhetünk a metafizika alapjainak a következetes megkérdőjelezésével úgy, ahogyan erre az utóbbi időben a dekonstruktivisták vállalkoztak. A végső igazság, elv vagy középpont megkérdőjelezésének messzemenő következményei lettek, amelyek az alany önállóságának a megkérdőjelezésében, a történelem céljának és az igazság hagyományos értelmezésének az elutasításában öltöttek testet. Az igazság, ahogy ezt Richard Rorty találóan megfogalmazta, már nem rajtunk kívül van és nem a tudatunknak a valósággal való megegyezésében rejlik, hanem konszenzuson alapul – vagyis az az igazság, amiben meg tudunk egyezni.

A posztmodernnek egy másik jellemző jegyéhez némi kerülővel szeretnék eljutni. Jacques Derrida Écriture et différence címen jelentetett meg könyvet, leghíresebb tanulmánya pedig a Diférance címet viseli. Gilles Deleuze leghíresebb könyvének Différence et repetition a címe és végül ejtsünk szót Lyotard-ról is, aki a Le différend című könyv szerzője. Ha összehasonlítjuk ezeket a címeket, rájövünk, hogy mindegyikben szerepel a différer kifejezés valamelyik változata. Ez egyáltalán nem véletlen, mivel a felsorolt gondolkodók a különbözőséget állítják filozófiájuk középpontjába. Az elkülönülési folyamat kiemelése, az eltérések keresése, a különböző perspektívák figyelembevétele és a magasabb szintű egység tagadása, amely – Lyotard szavaival élve – az auschwitzi haláltábor kapuja előtt végződik, végső soron a radikális és korlátlan pluralizmus hirdetéséhez vezet. Ráadásul még azt is elmondhatjuk, hogy ez a pluralizmus különös módon eleve bele van építve a posztmodern ellentmondásokkal teli fogalmába. Miféle módon? Valószínűleg úgy, hogy a „posztmodern visszautasítja a saját nevét mint olyat (elnevezésével ezt nyomatékosan kifejezésre is juttatja), hitet téve egy olyan pluralitás mellett, amelyet nem sajátíthat ki semmiféle egységesítő és egyeduralkodó perspektíva.”⁴

Végül rátérnék a kultúrának egy másik területére, a művészetekre. Ez nem véletlen és nem azzal függ össze, hogy a művészet eleven testén élősködöm, hanem mélyebb értelme is van, Amennyiben kirándulást teszünk a múltba, csakhamar rájövünk, hogy az egyes korszakokban a kultúra bizonyos szférái a kultúra egészéhez viszonyítva kiváltságos helyzetben voltak, példaképül szolgáltak és döntőbírói szerepet töltöttek be. Például a középkorban a teológia került ilyen helyzetbe, mivel jogában állt dönteni arról, mely nézetek elfogadhatók és igazak, és mely nézeteket kell megbélyegezni az eretnekség és az elfogadhatatlanság vádjával. Az újkor kezdete óta a teológiát a tudomány váltotta fel, amely legitimitásának az alapját a filozófiából merítette. Az objektív igazság egyedül a tudomány berkeiben jöhet létre, és ez az igazság többet jelent bármely más igazságnál. A tudomány hosszú időn keresztül a kultúra „kemény magvát” alkotta, amit legjobban a 20. század elején uralkodó helyzet és a tudománynak a művészethez fűződő akkori viszonya jellemez. A tudomány többet jelentett a művészetnél, és ebben az értelemben a tudomány a lényeget, a művészet csupán a jelenséget fejezte ki. A tudományt a racionális megismeréssel, a művészetet ezzel szemben csupán az érzéki megismeréssel azonosították. A művészet, amennyiben legitimitást kívánt adni saját „világképének”, létjogosultságát gyakran a tudományból eredeztette. Vegyünk néhány példát: az impresszionizmus az optikai felfedezésekből merített ihletet, a kubizmus a relativitáselmélet sajátos interpretációján alapult, a szürrealizmus a pszichoanalízist hívta segítségül, a hírhedt szocialista realizmus pedig a lenini visszatükröződés-elméletből született. A művészek nem azzal az igénnyel léptek a nagyközönség elé, hogy ők jobban látják és mélyrehatóbban értelmezik a valóságot, mint elődeik. Ezt a hozzáállást sokan nem tartották eléggé meggyőzőnek, így művészi alkotásaik legitimizálásához a tudományt hívták segítségül.

A művészet ennek ellenére nem adta fel a küzdelmet és észrevétlenül kezdte kiszorítani a tudományt a néhány évszázadon át birtokolt kiváltságos pozíciójából, hogy fokozatosan ő maga léphessen a helyébe. Wolfgang Welsch azt állítja, hogy a posztmodern filozófia a modern művészet szülöttje. A továbbiakban ezt a gondolatot szeretném kifejteni.

Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy a korábbi változásokkal és átmenetekkel ellentétben a mostani átalakulás észrevétlenül és fokozatosan megy végbe, mintha Möbius gyűrűjéből mennénk át a belsőről a külső oldalra. Ennek a gyűrűnek az a sajátos vonása, hogy folyamatos, megszakítatlan mozgással juthatunk át a gyűrű belső oldaláról a külsőre és fordítva, miközben rendkívül nagy nehézséget okoz figyelemmel kísérni a külső és a belső közti határ átlépésének a folyamatát.

Mi tette lehetővé ezt az átmenetet? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, és csupán annyi biztos, hogy az egész folyamatnak határozott lökést adhatott az utánzás, a képviselet és ezáltal a MIMESIS eddigi fejlődésének a megkérdőjelezése. Az utánzásnak mint MIMESIS-nek a szó mindennapi értelmében „egyetlen patrónusa van”: „ez az eredeti elem, amely önmagából kiindulva rendszerezi és fontossági sorrendbe állítja az összes másolatot, beleértve a legsilányabbakat is. Az utánzás feltétele az elsődleges referencia, amely előír és osztályoz.”⁵ Az utánzás tehát minden esetben feltételezi az eredeti elem létezését, amely az egyes másolatok összehasonlítási alapját képezi. A másolatok száma nem lényeges, mivel sem a legjobb, sem a legsilányabb nem veszélyezteti az eredeti példány helyzetét a hierarchia csúcsán. A megjelenített valóságot és a művészeten kívüli valóságot mint alapvető vonatkozási alapot a modern művészet, pontosabban a modern képzőművészet kérdőjelezte meg. Lyotard szerint a képzőművészeti alkotás „mint kép természetesen valamit »be fog mutatni«, ez azonban negatív értelemben valósul majd meg, vagyis a képen nem lesz helye alakzatoknak vagy ábrázolásnak, »fehér« lesz, mint Malevics négyzete, a kép csupán azt láttatja majd, amit enged láttatni, s élvezetet azáltal fog nyújtani, hogy kellemetlen érzéseket ébreszt.”⁶

A negatív megjelenítés véglegessé tette az eredeti elem, vagyis a művészeten kívüli valóság eltűnését. Így a kép többé nem utánzás már, hanem hasonlóság, és a „hasonlóság végtelen sorokban fejlődik, amelyek mindkét irányban átjárhatók és nincsenek semmiféle rangsorba állítva, mivel csupán az egyik csekély különbségtől a másikig terjednek. Az utánzás a felette uralkodónak a bemutatására szolgál, a hasonlóság pedig az utánzásokhoz kötődik. Az utánzat a példaképet veszi alapul, a hasonlóság által a szimulakrum lép színre mint a két hasonlóság közt létrejövő végtelen és bizonytalan kapcsolat.”⁷

A szimulakrum észrevétlen színre lépése után világossá válik, hogy a valóság derealizációjával állunk szemben. A képek és az irodalmi művek elveszítették a megszabott vonatkozási alapjaikat, visszahúzódtak önmaguk sáncai mögé, önmagukra utalókká váltak. A megszabott vonatkozási alapok hiánya a posztmodern művészetben megnyitja az utat a művészi alkotás aktív interpretációja előtt. Ez az interpretáció nem lehet többé végleges, autoritatív vagy imperatív már csak azon oknál fogva sem, mert elveszítené azt az eredeti elemet, amivel összehasonlíthatnánk. Az irodalmi szöveg a változatosság megjelenítésének és a kauzális rend elleni közdelemnek a fórumává vált. Az irodalmi szöveg nem különféle jelek tömkelege többé, hanem a cselekvő értelem dinamikus erőtere. A szöveg labirintussá vált, amelybe különböző helyeken be lehet ugyan hatolni, de kijutni már nem. Az ilyen típusú szövegekre már nem illik a kristályrács metaforája a valamennyi változatban megjelenő invariáns értelmében, hanem inkább a füsté, amely kiszámíthatatlan pályákon mozog. Ez a művészetből merített tapasztalat túllép a művészet határain. Számos párhuzam kínálkozik a tudományban, amelynek berkeiben nagy népszerűségnek örvend a szinergetika, a katasztrófa- vagy a káoszelmélet. A művészet ily módon felkészít az elvi zűrzavarban, a „káoszmoszban” való létezésre. Ez utóbbi a kozmosz fogalmát váltja fel és egy olyan világban való létezést jelent, amelyben nincs eredeti elem, a modell már önmagában másolat, vagyis a másolat másolata; nem létezik a képmutató ember álarca, mivel az álarc alatt egy újabb álarc található – tehát az álarc csupán az álarc álarca; nem létezik tény, csupán ennek magyarázata, minden magyarázat pedig egy régebbi magyarázat magyarázata; a szónak nem létezik a valódi értelme, hanem csupán képletes, átvitt értelmek ezek; a fogalmak tehát rejtett metaforák; nem létezik bármilyen szöveg eredeti változata, csupán a fordításai; nem létezik igazság, csupán annak a paródiája.”⁸

Ezzel elérkeztem eszmefuttatásom utolsó problémájához, amit egy kérdéssel szeretnék bevezetni: amennyiben a szövegnek nincs eredeti változata, mi marad egyáltalán? Mire utal az irodalmi szöveg, ha nem az irodalmon, a művészeten kívüli valóságra? A válasz így hangzik: minden szöveg egy másik szövegre utal; általában véve nemcsak az irodalmi, hanem bármilyen szöveg más szövegek töredékeiből jön létre. Ezentúl semmiféle szöveg nem jelenik meg a maga jelenlegi jelenlétében, hanem mindaz érvényes rá, amit Derrida a jellel kapcsolatban állapított meg. Derrida szerint minden jel, és ebből kifolyólag természetesen minden szöveg, „amely felbukkan a jelen színpadán, mindig valami másra vonatkozik, mint ami saját maga, megőrizvén magában a múlt jegyét és magába fogadván a jövő jegyének a lenyomatát; ez a nyom ugyanúgy vonatkozik arra, amit jövőnek nevezünk, mint arra, amit múltnak nevezünk, s így jön létre az, amit jelennek nevezünk – éppen az ahhoz fűződő viszonyából kifolyólag, ami a jelenre önmagában véve sohasem jellemző, vagyis ami se nem múlt, sem pedig jövő a módosult jelen fogalma szerint.”⁹ így azonban semmilyen szöveg nincs önmaga korlátai közé szorítva és ez a nyíltság agyonmagyarázáshoz vezet, ami ugyan félelmetes is lehet, egyúttal azonban – Mathauser szavaival élve – a párhuzamos elmélkedés jellegét is magára öltheti, és ez fokozza az olvasásból fakadó élvezetet. Talán éppen ez a dolog lényege.

Jegyzetek

1. Kiadó: Oslzlý, P.: Podzemní univerzita (Föld alatti egyetem), Brno 1995, 194. o.

2. Heilemann, J.: It’s the New Economy. Stupid in: Wired 4/96., 70. o.

3. Derrida, J.: Texty k dekonstrukci (Szövegek a dekonstrukcióról), Bratislava 1993, 179. o.

4. Petříček, M.: Paradigmata, postmoderna a my (Paradigmák, a posztmodern és mi), In: Text 2/94, 4. o.

5. Foucault, M.: Toto nie je fajka (Ez nem pipa), Archa 1994, 56. o.

6. Lyotard, J. F.: O postmodernismu (A posztmodernizmusról), Praha 1993, 25. o.

7. Foucault, M.: u.o., 56–57. o.

8. Descombes, V.: Stejné a jiné (Egyforma és eltérő), Praha 1995, 174. o.

9. Derrida, J.: u.o. 157. o.