Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. július–augusztus – Utazás / Az információ tervezőművésze

Az információ tervezőművésze

-i -n fordítása

Filko eljárása Marcel Duchamp alapvető posztulátumára támaszkodik: az alkotás a kollektív véleménynyilvánítás nyers formája. Az emberi tevékenység, akár egészében, akár mint magáért a cselekvésért végzett ténykedés, par excellence mutatja az alkotás aktusát: minden műalkotás, minden, az önkifejezéssel kapcsolatos jelenség közvetlenül ebből származik.

A művész, mint a vizuális kommunikáció szakértője, objektív módon sajátítja ki a köztevékenység egy adott momentumát: munkájának lényege, hogy felmutat „egy életszeletet” és funkcionális struktúrával ruházza fel, különleges figyelmet fordítva a publikum hathatós együttműködésére.

Filko első assemblage-ai leginkább talán a barokk fétisekhez hasonlítottak, tulajdonképpen azonban az akció részei, a kollektív kommunikáció segédeszközei voltak, bár az emberek nem mindig értették meg igazi jelentésüket. Ezek a lényegi funkciójuktól megfosztott assemblage-ok aztán „sculpturákká”, vagyis az esztétikai kontempláció tárgyaivá váltak: a kubisták és a szürrealisták ugyanígy fogták fel az afrikai néger „szobrászatot”.

Filko „közegei” ebbe a kétértelműségbe torkolltak. Az organizált információs struktúra elemeiként jutottak érvényre. A Csehszlovákia térképét és egy zsebtükröt tartalmazó 1966-os meghívójával Filko arra ösztönzött bennünket, hogy szembesüljünk az ország életének egy szeletével és tegyük magunkévá. Ezt a birtokbavételt az Allan Kaprow által definiált s a prágai Milan Knižak által továbbfejlesztett klasszikus happeninggel ellentétesen képzelte el: már nem az emberek aktivitásának stimulálása a cél, hanem az, hogy a fölvetett problémát megoldottnak tekinthessük, és hogy felmutatható legyen az eredmény. Ezzel Filko – Alex Mlynárčik „permanens manifesztáció” elmélete mellett – Yves Klein nagy gondolatához kötődik: „a Világ mint színház” – az egész világ egy szüntelenül folyó színházi előadás játéktere.

Filko originalitása a naprakész információk műszaki adatainak rugalmas és ugyanakkor pontos felhasználásában rejlik. Az 1968-as pozsonyi Danuviuson szereplő „Katedrális” című műve – tükörfelületekből, függönyökből és vetítőfelületekként is szolgáló terelőpanelekből álló építmény – mind fizikailag, mind pszichikailag fölelevenítette '68 első hónapjainak csehszlovákiai légkörét. Ebben az évben mutatkozott be Filko a VI. Párizsi Biennalen „Kozmosz” című művével – egy gömb alakú felfújható sátorral, melynek belső felületén egy űrkaland fontosabb eseményeinek vetített dokumentumai jelentek meg.

A felsorolt példák önmagukért beszélnek. Korunkban, amikor a mindinkább elburjánzó és egyre rafináltabb médiák tendenciózusan olyan színvonalra süllyesztik az általános információkat, hogy azok súlyát egyáltalán ne érzékeljük, s hogy a történéseket ne éljük meg közvetlenül, a szlovák művész visszavezet bennünket a pszichikai-gondolati realitáshoz, és lehetővé teszi, hogy maradéktalanul átéljük az emberi kommunikáció egyik vagy másik pillanatát.

Az információterjesztés szakértői olyan célok érdekében deformálják ezeket az értékes pillanatokat, melyekről talán fölösleges is bővebben szólnunk; a vizuális kommunikáció szakértői pedig bizonytalanok a céljaikban és még bizonytalanabbak az eszközöket illetően. Ebben a tartósan átmeneti helyzetben, melyben élünk, Filko világos, rugalmas és emberi módszere példaértékű.