Az utazás könyvei

I. 1.

„Tudtam, hogy valahol az úton lányok és látomások várnak rám, s még sok minden; valahol az úton kincset is találhatok.”

(Kerouac)

Az út, az úton levés, az utazás korok paradigmaváltásaival változtatta jelentéstanát, a természettörvénytől és annak betöltésétől¹ kezdve, az emberi életen keresztül, az isteni akarat, parancsolat szinonimájaként, az ígéret elnyerésének a feltételeként,² a lét Jézus általi megtestesüléseként, a létminőség választási lehetőségeként (keskeny út – széles út), a tanítás szinonimájaként,³ a középkorban a kegyelem elérési módjaként, majd a kalandvágy, csavargás megfelelőjeként:⁴ egészen az út mint életfolyam születés és halál között,⁵ vagy az utazás mint keresés,⁶ állandó megismerés, elvágyódás, kiszabadulás szimbólumokig gyűltek jelentései (nem beszélve a további árnyalatokról), hogy egymásra halmozódva hassanak a leírt szövegben és olvasatunkban.

Két fiatal szlovákiai magyar prózaírónak az elmúlt években megjelent egy-egy kötete (Talamon Alfonz: Az álomkereskedő utazásai c. elbeszélésgyűjteménye 1995-ben, Győry Attila: Kitörés c. útinaplója 1993-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Pozsonyban) homlokegyenest különböző jelentésrétegét mozgatja az utazás-értelmezéseknek.

Talamon Alfonz statikus utazó; képzelet- és álomvilágában mozdul lépésre, útja – teret és időt kitágítva – a végtelen felé konvergál, az álom törvényszerűségeitől meghatározott, utazásainak állomásait az utazó vágyai, félelmei, személyisége gátjai szabják meg. Bejárt világa a belső mélységek, magasságok, avagy lapályok világa.

Győry Attila tényleges utazó: nem vándor, nem a megismerés hajtja, hanem „pícaro”, akit a kalandvágy, a megtapasztalás az átélés fűt. Úti célja a messziről csodált nyugat-európai nagyvárosok (Amsterdam, Párizs) „ereibe” való kerülés, az underground világ többi csavargójával való közösség. Bejárt útjai a valóságos utak konvencióidegen, punkos interpretációi.

Különbözőségük mellett egyezésük is fellelhető: mindketten „kincskeresők”.

I. 2.

„...Olyan szövetből

Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk

Álomba van kerítve.”

(Shakespeare)

Az álom és az ébrenlét határmezsgyéjének ambivalenciáját, s egyben az álom és az éber tudat többértékűségét villantják fel; a hagyományos, jórészt anyaghoz és megfogható valósághoz kötött értékszemlélet viszonylagosságára mutatnak rá Talamon Alfonz szövegei. Meddig terjed, ami reális, és meddig, ami szürreális? A tudatot és a létet mennyire határozza meg az álombeli, képzeletbeli és átélt élmények együttes emléke?

Az elbeszélések világa több rétegű: A valóságos valóság, amiről az olvasónak is konkrét, szövegen kívüli tapasztalatai lehetnek, nem minden elbeszélésben van explicit módon jelen. Ilyenkor a narrátor szövegvilág-tolmácsolásában jelentkezik (pl. A napnyugat egáljában). Némely elbeszélésnek azonban alapját képezi (A madarász halála; A vágyak ösvénye), s a valóságos valóság rétegébe épülnek a képzelődés, a vágyakozás, a látomások elemei, szerkesztettségükben eleinte elkülönítve, majd mindinkább összemosódva, végül szétbogozhatatlanul. A talamoni szövegvilág-felépítés legjellemzőbb módja mégis a valóságos valóságból való elindulás, tudatos átszenderülés az álomba vagy képzelődésbe, melyben az „álomlátás szertartásai szerint” következő jelenetekbe emlékképek is keverednek; hogy egy nagy ívű, erotikus vágyakozástól, megismerni-megtapasztalni akarástól fűtött, és a „hős” félelmeitől, gátlásaitól űzött utazás után újra egyfajta valóságba érkezzen vissza, mely éppen az utazás tapasztalataitól mélyült a valóságos valósághoz képest.

A következő kategória, amely Talamon Alfonz szövegvilágának értelmezési kísérletében felvetődik, az a látszatvalóság. A narrátor hitelesen, belülről számol be róla, imitt-amott ugyan csodálkozását fejezve ki, amiért az események a megszokottól (tehát a valóságos valóságtól) eltérően folynak, s épp ezekkel a szövegvilágból való kiszólásaival hitelesíti látszatvalóságát (pl. „Némileg javított közérzetemen, hogy ...a málló vakolat alól világra csodálkozó vörös téglák színe sem változott meg egy gúnyos, lealacsonyító varázslat szabályai szerint” – 130. o.; „...időm sincs csodálkozni, vajon honnan került rám ...a felöltő” – 163. o.), s altatgatja az olvasó gyanakvását.

A képzelődések rétege a „hős” cselekvési szándékait fedi. Képtelen helyzetei megoldására ugyanis számtalan ötlettel, elgondolással rendelkezik (pl. A vágyak ösvénye; A hajnalok iszonya c. elbeszélésekben), míg a valóságos és képzelt elemek váltakozásának adott ritmus szerinti gyorsulása a tett és szándék – pszichologizációtól sem mentes – összekeveredését adja.

Az álomkereskedő, a madarász, tehát „hősünk” igazi közege az álomvilág (a „tátongó űrbe hangtalan fenségességgel merül elképzelt világod Atlantisza” – 65. o., „a mindig utazásra csábító, kalandra hívogató, szélcsendben az égre csókokként rálehelt éjszaka” – 144. o.; „egyik álmomnak lenyűgöző története, részleteiben a legaprólékosabban kidolgozott ámítása elmémnek, a valóság és a képzelet mezsgyéjén egyensúlyozó események meg-elevenítőjének” – 162–163. o.), az álomvilág, melyben szabadságát élheti ki (lásd: az utazás mint kiszabadulás), melyben levetheti a konvenciók ráerőltette álarcát.

Az álomutazó szabadsága a tudat szabadsága. De Talamon Alfonz következetes gondolkodó, így a tudatról szóló elbeszélésében, Az álmok álarcában, felold minden kínálkozó ámítást: a fölöttes én diktálta álarcot levetve, az irányítást az álmoknak, a vágyaknak, az ábrándoknak átadva a tudat ugyanúgy álarc mögé kényszerít, „...lehunyt szemhéjam mögött galamb-csontú ábrándjaimat kezdem kutatni, melyekhez olyan inkvizítori görcsös-seggel ragaszkodom, hogy semmit sem kímélve, szánalmat nem érezve szaggatom fölöttes énem nimbuszát, s élvezettel tölt el a látvány, amikor kivetkőzve minden megszorításomból, ösztöneim fékezhetetlenségével építem fel normáim és korlátaim új oltárát, ami elhalmoz az erkölcstelenség és szabadosság arcpirítóan nagy lehetőségeivel.” (49. o.) A kötetet az a két elbeszélés fogja keretbe, amelyek kiemelten hangsúlyosak részben a kötet fókuszába, a címbe emeléssel, részben a grafikai megoldások által (A madarász halála). Az álomkereskedő és a madarász a „hős” két szerepe, amely a többi elbeszélést is átszövi: A madarász, aki kedves madárkája (tárgya, eszméje...) túlzott figyelésével, terhes törődésével nem is igazán rá, hanem az ő révén elsősorban magára figyel: a maga elvárásaira, reményeire, félelmeire, míg végül -elbizakodottságtól sem mentesen – tárgyát, nem megismerve, elveszíti. Az álomkereskedő-szerep az írói szerepre utal, aki álmait írja meg, s teszi közzé („...mindenki számára kiismerhetővé tettem magam...” – 63. o.), témája: az álmok, a képzelet a valóságon túli világba szólítja, noha sok esetben ezek maguk alkotják valóságát.

Ki is ez a kettős szerepbe burkolózó „hős”? Hős a legkevésbé, lehetsz te vagy én, ahogy az alkalmazott elbeszélői te- vagy én-forma sugallja; vagy én is, te is egyben, ahogy a váltakozó, gyakran összekeveredő kettős narrációs módszer érzékelteti, talán a „hős” önmagától való elvonatkoztatása mértékében. (Az én- és a te-forma váltakozó alkalmazását, természetesen ugyanarra az alanyra vonatkoztatva, nem tartom elég kidolgozottnak.) Az elbeszélések „hőse”, a szerző címbeli ajánlásával is, leginkább utazó.

I. 3.

„Távol hazulról legvígabb az ember.”

(Shakespeare)

Győry Attila Kitörés című regényes útinaplója a szó szoros értelmében vett utazásról számol be, mely életrajzi ihletettségű.

A szöveg értelmezésében az utazás kiszabadulás, elvágyódás, kaland és megtapasztalás keresése: kitörés.

A kitörés-motívum legalább két jelentésű: szó szerinti kitörés a kelet-európai bezártságból és kitörés a társadalmi rendből. Győry Attila értelmezésében a társadalmi szabályok, megszokások felrúgása és az önmaga által meghatározott korlátok állítása az egyéni szabadság biztosítéka. Mindent kipróbálva elmúlik a bizonytalanság és az ismeretlentől való félelem?

Mintha Talamon Alfonz utazójának ellenpólusát találnánk Győry Attila „hősében” (aki az én-formából adódóan azonos a narrátorral, az önéletrajzi jellegből következően pedig egyben azonos a szerzővel). A hős szóra rakódott elvárásoknak részben megfelelve, egy aktív, tettre kész, kalandot kereső szereplőt jelenít meg a szöveg, részben pedig egy hősi erényektől mentes, a konvenciókból kitörő csavargót: utazót.

Győry Attila utazója nemcsak a sokáig lezárt országhatárokon, nemcsak a szabályok, törvények megkötésein túlra tör, de kitör abból a társadalmi konzumhálóból is, amely az emberbe sulykolja elvárásait, hogy az ördögi körforgás áldozataként robotoljon az elvárások teljesítéséért, „...igenis, bármit beszélnek az emberek, le lehet menni kutyába! Nagyon könnyű dolog, de még milyen! Maradéklesők lettünk, lecsúsztunk, s most már tudom, hogy nincs baj, már nem érhet semmi, mert megtanultam élni. így is lehet egy másik világban, ez egy másik értékrend egy más törvénnyel és más elvárással.”

A Kitörés című útinapló a megszokásból való kitörés nyelvi szinten is. Az alkotó stilisztikailag erősen jelzett nyelvezetet használ, mely a szleng-szótáron, szokatlan, gyakran trágár kifejezések és valószerűtlen képzettársítások használatán alapszik. Ellentétben az útinapló többi síkjával, a lineáris időben történő unalmasan lineáris cselekményszerkezettel, a nyelvhasználat kölcsönöz a szövegnek feszültséget és humort. Azonban míg Győry Attila előzőleg megjelent elbeszéléskötetének (Vércsapolás, 1992, Pozsony) punknovelláiban a konvencionális nyelv szatírájának és a megbotránkoztatásnak a bája volt a hangsúlyos, addig a Kitörésben a vulgáris elem vált – a szöveg kárára – dominánsabbá (a szerző helyenként kifejtve is megindokolja szóhasználatát, pl. a szar szó stiláris értékét bizonygatva).

II.

„Mintaki egy szabadon és tekervényesen kanyargó belső áramlást nem szívesen szorít a szóbeli kifejezés szabályozottságába.”

(Josef Čapek)

Az álomkereskedő utazásai című elbeszélés egyik epizódja az igaz, őszinte gondolat művészi kifejezhetőségének és a megértésnek a lehetőségeit boncolgatja. A válasz szigorú és ámítást nem tűrő, Talamon Alfonzos: az őszinte kifejezés szándéka „öncélú, hazug vallomássá” alacsonyul a megnevezés „kéjfokozó”, önmutogató folyamatában, („...valahol félúton képzeletvilágom és az ujjaim mozgató, kézfejemre simuló, csontok közé ágyazódott inaim között észrevétlen minden átalakul, s immár az ábrák csak holt, megfejthetetlen maradékait szórják testére eredeti szándékaimnak...” – 150. o.) Nincsenek eszmények, küldetés, művészi elhivatottság, nincsenek alibit nyújtó ráfogások; a szellemet meghatározó psziché, az emberek közti áthághatatlan távolság pillanatainak kínja működtet.

A kötet nyelvi szinten is próbálkozás az igaz, pontos, érzelgősségmentes kifejezésre. A szövegek tárgya (csapongó álomvilág, s az érzelmek szférájába tartozó szerelem, erotikus vágyak, kiszolgáltatottság, elveszettség) és „hőse”-utazója (akit színes képzelete, nem pedig a racionális világhoz való kötöttsége irányít), valamint a narrátornak „hősétől”-utazójától való kisfokú távolságtartása (ami az elbeszélői én- és te-forma alkalmazásából adódik) gyengítik a tárgyilagos elbeszélés lehetőségét, jelentős írói feladatot róva az alkotóra.

A szövegek egyensúlyát a nyelvezet és a narrátornak a „hős”-utazóra vonatkozó külső tekintete, a szövegből történő kiszólásokkal deklarált látszatvalósága biztosítja. A nyelvezet, annak ellenére, hogy mondatszerkesztésében és képiségében ornamentikus, a trópusok tartalma által (leíró jellegű, helyenként túlzóan pontos-tárgyszerű jelzők, a mindennapi életből vett, kevéssé vagy egyáltalán nem absztrahált, helyenként a praktikusságig szélsőségesített metaforák és hasonlatok) mégis tárgyilagossá billen a nagyon is szubjektív belső történések elbeszélése.

A szövegek javára válik ez a kettős elbeszélői aspektus: tárgyi azonosulás egy belső, szenvedélyes világgal – a távolságtartás nyelvi látszatával.

III.

„Elmondhatom, hogy kipróbáltam őket, a világ-járó boldog utakat. Elmondhatom, hogy jó társai annak, aki nem nyughat egy ágyban soká, de megy, mert menni kell.”

(Jack London)

Győry Attila Kitörésének műfajcsaládja a pikareszk-regény; világa az alvilág, bohémek, koldus hobók színhelyeivel szemben a társadalom többé-kevésbé deviáns tagjainak gyülekezőhelyei (bolhapiac, meghatározott parkok és terek), szereplői az „út szelét érző" csavargók, a kocsmajárók, narkó-sok, a konvencionális társadalom kárhoztatottjai. Szabadosságukat, törvényen kívüliségüket, mámoros próbaugrásaikat az alázatnélküliség felvett pózából, ám jóindulatú derűvel, iróniával mutatja be a szerző.

Hangsúlyos a gúnnyal illetett „másik” világ jelenléte is, amivel szemben az útinapló pícarói definiálhatják magukat (pl. „tipi-topi figurák százkilós hátizsákkal” – 12. o.; „Szárazak szegénykéim: hiányzik belőlük az élet” – 68. o.), akik nem a pillanat megtapasztalása kedvéért keltek útra, hanem a megismerés konvenciójából, vagy turistaszokásból. „Mindenbe szerelmes vagyok. A házak tetejébe, a levegőbe, a füstbe, a sanzon elillanó hangjaiba, mindenbe, amit képes vagyok behabzsolni. Mögöttem német turisták csoportosulnak, a vezetőjük öt perc alatt elintézi az egész panorámát és kész. Mindezt szépen, rendezetten, üdítően, kulturáltan és fertőtlenítve... Ilyenkor vadulok bele az életbe, ilyenkor vagyok a legnihilistább, a legdestruktívabb, a leg-leg-legszebb! Az előbbi köcsögök öt perc alatt látták azt, amit mi már vagy két órája a szemünkkel kortyolgatunk, nekünk még mindig nem elég, de nekik igen...” (175. o.)

Az útinapló spontaneitása a kötet erénye és hiányossága egyben. A punk szubkultúráról, a „kitörők” társadalmáról való hiteles, átélt és szépítésmentes beszámoló irodalmi színfolt, de a szövegnek hátrányára vált e magatartásforma, életérzés magyarázgatása, „megideologizálása”, hiszen nem koherens szövegvilággal, hanem didaktikus indoklásokkal akarja megtámogatni a szöveg igazát (pl. 68. o., 105. o.).

Részben a műfaj, részben pedig a spontaneitás következménye a szüzsé lineáris és egyirányú felépítése, az irodalmi igény nélküli szerkesztettség, az össze nem álló szövegvilág.

Viszont a spontaneitás velejárója, az epikus Győry Attila erőssége az az elbeszélői hév, magával ragadó – s ha nem a szövegvilág elemeinek kapcsolatából, hát a nyelvezetből áradó –, feszültségekkel teli mesefolyam, amely egybeszerkeszti az útinapló jelenet-darabokból álló világát.

IV.

„ Bolondok vagyunk, s úgyis bennünk vannak

órák, rugók, csikók és messzeségek”

(Babits Mihály)

Jegyzetek

1. Lao- e: Az út és erény könyve, Budapest, 1980.

2. Biblia. Út, mint ígéret: 1 Mózes 12., 2 Mózes; Út, mint akarat: Jeremiás 7, 23; 5 Mózes 5,33; 2 Mózes 32, 8.

3. Biblia. Út, mint megtestesülés : János ev.14, 6, Út, mint választási lehetőség : Máté ev. 7.; Út, mint tanítás : Apóst. csel. 19, 9 – 23, 24, 22; 9, 2; 22, 4.

4. Jaques Le Goff: Kultúra středověké Evropy, Praha, 1991, 145–148 o.

5. Vö. Josef Čapek: A sánta vándor, Pozsony, 1987.

6. Jaques Le Goff: im 148. o.