Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. július–augusztus – Utazás / Kell egy hely

Kell egy hely

(1)

Kell egy helynek lennie, ahol az ember otthon érezheti magát, legalább átmeneti időre. Egy lakó-szoba, egy kert, egy nyaraló, egy erdő, egy fatöve, egy partrészlet, egy szikla, egy könyvtárszoba vagy egy könyv. Egy választott világ, amelyben a valóság különös módon keveredik a képzelettel. Most például egy filozófusról olvasok, aki egy szigetre menekül önmaga elől, ott akarja megoldani belső problémáit, de miközben e megoldásra vár, egyre távolabb kerül attól az elhatározástól, mely e szigetre hajtotta. E mondatok közben egy tó partján heverek a fűben, lábamat a vízbe lógatom, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam, miként hősöm a sziget tengerpartjának sziklás, kígyókkal teli szorongásos-melankolikus világában. Fürdeni nem mer, mert cápát sejt a vízben, leülni fél a kígyók miatt, a gyomra napok óta rossz, aludni nem tud stb. Feszengek a fűben, izzadok, itt-ott csípéseket érzek, egyik könyökömről a másikra dőlök. Mikor elfut mellettem egy futó, hirtelen nem tudom eldönteni, a szövegben van-e/fut-e, vagy tényleg mellettem húzott el egy mazochista őrült, aki e forró nyári délutánban sokkolja magát, menekül valami elől, akár a test, akár a lelke elől, ahogy filozófusom. Mindenesetre összefonódik bennem e futó képe az olvasottakkal, és ettől a naptól kezdve már mindig benne lesz a könyvben, az olvasatomban.

                           

(2)

Ettől a naptól kezdve valami körvonalazódó nyugtalanság fog el hónapokra, majd a körvonalazódásban évek telnek el. Az otthonkeresés ideája ez, ami e kedvenc filozófusomat egy konkrét helyre vezette. De ott sem találta meg, amit keresett. Illetve, talán nem egészen erről lehet szó, a menekülés valami elől, az konkrét dolog, tudható, mi elől; de hogy mit keres valaki, az általában nem, ezért keres. Mert még nem találta meg, vagyis még nem tudja hol és/vagy mit kell keresnie. Ez a gondolat indított el, hogy például ő, miért éppen ott, Szicíliában kereste pogány lelkének megválthatóságát. Mit tudott-hallott e helyről, hogy éppen ezt a lehetőséget választotta.

                     

(3)

Évekig hordoztam magamban ezt a problémát anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, hogy mit keresek és miért. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni. Néhány impulzus, egy két jelentéktelennek látszó apróság folyton figyelmem középpontjába terelte, noha még mindig nem akartam foglalkozni vele. Nem hagyott nyugodni a hely szelleme. Felpiszkált. Hamvas Kierkegaard-esszéje csak a kezdet volt. Egy lábjegyzetben ráakadtam Szürakuszai Dión, Platón barátjának azon kérésére, utazzon Szicíliába, és próbálja megvalósítani ideális államát. A halhatatlanságra törekvő tökéletesség eszményképe, a nagy klasszikus, Goethe, meglepően emberi és rajongással teli útinaplót ír Szicíliáról. Néhány emlék(ezetes)kép önmagától hívódik elő e szóra, legkedvesebb festőim vásznai. A nagy magányos, a Goethét is elutasító német romantikus festő egyik legtalányosabb képéhez találja meg a témát Agrigentóban, a sötét, romos Juno-templomot. A félreértett-félremagyarázott magyar festőpróféta a taorminai görög színház épülettöredékében találta, látta meg a régóta keresett színt, amelyből energia sugárzását érezte.

                           

(4)

Mindehhez hozzájárul az a belső nyugtalanság, ami egy saját, állandónak tekinthető vagy tűnő szellemi téma hiányából fakad. Kezdetben mindössze ennyit tudtam csak, de ez épp elég volt ahhoz, hogy történetem az életemmel összekeveredjen. Innentől minden mozdulat, ami e téma felé irányult, túlzott jelentőséggel bírt számomra. Elkezdett magába szippantani az örvény, miközben Szkülla és Karibdisz között ingadoztam. Itt még egyáltalán nem sejthettem, hogy ezzel életreszóló feladatot szereztem magamnak. Menekülésem kimondatott, és attól a pillanattól kezdve csak imaginált birodalomban éreztem jól magam, amely érdekes módon tőlem függetlenül is létezett. Egy kétszer-hármas „torony”-szobában, ahová felhordtam magammal a zsákmányolt dokumentumokat, amelyek a helyről szóltak. Ha nappal kinéztem az ablakon, nem a házak tetejét láttam, csak a fák lombjaival határolt eget. Lejjebb csúsztam székemen, és a tengerkék égen ringatózó felhőszigeteket is megszámolhattam akár. Éjszaka sosemlátott városok, romok között bolyongtam, vártam, amíg előbukkan mögülük a fátyolos hölgy. Míg ablakomba ér, s valamelyik nevét magára öltve megszólíthatom. Fantáziámat azonban folyton újabb forrásokkal kellett táplálni, hogy unalmassá ne váljon ez a játékon lassan túlnövő szenvedély.

                         

(5)

Minden bizonnyal azért válhatott ilyen szenvedélyessé ez a kapcsolat, mert még sohasem láttam, jártam ott. Nem tudtam eldönteni, nem ábrándulnék-e ki a valóságos hely láttán. Platónnak ez a kísérlet csaknem az életébe került. És persze minden megvalósíthatatlansága ellenére nem ragaszkodott-e ideáihoz, melyek, ha az életébe nem is, de a műveibe kerültek. Mi van, ha idő előtt látom meg Szicíliát, amikor még nem készültem föl kellőképpen erre a találkozásra. A félelem, hogy elveszthetem ideámat, egyelőre, egy ideig megszabadított attól a kényszertől, hogy odautazzak. Úgy döntöttem, hogy még a felkészülés időszakában vagyok, nem szabad kapkodnom. Mélyrehatóbb tanulmányokat kell végeznem. Először a választott vezetőket kell kihallgatnom az ő miértjeikről. Megértenem őket, ami által az enyémekké válhatnak problémáik. De megérteni nem egyszerű racionális feladat, talán célszerűbb lenne a metafizikus kicsengésű megismerni szó. Velük együtt talán jobban megismerhetem saját magam. Az ő Szicíliájukon keresztül megtalálhatom az enyémet. A távolság éppen ideálisnak látszik földrajzilag és lelkileg is. Ilyen távolságból ellenőrizhetetlen vagyok. Mindaz, ami itt történik, csupán egyetlen változat. Igazából nincs miért féltékenykednem, itt minden az enyém, illetve semmi sem. Ez a legmegfelelőbb álláspont, ezt határozottan éreztem, tudtam, hogy innen már nem fordulhatok vissza, nem tudok visszafordulni. Innentől én is csak feladatot teljesítek. A kérdés, miféle feladatot. Ezt kell kidolgoznom. Tájékozódnom a küldetésem, majd a menetrendek felől.

                         

(6)

Innentől biztosra vehetjük, hogy a futó a rendszeres edzésekkel sikeresen túljutott az oldalakon. Ha lesz elég kitartása, talán sikerül hosszútávfutóvá válnia, és eljut a könyv végéig. De itt az idő, amelyhez kell egy hely...