A holdkóros ló; Ciklotímia

A holdkóros ló

Az úton holdkóros ló poroszkál. Késő van, a város néptelen, csak a sarok mögül közeledik felé az anya a lányával. Amikor a főúton összetalálkoznak, a kislány megdöbben, az édesanyjára néz. A holdkóros ló előre nyújtott mellső lábakkal megáll előttük, s rossz fogai közül rekedt hang szűrődik ki:

– Viziteltünk? Viziteltünk?

A lányka megszorítja az anyja kezét és így felel:

– Viziteltünk. Eljegyzésen voltunk. És te? Maga?

– Én Pablo vagyok, a holdkóros ló. Az önök üdvözlésére jöttem.

Az anya – idős, tapasztalt nő – észrevette, hogy itt valami nincs rendben, a helyzetet kezdettől fogva zavarosnak érezte. Elgondolkodott az okokon. Ennek a lónak valahogy olyan különös nézése van, olyan vonzóan hullámzik a

törzse, hogy összeszorul a szíve. Óvatosan kérdezi:

– Ugyan, mondja már, honnan jön?

– Nem messze lakom. A városba önök miatt jöttem be. Ahogy már az előbb is mondtam, üdvözölni jöttem önöket.

– Ez valóban nagyon kedves öntől, de miért éppen üdvözölni? – a lánykának ugyanis születésétől fogva ilyen értelmen túli kérdései voltak.

A ló, még ha holdkórosan is, a farkáig elvörösödött, megszégyenülten tekintett a lunára, erőt gyűjtve a válaszhoz. S így válaszolt:

– Az üdvözlés öröm. Ezen kívül most csak álmodom és álmomban képtelen vagyok érezni. Bár most úgy tűnhet önöknek, hogy könnyben úszik két szemem pillája.

Az enyém lesz – gondolta a friss ara. Egymáséi leszünk! Szép és erős, teljesen más, mint ő, ő, aki álmában a lányt csókjaival illeti, hogy amikor felébred, pihenhessen. Feltűnően izzadó keze elengedi anyja tenyerét és közelebb lép, megérinti az izmos lábakat:

– Te vagy hát Pablo? Pablo, kedvesem, de hiszen akkor hazaviszel bennünket, messze lakunk, késő van, az autóbuszok már nem járnak...

A holdkóros ló boldogan veti magát mind a négy (öt) lábára, a háta megremeg. Az anya felkacag, óriási ötlet, büszke a lányára. Átöteli Pablo nyakát, felpattan a hátára, mint fiatalon a hadseregben. A lány váratlanul felborzolja a sörényét. Már csak suttogás:

– Mehetünk, Pablo, vágtass!

A holdkóros ló egy szempillantás alatt eltűnik velük a ködös éjszakában.

Ciklotímia

A sarokban kutya üvölt. Zene süvölt, csuklik, dübörög, húz, kérlel, ugrik, ki tudja, mit szól ehhez Katarina. Bebével megegyeztünk, hogy szerencsétlen. Én is szerencsétlen vagyok, de nem annyira, mint Milos. Edo is szerencsétlen, de kevésbé, mint mi. És sokkal kevésbé, mint Milos. Most alszik. Undorítóan halkan, a homlokán gyöngyöző verejték.

Éjjel ülök egyedül és nézek ki a fejemből, zene szól. Néha-néha hozzáfütyülök, hozzácsuklom a cintányérokhoz. Vagy hangosan olvasok és felébresztem a szomszédokat. Átzörögnek, azt mondják, szerencsétlen vagyok. Jó, jó, világos, hogy szerencsétlen vagyok, jobban, mint Edo és kevésbé, mint Milos. Egész életemben...

Egész életemben egy közeli hegyi szállásra jártam ebédelni. Minden este buzogányokkal zsonglőrködtem fél órát, gyakorlásképpen. Nap mint nap a közeli bozótosban sétáltatom uszkáromat, félreugrom az anakondák elől, tőrt döfök a tigrisvadászok nyakába, közben magas rezgésszámú sípot fújok, hogy mind több vérszomjas vadállatot riasszak el magamtól. Mindig sikerül megvédenem magam, amíg várom, hogy az uszkár kiszarja magát, hideg verítékben úszom, egész testemben remegek, ereim lüktetnek, egy nyomorult hang sem jön ki a torkomon.

Naponta megiszom egy liter grúz konyakot. A kétségek rendszerint másnap
reggel törnek rám. Amíg a zeniten eltűnik a nap, kilónyi tabletta lebeg
bennem, kezem már nem remeg, előveszem az iránytűt és hosszú órákon át kutatom, hova is menjek este, a térképen bejelölöm a helyet, ahol majd szerencsét próbálok.

Minden nap sikerül leadnom pár kilót, hogy tetsszem a lányoknak. Pár év múlva biztosan megtetszem majd, s akkor naponta lefekszem valamelyikükkel.

Sokat sportolok, hogy jobban érezzem magam, mert nálam az a helyzet, hogy ha leadok pár kilót, kiegyensúlyozottabb vagyok, mert sokat olvasok, hogy okosabb legyek, s ez nagyon felzaklat, így aztán kocogok. Nem mindig csináltam ezt így, csupán pár éve, ez a negyvenedik év kettétörte az én bátor episztémámat, az ezt követő, eddig úgy tűnik számomra, jóval érettebb, világosabb.

Mindennap felteszem magamnak a kérdést, mit akarsz voltaképpen? Eközben elszívok hatvan cigarettát, mert serkenti a szellemi tevékenységet, és a családom figyelemmel kísér. Mindnyájan kíváncsiak.

A hétvégéken halászni járok, hogy edzem a türelmemet. Újságot olvasok és rohangászom a tó körül. A horgászbotot az uszkár őrzi. Egyszer talált egy döglött orvvadászt, akinek hat szarvas volt a zsákjában. Odasúgták neki: „Apage Satanas!” Az uszkár visszaszaladt és elmesélte nekem.

Na, köszönöm szépen! Az uszkár ugyanis egy csomó dolgot elmesélt. Mindaz, amit szórványosan igyekeztem rögzíteni, magamba zárni, megtervezni és feljegyezni, csak alakok halvány árnyai voltak. A sarokban uszkár vonít, zene szól. Kezembe veszem a tollat, ráhelyezem a papírra és mozgásba lendül! Futásnak ered, meg-megnyikordul, görbe vonalat húz. Egy pillanat múlva kihull a kezemből és én a papírra nézek:

Tizenöt gyönyörű fejezet

Második rész:

Az első részben a krokodilszelídítő megette az ananászos-tejszínhabos süteményt, amellyel egyértelműen kifejezte az ellenszenvét. A krokodil felmászott az almafa ágai közé, jóízűeket böffentett, ezt az anyukák botrányosnak találták és az óvodából hazacipelték a gyermekeiket, egyenesen az ágyba, az íróasztalhoz, a fürdőszobába, a zongorához parancsolták őket és mindannyiunknak ott kellett ülni őszig, amíg a krokodil le nem hullik.

A második részben ilyesminek nyoma sincs. De éppen ezért – sőt ennek ellenére is –, a környezet megváltozott. Csupán a viszonyok maradtak ugyanazok, egy ismeretlen nevű színes sivatagban találjuk magunkat, ahol Fero és Jean-Michel szájlárvafújó-versenyt játszanak. Mindketten alnagonnal doppingoltak Fero egészségügyi ládájából. Apukáiknak este fájni fog a hasa, de nyár van.

Tizenegyedik rész:

Az előző fejezetekben az éterikus Joan sorsát írtam le, aki éppen százkilencvenötödik életévét tölti be. Joan tizenhárom éves korában szült először, de nem örült neki, ezért egy könnygázbombával együtt bezárta a gyereket a szekreterbe. Elment otthonról egy tibeti kolostorba, ahol másodszor is szült és öngyilkosságot kísérelt meg, egy késsel tízszer szíven szúrta magát, de ismeretlen okból cselekedete nem ért célt. Ezért a levegőbe repítette a kolostort Izabella lányával együtt és visszatért az anyjához, akit – bár az magatehetetlen volt – a kádba fojtott. Az örökölt pénzen Japánba utazott, egy kis kikötővárosban telepedett le, ahol lelkiismeret-furdalása miatt többször megpróbált öngyilkos lenni.

Később férjhez ment a japán császárhoz, akinek végül mérgében lemetszette a férfiasságát, majd azt apró darabokra metélte, amiért száműzetésbe kényszerült. Évek múltán Ausztráliában találkozhatunk vele, amint kenguruvá operáltatja magát, tíz kölyköt szül, nyomban felfalja őket és öngyilkosságot kísérel meg. További sorsa nem teljesen világos, a találgatásokat érthető okokból nem hozták nyilvánosságra, de mindenki számára világos, hogy valahol rejtőzködik és terveket kohol.

A tizenegyedik fejezetben (mert éppen a 11. fejezetnél tartunk), melynek középpontjában a főszereplők kiterjedt pszichológiai boncolása áll, láthatjuk a muskátlirágcsáló Jósé bohócot és a muskátliba szerelmes fiatal zsonglőrlányt, Anettet, amint Jósé karmaiba mar. Eközben az egész cirkusz bolerót táncol és minden előadásra elkeltek a jegyek.

Tizenötödik rész:

A tizenkettedik résztől kezdve mindnyájan a színekkel és az illatokkal játszanak, viszont a tizenötödik fejezet maga a csúcs! Az olvasó elérkezik a sok megfejtett titokhoz, amelyet az árnyas temető sírhantjai rejtenek. Itt nyugszik az összes résztvevő (Joanon kívül), így aztán az olvasó semmi másról nem gondolkodik, semmi másra nem emlékezik.

Drágám! Drágám!

Az az autóbusz fél órát kanyargott a faluban. Amikor ti azt állítottátok, hogy ez a sofőr bolond, már félni kezdtem, hogy ki nem kerülök onnan, ott fogok keringeni örökké. De azóta már hazaértem.

E pillanatban a környezetváltozás okozta sokkot igyekszem átvészelni, adoptálódom az eltérő szociális viszonyokhoz, próbálom megszokni az itt élő emberek gondolkodásának sajátosságait és a tudatom új léthelyzetét. Remete vagyok itt. Amolyan szálfaember, se plusz, se mínusz – zéró. Leírom neked az utamat, pontosabban szólva már leírtam, íme:

Ó, asszonyom, drágám! Rettegés! Borzalom! Soha többé ne utazz, ha azt kell átélned, amit nekem! Az első autóstopp még csak elment úgy-ahogy, öt kilométer után, amikor a sofőrnek a tanszékünkről kezdtem el mesélni, hirtelen belelépett a fékbe, kést rántott és azt üvöltötte: „Tűnj el innen, Spinoza, különben kinyírlak!” Elugrottam a kéz csapása elől, az markolatig döfte a kést az ülésbe és kitépett belőle néhány tollat. Kipattantam a kabriolettből egyenesen az árokba, ott éjszakáztam. Esős volt a reggel.

Nem kockáztathattam meg még egyszer a stoppot, a hegyen keresztül dél felé indultam. Bárhogy is próbáltam azonban bejutni az erdőbe, nem ment. Néhány lépés után egy erdei tisztáson találtam magam. Arra ítéltettem, hogy kibírjam a hosszú utat, a több száz kilométert idegen karmok fogságában, védtelenül, szánalmasan, izzadtan, lehányva, bezárva a luxuscadillac-ek bársonyába. Amíg élek, többé nem kelek útra. Eleinte ez nem tűnt olyan rossznak. Egy perc várakozás után megállt előttem egy Ford, egy hosszú fekete hajú nővel a kormánynál, aki csábosán mosolyog, ám kis idő múlva az arcvonásaiban valami természetelleneset véltem fölfedezni, a hideg futkosott a hátamon. Amit én először csak természetellenesnek éreztem, később ellenszenvessé, majd ördögivé vált. Még határozottabb lett ez az érzésem, mikor észrevettem, hogy állandóan egy tőlünk keletre eső völgyzáró gát körül körözünk. Egy idő múlva ehhez még fojtogató kénszag, őrült ördögi lárma is párosult és ez a női sátán hirtelen megáll! Rám veti beteges tekintetét, kegyetlenül füstöl. Próbálom kihasználni az alkalmat, a kilincshez nyúlok, nem találom, az ajtón nincs zár, most aztán valóban fogoly vagyok! Betojtam! Beszállt az autóba és elkezdte húzni előttem a mézesmadzagot, hogy ugyan nem értek-e véletlenül az autóhoz, nem segítenék-e neki. El a tűztől, gondolom hirtelen. Legnagyobb meglepetésemre azonban ez tolult a nyelvemre: „Nem értek az autókhoz.” Nem tudom, mi történt ezután. Valahol az út mentén ébredtem s még a fülemben zúgott: „Nem láttad a pesszáriumomat? Valahol elvesztettem.” Fél négy volt.

Arról kezdtem győzködni magam, hogy mindez csak álom volt, beteges fantáziaszülemény. Ám a testem tele volt körmök ejtette véres sebekkel, mindez arról árulkodott, hogy nem álom volt. Görcsösen összeszorított kezemben a fekete hajcsomó véletlenül annak az ördögnek a sörényéhez hasonlított. Nem tudom, mennyi ideig tartott, amíg összeszedtem magamat. Semmiség, minden erőmet összpontosítva elhatároztam magam, hogy gyalog, a saját lábamon folytatom az utat. Hideg volt, esett az eső, a szél a szemembe vágta az esőcseppeket. Nemsokára egy autó állt meg mellettem, ebben a rémületáradatban azt sem vettem észre, hogy milyen. Merre akarok menni? SEMERRE! – ordítottam kikelve magamból, s akaratom ellenére mégis átléptem az út menti árkot. Félelem nélkül szálltam be és vártam. Már otthon vagyok, a lábaim remegnek.

Óh, édes uram! Elcsigázottan írok neked, mert a körülmények a tolókocsihoz láncoltak. Várok, nem marad számomra más, ide vagyok láncolva tetőtől talpig, a kezem és a lábam meg van kötözve s néha betömik a számat. A múltkor azt mondták nekem, ha jó leszek és egész nap senkit nem ingerelek fel, egy egész órát sétálhatok. De ez már nagyon régen volt és azóta semmi. Most már jobb, még ha a levegőváltozás nem is volt a legjobb ötlet, ahogy az eleinte látszott, s ez az életritmus is ellenemre van: reggeli torna a hóban, a park körül, aztán jazzgimnasztika, majd alvás, majd alvás, majd alvás, este erősítő gyakorlatok és harakiri. Éjszaka a lőszerraktár őrzése az ellenséggel szemben. Sírhatnékom van. Minden nap patakokban folyik a könny, s így, ha jól számolom hozzávetőleg hétszáz patakunk van. Te biztosan fogsz tudni tanácsot adni, drága Teodóra, hiszen tavaly alsóneműben szaladtál keresztül a frontvonalon anélkül, hogy elvesztetted volna a főkötődet. Mit tegyek? Szörnyű még elképzelni is, borzalom még belemélyedni is a könyvbe! A barátnőm és én, a jóléthez láncolt két ötvenes asszony egymás vállára omlunk, mint két vakond, akiknek vakondtúrása fölött a gazda áll, kapával kezében. Hollófekete lován az idő az árokba csúszott s a ló hiába igyekszik, talán félig ha ki tud kapaszkodni, majd újra hátravágódik a vízbe.

Ma titokban megnéztem egy filmet: Egy fiatal férfi a saját esküvőjén megismerkedik egy kecses lánnyal, a feleségével, első pillantásra beleszeret, átélnek egy gyönyörű nászéjszakát s a felesége még azon az éjjelen gyereket szül. A gyerek gyorsan nő s reggelre becsületes fiatalember lesz belőle, aki mikor meglátja az ifjú házasembert, őrült nevetésben tör ki, az ablakon keresztül a bokrok közé ugrik és eltűnik. A férfi sörétes puskával utánaered az erdőbe, szidva a szamarát, de nem találja, sőt mi több, belefullad egy megáradt folyóba távol az otthonától.

Ennyi az egész. Éhes vagyok. El fogom lopni! Kitekerem a gazella nyakát, átugrom a kerítésen, átszaladok az úton, elrejtőzöm a sarok mögött, felmászom a villámhárítón, beugrom az ablakon, a paplan alá bújok és megzabálom.

Mérhetetlenül csodálkozom és lassan elhatalmasodik rajtam az öregek különös álma, ahogy szobákban és folyosókon bolyongok, emberek után kutatok, azok árnyai után, akik valaha ott éltek, s akikről ott ábrándoztak. Talán majd meghallhatom álmomban, amit már régen elfelejtettem, amit a tekintetemmel magamba szívtam, hogy emlékezhessek rá, ha kell. A ló arcát, amelyik szolgál és segít, közben hallgat s erei kidagadnak a megerőltetéstől, azt az arcot mindig magam előtt látom, elvezet engem abba a korba, amely olyan ismerősnek tetszik nekem. Távozom és a sarokban kutya üvölt.

Négy korszak

Első korszak – mikor az emberek nem haltak meg, hiszen meg sem születtek:

A folyékony sziklák szétfolynak

a levegőben, tűz szele.

Reggel van. A vércseppek a tejeskávé felszínén kis reszkető medvékké alakulnak. Megragadom a kiskanalat és szétcsapok köztük, egyesítem őket, amíg szürkés árként elő nem törnek a gennyező tengerből. A napok szörnyű kilogrammjai görgetik maguk előtt az időt, mint a majomkölykök a bambusznádak csúcsán. Mozgásuk nem ringó, az anyag remeg s vakon vonít, asztalokat, széttört vázákat rángatnak a szőnyegeken. A szülői üvegházak falán átszűrődő ráncos fény, a kés villanása a szilárd férfi szemében, aki mintha szakadékba nézne, úgy tekint saját lábaira. Ott lenni csak egy percig is, meleg nyár.

Második korszak – amikor az emberek meghaltak:

A test cafatai egymást marják

a végkimerülésig.

Ordítok, elfeledkezem róla, gyerekkoromban hogy vadásztam a tengerimalacokra, ezer meg ezer volt belőlük, ahová csak néztem, mindenütt. Minden elsötétült, kiléptek a légbe, így haltak meg, elhamvadva eggyé váltak az éggel.

A szád a kenyérre tapad, vacsora, vesd meg az ágyat és merülj mélyen a hegyek ölébe, már várnak téged, várnak és beterítenek. Az altatódalt ezertagú tűzoltózenekar fújja. A rossz harang, amely zörgésével minden reggel vadászatra ébreszti őket, egyszer csak majd valami mást kezd énekelni, eszüket vesztve próbálnak átjutni a másik oldalra, ledöfni a kígyót, a szerencsétlenség, az öröm kiváltóját, a minden testnyílásból áradó öröm, a testeket nyaldosó lángnyelv, melyet megfosztottak életétől, de erejét nem vették el.

Harmadik korszak – amikor már nem születtek emberek:

Kezek az ágak szoros

bilincsében. Szomj.

Gyér taps. Lassan megszokom ezt az iramot, fölhúzom az órát s nézem ahogy – lepereg. A föld magába szippantja a fákat, az illúziók egyre rothadnak. Az egész dolog szerencsésen végződik. Az eltömődött piszoár egy pillanatig még bugyog, készen arra, hogy az arcomba lövelljen. Minden eltűnik, ha nem hunyom le a szemem, megszűnők létezni.

Már csak pár pillanat, míg feljön a hold, mely erőt ad az álomhoz.

Negyedik korszak – amikor az emberek többé nem haltak meg, mert nem volt, aki meghaljon:

Aszott végtagok hullanak a vízbe halkan,

akár a templomban.

Állok a hídon. Járok a vízen, az ágyról leomló haj, eltűnni a kanyarban. Csak a hideg, a meleg, a hideg, a combok alá szúrt kezek az ülésen, megmerevedett csontok, hallgatok valamit, zene, te szamár! – ezt nem így kell hallgatni – térdre borulsz, úgy hallgatod, anyám, ki a habokból emelkedett ki, a tó tiszta vizéből, haldoklik halkan s közben serceg a tűz, mindenhol őt látom, szól hozzám, lépek egyet, úszom, víz felett gomolygó füst, a szemet lezárja néhány hullám.