Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. március – A lehetséges világok határán: Made in Slovakia / Felhőkarcoló

Felhőkarcoló

Pokstaller Lívia fordítása

Szombat este hét óra. Fülledt, áporodott levegő. Beveszem az első taurinkapszulát, elhagyom a százhatvanast és elindulok felfelé. Tizenkét órát gürcöltem nevetséges fizetésért a félautomata, szilíciumingotokat ontó gyárban, elkábulva a túlságosan műszaki kigőzölgésektől. Hat nap itt lenn, kemény meló, éjszaka legfeljebb négy óra alvás – első eredményei az új kormánynak, amely jobb, mint bármely eddigi.

Végre egy szabadnap! Elegem van. Pénteken már ebédidőben teljes levertség tör rám, harcolok az álmossággal és a kitartáshoz minden akaraterőmre szükségem van. Este már alig állok a lábamon. Sápadt bőr, beesett arc, éhség.

A csarnokot sárgás neonfény világítja be, amely megcsillan még itt, a mágneskártyák check pointján is. Access permitted. Csak most vagyok igazán szabad.

„Hé, te” – hallom és körülnézek. Nem nekem szól.

„Tegnap éjszaka eltettek itt láb alól két fickót. Nem tudsz erről valamit?” A civil ruhás rendőr igazolja magát és tehetetlensége tudatában elvégzi a rutinvizsgálatot.

„Nem” – feleli a borotvált fejű férfi. Tetovált arcán képregények szuperhősei. Beszéd közben alig nyitja a száját.

„Valóban meglepő válasz. Hogy ötlötted ki?”

A reakciót már nem vártam meg. Eltűnök. Előttem széles lépcsősor, melyet bukott egzisztenciák egész tömege lep el. A bűnözés kirakata. Gyilkosok különböző korosztályának tarka gyűjteménye. Zsarolók, biztosítási csalók. Altestőrök. Tolvajok. A korrupció netovábbja. A drogárusok itt fáradhatatlanul fogják bizonygatni, hogy árusítási engedélyük nem fénymásolt, hogy az árujuk orvosi felügyelet alatt áll, hogy... hogy... Ugyanaz a sztori körbe-körbe.

Sietek. Hármasával szedem a lépcsőket. Már a félemeleten ellep a hangáradat: non-stop üzletek, standok, zajos bárok. Bár sietek és tudom, hogy mire számíthatok, nem mondok le arról, hogy egy pillantást vessek a liftekre. Tizennégy összekarcolt és összefröcskölt ajtó, hat sötét bejárat, amelynek ajtajára valakinek nagy szüksége volt. Ezeket a dolgokat tartom számon, hiszen nem először járok erre. Ennek ellenére változatlanul tudni szeretném, mióta nem működnek a liftek. Lehet, hogy kezdettől fogva.

A lépcsőn álló tömeg meleget áraszt. Homlokomról letörlöm a verítéket. Irodahelyiségeket, biztosítókat, fegyverkereskedéseket hagyok magam mögött. A termelési övezet utolsó bástyái ezek. A kétszázas környékén a dolog kezd keményebbé válni. Ott kezdődik a lakónegyedek, lakások zónája. Páncélajtók százai, biztonsági zárak özöne. Kamerák, riasztók, őrszondák.

Fél órányi gyaloglás van mögöttem, körülöttem pedig a helyi nyereségorientált gazdaság teljes látképe: hírhedt lebujok, bóvliárusok, gyermekprostitúciót kínáló garniszállók. Pénzmosást szolgáló étkezdék. Bolgár software-t árusító pultok. Egy öreg, baseballtrikós néger parókakészítésre alkalmas haj felvásárlását ajánlja fennhangon, ma éppen öt kilencvenkilences áron. A plafonról lógó hosszúkás képernyőn a bemondónő bejelenti, hogy egy énekesnőnek ma reggel fürdés közben elfakadt a szilikonmelle. Orrba vág a sült rák illata. Körülnézek: sárga műanyagba égetett felirat – Bar-B-Q.

A kétszázharmincadik emelettől felfelé szigorú megkülönböztetés van érvényben. Az arab negyedet tizenkilenc emelet alkotja: lefátyolozott női arcok, vízipipás férfiak. A falakon sárgás bevonat. Stukkók. Néhány gyerek a földön fekszik, a fejükön könnyű sisak, kiabálnak és a yoistickeket csapkodják. Rögtönzött kartonlemez mecsetek, mozaikok. Sátrak. Az üzletek homlokzatán kalligrafikus díszítés. Bazár. Nehéz, áporodott levegő, megérzem a hasis szagát. Inkább futásnak eredek, bár verítékben úszom. Lassan elveszítem a türelmemet. Elérem a határvonalat, tágas, kétszintes kínai tömb, saját áramfejlesztővel. Egyetlen hatalmas játékterem, a belépés sajnos csak kettős face controllon keresztül. Villanydobok tompa dübörgése, fémes ütések zaja. Füstüvegen át az egész olyan, mint egy televízió távoli képernyője. Színek váltakozása. Hirtelen sötétség, majd újra fény. Elmosódott körvonalak. Káosz. Ez a kicsinyített Chinatown már csak a kinetikának köszönheti létét.

Kezdek csakugyan elfáradni. Futás közben felszakítom az adagoló alufóliáját s lenyelek két izonit tablettát. Már egy órája úton vagyok s még csak a felénél tartok. Körülöttem állandóan túl sok az ember. Felvillantom a Kettős Csillag jelét. A sokkhatást már régen nem érzem, de azért meglepetés ér. Az Arimathea bevásárlóközpont romokban hever. Merénylet. Plasztikbomba. Az emeletet rendőrlámpák fénye pásztázza. Trágár káromkodások. Megafonhangok. Kérdések. Ebben a zűrzavarban újra felhangzik a hajfelvásárlás reklámja. Nem tartozom azok közé, akik szívesen válaszolnak, a reklámokat pedig egyáltalán nem érzékelem. Átvágom magam a tömegen a könyökömmel, eltűnök följebb, a bezárt üzlet környékén. A kirakaton színes bádoglemez-burkolat.

Ezen a helyen abbahagyták a hivatalos építkezéseket és a ház önkényesen épült tovább. Itt már nincsenek a szó szoros értelmében vett falak. Az épületelemeket titán tartóoszlopok helyettesítik, amelyekre deszkákat, kartonlapokat, fekete műanyagfóliát, műanyaglapokat szögeltek. Új szintek építésekor a hordozószerkezet alapját speciális kobalttal ötvözött acél képezte. Aki lakni akart, építkezett, az épület növekedett oldalirányba és fölfelé is. A huszonnyolc fő tartógerendából minden második további tizenkettőt tartott. Az eredmény fordított „V” betűk hálózatának hatásos keresztezése volt. Nagy segítséget jelentett az elektrokémia. A titánoxid réteget kollagénszálak szőtték át, így már nem csak apatitkristályok hálói tartották az egész vázat s így háromszorosára nőtt a megterhelhetőség. A ház megszilárdult és elkezdődött a tömeges beköltözködés. A négyzetes alaprajz többé már nem volt lényeges és a további építkezések bármiféle szinkronizáció nélkül folytak. Létrejöttek az első összeköttetések a környező toronyházakkal és később a hozzáépítések már közösen történtek, az egyes magasépületek határai eltűntek. Már csak az érdekszférák voltak lényegesek.

Lassú ügetéssel haladok előre, igyekszem mélyeket lélegezni. A kétszázhetvenediktől fölfelé nem működik a világítás, de az alulról felszűrődő fénynek köszönhetően a lépcsőházban csak mérsékelt a homály. Szeretnék kitartani. Újabb taurinkapszulát veszek be és önbelövős fecskendővel dupla adag fenilalanint adok be magamnak. Elkezdem számolni az emeleteket, nem szabad eltévednem. Valaki azt akarja, hogy kinines víz újabb fajtáját vegyem meg tőle. A selyem utánzatú függöny mögött harisnyakötő villan. Pókhálómintájú harisnya. Észreveszek egy biliárdasztalt. Valaki felkiált.

A háromszázadiknál már sötétben tapogatózom, de az akarat tovább hajt. Három generáció zaja egy szobában. Zene. Palacknyitás hangja. Csoszogás. Veszekedés. Valami testbe botlom és, nem tudni miért, szörnyen megijedek. Nem szabad elfelejtenem, hogy hányadik emeletnél tartok, mondom magamban, ám hirtelen felötlik bennem, hogy már nem tudom. És akkor hibát követek el. Meg kellett volna állnom és gondolkozni a dolgon, esetleg visszafordulni bármi áron is. Nem akarok megtorpanni. Kimondhatatlanul elegem van mindenből és a fáradtság erősebb az akaratnál.

Lassítok. Tudom, hogy ez már tizenöt emelet, plusz-mínusz kettő. Ezt tapintással meg tudom állapítani. A teljes kimerültség határán állok, de egyre feljebb jutok. És akkor tudatosítom, hogy egyáltalán nem tudom, hol vagyok.

Nem akarok pánikba esni. Igyekszem szememet hozzászoktatni a homályhoz. Nem sikerül. Csak a fekete különböző árnyalatait látom. Sarkakat, falak árnyait, sötétszürke vonalakat.

Újabb lépcsőfordulóhoz érkezem és hirtelen kiáltást hallok. Tompa ütéseket. Újabb kiáltás, ez halkabb. Megállok. Halk, sustorgó hangok, súrlódás. Nem szoktam észlelni hasonló dolgokat, mert megszokottá váltak, de amikor észreveszem, a hirtelen kinyíló ajtót és az egy pillanatra kifelé nyúló kezet, futásnak eredek. Suhintást hallok. Az ajtó azonnal becsapódik, s a helyiség sötétbe borul, de az emlékezetem nem hagy cserben és sikerül még azelőtt berontanom, hogy az ajtót belülről bezárnák.

Az ajtóval a földre taszítok egy testet. Egy srác, kezében kést szorongat. Úgy tizenhat éves lehet. Keskeny arc, kiugró pofacsontok, sötét vonalak a szem alatt, félkörívesen befelé hajló hosszú, sötét haj. Lezser öltözék. Fejbe rúgom, a jobb állkapcsát találom el.

Átfordul, de nem ájul el. Lenézek mellé a földre és mindent megértek. Sokkot kapok. Nem tudom elhinni. Iszonyú. Első dühömben újra megrúgom, ezúttal állon. Elengedi a kést, elreped az állkapcsa, elkezd ordítani. Sikoltozik.

„Csináljon velem, amit akar. Mindent megteszek, de kérem, ne öljön meg. Bármit megteszek, amit csak akar!” – kiáltja. A karjával eltakarja a fejét.

Zokog. Kínlódik. A szoba sarkában színes tenisztáskát veszek észre. Rettenetesen érzem magam, tudom, hogy számomra valami véget ér. Képtelen vagyok újra ránézni a megkínzott testre. Látom őt gondolatban: véraláfutások az arcon és a mellen, a száj bal sarkából előkanyargó vörös vércsík, fehér cseppecskék a meztelen hason, mély késvágás a nyakon, alvadt vértócsa. Kissé feljebb egy elhajított olló, a hosszú szőke haj egy része lenyírva, egy része még nem. Hosszú fehér hajtincsek szétdobálva a padlón. Öt kilencvenkilenc.

Bénán állok a fiú fölött, aki tulajdonképpen még inkább gyerek. Hallgatok, mert tudom, hogy képtelen vagyok tovább menni. Vége.

Egy pillanat múlva a srác újra beszélni kezd. Ránézek. Szeméből eltűnt az eddigi félelem. Hízelgő hang, kérlelő hangsúly: „Bocsásson meg, hogy ilyen szemtelen vagyok, de szeretnék valamit megkérdezni... Ugyanis... Nem tudom... De... Én... azt szeretném tudni, hogy ön is szeretne ideköltözni és egyúttal egy kis mellékeshez jutni és véletlenül találkoztunk itt, vagy... ? – ”

Apatikussá válok. Már semmi sem fontos a számomra. Nem akarok beszélni, de – valami más, valami, ami összetört bennem és már nem tér vissza, elkezd helyettem beszélni: „Megmondom neked. Másképp van ez. Nem rabolni jöttem, se nem lakni. Én ugyanis már itt lakom. Ez az én lakásom. És ez a nő – a nő, akit megnyomorítottál – a feleségem. Elég?”

Nincs kedvem őt ütni vagy kínozni. Meggyújthatnám a haját, egészben megsüthetném, halálra verhetném, végignézhetném a kínlódását, esetleg ez szexuálisan felizgatna, de nem vagyok azok közül való, akik hasonló dolgokat követnek el. Nem tudom, mit érzek iránta. Rajtam most már úgysem segít senki.

Újra megütöm. Elfordulok, felveszem az ollót. Megragadom őt a hajánál fogva és fölemelem. Közvetlenül a tövüknél nyírom a sötét hajcsomókat, s halomba rakom őket. Amikor elkészülök, torkon ragadom és kiviszem a lakásból. A liftaknához vezető utat fejből ismerem.

Aztán hosszan álldogálok és bámulok kifelé a koszos plexiüveg két rétegén. Szemem előtt felvillan egy nagy luxushelikopter, oldalának üvegfelületén gazdag turisták integető keze látszik. Éjszakai sétarepülés. Egyszer én is szeretném látni a házunkat kívülről. Az alapján, amit tudok róla, úgy képzelem el, mint egy megalitikus fordított piramist. Szabálytalan, tele kiugrással. Itt születtem és eddig még nem jutottam ki.

Nem maradok sokáig az aknánál. A fölöttem lévő tizenhat emeletnyi szükséglakásra gondolok, kettőságyak ezrei szabályos sorokban. Precizitás. A feleségem közelében szeretnék lenni, még ha halott is. Amíg valakit hívok, szeretném levágni a haját. Semmi hasonlót ezelőtt nem csináltam, de – nem is tudom, vannak dolgok, amelyeket bizonyára nem lehet megmagyarázni. A lakás felé fordulok és megmoccanok.

A test becsapódását az akna mélyén úgysem hallhatom.