Más életrajzok, más szövegek, más világok
Beke Zsolt fordítása
I.
„Megvásárolom Kafka tornanadrágját.
Jelige: »lrodalomtörténész«.”
(Petr A. Bílek)
A biografizáló irodalomtörténeti diskurzus, bár a kultúra, melyben működik, előnyben részesíti (hiszen az állami apparátus transzformációja), bizonyos apóriát hoz létre: ugyanis a kultúra privilegizált részeként tagadja az egyik erkölcsi stratégiát, melyet az adott kultúra létrehozott: „Más levelét nem illik elolvasni”, nemhogy publikálni.
Az életrajzíró, aki egyszerre akar életrajzíró és „tisztességes ember” lenni, ugyanúgy ellentmondásba keveredik mint Nabokov Sebastian Knight igazi élete című regényének elbeszélője, aki Knight halála után, az ő kívánságára, elégeti Knight szerelmes leveleit, illedelmesen még a hölgy nevét sem olvassa el, s miután elégette a leveleket, a hölgy után kezd el eredménytelenül nyomozni.
Hát jó, így Nabokov, ha annyi szöveg beszél, az irodalmi szöveg alkotójának életéről és „lelki vívódásairól”, a változatosság kedvéért miért ne szólhatna egy irodalmi szöveg az életrajzírásról.
Életrajzíróból ebben a regényben tulajdonképpen kettő van: egy klasszikus, Goodman úr (házi úr), aki úgy cselekszik, ahogyan illik (otthon van az életrajzírás alapszabályaiban), számára tehát a Cambridge-ből induló Sebastian Knight „a rideg és kegyetlen világba vetett, szokatlanul éles fogékonysága fiatalember”.1 A szövegben elhelyezett idézetek a Goodman-féle életrajzból a díszítőén triviális életrajzírás kontár transzformációi. Úgy életrajzot írni, miképpen az elbeszélő teszi, éppen az ellenkezőjét jelenti, az életrajz lehetetlenségéről ír. Ahogyan a „Knight” név az általánosan elfogadott magyarázat szerint lovat jelent, Sebastian élete is mintha e sakkfigura mozgásával kicsúszna életrajzírójának-féltestvérének kezéből. A játék hagyományát, a sakkét és a kártyáét, és a szereplők kapcsolatainak játékos kombinatorikáját megtalálhatjuk Nabokov két másik regényében is, a Végzetes végjátékban [(eredeti címe Luzsin-védelem – a ford. megj.) védelem a sakkban és a világgal szemben] és a Király, dáma, bubi címűben. A ló a sakkfigurák rendszerében szemben áll a többi figurával, hiszen ez az egyetlen, mely átugorhat más bábut, tehát mintha a menekülésre teremtették volna. A vezér mint lehetséges lépés az összes figura kombinációja, kivéve a ló lépését (így hangzik egyébként egy kitűnő thriller címe is). Ez a lépés a többi figura lehetséges lépéséhez viszonyítva bizonyos mértékig bizarr: az összes bábu vagy egyenesen vagy a diagonális mentén mozog, míg a ló mind az egyenes, mind a diagonális iránytól eltér egy mezővel. A ló megjelenik a regény szövegében is: „Pal Palies az asztalra dobta a fekete lovat, amelynek azonnal letörött a feje.” (122. old.). Sebastian a regény végén meghal – az életrajzírójának és bátyjának tudatában, abban a pillanatban, mikor a haldokló testvéréhez siet, és nem jut eszébe a szanatórium neve, ahol Sebastian fekszik, egy sakktábla képe merül fel, ez tulajdonképpen egy asszociációs utasítás, amely lehetővé teszi, hogy visszaemlékezzen a szanatórium nevére: „sakktábla, Schachbrett, un damier... Fejemen vihar szaladt át, és a nyelvemen egy szó ült: St. Damier!” (168. old.).
Magának Sebastiannak is szándékában állt egy életrajzot írni, de egy fiktív személyről, amelyhez apróhirdetés útján valódi személy fényképét kereste, aki a könyvben a fiktív főszereplőt alakítaná. Ez az írói lépés és ugyanakkor Hayden White kérdése: „melyek a »realista« történetírás »művészi« elemei?”,2 azon módszer pontosítására inspirál, amely segítségével a biografizáló irodalomtörténeti diskurzus az életrajzírót megalkotja: A szerző ilyen konstrukciója „húsból és vérből” analóg a realista regény irodalmi alakjának megalkotásával (talán valahol ott rekedt meg a „pszichologizációja”).
Sebastian Knight alakja maga ironikusan nyújtja az életrajzi interpretációs kulcsot (azért ironikusan, mert olyan regényről van szó, melyben a „goodmani” biográfia egyenes úton tematizált): Knight orosz, aki elmenekül Oroszországból a forradalom elől, író, s angolul kell alkotnia, olyan nyelven, mely nem az „anyanyelve” (mindez azonos Nabokov „életrajzának szövegével” – Lotman), azonban ezen a ponton sem szűnik meg a szöveg „kettős ügynökként” működni: merthogy az „író önéletrajzi elemeit” az olvasó rendesen az én-beszéd területén keresi, mely területet a szövegben Knight bátyja foglalja el (ez azt jelenti, hogy Nabokov saját magáról bátyja tolla segítségével harmadik személyben ír, és egyidejűleg a bátyjáról első személyben; úgy, ahogyan Hrabal beszél magáról felesége szájával). Az életrajzi interpretáció lehetősége az olvasómodellt „baljós kanyarba" illetve „kitérésbe” vezeti, „helytelen irányba” (valószínűleg a jelölők hasonló sorozatával lehetne Nabokov egy másik regényének a címét lefordítani – Bend Sinister), Nabokov sujet-je állandóan így folyik, vészjósló ugrásokkal a helytelen irányba, tehát a Sebastian Knight-ban is.
Az életrajz mint írás egy valódi személy életéről és szintagmatikus összekapcsolása egy fiktív alak életrajzának (élete leírásának) egy valódi személy fényképével bizonyos módon előírják a valódi és a fiktív logikáját: Sebastian Knightról például nagyon keveset tudunk meg, az, ami megremegteti a sorokat, a vágy, vágy eljutni hozzá. Az, ami közel hozza, nem az életsorsának áttetszősége, világossága, nem élete minden eseményének ismerete, hanem a vágy Sebastian közelségéért. A testvér és életrajzíró a haldokló után utazik és imádkozik, hogy még életben találja, mert tudja, hogy Sebastian beszélni kíván vele, és azt gondolja, hogy Sebastian elárulja neki azt, ami tisztázza egész életét. Mikor megérkezik a szanatóriumba, a portástól érdeklődik Knight felől: „– Knight – ismételtem. – K-val. Angol vezetéknév.” A szanatóriumban csak egy angol fekszik, a portás hozzá küldi. Az elbeszélő belép a szobába, és a beteg lélegzését hallgatja, életében először szeretetet érez iránta. Viszont nem Nabokov lenne, ha ez a szekvencia nem „helytelen irányú” volna: a kanyarulat, ahová az elbeszélő egy pillanat múlva eljut, méginkább baljóslatú: ez az angol nem Knight, és azért az egyetlen angol nemzetiségű a szanatóriumban, mert Knight, aki egész idő alatt angollá szeretett volna válni (már-már a paródia határát súrolva), az élete végén újra orosz lesz (így ismerik a szanatóriumban is, az apja orosz vezetékneve szerint). Az elbeszélő szavai a nővérhez: „– Helyes – meggyőződtem. – Fel kellett volna világosítanom. Valójában félig mostohatestvérek vagyunk. A nevem (itt közöltem a nevem). – Oh la la! – kiáltott fel, rettenetesen elpirosodva. – Mon dieu! Az úr Oroszországból tegnap meghalt, és Maga Monsieur Kegant látogatta meg...” (174). A megkettőződött név, az édes és mostohatestvérség egyidejűsége, orosz és angol, köztes lét (Gombrowicz) – ez teszi lehetővé ezt a végső helytelen irányt. Knight tehát végérvényesen elnémult, és soha nem nyilvánítja ki az igazságot, amelyet az elbeszélő várt, de éppen az a „pár perc, melyet a lélegzés hallgatásával töltöttem, melyet az ő lélegzésének hittem, változtatta meg annyira radikálisan az életemet, mintha Sebastian mégis beszélt volna hozzám a halála előtt.” (174). Éppen a nem igazi lélegzés az, amely elősegíti az elbeszélő igazi érzését, Knight végérvényes távolléte, amely lehetővé teszi az elbeszélőnek, hogy viszonyukat tisztázza, és szeretetet érezzen iránta (Knight életében nem tudott vele nem banálisan kommunikálni). Emlékezzünk Rousseau bódulatai jelenlétének és nem jelenlétének játékára Derrida analízisében.
Édes- és mostohatestvér egyidejűleg, orosz és angol, köztes lét; végül az elbeszélő ezt írja: „Én vagyok Sebastian, vagy Sebastian én, és lehet, hogy mindketten más vagyunk, akit egyikünk sem ismer.” (175)
A nem igazi lélegzés motívumát a szövegben már előbb sejteti: Az elbeszélő egy épület mellett találja magát, amelyben Sebastian Knight-nak kellene laknia (ez már a halála utan történik), és az elbeszélő igyekszik „Sebastian szemeivel” nézni a környezetre. Csak később tudja meg, hogy érzékenységét nem az igazi hely okozta, mert Sebastian máshol lakott. A szöveg szerkezetében ez a rész a „nem igazi lélegzés” motívumának sejtetése, az események időrendi láncolatában (a fabula szintjén, utólag rekonstruálva) ez később játszódik le – tehát ellenkezőleg: ezt az eseményt sejtette a „nem igazi lélegzés” a szanatóriumban: így egyetlen motívum párhuzamosan két szinten (a sujet és a fabula szintjén) a sejtető és a sejtetett helyzetében egyszerre található (egyidejűleg édes és mostoha...). A szöveg tehát átírja az előtt–után logikáját, mely a történelem diskurzusának szerves része. A „nem igazi hely” egyszerre a „nem igazi lélegzés” előtt és után van. A kettőzés logikája a szövegben a motívumok egész sorát hozza létre, a már említettek mellett Sebastian szerelmének barátnőjét, akiről később az elbeszélő bebizonyítja, hogy ő a szerető (de mi van, ha ő tényleg a szerető barátnője, aki az elbeszélőt el/félrevezeti kétszeresen is helytelen irányba, a szerető barátnője, aki azt színleli, hogy nem akar úgy feltűnni mint az igazi szerető); ezenkívül Sebastian egy regényében a gyilkosság áldozata és gyanúsítottja ugyanaz a személy (a gyanúsított először azt színlelte, hogy meggyilkolták, és azt is színleli, hogy ő a gyilkosság gyanúsítottja).
A Baljós kanyar című regényben más rosszindulatú nyomot találunk, amely lehetőséget teremt a biografikus olvasáshoz: a szövegben csak úgy mellékesen van megemlítve egy újsághír, amely közli, hogy a „Fő állami entomológus lemondott tisztségéről, hogy átvegye az Árnyékos fák kérdéseivel foglalkozó tanácsadó helyét, megütközhetnének rajta, vajon ez nem valamiféle eufemizmus, amely a halált jelöli.”3 Az „entomológus” jelölő intertextuális exponens (R. Nycz), amely életrajzi szövegre utal, mely Nabokov könyveinek utószavaiban és fülszövegeiben létezik, és tudjuk belőle, hogy Nabokov ugyanolyan szenvedélyes entomológus volt (A Harvardi Összehasonlító Zoológia Múzeumának dolgozott), mint sakkjátékos. Nabokov mint entomológus konkrétan a lepkékkel foglalkozott, a Baljós kanyar című regényben megtaláljuk ezt a sajátosságot is – intertextuális exponens alakjában: „A legnépszerűbb fénykép, amely az időszak minden kapitalista újságjában megjelent, két lepkét mutatott be” (156). Ha egy entomológus a szerző helyében találja magát, és ezt az entomológust eléri a halál, ez a „szerző halálát” jelenti (így hangzik Barthes irodalomtörténészeknek írt tanulmányának címe huszonegy évvel később). A szöveg magában hordja a biografikus olvasás programozott lehetőségét, jelölheti a szerzőt, de ez a szerző már halott (ugyanúgy mint Sebastian Knight, már nem fedi fel a titkát). Maga a biografikus interpretáció a „baljós kanyar”, az olvasómodell számára az olvasás helytelen iránya. Hogy az ilyen tréfákkal és szövegcsapdákkal a szöveg számol, arról autoreflexív gesztus tanúskodik: Nabokov az előszóban felsorol néhány minuciózus lépést a szövegben: pl. az esőpocsolya visszatérő, újrakontextualizálódó motívuma, amely később a szövegben úgy jelenik meg, mint kiömlött tej, folt, nyom és repedés a regény alakjának világában, amely összeköti „velem” (vagyis a szerzővel, 10. old.). Az eldobott rózsák című népszerű regény kitalált címét az Elfújta a szél helyettesíti, mert mindkét szerkezet ugyanazon versből származik (12. old.), megjelenik egy másik regény is, a Donon semmi új (u. o.) stb., stb. Végül is magát a Sebastian Knight igazi élete című regényt is tekinthetjük sakktáblának, azzal a feltétellel, hogy mezőinek száma nem 8x8, hanem ∞x∞: a szöveg bizonyos motívumának egy másikhoz való viszonyítása (a nem igazi lélegzést a nem igazi helyhez és a nem igazi lélegzést az igazi szeretethez) mindig bizonyos lépés, mezők összekapcsolása más mezők átugrásával. És végül a sakktábla bármely mezőjéről a király, dáma, bástya vagy a ló lépéseinek sorozatával el lehet jutni akármely más mezőre. A szöveg mint sakktábla metaforájának van egy hátránya: az egyik helyzetből egy másikba jutni csak bizonyos kódolt módszerrel lehet (a sakk változatlan szabályai). Ahogyan Deleuze és Guattari írja, a sakk ugyan háború, de intézményesített háború, az állam játéka, a sakk szemiológiai, rendezett tér.4 Tehát sakktábla, de azzal a fenntartással, hogy léteznek állandó változások a szabályokban, az összes bábu többszörös ügynök (soha nem tudjuk, hogy a gyalog álcázott ló vagy gyalog, mely azt színleli, hogy álcázott ló, és mindemellett vezér és futó, és lehet, hogy a vezér és futó valaki más, akit senki sem ismer).
Megállapíthatjuk, hogy az életrajzi szöveg és a regény szövegének viszonyát felfoghatjuk intertextuális kapcsolatként, ami azt jelenti, hogy az életrajz deteritorializált, vagyis elhagyja az egykori „valóság” teritóriumát.
II.
„A terep valóságos elfoglalása az általános
offenzíva során nem jelenti még a csata végét.”
(Moyrand tábornok: Általános taktika példákban)
A tartui szemiotikusok, B. A. Uszpenszkij és V. M. Zsivov A Cár és az Isten című munkájukban az oroszországi uralkodó szakralizációjának szemiotikai aspektusait elemzik. Az uralkodó szakralizációja Oroszországban egyidőben kezdődött annak a koncepciónak a fejlesztésével, mely Moszkvát Harmadik Rómának tekintette.5 Ez az „igyekezet a pravoszláv világbirodalom újjászületéséért mindenekelőtt szemiotikus terv alapján valósult meg. Az orosz cár a bizánci császárt próbálta követni, és ilyen körülmények között a bizánci szövegek (tág szemiotikai értelemben) új életre keltek.” (29) Azonban a bizánci kultúra rendszeréből átvett szövegeket az orosz kultúra rendszerének nyelve segítségével dekódolták. „A bizánci uralkodók szakralizációja a császárnak az egyházi hierarchia tevékenységében való részvételével jutott kifejezésre. Az oroszok számára a szakralizáció ilyen formája ismeretlen volt, és csak úgy tekintették, mint a cári hatalom támadását a papság ellen, mint a püspök hatalmának jogtalan bitorlását. Ezért – a régi nyelvvel egyetértésben – a szakralizáció ezen fajtáját eretnekségként magyarázták.” (30) Arról van itt szó, hogy az orosz kultúra által befogadott bizánci formákat kiszakították rendszerükből, amelyben a kapcsolatok összetett hálójában léteztek, és egyidejűleg egy más kulturális rendszerbe ültették át: „Emellett az új jelek új jelentést szülhetnek; a tradicionális jelentésüktől elszakítva generáló feladatot töltenek be.” (34) Ebben a pillanatban metodologikus szempontból korrekt egyes kultúrákról beszélni (oroszról és bizánciról), rendszerekről, mert mindegyik eltérő kódoló mechanizmusokkal és generatív szabályokkal jellemezhető. Lotman terminológiájával élve: bármelyik e két kultúra közül a másik számára az „idegen szemiotika” szférája. A bizánci kultúra esetleges világa egyúttal elérhető az orosz kultúra esetleges világából, mert léteznek transzformációs szabályok, melyek alapján az orosz kultúra lefordítja a saját nyelvére a bizánci formákat. Éppen ez a határ feladata, amely Lotman szerint „bilingváris mechanizmus, mely a külső közleményeket lefordítja a szemioszféra belső nyelvére, és viszont.”6 Bizonyos szemioszféra „nem érintkezhet más szemiotikája szövegekkel vagy nem-szövegekkel” (37); arra, hogy a szemioszféra számára „valóság”-jelleget öltsenek, le kell hogy fordítsák az egyik nyelvére, vagy szemiotizálva legyenek (u. o.). Viszont szívesen hangsúlyoznám azt, amit Lotman A szemioszféráról című tanulmányában explicit módon nem említ – azt, hogy az idegen szemiotika (lefordított) formáinak befogadása egyúttal átalakítja a befogadó szemioszférát. Létezhetnek lefordíthatatlan belépések is egy bizonyos szemioszféra területére: a nomádok, akik erőszakkal lépnek át a határon, és egy számukra (mindig) idegen területre lépnek, nem kódolódnak át telepessé, azonban deteritorializálják az országot (a nekik idegen szemioszférát) nomád térkialakításával (Deleuze és Guattari, 380). A nomádok behatolásával, a hierarchizált terület deteritorializációjával belép a szemioszférába a különböző, amely azt egyidejűleg megszünteti; ellenkezőleg, ha a szemioszféra az „idegen szemiotika” formáit lefordítja a saját nyelvére, a különbözőt átalakítja „saját különbözőjévé”. Lotman példája – „A peremvidékeken, határai védelmére, minden nomádokkal, »sztyeppel« vagy »barbárokkal« körülvett nagy birodalom ugyancsak nomádokat, illetve »barbárokat« telepített.” (Lotman, 40) – nem valódi nomádokról beszél: a nomádok, akik határt őriznek, a határon telepedtek le, ők maguk is határon találják magukat, a nomádságén és a letelepedésén.
III.
„De azután visszatért munkájához, mintha mi sem történt volna."
– Egy sereg régi homályos elbeszélésből ismerős ez a mondás, holott talán egyikben sem fordul elő.
(Franz Kafka: Aforizmák)
Bizonyos pillanatokban szükséges a történelem és a szemiotika kapcsolatának kérdését megvizsgálni. így például Mojmír Otruba fogalmazza meg az intertextualitás koncepcióját („szövegközöttiségnek” nevezi): a szövegközöttiséget „teljes szélességében szemiotikai problémaként”7 akarja értelmezni, és végül hozzáfűzi, „mint egymást feltételező kapcsolatot – jekjel” (u. o.). Ez azt jelenti, hogy „az újonnan keletkező mű szövege nyilvánvalóan kapcsolódik egy szöveghez vagy szövegek csoportjához a saját, eredetét tekintve korábbi környezetéből” (228, kiemelés T. H.). Ez viszont azt jelenti, hogy a „teljes szélességében szemiotikai probléma” bizonyos módon korlátozott (létezik egy meghatározott szabály, amely alapján csak bizonyos szemiozikus viszony léphet be Otruba „szövegközöttiség” játékába): ez a feltételező (eredetét tekintve régebbi) és a feltételezett szöveg kapcsolatának szabálya. Otruba ezzel a gesztussal írja be magát az irodalomtörténet kódjába. (Lényegében arról van szó, amit Gérald Genette hiposzövegnek – régebbi szövegnek – és hiperszövegnek nevez.8) Otruba tehát a szemiózis mozgását az időrendi sorrend történelmi kódjával olvassa. Amivel Otruba hozzáállása különbözik a biografizáló irodalomtörténetétől, az az, hogy a szövegközöttiséget „csak a szöveg síkján” tartja nyilván. „Figyelmen kívül hagyjuk az író tudatának és a szerző szándékának síkját (...)” (230–231) Azonban ebben a csak „szövegsíkban” felmerül nála a dátumról való tájékoztatás. A kérdés az, vajon lehet-e a szemiózisról a történelem kódjával gondolkodni. Ha igen – miképpen Eco írja –, „szemiotikai univerzum labirintusként szerkesztve”, és ha a labirintust mint hálót vagy rizómát képzeljük el (81), azt jelenti, hogy „minden pont összeköthető bármely más ponttal (...) A háló egy korlátlan territórium.” (u. o.) Az intertextualitás a „szemiózis végtelen folyamata” (187) és a „peirce-i szemiózis-idea az interpretáció végtelen folyamatának ideája”. (2) Hasonlóképpen Deleuze és Guattari a jelek szignifikáló rendszeréről írnak (mint az egyik alapelvről, mely a jelekre vonatkozik): „a jel egy másik jelre utal, ad infinitum (a szignifikáció korlátlansága, mely deteritorializálja a jelet)”. (117) Eco természetesen az interpretáció határait keresi,10 kifejezetten azt írja: „tudni kell-, a szemiózis működését szeretnénk-e megtartani vagy a szöveget kívánjuk magyarázni.”11 Mi, Barthes követői és hedonisták, nyíltan kijelentjük, hogy nekünk a szemiózis működésének megtartása a célunk, hiszen a szemiózis nem szükségszerű, hogy csak szegényesítő magyarázatokat szüljön, mint ahogy azt Eco szeretné közvetve felvázolni egy példával, Kafka A per című regényének krimiként való olvasásával, de jelentést alkothat mint egy esemény nem várt rekontextualizációval.
Egy másik kérdéshez érkeztünk: ha Otruba a munkájának egy pontján Vilémet Mácha Május című művéből Goethe Egmontjához viszonyítja, és azt írja, hogy „Egmont és Vilém összehasonlítását csak a magyarázat miatt választottam ki, konkrét összefüggést Goethe drámája és Mácha poémája között nem látunk (...)” (Otruba, 24), meg kell kérdezni, mi teszi lehetővé Otruba számára ezt a két szöveget egymáshoz viszonyítani, még ha nem is lát köztük „konkrét összefüggést”? Most még nem azt kérdezzük, hogy milyen a konkrét kapcsolat a szövegek között (parodikus, kontár transzformáció stb.), milyen a szöveg és az archi-szöveg kapcsolata és így tovább, hanem ezen kapcsolatok lehetőségének feltételeire kérdezünk rá.
Éppen az intertextualitás teszi lehetővé számunkra, hogy szöveget alkossunk és olvassunk, és egyidejűleg a szöveget, a szöveg részét vagy a szövegek egész csoportját viszonyítsuk más szövegekhez vagy részeihez, illetve csoportjához. A szövegek vagy kódok közötti kapcsolatok taxonómiája, amely a fő problémát képezi Genette-nél, Markiewicznál és S. Balbusnál,12 számunkra most nem lényeges. Nem akarjuk az egyes koncepciókat sem bemutatni, úgyhogy csak azt emeljük ki, amit ebből a szempontból érdekesnek tartunk.
Jonathan Culler tulajdonképpen implicite beszél az intertextualitásról mint a szövegek alkothatóságának és olvashatóságának feltételéről: „...nem lehet a közlés vagy szöveg létezésének kezdő pillanatáról beszélni, merthogy függenek a kódok és konvenciók korábbi létezésétől, és ez a »korábbi létezés« és az elleplezett eredet a kódok egyedi jellegéhez tartoznak. (...) Az intertextualitás nem is annyira a mű és bizonyos korábbi szövegek közötti viszony elnevezése, mint inkább utalás a műnek a közlések bizonyos rendszerében való részvételére és a kódokhoz való kötődésre, amelyek e tér potenciális formalizációját alkotják.”13 Ahhoz, hogy a szöveget megalkothassuk, bizonyos szabályrendszerek szükségesek (kódok), amelyeket az alkotott szövegnek be kell tartani vagy át kell alakítani. Ahhoz, hogy a szöveg olvasható legyen, bizonyos interpretációs stratégiák, dekódoló mechanizmusok szükségesek, vagyis valójában szövegközötti kompetencia (Eco), amely „magába foglalja az összes, olvasó által ismert szemiotikus rendszert.”14 Culler meghatározása, hogy a szöveg függ a „kódok és konvenciók korábbi létezésétől”, nem kellene, hogy Culler megvádolásához vezessen bennünket az időbeli egymásutániság kódjába való beírás vétkéért: ez a „korábbi” itt inkább a heideggeri mindig már-t jelenti. Ahogyan Barthes írja A műtől a szöveg felé című tanulmányában: „minden szöveg, egy másik szöveg intertextusa lévén, maga is az intertextualitáshoz tartozik, amit nem szabad összekeverni a szöveg eredetével, ha a mű »forrásait« és a »rá gyakorolt hatásokat« keressük, azzal csak a leszármazás mítoszának teszünk eleget. Az idézetek, melyekből a szöveg felépül, anonimek, visszakereshetetlenek és mégis már olvasottak: idézőjel nélküli idézetek.”15 Eljutottunk az intertextualitás-kutatások következő motívumához: a szöveg „maga is csak különbségként létezhet.” (u. o.) Minden szöveg egyrészt „az idézetek mozaikjából alkotott, más szövegek abszorbálása”,16 másrészt bizonyos szöveg-invariánsra vonatkozik (pl. a zsánerre, az írás bizonyos „típusára” stb.). A szöveg mint ahogy Bahtyin is kifejtette, különböző, eltérő rendhez tartozó hangok metszéspontja. (Bár Bahtyin ezt főleg a regényre vonatkoztatta, de megemlíthetjük, hogy a mindennapi kommunikáció idézetességéről is beszél: „Minden párbeszédben megtalálható az idézetek sokasága és az idegen szavak magyarázata.”17) Most már átírhatjuk, illetve megszüntethetjük a bent és a kint logikáját, amelyet az irodalomtörténet kódja produkált: az irodalomtörténet biografizáló kódja mintha a bent koncentrált köreit gyártaná: egyrészt ez a szöveg bentje, amely a saját kintjéhez, más szöveghez, csak bizonyos korlátozó szabályok alapján vonatkozhat (csak korábbi szövegre utalhat a szerző mint fizikai személy konstrukciója segítségével, aki olvasta ezt a „korábbi” szöveget – a „hatás” stratégiája). Ez a „kint”, amelyre a szöveg utalhat, szintén csak bent helyezkedhet el – azaz a kódolt szöveg belsejében (amely két kritérium alapján szerkesztett: az idő és a „nemzeti irodalom” kritériuma alapján). E kontextusra tekintettel a kintre a szöveg csak magának a kontextusnak a segítségével utalhat (két „nemzeti irodalom” közötti kapcsolat). És a teljesen kint, amelyre a szöveg semmilyen esetben sem utalhat, az idő kritériuma alapján adott: ezek a „későbbi” szövegek. Az így értelmezett intertextualitás átírja a bent–kint logikáját: az A szöveg „kintje” (B szöveg) az A szövegen „belül” van (heterogén szövegének része), és egyidejűleg a szöveg „belsejében” már mindig „kint” van (sohasem tartozik csak ehhez a szöveghez).18 Az intertextualitás tehát nemcsak az „irodalom” ügye lesz, hanem a szöveg egyik dimenziója: Hayden White pl. a történetírás szükségszerű intertextualitására mutat rá – pl. szüzsészerűségére: a narratív történetírás kényszere bizonyos szüzsé-paradigma szerint működik. Végül is nem úgy van, hogy a szöveg szüli az intertextualitást „irodalmi utalások” alkotásával stb., hanem fordítva – az intertextualitás teszi lehetővé a szövegek gyártását: az intertextualitás a „szöveg létezésének feltétele”.19
A kapcsolatok, melyeket az intertextualitás hoz létre, nemcsak a szöveg és más szövegek kapcsolatát jelentik, hanem a szemiózis univerzumának keretén belül bármely kapcsolatot: ez azt jelenti, hogy az intertextualitás mint valamilyen „irodalmiasság” (szöveg kapcsolata más szövegekkel) nem áll szemben a szöveg „életszerűségével” (a szöveg a szerző életét vagy a világot jelöli), mint ahogyan a naivkodó irodalomtörténeti szemlélet értelmezi, hanem a szöveg és a világ bármely kapcsolata nem más, mint az intertextualitás által alkotott kapcsolat: a világ nyelvileg már mindig megmagyarázott világ (Gadamer), szemiotikai univerzum, heterogén kódok, jelrendszerek metszéspontja, kultúrák rendszere – bármely szöveg intertextusa, ugyanúgy, ahogy a szöveg a világ része.
A szövegek kapcsolatának kérdése (bármilyen jelrendszer szövegeiről van is szó) a labirintusként strukturált szemiotikai univerzumban, a szöveg akármilyen más szöveghez (jel a jelhez) való viszonyításának a kérdése, amely lehetővé teszi további jelentések kialakítását. Ahogyan Genette írja: „Ha valaki igazán szereti a szövegeket, elérkezik a pillanat, és azután vágyódik, hogy (legalább) kettőt szeressen egyszerre.” (364) Genette azonban, ahogyan már rámutattunk, inkább irodalomtörténész mint poligám (korábbi-későbbi szöveg). Mi, Horváth-követők azt mondjuk, hogy a szöveg nem más, mint annak a lehetősége, hogy más szöveghez viszonyítsuk, hogy heterogén interpretációs kódok által magyarázzuk. A szöveg, amelyet más szövegekhez viszonyítok, abban a pillanatban számomra a dekódoló mechanizmus feladatát tölti be. A szövegek egymáshoz való viszonyításának kérdése ezért aztán az olvasásuk kérdése, de semmi esetre sincs a szubjektív olvasásról szó – miképpen Barthes írja: „Az az »én«, amely a szöveghez közeledik, már magában végtelen vagy pontosabban mondva elvesztett szövegek sokasága (amelyeknek a kezdetük elveszett...)”20 Az irodalomtörténet kódja az „állami apparátus” transzformációja (Deleuze és Guattari), rendezett és hierarchizált tér, amely pontosan kijelöli határait, kintjét és bentjét, míg az így értelmezett intertextualitás nomád „harci gépezet” (ugyanaz a két gondolkodó), amely deteritorializálja a (irodalomtörténeti) kontextust, elősegíti a jelek területén az állandó áramlást. Az ilyen intertextualitás, ahogyan Balbus helyesen megállapítja, ahistorikus (46), bár nem azért, mert a történelemmel „nem számol”, hanem azért, mert deteritorializálja azt. „Két” intertextualitásról szoktak beszélni, pl. globálisról és határoltról.21 Míg Markiewicz a (határolt) intertextualitást a Terentius-féle kijelentés Borges általi idézésének gondolja (ahogy erről kárörvendően ír): „Már mindent leírtak”, számunkra megfelelőbb lesz az intertextualitást Borges más metaforájával meghatározni – a babilóniai könyvtáréval: a könyvtár labirintusának permutációs, játékos jellege a kombinációkon alapul – „A könyvtár teljes, és polcain a húszegynéhány ortográfiai jel valamennyi – bár nagyszámú, de mégsem végtelen – lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan).”22 E könyvtár permutációs jellege azt jelenti, hogy bármelyik két grafémának muszáj szintagmatikusan találkozni legalább kétszer: úgy, hogy egyszer az egyik követi a másikat, majd a másik az egyiket (visszahatóság). Az egyik szöveg tehát olvassa a másikat, attól függetlenül, hogy „korábbi” vagy „későbbi” mint ez a másik szöveg. „Az egyik szöveg olvassa a másikat. Hogyan lehet az olvasás állandó? Pl. azt mondhatjuk, hogy Az élet diadala olvassa a L'arrét de mort-t, többek között. És, többek között, vice versa.”23
Ezt a tanulmányt nem lenne jó másképpen olvasni, mint bizonyos grafémák találkozását.
(Megjegyzés: Ez a szöveg egy nagyobb, „Az irodalomtörténet kódja és az intertextualitás” című tanulmány részeinek montázsa.)
Jegyzetek
1. V. Nabokov: Prawdziwe íycie Sebastiana Knighta, Warsava 1992.
2. H. White: Metahistory, Baltimore and London 1974.
3. V. Nabokov: Z nieprawej strony, Kraków 1995.
4. G. Deleuze – F. Guattari: A Thousand Plateaus, The University of Minessota Press 1994.
5. B. A. Uszpenszkij –V. M. Zsivov: Car i bóg, PIW 1992.
6. J. M. Lotman: A szemioszféráról, in: Kultúra és közösség 1989/1.
7. M. Otruba: Znaky a hodnoty, Praha 1994.
8. G. Genette: Palimpsesty, in: Wspólczesna teória badan literackich za granica, Kraków 1992.
9. U. Eco: Semiotics and The Philosophy of Language, MacMillan 1994.
10. Pl. U. Eco: Interpretáció a nadinterpretácia, Bratislava, 1995.
11. U. Eco, Lector in fabula, Warsawa 1994.
12. G. Genette, id. mű; H. Markiewicz: Odmiany intertekstualnosci, in: Ruch literacki 1988/4–5; S. Balbus: Miedzy stylami, Kraków 1993.
13. J. Culler: Presupozycje i intertekstualnosc, in: Pamietnik Literacki 1980/3.
14. U. Eco: Lector in fabula, Warsawa 1994.
15. R. Barthes: The Rustle of language, Berkeley and Los Angeles 1989.
16. J. Kristeva: Slowo, dialog i powiesc, in: Bachtin – dialog, Jezyk, Literature, Warsawa 1982.
17. M. M. Bachtin: Problemy literatury i estetyki, Warsawa 1982.
18. Derrida írja: „...abban a mértékben, amennyire a szöveghez közünk van, vagyis a más szövegekre való utalások hálójához, szövegi transzformációhoz, amelyben minden ún. egyszerű terminus egy másik nyomával van jelölve, az értelem feltételezett belsősége már átdolgozott a saját külsősége által.” (Pozície, id. Z. Mitosek: Teórie badan literackich, Warsawa 1995.)
19. R. Barthes: Teória tekstu, in: Wspólczesna..., Kraków 1992.
20. id. J. Culler: Konwencja i oswojenie, in: Znak, styl, konwncja, Warsawa 1977.
21. Z. Mitosek: id. mű
22. J. L. Borges: A titokban végbement csoda, Bukarest, 1978.
23. J. Derrida: Living On/Bordes Lines, in: Deconstruction and Criticism, Continuum New York 1994