Rulett

„Mint a rokka, pörg a világ, a reménység sokaknak

áll, ámde mégis másokkal hál (...) Ó, jaj, mekkora fájdalom,

ha tiló táncol a nyakon, de még nagyobb a fájdalom,

hogyha mást választ galambom.”

...kutya egy nap volt, ilyenkor még a kutyát se verik ki, köd volt, ömlött az eső (mintha dézsából öntenek, ahogy mondani szokás), a nap alkonyatba fordult, az alkonyat estébe és még mielőtt az este mélykék éjszakába fordult volna, hirtelen és határozott mozdulattal felrántottam az ajtót.

Magyarázatképpen hozzá kell tennem, hogy egész nap – kutya egy nap volt, mondom – , vagyis egész „kutya reggel” az volt az érzésem, hogy valaki az ajtóm előtt liheg, a fa ajtóbélésen át, mely kívülről üveg borítású, figyel engem, nevet, vihorászik a mozdulataimon, hogy milyenek, amikor teljesen egyedül vagyok, hogy gyújtok pipára, hogy nyúlok újságért (a tegnapiért, mert történetem vasárnap játszódik – ma szerda van, de nem a történtek utáni hét szerdája), hogy állok fel néha s hogy járom körbe a saját (ezt hangsúlyozom) szobámat, itt-ott megigazítva néhány kötetet. Létezett azonban egy megoldási mód, amelyet azonnal ki is próbáltam és amely, ahogy azt majd a továbbiakban lejegyzem, nem működött. Úgy kezdtem viselkedni, mintha volna még valaki a szobában rajtam kívül, hogy mozdulataim a nyilvánosság állandó tudatának jegyeit viseljék magukon, kedélyesen megszólítottam Innokentyij Jakovlevicset, aki – ha akkor éppen elmélkedéseim közepette nem tévedtem, s most, utólag már tudom, hogy nem – éppen abban az időben a lányánál, Lizaveta Petrovnánál volt (utólag megkérdeztem tőle és ő ily módon alátámasztotta feltételezésemet), tehát kedélyesen megszólítottam:

– Drága Innokentyij Jakovlevics, olvasta Ön a hírt, hogy esik a rubel árfolyama?

– De a kopejka, hál' istennek – utánoztam Innokentyij Jakovlevics hangját –, stabil.

– Ó, igen, igen, hajszálpontosan ugyanannyi – nevettem felszabadultan, majd nevetésem hisztérikus visításba csapott át. Még mielőtt abbahagytam volna a nevetést, tudatosítottam, hogy mozdulataimból és hanglejtésemből hiányzik a nyíltság – éppen ellenkezőleg labilisak, következetlenek –, hiszen hogy is engedhetném meg magamnak egy szalonban akár azt, hogy Innokentyij Jakovlevicset utánozzam?

Az első megoldási lehetőség tehát nem vált be, így egy másikat, bonyolultabbat választottam: Amiből az következett, hogy kinyitom az ajtót és kimegyek – ha kell – az utcára, az emberek közé (ám vasárnap volt!), hogy mozgásom és hangom – és egyáltalán egész megjelenésem – megnyugtató állandóságot sugározzanak.

– Drága Innokentyij Jakovlevics – mondtam nagyon udvariasan –, remélem megbocsájtja, de el kell jutnom a ...

– Ó, igen-igen, én már fél órája készülődöm, de nem tudtam, miként adjam a tudtára, hogy önt meg ne sértsem – ismerte fel rögtön a helyzetet Innokentyij Jakovlevics, mintha olvasna a gondolataimban, majd nagyon tapintatosan és gyorsan felvette a felöltőjét.

– Elkísérhetem önt? – kérdeztem.

– Ó, nem, dehogy kérem, ne csináljon ebből gondot – utasított el energikusan Innokentyij Jakovlevics, mintha – újra – olvasna a gondolataimban. Kicsit meghajolva tehát szélesre tártam előtte az ajtót.

A harmadik lehetőség – amelyet tulajdonképpen már megvalósítottam – az volt, hogy kinyitom az ajtót, kinézek a folyosóra, hogy valaki nem rejtőzködik-e ott. Ezt feltűnés nélkül tettem, nehogy Innokentyij Jakovlevics véletlenül bármit is észleljen. A folyosó üres volt, de gyorsuló léptek zaja hallatszott a lépcső felől, a mi kedves Innokentyij Jakovlevicsünknek tehát sürgős lehetett, gondoltam, de rögtön le is torkoltam magam: Hiszen Innokentyij Jakovlevics abban az időben éppen lányánál, Lizaveta Petrovnánál volt (később ezt ő maga igazolta nekem!), s én az ő tapintatos távozásáért, mikor egy kis magányra volt szükségem, egy nagy csokor rózsával kedveskedtem. A lépcsőn tehát más léptei dübörögtek – gyanúm beigazolódott!

– Drága Innokentyij Jakovlevics – mondtam emelt hangon –, az az érzésem, hogy valaki túlságosan kíváncsi! – és feltéptem az ajtót. A folyosón megint nem volt senki, csak cipők kopogása hallatszott, amint valaki lefelé szalad a lépcsőn.

– Úgy, úgy – utánoztam Innokentyij Jakovlevicset –, ez a csürhe! Hallgatóznak! Be akarnak furakodni!

Megkínáltam Innokentyij Jakovlevicset szivarral. Meggyújtottam. Először, természetesen, Innokentyij Jakovlevicsnek.

A kandalló peremére helyezett szivarból minduntalan sűrű füst szállt fel, így időnként Innokentyij Jakovlevics helyett is meg kellett szippantanom, mivel ő bizony nagyon messze volt – lánya, Lizaveta Petrovna harminc versztányira lakik akkori tartózkodási helyemtől. Ez azt jelenti, hogy harmincöt versztányira attól a helytől, ahol éppen most vagyok.

– Drága Innokentyij Jakovlevics – szólítottam meg, nem találván megfelelőbb szavakat. Néhány pillanatig hallgattunk. Abban az esetben, ha nem tudom, hogyan tovább, azt írom: „Néhány pillanatig hallgattunk.” A hallgatás vontatott, elmélyült, mélyebb, mint a valóságban.

Az egész „kutya egy nap” folyamán az volt az érzésem (ismétlés a tudás anyja, az ismétlés sajátos stilisztikai eszköz, újra nagyon hatékony, most, amikor kínoz bennünket a jelentés hiánya, a jelentésé, amelyet a szavaknak kölcsönözhetnénk), tehát, ahogy azt már említettem, ahogy azt már említettem volt, említettem vala, az volt az érzésem, hogy valaki hallgatózik az ajtóm előtt. Azon a bizonyos napon az ajtót többször is kinyitottam, kinéztem és -csupán lábdobogást hallottam a lépcső felől, esetleg nevetést. Egyszer még a felöltőmet is felvettem, bezártam a lakást és lassan lementem a lépcsőn,mintha távoznék, de a ház küszöbén megfordultam és felszaladtam a lakásba. Hirtelen tudatosítottam, hogy a gyufám még sokáig kitart és önmagamat mégsem vezethetem félre. A drága Innokentyij Jakovlevicset sem várakoztathatom, akinek éppen végigégett a szivara.

Támadásomat az ajtó ellen a késő esti órákban siker koronázta: egy fájdalmas kiáltás hallatszott.

És ott állt, képzeljék, Innokentyij Jakovlevics!

Természetesen nem, most aztán rajtakaptam önöket, hiszen már mondtam, hogy ő abban az időben éppen a lányánál, Lizaveta Petrovnánál volt harminc versztányira a lakásomtól – hogy is állhatott volna akkor az ajtóm előtt?

Így hát az ajtóm előtt nem más állt, mint – képzeljék csak el – Nyikolaj Ardalionovics!

– Drága Nyikolaj Ardalionovics – tártam ki a karom –, jöjjön csak beljebb! – a mozdulataim és a hangom újra telítődtek azzal a különös magabiztossággal és természetességgel. Nyikolaj Ardalionovics gyanakvóan kémlelt körül a szobában.

– Reggel óta itt várok – (közben beesteledett) –, de úgy tűnt, ön nincs egyedül, nem akartam tehát zavarni. Hah!

– Tehát ön... ön volt az, aki... aki egész idő alatt itt várakozott, Ardalion Nyikolajevics.

– Igen, igen – szakított félbe ingerülten –, hiszen mondtam már, úgy láttam, mintha volna még itt valaki, úgyhogy nem akartam zavarni.

Ez már túl sok volt. A megfigyelő az ajtó mögött, a léptek a lépcsőházban, az ajtófélfát érintő lehelet tehát nem a képzeletem szüleménye – Nyikolaj Ardalionovics tette!

– Ki van ott, miféle megfigyelő? – kérdezte Nyikolaj Ardalionovics gyanakvóan.

– Ajánlatot kaptam, hogy legyek a Pétervári Harang megfigyelője – ütöttem el gyorsan a dolgot. Észrevettem, hogy Nyikolaj Ardalionovics ruhái többszörösen eláztak és többszörösen megszáradtak, a legutóbb meglehetősen tökéletlenül (eddig egy szóval sem állítottam, hogy elállt volna az eső) – valószínűleg úgy történt, hogy Nyikolaj Ardalionovics mindig kiszaladt a ház elé, amikor én sokadszor elbúcsúztam Innokentyij Jakovlevicstől.

– Az én ajtóm mindig nyitva áll ön előtt, drága Ardalion Nyikolajevics, legyen bár itt maga a forradalmi biztos!

– Már harmadszor szólít engem Ardalion Nyikolajevicsnek, pedig a valóságban engem Nyikolaj Ardalionovicsnak hívnak, jegyezze meg, kérem! – mondta Nyikolaj Ardalionovics bosszúsan. – Az apámat Ardalionnak hívták, a nagyapám Nyikolaj volt, amennyiben tehát az én apám neve Ardalion Nyikolajevics lehetett és kellett hogy legyen, én elvileg Nyikolaj Ardalionovics kell hagy legyek!

Kétszer, pontosítom. Érthető módon csak gondolatban, ellenkező esetben Nyikolaj Ardalionovics még meg találna sértődni. A valóságban azonban Nyikolaj Ardalionovics (pontosan tudom, hogy hívják) nevének kicsavarását egyáltalán nem rótta fel nekem, ő az ilyen dolgokat magasról... átlépte, ezt csak azért írtam le, nehogy valaki azt rója fel nekem, hogy a név ilyetén eltorzításának nincs funkciója. Mindennek úgy kell itt illeszkednie, mint a fogaskerék fogai!

A felszólalás után, amelyet Nyikolaj Ardalionovics egyáltalán nem adott elő, Nyikolaj Ardalionovics dohányt csippentett két ujja közé és kétszer beszippantotta, még mielőtt meggyőződhetett volna arról, hogy az nem tubák. Ezért nem is tüsszentett, de én akkor már töltöttem.

- - - - - - -

Nyikolaj Ardalionovics nagyott kortyolt és hirtelen a földre roskadt, mint akit letaglóztak. (Az előbb elfelejtettem megjegyezni, hogy Nyikolaj Ardalionovics nem ült, hanem... hát ebből, ugye, logikusan következik, hogy állt, ezért lakásom padlózata nagyot döndült.) Válaszként dörömbölés hallatszott az alattam lévő lakásból.

– Értem, drága Fedoszej Ivanovics, csak a csempék potyognak – másodszor már nem fognak leesni – most már csend lesz ! – ordítottam.

De abban a pillanatban – mintha bosszúból – valóban lepotyogtak a csempék. A padlóhoz simultam, nem is lélegeztem – de akkor már Fedoszej Ivanovics valószínűleg aludt. Hozzáfogtam tehát a takarításhoz. Összeszedegettem a parazsat (égetett), ezért kötényt kötöttem, amely azonban kigyulladt – így hát ledobtam –, csakhogy akkor jutott eszembe, hogy itt fekszik Nyikolaj Ardalionovics, a kötényt ugyanis rádobtam, Nyikolaj Ardalionovics pedig meggyulladt, ami őt módfelett gyorsan magához térítette, én csapkodni kezdtem felé a takaróval és Nyikolaj Ardalionovics kiabálni kezdett: – Tűz van! Tűz van!

– Mi történt az istenért – ezt már akkor kérdezte Nyikolaj Ardalionovics (elfelejtettem a mondata elé gondolatjelet tenni), amikor túl voltunk mindenen –, talán bizony égtem? (most nem felejtettem el)

– Elájult, drága Nyikolaj Ardalionovics – mondtam –, s ahogy elesett, magával sodorta a gyertyatartót.

– Ah, bocsásson meg, drága... – mondta a nevemet: igazán nem tudom, mit kezdenének vele – , átfáztam, és ezért valamit ittam – hiszen reggel óta itt várok és reggel óta iszom; de semmi baj, máskor ettől elpatkoltam volna, de ez a hideg, drága... – újra a nevem –, ettől úgy éreztem, egy szemernyit sem vagyok részeg, csak most, te szent isten – és a legfontosabb újságot, amely miatt jöttem, bizonyára nem is mondtam!!! – kapott a fejéhez.

– De említette, Nyikolaj Ardalionovics – mondtam gyorsan.

– Tényleg? – kérdezte gyanakodva.

– Tényleg – mondtam. – Gratulálok.

Nyikolaj Ardalionovics bólintott és töltött magának. Én is kortyoltam egyet.

– Tehát megnősülök – bökte ki.

– Hihetetlen! – kiáltottam fel.

– Ha már így előléptettek, hát megnősülök, ez ebből logikusan következik! – ordította Nyikolaj Ardalionovics. – XXX rubelt keresek havonta, ennyi pénzről ő még csak nem is álmodik, azt mondta, ha előléptetnek, akkor elveszem őt feleségül – ragadott torkon Nyikolaj Ardalionovics és elkezdett ráncigálni –, így hát mondtam magamnak – tért át hirtelen nyugodtabb hangnemre és töltött nekem (ha nem ő lenne az én vendégem, azt is mondhatnám, hogy kitűnő házigazda) –, ma meglepem őt. – Halkan felnevetett. – Ahogy megyünk az utcán, feltűzök egy madzagra négy százrubelest. Ledobom a földre, mintha ott feküdnének. Azt mondom: Nézd csak, Szonyicska, valaki elvesztette. Szonyicska gyorsan körülnéz és azonnal a bankókra veti magát. Én pedig meghúzom a zsineget. Aztán azt mondom: Szonyicska, valaki ugrat bennünket. Ő azt kérdezi: De ki? Én válaszolok: Szonyicska, a legvalószínűbb, hogy az, akié ezek a bankók. Abban a pillanatban tekintete a zsinegre téved. Igen, valaki húzogatja előlünk a bankókat!, emeli fel a hangját Szonyicska. Majd tekintetével követi –követi a zsineget egészen a végéig és elérkezik – haha, na hova? – szólított fel Nyikolaj Ardalionovics, hogy válaszoljak.

– Nem tudom – mondtam.

– Az én zsebemig! – fejezte be diadalmasan. – Felsóhajt: Nyikityenka, ez a tiéd? Én csak nevetek és hallgatok. Valóban a tiéd? És hogy? Az hogy lehet? Add, add! Kapdos kezecskéivel a bankók felé, mint a gyerek a cukor után. Kihúzok a csomagból egy bankjegyet és neki adom: Vegyél magadnak valamit. Felkiált: Nyikityuska, téged előléptettek! És magamhoz húztam, ölelkeztünk... – a hangja elakad, az arcán borsószemnyi könnycseppek gurulnak. – Boldog vagyok, olyan határtalanul, határtalanul boldog... Én, drága (név), itt vagyok... egész nap várok az ajtó előtt, iszom, berúgok a boldogságtól... Nem akartam zavarni... Vártam, drága Genya, mikor jön ki, de mindig elvesztettem az erőm és megfutamodtam, amikor tényleg kilépett, mondtam magamnak: Hogy dicsekedhetek én el a boldogságommal, kit érdekel ez, ha csak nem az én barátomat, Genykát? – átöleltük egymást. – Önre...önre... – emeltem a poharam.

– Megölöm magam! – ordított Nyikolaj Ardalionovics.

– Ön...ön...

– Úgy, úgy, drága barátom... – bólintott komolyan Nyikolaj Ardalionovics és ivott. Letettem a poharat. – Tiszt vagyok és tartom a szavam – folytatta. – Nem szeghetem meg a szavam. Istenem, mennyit győzögettem Szonyicskát! Hányszor kérleltem őt térden állva – de ő csak – ah, még most is látom magam előtt azt a márványszerű, hideg arcot – ő csak: Majd ha előléptetnek! Már kétszer internáltak munkatáborba azért, mert nem megszolgált érdemekkel próbáltam előléptetni magam! Mindig kétszeresen lefokoztak. Csak most... most léptettek elő! Ez olyan egyszerű... nem szabad hősködni – milyen buta voltam! – Elég engedelmeskedni. Bár még nincs meg az a rangom, ami Szonyicska megismerésének idején, de azért már előléptettek. Hatalmas mennyiségű pénzt kapok fizetésként. Tiszt vagyok és betartom a szavam. Meg fogok tehát nősülni. Mennyire vágytam erre! Csakhogy ma megállapítottam, ma, amikor elértem a célom, hogy – nem akarok megnősülni. Tiszt vagyok és nem szeghetem meg adott szavam, bár most csak szakaszvezető vagyok. Mi marad tehát számomra, haha? – szegezte nekem a kérdést Nyikolaj Ardalionovics.

– Öngyilkosság! – jelentettem ki diadalmasan.

– Úgy – helyeselt Nyikolaj Ardalionovics, nem tudom ugyan, miért ily borúsan, hiszen eltaláltam. – Egy kedves kicsi öngyilkosság. Vagy – kiáltott fel – öngyilkosság mint műremek! Vérem nagyszerű tűzijátéka!

Meg kell jegyeznem, hogy Nyikolaj Ardalionovics rendszeresen bőségesen öntözte a torkát – a jobb eligazodás érdekében az ő szövegében ezt gondolatjellel jeleztem.

– Az ember egy telhetetlen állat – fejezte be Nyikolaj Ardalionovics. – Ki tudja, hogy a beállt helyzetet nem lehetne-e másképp is megoldani.

– Nem, nem – vetettem el határozottan –, ön a legjobb és a – nem félek kimondani – egyedüli lehetséges megoldást vázolta fel.

– Az egyedüli lehetséges megoldást! – kapott a fejéhez Ny. A. – Igen, ez volna az egyetlen lehetséges – ha ez valóban így volna! – ez alkalommal Nyikolaj Ardalionovics nem ivott a gondolatjeleknél.

– Drága Genyka... – mondta nekem.

Amennyiben most diadalmasan arra gondolnak, hogy már harmadszor kaptak rajta, ahogy felfedtem a nevemet, csalódást kell okoznom: Nem hívnak Genykának. És Nyikolaj Ardalionovics soha nem szólított így, sőt azt kell mondanom, hogy soha nem szólított a keresztnevemen, mi több a becenevemen, merthogy a viszonyunk soha nem volt annyira bizalmas, mint ahogy azt itt tréfából bemutattam. Még hogy Nyikolaj Ardalionovics nyakon ragadott volna? Ugyan ne nevettessenek, kérem! Csaknem egy lábbal alacsonyabb nálam! S hogy én valaha életemben vodkát ittam volna vele? Arra még csak nem is merészelek gondolni – vodkát inni a felettesemmel! Kövessek el inkább – no nem öngyilkosságot – bűnt. Ezen kivételekkel tehát minden, amit elmondtam, igaz.

– Hazudtam neked, Genyka! – üvöltötte – nem én... Ő nem akar férjhez menni! Most... hogy előléptettek... Hát ő... Szonyicska, az a kurva egész idő alatt az orromnál fogva vezetett, bolondot csinált belőlem!

– De aztán... – mondtam zavartan – aztán...

– Egyébként minden igaz... Minden, amit mondtam, az utolsó pontig, az utolsó betűig. Minden a számításaim szerint zajlott. Haha, pontosan kiszámítottam – Nyikolaj Ardalionovics hangja megreszketett és ő maga hadarni kezdett, alig értettem őt –, feljegyeztem, amire erőmből tellett: – az eredőt, amelyben kettőnk sorsa összefut, pontosan, egzaktan kiszámítottam azt a pontot, amelyben életünk görbéi találkoznak – igen annak ott az utcán kellett megtörténnie! Minden a számításaim szerint zajlott! Szonyicska gyorsan körülnézett és rögtön a bankjegyek után vetette magát. Én megrántom a zsinórt. Majd azt mondom: Szonyicska, valaki ugrat bennünket. Ő pedig azt kérdezi: Ugyan ki ugratna bennünket? Mondom, bizony az, akié ezek a bankjegyek. Abban a pillanatban tekintete a zsinórra téved. Követi, követi a szemével, amíg el nem jut – az én zsebemhez! A tiéd!, kiáltja. Ezek a tieid! Mosolygok és hallgatok. Add ide, add ide! Az egész csomagot neki adtam – négyszáz rubelt. Átölelt és az ajkamat csókolta. Nyikita, suttogta, Nyikita elveszel feleségül? Bólintottam. Olyan boldog vagyok, súgta és abban a pillanatban arcul csapott egy bankjegyköteggel. Szóval te azt gondolod, hogy én megvehető vagyok? Te úgy gondolod, ordította, visította, hogy a környező lakások ablakai sorra kinyíltak, hogy engem akár egy fejőstehenet nálatok Csukogrodban, négy százasért megvehetsz? Nézzék csak, emberek, kiabálta azoknak, akik, amint mellénk értek, felgyorsították a lépteiket, ez itt Nyikolaj Ardalionovics ezredes, ismerik őt? Hát jól jegyezzék meg az arcát. Ő az, aki szobalányt vesz négyszáz rubelért. Le voltam forrázva, mozdulni sem bírtam, csak néhány pillanat múlva vetettem rá magam és fojtogatni kezdtem. Nézzék csak, emberek, kiabálta elfúló hangon, amely ezért még sipítóbbá vált, négy százasért ura lesz az életemnek, akár meg is ölhet engem. Kiragadták őt a kezemből és a rendőr rám vágott a gumibotjával. Ember, menjen a dolgára, mondta nekem. Üsd le! Üsd!, sikította neki Szonyicska. A rendőr hozzám lépett és bátortalanul a fejemre vágott a botjával. Üsd! Vágd!, kiabálta Szonyicska és ő kissé bátortalanul csépelte a fejemet és folyton azt mondogatta: Oszoljunk, kérem! Hát nem hallják, hogy hagyják abba? Oszoljanak! Térdre estem. Inkább összeállók egy koldussal, hogy tudd, kiáltotta Szonyicska, Vaszkóval, akinek nyúlszája van – de nem veled! Annyit vártam erre a pillanatra, imádkoztam, hogy előléptessenek, te szörnyeteg! Fetrengett a földön, habzott a szája, segíteni akartam rajta, de a rendőr belém rúgott – verte a fejemet a bottal, nézze csak – Nyikolaj Ardalionovics levette a kalapját –, milyen a fejem! Nincs ott semmi, már behegedt.

– És... – mondtam.

– Nincs és – válaszolta Nyikolaj Ardalionovics jegesen –, nem leszek öngyilkos. Szonyicska nevetgélve járja a várost Prisvinnel. S közben rajtam nevet mindenki.

– Hívja ki Prisvint párbajra – mondtam.

– Lehetetlen – sóhajtott Nyikolaj Ardalionovics. – Tegnap ő hívott ki engem. A Pattantyúsoknál arcomba vágta a kesztyűjét.

– Tehát párbajozni fognak?

– Meg akarom öntől kérdezni – mondta Nyikolaj Ardalionovics komolyan –, hogy lenne-e a segédem. Tulajdonképpen ezért jöttem, ahogy ezt már az elején bizonyára említettem volt.

– Igen – helyeseltem –, és én ehhez rögtön az elején hozzájárultam volt. Átöleltük és megcsókoltuk egymást.

– Kitűnő! – kiáltott fel Nyikolaj Ardalionovics lázban égve, és én már abban a pillanatban tudtam, hogy csak színlelte hidegvérűségét. – Ezzel a csókkal megpecsételtük összetartozásunkat... mi ketten egyek vagyunk... Ön saját magát csókolta meg... Most pedig gyerünk!

- - - - - - - - - -

– Hová? – kiáltottam fel rémülten.

– Már akkor... akkor felötlött bennem... – suttogta lázasan. – Amikor kigyulladtam és azt kiabáltam – Tűz! Tűz! – Nem írta le, hogy én ezt úgy ordítottam, mint egy megváltó ötletet? Akkor írja le! Az istenért, úgy gondolja, hogy egy olyan ember, mint én, megijed a tűztől?

– Mit akar tenni?

– Induljunk!

– Hová? – kérdeztem rémülten immár másodszor, mert már abban a pillanatban tudtam, hogy nem tudok maradni.

– Van itthon petróleuma? Esetleg benzinje, Genyka! Bármije! Igen, akár vodkája. Már nem iszunk. Már ne igyon!

Felvettük a felöltőnket. Be sem zártam az ajtót.

Amikor kiléptem, zuhogott az eső és belém mart a jeges szél. A szűk kis utcák teljes sötétségbe borultak. Nyikolaj Ardalionovics megragadta a kabátujjamat és maga után vonszolt.

– Ismerek egy embert... Piszkarjev, aki azokat a kutyaszarokat árulja... Keresse fel... Vegyen egy hordó petróleumot...

– Nincs pénzem – védekeztem bátortalanul, bár azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy szükség esetén hazamegyek pénzért.

Pénzköteget csúsztatott a markomba. – Ez az a négy... – rekedten felnevetett. – A Szonyicskáé. Visszaadjuk neki. Adja ide azt a vodkát. Megvárom itt. Hogy Ardalionovics küldi magát. Egy hordó petróleumot.

Kis idő múlva egy félreeső utcácskában megtaláltuk a házat, amiben Nyikolaj Ardalionovics szerint az a „szarságokkal foglalkozó Piszkarjev” lakik. A ház sötét volt.

– Fütyüljön – mondta Nyikolaj Ardalionovics. Fütyültem.

Kis idő múlva már két százastól megszabadítva gurítottam kifelé a hordót a házból. Hengergettem magam előtt, miközben Nyikolaj Ardalionovics előttünk haladt (előttem és a hordó előtt) és elégedetten fütyörészett. – Piszkarjev, Piszkarjev – énekelgette, majd a dallamot fütyüléssel igyekezett utánozni.

– Ott hentereg nála – szállt felém a hangja.

– Prisvin az ellenkező irányban lakik – emlékeztettem.

– Dehogyis Prisvinnél! – kiáltott fel. – Voronszkijnál! Most Voronszkijnál van! Felvátva jár Voronszkijjal és Prisvinnél! – komoran káromkodott. Ezek után már semmit sem kérdeztem tőle.

– Hiszen Prisvinnél holnap párbajozom! – Megtorpant. – Frissítsük fel magunkat, bátyuska! Ide azzal a vodkával! – Az eső az arcunkba vert, ahogy felhajtottuk, mintha az elválaszthatatlanságunk misztikus szertartását pecsételtük volna meg – ahogy eszembe jutott a fűtött lakás, tüsszentenem kellett.

– Két oldalról közelítjük meg, hogy ne lássanak bennünket együtt – mondta most már suttogva Nyikolaj Ardalionovics –, maga csak görgesse a hordót, én majd a maradék vodkát viszem. Menjen a Grascsenkov utca felől, én a parkerdőnél kanyarodom be és találkozunk Voronszkijék előtt.

Így is történt. Végül még valami örömfélét is kezdtem érezni, mikor megláttam az árnyékát, ahogy felbukkant a parkerdő irányából. Végre újra egésznek éreztem magam. Halkan füttyentett nekem. Átgurítottam a hordót. Megfogta. Felnyitotta és elkezdte locsolni az ajtót és az utat a ház körül.

– Ez az... Biztosan odabenn vannak... Kihallgattam őket, mikor megbeszélték... Négy napja figyelem Voronszkijt. Rajtuk kívül csak az öreg tolókocsis Voronszka asszony van odabenn. Lehet vagy kilencven éves, annak már mindegy. Hah! Nocsak, nem gyullad? – sercent a gyufa. – Az ördögbe, teljesen átázott! Na, ez az! Hurrá! – A gyufát az ajtóhoz hajította. A lángocska előbb csak félénken pislákolt. – Most a másik oldalról! – Nyikolaj Ardalionovics már egyáltalán nem vett észre engem és a háttérben meggyújtotta a jobbszárnyat s közben az Esti harangot énekelte.

– Bátyuska, tüzet fogott, tüzet fogott! – kiabált és ivott. A lángok megvilágították az egész utcát.

– Gyerünk! – kiáltottam fel. – Mennünk kell. Mindjárt... az emberek...

– Menni? Ugyan minek?! Ide akartam jönni, itt is maradok. Csak nem fázik? Őrizni kell a kaput! – előrántotta pisztolyát és az ajtóra célzott. – Amennyiben a patkányok menekülni kezdenének az égő hajóról! – Kazacsokot kezdett járni. Énekelte a Soha ne várj rámot. Az üveget odadobta nekem, de az összetört. A levegőbe lőtt. Az utca továbbra is hihetetlenül üres volt, de a spaletták mögül száz és száz szempár tekintetét éreztem, abban a pillanatban rádöbbentem, hogyan éreztem a szemek, tekintetek tüzét, amint áthatolnak az ajtón és belátnak a lakásomba, valamiféle szimmetria kialakulását kezdtem érezni a sorsomban. Akár kinn vagy, akár benn, mindenhol figyelnek téged.

– Vége van! Végre meghalt! Látom a lángokat, ahogy a vállát nyaldossák, ahogy elnyelik őt, ahogy darabokat metszenek ki belőle, a vallóból, melyet én...

Térdre esett. – Jaj! – Nyikolaj Ardalionovics összekuporodott, mintha a fejét óvta volna. – Jaj! Jaj! Ne bántsatok! A válla, amelyet én... – hirtelen fölpattant és az ajtóhoz ugrott – a tízméteres távot a másodperc töredéke alatt tette meg –, egyenesen nekirontott (azt hittem, menten agyoncsapja magát), a súlyos tölgyfa kapu úgy dőlt le, akár a felvonóhíd és Nyikolaj Ardalionovics akadálytalanul besétálhatott rajta a házba.

– Szonyicska! – már a felsőbb emeletekről hallottam a hangját. –Szonyicskaaa! Kérlek, ne haragudj! Szonyicskaaa! Én... én nem akartam... jézusmária! Az a négy százas, az csupán... előleg... Én többet... én többet... – A hangja széttöredezett.

Szonyicska úgy érkezett a Grascsenkov utca felől, akár a Főnixmadár, Prisvinbe és Voronszkijba kapaszkodva. Voronszkij viccelődött, hogy túl sok van a fejében.

- - - - - - - - - - -

És azt mondta:                                                                  

„Oroszok gyönyöre az ivás, nem lehetek meg nélküle.”          

Aznap az ajtó kimondottan barátságtalan volt. Állandóan az volt az érzésem, hogy valaki kopogtat. Amikor kinyitottam, ott állt – Nyikolaj Ardalionovics!

Haha, ha figyelmesen olvasott, tudhatja, hogy ez lehetetlen. Éppen ellenkezőleg, a mi drága Innokentyij Jakovlevicsünk állt ott, a rubel zuhan, mondta köszönés helyett. – Itt a reggeli pipázás ideje – mondtam –, vagy inkább szivarozáshoz van kedve?

– Én egyáltalán, de egyáltalán nem dohányzom – mondta Innokentyij Jakovlevics.

– Ah, hát leszokott!

– Nem szoktam le. – Az volt a benyomásom, hogy valami nincs rendjén.

– A kopejka, hál' istennek továbbra is stabil – utánoztam Innokentyij Jakovlevics hangját és szippantottam egyet a pipájából.

– Kérdezhetek öntől valamit? – kérdeztem Innokentyij Jakovlevicset.

– Drága Innokentyij Jakovlevics – mondtam nagyon udvariasan –, bizonyára megbocsájt, de muszáj elmennem a...

– Nem bocsájtok meg! – kiáltott fel Innokentyij Jakovlevics. – Ön nem megy sehova! Itt marad! – Egyáltalán nem követte a gondolataimat. – Én egy kissé más Innokentyij Jakovlevics vagyok, mint amilyet ön leírt, mon cher! Aki önnek talán feltesz pár kérdést, mon ami!

– Nincs... – megbicsaklott a hangom – gyufám. – Bűntudattal néztem az égő pipára. Szvidrigajlov (tulajdonképpen csak most vettem észre, hogy Innokentyij Jakovleviccsel együtt lépett be és bemutatkozott nekem, akárcsak Innokentyij Jakovlevics) a zsebébe nyúlt és átnyújtotta a gyufát. – Ez az öné.

– Hol találta meg?

– Nem találtam – mondta Szvidrigajlov. – Vettem. Az enyém volt. Most önnek ajándékoztam. Most az öné.

– Tehát ön azt állítja, hogy ismer engem – mondta elgondolkodva Innokentyij Jakovlevics –, mi több, utánozni tudja a hangomat. Tehát látott a bíróságon.

– Igen, igen, – bólintottam –, ön felperes volt egy... egy apagyilkos ellen... de senki nem tudja, hogy véletlenül nem az apa volt-e a gyilkos, – felnevettem.

– Az ön gyufája nálunk van – mondta Szvidrigajlov. – Nem az, amelyet önnek ajándékoztam. Az, amelyet Voronszkijéknál találtunk – mondta ez a túlbuzgó tintanyaló.

– Ez nem az én gyufám – feleltem őszintén. – Ez más gyufa. Ez Nyikolaj Ardalionovics gyufája. – Szvidrigajlov és Innokentyij Jakovlevics egymásra néztek és kitört belőlük a nevetés. – Tehát ez az ön gyufája – bizonyos értelemben – mondta Innokentyij Jakovlevics.

– Lévén, hogy Nyikolaj Ardalionoviccsal elválaszthatatlansági fogadalmat tettünk egymásnak, igen. Olyan mértékig, amilyenig ezt a társulási szerződést megkötöttük.

– Tehát nagy mértékig – mondta Szvidrigajlov.

– A számból vette ki a szót.

– Egészen oly mértékig, hogy akár az ön Nyikolaj Ardalionovicsa helyett gyájtogatással és gyilkossággal is vádolhatnánk – most viszont Innokentyij Jakovlevics fordult felém.

– Azt már nem! – kiáltottam fel. – Ahhoz semmi közöm! Mi két egymástól független ember vagyunk, magunknak és magunkért létezünk!

– Akkor legalábbis segédkezett Nyikolaj Ardalionovicsnak tette elkövetésénél. Ezt már csak nem tagadja?

– Kényszerültem.

– És hogyan kényszerítette önt? Csak nem a stukkerével? – gúnyolódott Szvidrigajlov.

– Ugyan, dehogy – nevettem értetlenségén –, Nyikolaj Ardalionovics engem soha semmire nem kényszerített. Rákényszerültem. Saját lényem kényszerített.

Szvidrigajlov ismét jelentőségteljes pillantást váltott Innokentyij Jakovleviccsel. Nyugtalanná váltam, bár a lelkiismeretem tiszta volt. Úgy tűnt nekem, hogy tudnak valamit, amiről nem beszélnek.

– Úgy tűnhet önnek, hogy mi tudunk valamit, de nem mondjuk el önnek, és ez önt nyugtalanítja – mondta Innokentyij Jakovlevics. – Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, mon ami. A mi változatunk a következő – ön viszonylag értelmes ember, előadjuk önnek és közösen megpróbálunk valamiféle eredményre jutni.

Elégedetten bólintottam – ez viszonylag értelmes beszéd volt. A tekintetem a félig égő pipára esett. – Szabad dohányoznom?

– De, kérem, óvatosan – vihogott föl Szvidrigajlov.

– Ez év február tizennegyedikén este tíz órakor ön kilépett a házból. Útközben megállt Piszkarjevnél és vett nála egy hordó petróleumot. Kétszáz rubelt adott neki azzal, hogy ez „piszkos pénz”. Ezután a hordót ön végiggörgette a városon (többen látták önt az ablakból) és felgyújtotta Voronszkij házát. Ott három ember halt meg: Voronszkij, az anyja és Szonyicska Gudajevova kisasszony, Lebjadkinék szobalánya. Ön széttört egy vodkásüveget, kazacsokot táncolt, díszlövést adott le, majd hazatért.

– Rendben – szóltam –, de itt Nyikolaj Ardalionovicsról szó sem esett.

– Helyes – bólintott Svidrigajlov –, itt Nyikolaj Ardalionovicsról szó sem esett. Róla önnek kell beszámolnia. Úgy tűnik, jobban ismeri őt.

– Ez egészen biztos. Uraim, amit most itt előadtak – mély lélegzetet vettem és töprengve folytattam –, az az önök változata.

– Igen – mondta Innokentyij Jakovlevics. – És ez egy sokkal hihetőbb változatnak tűnik, mint az, melyet ön tárt elénk – bökött a papírlapra, melyet most önök tartanak a kezükben –, eltekintve a türelmünkkel való visszaéléstől és a vizsgálati szervünket, valamint olvasói mivoltunkat sértő ironizáló megjegyzésektől.

– Értelmezésünk egymástól független tanúk vallomásán alapszik, akik tanúsítják, hogy egy hordó petróleumot görgetett...

– Ez igaz – bólintottam –, a Grascsenkov utcától egyedül gurítottam. De Piszkarjev még kiegészíthetné a tanúvallomást...

– Egyedül Önt látta.

– Bizonyára – mondtam türelmetlenül –, hiszen Nyikolaj Ardalionovics odalenn várt engem! De az üdvözletét küldte!

– Az üdvözletet, ahogy ezt Piszakerjev is említette, ön átadta. Csakhogy Piszkarjev nem tudta, hogy kitől származik.

– Természetesen Nyikolaj Ardalionovicstól! – fröcsögtem.

– Igen. Csakhogy Piszkarjev nem tudta, kiről van szó – mondta Szvidrigajlov vagy Innokentyij Jakovlevics, már magam sem tudom, melyikük, mindketten nekem rontottak, mintha valami misztikus közös ügy kötné egybe őket – és én, én voltam az a közös ügy, ami egybefűzte őket és én, egyedül én lettem volna képes a testvériségüket szétrombolni, ha például öngyilkosságot követek el, ahogy azt Nyikolaj Ardalionovics akarta tenni. Meglökött, a toll ugrott egyet és elszakította a gondolatmenetem fonalát. Még jó, hogy Szvidrigajlov megjegyezte:

– Próbáljon erre úgy tekinteni, mintha Nyikolaj Ardalionovics nem létezne, mintha az ön fantáziájának gyümölcse volna. Akkor volna bűntudata?

– Ha csak egy pillanatra is számításba vennénk ezt a lehetőséget – és én számításba veszem, mivelhogy nem vagyok hajlandó előnyben részesíteni a saját igazságomat –, akkor gyakorlatilag bűnös lennék, és ezért valóban el is ítélhetnének. De önmagam számára nem lennék bűnös, merthogy mindezt úgy éltem meg, ahogy leírtam. Láttam Nyikolaj Ardalionovicsot, amint felégeti a Voronszkij-házat. Amennyiben önök azt állítják, hogy én gyújtottam fel, csak annyit mondhatok, hogy lehetséges – csakhogy mindez nélkülem történt. Az én számomra az a valóság, hogy a házat az én kitűnő barátom gyújtotta fel. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy Szonyicska felszarvazta Voronszkijjul és Prisvinnel.

– Arra a Szonyicskára gondol, akivel annak idején házasok voltak? – kérdezte Innokentyij Jakovlevics vagy Szvidrigajlov.

Hallgattam. Aztán kitört belőlem a nevetés, kacagtam, mint egy őrült, a padló is beleremegett a lábam alatt, a könnyem is kicsordult belé:

– Maguk megőrültek – ordítottam –, hogy ölhettem volna meg Szonyicskát és Voronszkijt, amikor még a tűz idején találkoztam velük, ahogy sétáltak a Grascsenkov utcán?

- - - - - - - - -

Ebben a pillanatban kinyílt lakásom ajtaja és belépett Nyikolaj Ardalionovics. Tiszti egyenruhája elszakadt, az arcán néhány napos borosta. Elégedettség töltött el.

– Uraim, a történet, amelyet elolvastattam önökkel, nem csak az én lelki szemeim előtt játszódott le – mondtam drámaian. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek – Nyikolaj Ardalionovics urat!

Szvidrigajlov és Innokentyij Jakovlevics szinte egyszerre ugrottak fel. Szvidrigajlov elmosolyodott, Innokentyij Jakovlevics pedig értetlen arcot vágott. Újra meg tudtam őket különböztetni. Nyikolaj megtörte, szétszakította azt az egységet, amelybe – paradox módon – én magam kényszerítettem őket.

– Először is azt szeretném mondani, hogy mindent beismerek – mondta Nyikolaj Ardalionovics. – Szégyellem, de be kell önöknek vallanom, hogy az ajtónál hallgatóztam. Igen, én öltem meg Vronszkijt és az én Szonyicskámat, én – elcsuklott a hangja –, ezért kérem önöket, szabják ki rám a legszigorúbb büntetést, „sújtson le fejemre a bakó”. Az én életem e pillanatban már értelmetlen – kérem, ne vádolják az én drága Genykámat, mindez valóban nélküle történt, hipnotizáltam őt.

- - - - - - - - -

Szvidrigajlov bólintott. – Ez ugyebár tetszene önöknek – mondta, amikor az előbbi sorokat végigolvasta. – Ez aztán kitűnő fordulat lenne az önök történetében. És mi ebben a történetben valószínűleg a másodrangú statiszták szerepét játszanánk, akiket ez a váratlan fordulat teljességgel meggyőzne, akár egy erkélyjelenetben. Jól van, hagyjuk ezt – mondta váratlan keménységgel a hangjában –, nekünk nincs helyünk az önök történetében, az az önök dolga. A fontos az, hogy a mi történetünkben, amely az igazság és az elégtétel története, önöknek van meghatározott helyük. Most már semmit sem fogunk önöktől kérdezni. A tanúk vallomásai teljes hitelességgel bizonyították a bűntett elkövetését, az önök beismerő vallomása már csak, úgymond, a mi vizsgálatunk redundáns eleme lett volna, hogy szakszerűen fejezzem ki magam.

– Valószínűleg úgy gondolták – vette át a szót Innokentyij Jakovlevics –, hogy ha az orrunk alá dugják az ostoba feljegyzéseiket, mi majd bűnösöknek, de egyszersmind őrülteknek is fogjuk hinni önöket. Hát ez a második nem jött be.

– Uraim – egyenesedtem fel –, itt valaki ördögien blöfföl. Hazudik, mint a vízfolyás.

- - - - - - - - -

– Valamiben azonban, úgy tűnik, igazat kell adnunk önnek – folytatta Innokentyij Jakovlevics –: nem ölhette meg Szonyicskát és Vronszkijt, merthogy valóban a tűzeset idején takálkozott velük, amint azok éppen hazatértek. Az öreg Vronszkaja asszonyon kívül azonban mást is megölhetett volna.

– Magamat ölhettem volna meg – mondtam. – És most már sajnálom, hogy nem így történt.

Szvidrigajlov lehajolt és egy nagy csomagot húzott ki az asztal alól. Kicsomagolta és elém dobott az asztalra egy összeégett uniformist.

– Igen. De ön megölte Nyikolaj Ardalionovicsot, a második cári ezred tisztjét.

- - - - - - - - -

– Földi maradványai a népbiztosságon vannak – mondta Szvidrigajlov.

– Marhaságok! – üvöltöttem. – Hiszen Nyikolaj Ardalionovics nem is létezik, önök mondták! Az én fantáziám szüleménye!

– Ezt éppen ön igyekezett bemesélni nekünk a kis feljegyzéseivel. Nyikolaj Ardalionovics, akire olyan meggyőzően igyekszik hárítani a bűnét, természetesen nem is létezik: így fogja majd vélni az az ostoba cári rendőrség – gondolta ön. Csakhogy több feljegyzés is létezik – többek között a mi névsorunk a hadsereg állományáról. Ezennel a cár nevében letartóztatom önt a második cári lovasezred tisztje ellen elkövetett gyilkosság vádjával, aki e pillanatban a Grascsenkov utcai hullaházban fekszik. Minden, amit ezek után mond, felhasználható ön ellen és az ön védelmében is.

E pillanatban birkózom meg a hatalommal, amelyet a toll adott nekem: egy gyors mozdulattal kirántottam a ruhám alól Ardalionovics pisztolyát és Szvidrigajlovra lőttem. Megtántorodott s elvágódott a padlón. Alulról dörömbölés hallatszott – Úgy bizony, drága Fedoszej Ivanovics, lehullott a csempém! – hördültem fel. Nyilván nem kell külön bizonygatnom, hogy ezzel a tettemmel (tehát ahogy rálőttem Szvidrigajlovra) megöltem Innokentyij Jakovlevicset is. Kinyitottam lakásom ajtaját, azzal az elhatározással, hogy elmenekülök. Megcsapott a hideg.

– Ha bűnös lennék – mondtam –, mire várnék itt? Miért ne menekülnék? Miért nem menekültem el?

– Mert nem képes elmenekülni – mondta Innokentyij Jakovlevics és Szvidrigajlov a vállamra tette a kezét, majd gyöngéden a lépcsőhöz vezetett. Lépkedtem lefelé.

– Önt még kötéllel sem lehetne menekülésre bírni. Ön csak a menekülés elől tudott elmenekülni. A saját lakásába.

Ebben a pillanatban már vagy száztíz versztányira lehetek Innokentyij Jakovlevics lányának, Lizaveta Petrovnának a lakhelyétől (elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy van-e lánya). Igyekszem megszámolni. Az Urálon túl hűvösödik. Az írásom lassan szétrázódik (az utak egyre rosszabbak), stílusom egyre keményebb.

– Jól érzi magát? – kérdezte elölről és pattintott egyet az ostorral. – Kiáltott, Nyikolaj Ardalionovics?

– Elárul engem – kiáltottam fel, de már késő volt. Mégiscsak őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy Nyikolaj Ardalionovics öngyilkos lesz. Kis idő múlva megállunk az előtt a kapu előtt, talán Voronszkijék kapujára fog hasonlítani, amelyet olyan könnyen ki lehetett dönteni. Csak úgy kerülhetek be, mert öngyilkosokat nem fogadnak.

Bár nem érzem magam annak. Mindez nélkülem történt.

- - - - - - - - -

Leadtam Jevgenyij Proharcsinnak, a Pétervári Harang szerkesztőjének, ahol én megfigyelői feladatot láttam el. Jevgenyij Proharcsin kényelmesen elhelyezkedett, majd kiáltott Alekszejnek, hogy ne hajtson, mert így nem tud olvasni. – Én nem tudok olvasni – mondta Alekszej –, én nem tudok.

– Nem – ordított rá Proharcsin –, én nem tudok olvasni, ha maga hajt, mint egy őrült. – Alekszej horkantott: prrrrr.

– Ebből a tényből indultam ki – mondtam –; utazás kocsin. Tél, hátfájás, göröngyös út. Plusz egy kis fantázia.

– Jó – bólintott Jevgenyij Proharcsin, mikor elolvasta –, lehozzuk.

Az az elbeszélés tehát nemsokára megjelenik a Pétervári Harangban és ha érdekli önöket, bizonyára elolvashatják. Csak a velem szemben ülő Innokentyij Jakovlevics borús arca győzött meg arról, hogy ezt nem úszom meg olyan könnyen.