Viszonyok; Más viszonyok

Viszonyok

Nik magándetektív leplezetlen érdeklődéssel szemlélte az éppen helyet foglaló fiatal nőt. Tekintete lassacskán kúszott fölfelé a hosszú, karcsú lábakon. Húsz év körüli lehetett. Fekete haj, gyönyörű mélybarna szem és pazar alak.

Valóságos remekmű. Nik elkalandozott, aztán felocsúdva finoman köhintett, hogy így fejezze ki odafigyelését.

– Missis Martin vagyok. Telefonon beszéltünk – mutatkozott be, és Nik üdvözlésre nyújtotta a jobbját.

– Tehát miről van szó, hölgyem?

– Hm, tudja... – jött zavarba egy pillanatra. – Szeretném felkérni, hogy keresse meg a fiamat.

A detektív összpontosította figyelmét és várta, hogy a nő folytassa. De az hallgatott.

– Eltűnt a fia?

– Már fél éve nem tudom, merre van.

– Hogyan értsem ezt? Hat hónapja nem hallott a fiáról és most fölkeres engem, hogy találjam meg magának. El tudja egyáltalán képzelni, mi minden megtörténhetett ennyi idő alatt? Lehet hogy... – Nik megtorpant.

– Félreértett – mondta nyugodtan. – A fiammal biztosan semmi rossz nem történt. Sőt, feltételezem, hogy nagyon is jól van. Cirkulál és most valószínűleg valamelyik rokonunknál van az első sejtünkből. De én elvesztettem a szálat. Az emberek elköltöztek, a telefonszámok megváltoztak és a viszonyok, azok szintén. Érti?

Nik rámeresztette a szemét.

– Magának nincs relációs modellje?

– Most már van, de amikor az első fiam született, az én akkori sejtem nem engedhette meg magának.

– Hát akkor szépen sorjában. Hány éves a fia?

– Hat. Ő az én másodszülött gyermekem. Először tizenhárom éves koromban szültem. A lányomat, Jane-t.  már két éve velem van.

– Több gyereke nincs? – a detektív megint elcsodálkozott, mert az első szülés időpontja meglehetősen késeinek tűnt a számára.

– Másfél évvel ezelőtt született a mi kis Tomunk.

– Ki az a mi?

– A mi sejtünk, természetesen. De ha pontosabban akarja tudni, Thomas hordta ki az én, Adam spermiumával mesterségesen megtermékenyített petémből – fejezte be kissé megemelt hangon Martinné és Nik nyomozó a magyarázat alatt elképzelte, milyen lenne vele. Az ő buja fantáziája mellett ez nem okozott gondot, és az a néhány pozíció, ami ilyen rövid idő alatt az eszébe jutott, annyira felizgatta, hogy szárazon nyeldekelt. A nő azonban semmit sem vett észre. Kis idő múlva Nik feleszmélt.

– Thomas és Adam a maga sejtjének homoszexuális tagjai?

– Igen. Nagyon kedvesek. A homoszexuálisoknál nehéz jobb apákat találni.

– Hm... És a többi tag?

– Tina, Igor és én. Mi hárman biszexuálisok vagyunk. Ez ideális modell. Higgye el.

– Hát lehet, hogy igaza van.

Nik egy pillanatra újból elgondolkozott és a távolba révedt. A nő most felfigyelt rá, és amit mondott, abból világos volt, hogy kitalálta, mire gondolt Nik.

– Tudom, hogy vannak, akik ellenzik a többszörösen poligám házasságot, a csoportos szeretkezést és a hasonló dolgokat. Ráadásul léteznek még olyanok is, akik a monogámiát helyeslik.

Az utolsó mondat egyértelmű kihívás volt. Nik ezt észrevette.

– Mindenki szabadon dönthet.

– Hát igen. De vallja be, a monogámia...

– Én monogám szülők gyerekeként születtem.

– ...elavult – fejezte be halkan a mondatot.

Nik rápillantott és újból elbűvölte a szépsége. Sóhajtott és meglóbálta a kezét.

– Természetesen egyetértek. De egyes sejtek számomra túlságosan... hm, túlságosan avantgárdok.

A nő megenyhülve mosolygott rá.

– Magának, ugye, nincs ikertestvére?

– Nincs. Megapolisz Xl-ben nevelkedtem. De már tizenöt éve a kettesben élek, és higgye el, nem cserélném el az én isten háta mögötti szülővárosommal – az „isten háta mögötti” szavaknál Nik jóindulatúan elmosolyodott.

– Igen, ebben igaza van. A tízesen felüli Megapoliszok valóban nem sokat érnek – latolgatott konzervatív tónusban a szépség.

Ekkor Nik hirtelen feleszmélt.

– De térjünk vissza a fiához. Milyen sejtből származik?

– Csak hárman voltunk. Egy férfi és ketten mi, nők. Nagyon nem ment nekünk így együtt. Amikor a fiam négyéves volt, elváltak az útjaink. Egy évig még velem élt, aztán az apja vette magához. Aztán a másik anyja. így kezdett cirkulálni. Rendszeresen kaptam róla híreket. És most majdnem fél éve semmit. Az apja és az anyja is nyugtalankodnak, mert azt hitték, nálam van. Biztos vagyok benne, hogy idővel magától is előkerülne, de... tudja, nagyon ideges vagyok.

Nik nyomozó mélyet sóhajtott.

– Szent ég! Relációs modell nélkül cirkulálni! – csóválta meg a fejét. – Hiszen ez őrültség.

A nő szomorúan lehunyta a szemét, úgy súgta:

– Tudom.

– Magyarázzon meg nekem egy valamit. Mért nem fordul valamelyik software-relációs céghez? Készítenek magának egy visszamenő modellt, azt optimalizálják, kidobják a lehetőségeket, és egy óra múlva otthon a fia.

A nő azonban még mindig hallgatott. Nik tehát folytatta.

– A nyomozás drága mulatság. Még ha igaz is, hogy a software cégek iszonyatos felárat kérnek az ilyen szolgáltatásokért, az én költségeim sem lesznek alacsonyabbak. Tehát a kettő nagyjából ugyanannyiba kerülne.

– Nem érdekes a pénz.

– Hát akkor?

– Nem engedhetek meg magamnak egy botrányt.

– Botrányt?

A nő belesüllyesztette kezét bőrretiküljébe és egy papírkötésű könyvet húzott elő.

– Feltételezem, hogy számíthatok a diszkréciójára.

– Azért fizetnek – mondta Nik és türelmetlenül nyúlt a feléje nyújtott könyv után. A címlapon arany felirat csillogott:

„E. Martin: Jézus is poligám volt.”

Nik nyomozó számára egyszerre minden világos lett. Ez volt az év legkelendőbb könyve mind a huszonhárom Megapoliszban, és e könyv szerzője az, aki itt ül előtte. A világhírű író – és (a fülszöveg szerint) filozófusnő, a neoemancipacionista mozgalom vezéralakja, aki elvesztette a fiát, mert nem volt relációs modellje. Na, ez aztán szép dolog, gondolta Nik, miközben nem feledkezett meg arról sem, hogy egy fekete pontot adjon magának, amiért már a Martin név hallatára nem esett le neki a tantusz.

– Érti már?

– Abszolút mértékben.

– A sajtó darabokra tépne. És biztos lehet benne, hogy a software-esek örömmel odadobnák nekik ezt a jó kövér koncot.

– Minden világos. De hogyan...

Nem fejezhette be, mert nyílott az ajtó és a titkárnő lépett a helyiségbe.

– Elnézést, hogy zavarom, Nik úr, de megjött a fia.

Még végig se mondta, és a szoknyája mögül előfurakodott egy szőke, szemüveges kisfiú.

Nik, E. Martin és a fiúcska egy pillanatra megmerevedtek. Meglepetten nézték egymást. Először a fiú kapott észbe. Boldog mosoly ragyogott fel az arcán, széttárta a kezét és az írónő felé futott. Az irodát betöltötte örömittas kiáltása:

– Mamaaaa...

Más viszonyok

Amikor megpillantotta a férfi arcán a friss sebhelyet, az első pillanattól tudta, mitől származik. Az estély egyébként halálosan unalmas volt, mint mindig, de a sebhely látványa valósággal letaglózta. Színes löttyel teli pohara majd' kiesett a kezéből. Szíve szaporábban kezdett verni, elöntötte a forróság, s hamisítatlan szexuális izgalom kerítette hatalmába. Ehhez fogható érzést már régóta nem tapasztalt, legalább két éve annak, hogy utoljára élő személlyel szeretkezett. Igaz, az is nő volt.

Természetesen, mint minden nagy művész – legyen az színész, festő vagy író, mint jómaga –, ő is szexmániákus volt. Régi tapasztalata, hogy ezen az elcseszett világon a szextől nincs jobb dolog. Mivel a pénz nem számított, a legtökéletesebb kibernetikai térélményt nyújtó berendezést tudta magának beszerezni. Teste minden ízében remegni kezdett, még mielőtt bekapcsolta volna a gépet. Bevette az afrodiziákumot tartalmazó pirulát, magára csatolta a cocpitet és megkezdődött a visszaszámlálás. Számítógépe oly tökéletesen szimulálta a valóságos párzás élményét, hogy az valami felülmúlhatatlan volt. Eddig legalábbis azt hitte.

Ez a férfi azonban lenyűgözte. Jobban mondva a sebhelye. Elektromos ostor. Semmi más nem okozhatta. Az utóbbi időben valami újfajta szadomazochista software-ek megjelenéséről kezdtek el suttogni társasági körökben, de nem tulajdonított a hírnek túl nagy jelentőséget. Csak reklámfogás, gondolta. Elektromos ostorról is hallott már, tudta, milyen horribilis összegért lehet hozzájutni.

A masina, amit csak nemrég vásárolt, valóban kitűnően működött. A gép által létrehozott biomágneses mezők lehetővé tették, hogy ne csak a teste felületén érzékelje az ingereket, hanem a szájában, hüvelyében és a végbélnyílásában is. Ha mindez lehetséges, miért ne lehetne szimulálni az ostorcsapásokat?

Tényleg, miért ne?

Itt állt előtte a kézzelfogható bizonyíték. Fekete haját hátrafelé fésülte, összenőtt, bozontos szemöldöke volt, koromfekete szeme, sasorra, no meg, persze, sebhelye. Édes Istenem, olyan volt, mint a megtestesült ördög.

Egyszeriben elhatározta, hogy nem kell neki a férfi software-e, hanem inkább ő maga. Ezzel az ötlettel önmagát is meglepte, de az értelem nemcsak határoz, meg is tudja indokolni, hogy miért.

Mert miért ne?

Igaz, hogy bonyolultabb, kockázatosabb és kevésbé higiénikus módszer, de hát aztán? Még mindig sok ember űzi a személyes szexet, főleg a szegényebbek. Nemegyszer még gyerekük is születik. Brrrrrrrrr! Azt már azért nem szeretné. Különben is miféle kockázat? Majd szúrat magának valamilyen injekciót.

A férfi észrevette, hogy figyeli. Tekintetük összetalálkozott, és akkor a férfi megindult feléje. A nő készen állt. Meg kell hogy kapja őt.

*

Érdekes módon nem volt nehéz elérnie a célját. Amikor felvetette az ötletet, látszott a férfi szemén, hogy meglepődött, később csak érdekesnek találta, a végén pedig már csak közönyösen azt mondta: Mééér is neee?

Az éjszaka jól sikerült. Volt néhány remek orgazmusa, teste kellemesen zsibongott az ütésektől. Orrában még mindig érezte a kokain illatát. De a férfi sem panaszkodhatott. Az elektromos ostor okozta sebhelyeket újabb, még nedvedző, mély karmolások tarkították, melyeket az ő gondosan ápolt körmei ejtettek. Valóban megtett minden tőle telhetőt. A kibernetikus térben szerzett minden tapasztalatát beleadta, ráadásul eszébe jutott néhány régi húzás is, azokból az időkből, amikor még „élő”-ben csinálta. Biztos meg volt vele elégedve. Érezte. Érezte, hogy ő is azt kívánja, hogy bárcsak sokáig, nagyon sokáig – az idők végezetéig tartana. Még mást is érzett, de azt nem tudta megfogalmazni.

A férfi felállt. A nő a cipzár hangjára felnyitotta a szemét.

– Már menned kell?

– Igen.

– Mikor látjuk egymást?

Megvonta a vállát. Az arckifejezését viszont nem láthatta, mert épp akkor húzta magára a pólót. Keserű csalódottság kerítette hatalmába. A félelem. A reménytelenség. Kérdőn nézett a férfire. Az meg – miután felöltözött – a szemébe nézett, és ezt mondta:

– Tudod, az a masina mégiscsak jobb.

Kidülledt szemekkel feküdt az ágyon, mint akit hipnotizáltak. A bejárati ajtó már rég becsapódott a férfi után, amikor összeszorított fogai közül ki tudott préselni egy szánalmas kiáltást: – Neeem!

Fejét a párnába fúrva igazi könnyeket ejtett.

Ez se akármilyen élmény, gondolta, és lassan abbahagyta a sírást.

Kasztjának eltökélt tagjaként, aki sohasem ismeri el a vereségét, még ha az egészen nyilvánvaló is, dacosan felszegte a fejét. Még nincs semmi veszve. Tudta, van még esélye. Eddig még meg tudott szerezni mindent, amit a fejébe vett.

Holnap a klubban majd mindent rendre átgondol. Akkor majd már el tudja viselni. Holnap majd kigondolja, hogyan szerezheti meg újra. Holnap is lesz éjszaka.