Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. szeptember / A Kertész

A Kertész

Tóth Ildikó fordítása

„Bátran nevezhetném plagizálásnak is, bár, talán, bizonyára mégsem kellene így általánosítani, többé-kevésbé, inkább kevésbé, nevezhetnénk egyfajta korabeli szenvedélynek, mondjuk a..., mondjuk indusztrializációs szenvedélynek, amely még dalolva, görcsös, hamiskás énekszó szárnyán uralta az étert, a nyomdagépeket, melyek pjatyiletkás körforgásban szennyezték termékeikkel az eget, és ez a fajta indrusztrializációs szenvedély vagy mánia felszínre hozott, a felszínre hozta a freudizmussal fertőzött ember rejtett természeti, sőt atavisztikus, az ő természeti vagyis atavisztikus hogyishívjákját, de az is lehet, hogy csak a készletezés ősi igényét támasztotta fel az egykori barlanglakóban, befelé mindennel a barlangba, illetve egy kisebbel kifelé, egy nagyobbacskával meg befelé, elvégre, gyakorlatilag nem volt itt semmiféle lehetőség befektetésre meg önmegvalósításra, azaz némelyeknek azért igen, de a nagy többségnek sem emberi, sem egyéb tőkéje, tehát ez egyfajta játék volt, mintha más világban lennénk, de ha azt vesszük alapul, hogy ezek a játékok úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás, elég banális, nem?, mint két tojás, az se kizárt, hogy ebben rejlett a plágium lényege, annak ellenére, hogy a nagy részük, mármint azoknak, akik a tojást tojtak, nem is ismerték magát a szót, mert akkor még nem úgy volt, mint máma, egyszerű ember száját nemigen hagyta el idegen szó, ami manapság, ugye, egy gyerek vagy egy kofa szájából is természetesen hangzik, persze nem a kamera előtt, a tévében még a hitelesnek tűnő nyilatkozók is mintha valamelyik televíziós jézus forgatókönyvéből olvasnák a válaszokat, végül is mindegy, felesleges minden szószátyár okoskodásom, mintha a kertész véleményét akarnám mindenáron általánosítani, érvényre juttatni, helyes kis formát adni a következtetéseinek, ami a tettében nyilvánult meg, jobban mondva a nem-tettében, szóval: nem szóban; jól van, elismerem magas fokú konformizmusomat, én is plagizáltam, de ezt a rossz szokásomat már levetkőztem, talán csak a kaptár iránti konformizmusom, talán csak az maradt meg belőle, a méhek zümmögéspótló műzümmögése iránt, amely a herék, a Herr herék, hahaha, szóval, a herék jóváhagyásával, támogatásával, sőt irányításával működhetett, és ez a műviség, ez a pótlólagosság egyfajta biztonságos kényelmet nyújtott nekik, de később aztán egy pillanatra, az a vihar, nem is vihar, hogy is mondjam csak?, egy erőteljesebb tüsszentés, mégis megrázta őket, amolyan kisebbfajta földrengésként, amely alig észlelhetően rezegteti meg a kéményeket, villany- és telefonpóznákat, keresztbe tesz néhány szalmaszálat, de a gólyák bátran térnek vissza fészkeikre és a magasból hallgatják a dolgozók zümmögését, még talán békákra lenne szükségem egy teljesen konvencionális modell kialakításához, hideg, nyálkás testekre, akikre a kutya se figyel, igen, természetesen, innék még egyet, ha annyira kínálgat, én mondom magának, jól tette, hogy nem dekkolt tovább abban a panzióban vagy szállodában, és fogta magát, hogy valahova máshová menjen, no nem, nem azért, mert összefutott velem, bár nem is hinné, hogy nekem is megvannak a magam tapasztalatai, régi idők tapasztalatai, idegen városokban eltöltött éjszakák, amiket nem értünk, amikor semmit sem értünk, no, persze, ez most azért más, de nem azért, mert én a maga nyelvén beszélek, egy olyan nyelven, amit a magáévá tud tenni, hanem mert a hely szellemét sohasem a hirdetésekben ajánlott helyeken ismeri meg az ember egy idegen városban eltöltött első éjszakán, a jellegzetesen helyi jellegtelenségek sokkal többet árulnak el egy helyről az útikönyvek tematikus vagy ábécérendbe szedett sterilitásainál, mert ez a hely, köszönöm, proszit!, hmm, kissé túlhűtötték, de ez jobb helyeken is előfordul, bár ez itt nem egy lebuj, nem is negyedik, nem is harmadik árkategóriás, ahogy régebben a kocsmákat nevezték, de mondjuk még ma is, hogy hármas, meg négyes, egyébként észrevette?, látta maga is?, nem lehetett nem észrevenni, hogy egy pillanatig haboztak, beengedjenek-e minket, vagyis hogy nem magát, hanem úgy minket, hogy engem is, mérlegeltek, idevaló vagyok-e, még egy oly jól öltözött úriember társaságában is, mint maga, nem, azt azért nem, nem a maga jelenléte tette elfogadhatóvá a külsőmet, hanem én magam fogadtattam el magamat, kicsit megkevertem a fejüket azzal a sok kérdéssel, kérdéseim kadenciája és a kiejtésem más színben tüntették fel a kinézetemet, pontosabban, összehasonlítva magam az ittülőkkel: a ki-nem-nézetemet, stílusom lezser fennköltsége, ami ugyan nem ígér számukra nagyobbfajta bevételt, de a tisztességes viselkedést és a fogyasztással arányos baksist azért garantálja, ja!, ha majd fizetni fog, nehogy tíz százaléknál magasabb borravalót adjon, azt is elmondom miért, de hogy a szavamat ne felejtsem, hogy befejezzük, amit már elkezdtünk, visszatérve oda, ahová tartottunk, miként egyik tojás a másikhoz, egy kisebbel kifelé, egy nagyobbal befelé, egyszóval azt a bizonyos lezser fennköltségemet – amit az elmúlt időben elég gyakran használtam zavarkeltésre, sőt provokációra az erre fogékony helyzetekben – mára már teljesen levetkőztem, ami, persze, nem gátol meg abban, hogy néha elő ne vegyem, szóval, ez a lezseritás, vicces szó, nem?, egyszóval a kiejtésem, a mondatszerkesztésem, a szókincsem segítségével tegnap még nem tudtam volna magam teljes mértékben elfogadtatni, mármint a szagommal együtt, de véletlenül összefutottam egy régi ismerősömmel, akinél aztán lezuhanyoztam, megborotválkoztam, kimostam magamra, nem volt otthon a felesége, egyébként nem engedte volna át a lakását, a családi vackát tisztálkodásra, de hogy ne nyújtsam hosszúra a dolgot, hogy ne térjek el a témától, akkor, azokban a... a mondvacsinált tervgazdálkodás pótszerű éveiben, akkor, ott a vasút és az izé között, biztosan untatom, azért forgolódik, vagy csak egyszerűen kíváncsi, ki mindenki tölti az estéjét ebben a korántsem negyedik, inkább egy jobbfajta harmadik kategóriás, szóval ebben az épp hogy nem második kategóriás csehóban, az a szakállas pasas hentes, az asztaltársait nem ismerem ugyan, de a szomszéd asztalnál egy zeneszerző, egy karmester ül, nem egy nagy szám, tisztességes profi, semmi egyéb, tehát a vasút és a tehénistállók közötti területen, ahová a nemzedékek egész sora a kommunális hulladékot, még hogy kommunális hulladék, a nemzedékek erről mit sem sejtettek, szóval, a limlomjukat ott halmozták fel, kinevezték szemétlerakónak, ma már egyébként az egész település egy nagy szemétdomb, de a régi szemétlerakó is működik az autópálya mentén, a körgyűrű irányában, nem messze tőle egy szürke lakótelep, és még mindig látni innen, a valami Péterről vagy Györgyről elnevezett valamikori település romjairól, látni lehet az egyik toronyház falára mázolt, nem a kínai nagyfalra, a toronyház falára mázolt freskót, és ha venné a fáradságot, hogy megnézze, maga is látná, hogy elég jól rekonstruálható a megkopott freskóból egy ló alakja, nyergében egy katonával, zászlóval a kezében, persze, igen, úgy van, egy lovas katona, egyébként semmitmondó kép, még újkorában, fénykorában is, bár eleven színei a meglepetés erejével hatottak a lakótelep szürkeségében, nem lehetett egykönnyen megállapítani, mit is ábrázol, de bárhogy is volt, mi, bizony, egy kisebbfajta csodának tartottuk, hogy valakinek sikerült összegründolni ezt a dekorációt, hogy azt ne mondjam, műalkotást, úgy tekintettünk rá, mint egy ismeretlen fényűző gesztusára, ugyanis a kölév érvényes előírásai nem tették lehetővé az efféle cicomát, ja, hogy micsoda a kölév?, mindjárt mondom, az egy rövidítés, községi lakásépítő vállalat, szóval, ez a Péter- vagy Gyuritelke, vagyis az a hely, tér, terület, ahol valaha volt, mert maga a település már akkor sem létezett, valami gyárat, később garázsokat, végül pedig bevásárlóközpontot akartak a helyére építeni, a terv folyton változott, mégsem valósult meg semmi, szóval ez a Pétertelke, ahonnan a soha meg nem valósuló építkezés miatt kiköltöztették a lakókat, szóval ez a Gyuritelke..., egyébként én is azon a szürke lakótelepen laktam, az út túloldalán, ami most már az autópályának, a körgyűrűnek a bekötőútja lett, de nem a toronyházban, nem a kínai nagyfalban, hanem egy elég tisztességes négyemeletesben, szóval, ahogy így botorkáltam a valahai Pétertelkén, öngyilkosságot fontolgatva, tervezgetve, csak úgy háziruhában, ahogy az ember egy lakótelepi szombaton öltözködik, ballagtam a... ahogy már mondtam a valahai Gyuritelke valamikori gazdasági épületei között, aztán végigmentem a mesterséges gát menti földúton, ahol birkákat szoktak legeltetni, mentem egészen a folyóig, a folyó mentén pedig egy közeli faluba, eredetileg horvátok lakták, onnan autóbusszal a városközpontba, vonattal egy másik városba, s azóta is így ténfergek városról városra, hétről hónapra, nem!, akkor már nem, a kertem... – amikor így háziruhában a birkalegeitetős földúton mendegéltem – a kertem már nem volt meg, mert még előtte lemondtam róla, bezzeg, amikor a területrendezés úgy döntött, hogy a vasút és a település közötti szemétlerakót megszünteti, akkor, bezzeg, lejártam a lábam a hivatalokban, csakhogy nekem is jusson egy darabka a szemétdombból, végül aztán a legkitartóbbakból, a legszorgalmasabban kilincselőkből létre hoztak egy..., nem, mi magunk hoztunk létre egy kiskertész szövetséget, a hivatal később kiutalta nekünk, a szövetségnek, az áhított szemétdombot, és attól a pillanattól kezdve már nem szemétlerakónak nevezték, hanem, persze, mi még úgy mondtuk, de hivatalosan, papír szerint a 247-es parcella kertészeti célokat szolgált, a számra nem egészen emlékszem, de fogjuk rá, hogy 247-es volt, mi pedig, a kiskertész egylet, a már nem tudom milyen nyilvántartási számot kaptuk, de abban bizonyos vagyok, hogy a két szám nem egyezett, erre ugyanis az egyik tagunk, mindjárt a legelső gyűlésünkön, amikor végre papír szerint tulajdonosok lettünk, szóval ezen a nyirkos délutánon, valahol az akkor még működő gyuritelki tehenészet és a szemétdombunk között, szóval a pétertelki generációk limlomjainak tövében, nem, köszönöm, bort nem kérek, inkább valamilyen rövidet innék, vagy tudja mit, Főúr, hozzon mindjárt két rövidet, látja, hogy fintorog?, ez nem négyeske vagy hármaska, itt nem lehet röviditalt rendelni, vagyis hogy lehet, de illik szépen megnevezni, konyakot kérek, kettőt, nem duplát, két rendeset, szóval azon a szeméttelepen, hogy micsoda?, dehogynem, nős vagyok, de az asszonyt, vagyis a törvényes feleségemet már évek óta, évséges évek óta nem láttam, hosszú éveket, szívszaggatókat húztunk-nyúztunk le egymás mellett, s legalább ugyanannyi éve nem láttuk egymást, pontosan azon a napon láttam őt utoljára, amikor öngyilkosságot fontolgatva elhagytam a helyet, amelyről most beszélünk, tehát a gyűlés folytatódott, a számok egyeztetését ad acta helyeztük és más fontos problémák megoldásával foglalkoztunk, s bizony, egy hét múlva már küldték is a teherautókat, mi meg nekiláttunk, hogy a hajdani őslakosok javait fellapátoljuk a teherautókra, néhány gyurkatelki az élők sorából a tehénistálló sarkánál cigarettázgatott, és fejcsóválva figyelt bennünket, a teherautók egyre csak hordták a szemetet, talán egy másik szeméttelepre, vagyis hogy limlomtelepre, az is lehet, hogy onnan meg egy következőre, amennyiben ott is akadtak helyi plagizátorok, akik egyletbe tömörülve akartak földművelni vagy földműveskedni, egy kis csapat, amely csatlakozni kívánt az általános kaptárnyüzsihez, bár, már érezhetők voltak a vihar első jelei, amikor a Herrék beleegyeztek, hogy a lelakott kis tájék hasznosítva legyen, ami, tegyük hozzá, fenemód megfelelt elképzeléseiknek, hogy megművelhessük ezt a darabka szemétdombot, a miénken már egy hét múlva földmérők, geométerek hajladoztak, kijelölték, felparcellázták a telket, mindenki láthatta, mennyi az övé, melyik konyhakert az ő tulajdona, az átható szemétbűzbe, ami az elsimított föld mélyéből áradt, a frissen levert karók nyersfa illata vegyült, mi is folyton kijártunk tengeni-lengeni, szinte magunk előtt láttuk a majdani termést, a tavasz is már a küszöb előtt toporgott, de még a legnagyobb nyüzsgőknek sem sikerült..., pedig a hivatal megígérte, hogy közbenjár, sőt bebiztosítja, megvalósítja, aztán meg megpróbált kibújni alóla, mert már nem voltunk számukra érdekesek, kipipálták az ügyünket, megkaptuk a nyilvántartási számot, az egylet is, a telek is és fertig, szóval a legnagyobb nyüzsgőknek sem sikerült komposztot szerezni, hogy beterítsük vele a mi kis parcelláinkat, hétvégeken kijártunk a telekre, hogy együtt morgolódjunk, hogy micsoda egetverő kupi van itt, micsoda förtelmes felfordulás, micsoda felelőtlenség!, kiutalják a földet, felparcellázzák, kikarózzák, de komposztot az istennek se tudsz szerezni, még ha lejárod a lábad, akkor sem, és akkor, és akkor az egyikünk, közülünk, újdonsült kertészek közül, fogta magát, megmozgatott ezt-azt, intézkedett, lefizetett, befizetett, annyira, hogy amikor a soronkövetkező szombaton összejöttünk téblábolni meg zsörtölődni, az ő parcelláján, az ő kikarózott földszeletén már messziről ragyogott a feketeföld, jó hatvan centis rétegben, mert már szét is terítette, el is gereblyézte, már körbe is kerítkezett, előnyhöz jutott; fokozatosan, úgy egy-két-három héten belül befogtuk őt, nekünk is meghozták a földet, szétterítgettük, elrendezgettük, elgereblyézgettük, fákat ültettünk, kimértük az ágyásokat, kis üvegházakat emeltünk, veteményeztünk, répát, petrezselymet, karalábét, felkaróztuk a paradicsom-, paprikapalántákat, megfogantak az első bokrok és fák, szóval, kezdtek már kertesedni a nadrágszíj-telkek, zöldellni, hasonlítani egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz vagy másikra?, az egyik parcellán pedig, azén, aki legelőször intézte el, terítette szét, gereblyézte el a földet, már szépen zöldellt a fű, jó kis gyep az egész parcellán, semmi más, csak a közepén volt néhány kőlap, azon egy nyugágy és egy kisasztal, s míg a többiek veteményezgettek, ültetgettek, gyomlálgattak, kapálgattak, öntözgettek, locsolásztak, alig várták, hogy beköszöntsön az ősz a betakarítás ideje, az a gyepes meg csak üldögélt naphosszat a csíkos, rikító színű nyugágyában, iszogatta a tízes söreit, figyelte a többiek sürgését-forgását, hogyan korholják a gyerekeiket, akik kénytelenek voltak az áhított kertecskében segédkezni, ő, bezzeg, egyedül járt, és csak terpeszkedett naphosszat a nyugágyban, meg, ugye, sörözgetett, este meg csak meglocsolta a füvet, ha pedig megkérdezték: hogy s mint, szomszéd úr?, csak annyit mondott: minden oké!, rajta kívül már mindenki betakarította az első termést, a munkáskezek első gyümölcseit, sőt már a második betakarítás ideje közeledett, de azon a gyepen, azon a kétségkívül gyönyörű angol pázsiton semmi sem változott, az a jézus, az a faszjankó, vágta, locsolta, trágyázta, dédelgette, aztán meg terpeszkedett abban a csíkos nyugágyban, amit este hozzáláncolt az asztal lábához, ahol egyre csak gyűltek az üres üvegek, és csak üldögélt meg iszogatott meg cigarettázott, s ha megkérdezték, hát, hogy s mint, szomszéd úr?, annyit mondott: minden oké, mígnem egyszer a kiskertész egyletünk vagy szövetségünk vagy micsodánk feldühödött elnöke az egyik gyűlésen nekiszegezte a kérdést, hogy, hát, mégis mit képzel, az állam ezt a földet zöldség vagy gyümölcs termesztésére adta, hogy hagymát, krumplit vagy más javakat termesszünk, nem pedig füvet, és az a seggfej egy ideig csak nézte az ő gyepét, az ő angol pázsitját, aztán azt mondta, hogy ő ezt a füvet legeli és hogy senkinek semmi köze hozzá, se az államnak, se nekünk, hogy mivel táplálkozik, mit termeszt, hogy se az állam, se mi, ne üssük bele az orrunkat, hogy ő a fűből lecsót főz, hogy leginkább birkafaggyún pirítva szereti, de akkor már mindenki sejtette, hogy ezt alaposan elcseszte, főként, amikor az egyikünk, az, aki a nyilvántartási számokat egyeztette, szemtől szembe megkérdezte tőle, hogy hát mégis mit gondol ő magáról, hogy kicsoda ő tulajdonképpen, akkor mindenki feszülten nézte, várta, mit fog válaszolni, de ő csak állt magának, aztán alig észlelhetően, mintha megmozdult volna, mintha megrándultak volna az izmai, mint amikor pisztolyt szegeznek az emberre, és tudja, nincs menekvés, szóval egy alig észlelhető mozdulatot tett a pázsitja felé, de aztán mégis megtorpant, hogy válaszoljon arra, hogy hát mégiscsak ki volna, mi volna, szóval, azt mondta, hogy ő egy jézus, egy faszjános, egy seggfej, és akkor elindult a parcellája felé, ügyet sem vetett a gyűlésezők körül lábatlankodó gyerekek döbbent tekintetére, belevetette magát abba a gusztustalanul tarka-csíkos nyugágyába, rágyújtott, felnyitott egy sört, na de akkor, lélekben mindnyájan megesküdtek, hogy ezt nem hagyják annyiban, hogy ezt már végképp nem, és néhány hét múlva, amikor a szárazság teljesen tönkre tette a termést, még jobban gyűlölték őt, mert egyedül csak az ő pázsitja zöldellt az egész környéken, közepében a tiritarka nyugággyal, az is már a második vagy a harmadik lehetett a sorban, megfogadták, hogy ezzel a provokatőrrel le fognak számolni vagy legalábbis kiközösítik, nincs a rendes emberek között helye, és akkor az egyik, az a számtanos, egy haragos, forró szombaton odakiáltott a nyugágyasnak, hogy hé, maga!, maga, jézus-faszjános-seggfejovics, maga, aki füvet zabál, szeretném tudni, hogy mégis mivel foglalkozik, miből él és micsoda maga egyáltalán, erre aztán a nyugágyas felállt, a számtanos szemébe nézett, és azt mondta, hogy jól van, ha csak ezt akarja tudni, akkor tudja meg, ő is meg a többiek is, akik ugyan nem kérdezik, de alig várják, hogy megtudják, tehát tudja meg mindenki, hogy ő, bizony, kertész, egy közönséges kertész, azzal visszahuppant abba az undorító nyugágyába; hát, mit lehet az ilyennel csinálni, az ilyet ki kell közösíteni, írtak is a hivatalnak, személyesen is voltak panaszt tenni, de már egyre közeledett a földrengés ideje, a települést, azt a Péter- vagy Gyurkatelkét pedig hagyták tönkremenni, az elhagyott házakba előbb cigányok költöztek, aztán eldózerolták az épületeket és hozzáfogtak a körgyűrű építéséhez, és az egészet ellepte a szemét... igaza van, hamarosan záróra, mennünk kell, mi vagyunk az utolsók, vagy majdnem az utolsók, és ne felejtse, tíz százalék borravalónál ne többet, mert különben majd vidéki újgazdagnak nézik, vagy valami osztrák bunkónak innen a szomszéd faluból, én pedig, ha megengedi, még a látszat kedvéért sem ajánlkozom, hogy a költségekhez hozzájáruljak, gondolom, ez,különösebben meg sem lepi; szóval mindnyájan összeesküdtek... ez elég csúnyaszó, hogy úgy mondjam, összefogtak a kertész ellen, aki mindennek tetejében nem átallotta magát kertésznek nevezni, de hiába fogtak össze a pázsitos ellen, hiába volt minden hivatalba kiáltott szó, hangjukat elnyelte a vihar, jobban mondva a zápor előtti csend, a kaptárcsend, amely még a gólyákat sem tévesztette meg, olyan egyhangos csend volt az, én meg, ahogy már mondtam, néhány évvel később ugyanerre indultam el az utamon, amin még ma is járok, és akkor még azok a konyhakertek, kertecskék minikolóniája, ami annak előtte szemétdomb volt egy másik szemétdomb mellett, még valahább pedig település, gazdasági udvar, akkor, ahogy elhaladtam a konyhakertek mellett, még javában zöldelltek, oké, elhúzzuk a csíkot, maga vissza a panzióba vagy a szállodába, én meg... én is valahová, bár öngyilkos gondolataim még nem hagytak el egészen, de amikor arrafelé mentem, bizony, nem vettem észre, hogy az az angol pázsit, hogy annak a félresikerült kertésznek a kertje megvan-e még?, én mondom magának, hogy, bizony, jól tette, hogy nem temetkezett bele valamiféle bedekker sugallta sterilitásba, végül is azt a sültet meg lehetett enni, s már elnézést, hogy úgyszólván szóhoz sem jutott, biztosan untattam, fárasztottam mártaián... talán tíz oldalon keresztül, de még ha megengedi, csak úgy mellékesen, valamit még mondanék, szóval... ha holnap találkozik azzal a cégvezetőnővel, aki miatt végül is ideutazott, kérem, ne vegye úgy a dolgot, mintha pusztán csak üzleti tárgyalásról lenne szó, épp ebben a városban, városkában, és főként ne szóljon neki a mi kis beszélgetésünkről, azt pedig meg se említse neki, hogy azóta sem, hogy így városról városra bolyongok, szuicid gondolataim nem hagytak el, évséges évek óta, szívszaggatók óta sem, kérem, meg ne említse, mert az a nő valójában egy igen érzékeny teremtés, és még megtörténhet, hogy sírva fakad az ön vállára borulva, oly módon, hogy az sem az ön zakóját, sem az üzleti tárgyalását, sem pedig az ön lelkét meg nem örvendezteti.

De én azzal a pasassal! Azzal a provokatőrrel! Azzal a pázsitossal! Azzal a jézussal! Egy évvel ezelőtt találkoztam! És tudja, hogy kicsoda valójában?! Kertész! Közönséges kertész! Valóban kertész! És ha mégis elmenne a hajdani Péter- vagy Gyurkatelkére! Például, hogy megnézze onnan azt a freskót! Azt a lovas-katonászászlósat! Álljon meg a konyhakerteknél! És mondja meg nekik, hogy valóban kertész volt!”