Barlang

Ó, párnát a saját pelyheinkből! Az átvirrasztott éjszakák felgyülemlett feszültsége duzzasztaná, a tökéletes éj sűrűsödne benne. Ha csak egyszer is rajta hálnék, világom fáradtsága semmivé válna, eltűnne az életemből és már soha többé nem lenne szükségem állandó és ideiglenes lakhelyekre. Az ágy, a lakás alapsejtje szükségtelenné válna...

Ha megmondom Zuzkának, hogy legszívesebben az állatkertben lennék, azt gondolja majd, hogy meghibbantam. Nem érti, micsoda gyönyörűség, amikor az embert végigmérik a ragadozók. Ráadásul számomra, színész számára a lét értelme a rám összpontosító figyelem. De nem csodálkozom rajta. A kutya, amelyiket az a mafla Lena hozott ide, az én véremet is szívja. Mintha nem lenne elég négy ember ebben a sufniban. Világosan a tudtunkra adta, hogy jobb, ha eltűnünk. A legrosszabb az egészben az, hogy Zuzka a kutya jelenlétében semmire sem hajlandó velem, mert szégyellős. Cölibátus a házasságban, hát ide jutottam.

Még egy hete sem lakunk itt. Az ágyak közé terített hálózsákokat minden reggel lelkiismeretesen elpakoljuk, hogy a lányok gond nélkül kelhessenek. Akkor is bennük alszunk, ha kettesben vagyunk; olyankor a dolog úgy néz ki, mintha nem találnánk el az ágyig.

Amikor Zuzka közli velem, hogy sikerült telefonon szereznie egy albérletet Ligetfalun, nem repesek az örömtől. A legutóbbi albérletünket a bigott katolikus főbérlőnő miatt hagytuk ott, most meg már tódulnánk egy következőbe. A kollégiumban azonban nem maradhatunk.

A férfi, aki ajtót nyit nekünk, jó negyvenes lehet. Pompás hosszú haját arca két oldalán részben leszorítja szemüvegének vastag kerete.

Tehát maguk itt akarnak lakni, mondja és végigmér bennünket. Akkor jöjjenek és nézzenek szét.

Ami legelőször is szembe tűnik, az a rendetlenség. Könyvek hevernek szerteszét, a mosatlan poharakban elnyomott csikkek, üres üvegek, a folyosó közepén egy kicsomagolatlan mosógép. A székeket is könyvek borítják, sehová sem lehet leülni. Végre Rudo – így mutatkozott be – megmutatja a szobánkat.

Eddig egy eperjesi újságírónő lakott itt, de kultúrsokkot kapott Pozsonytól, így aztán hazatért; egy olyan városban lakni, ahol még King Crimsonék sem koncerteztek, egyszerűen képtelenség, mondja és gúnyosan felkacag.

A szobában hat matrac takarja a parkettet, asztal, szék és egy nagy szekrény. Lámpa sehol, a plafonról két dróton foglalat lóg.

A villanykörte használata tilos. Legalább megismerik a hajnalvárás örömét, megértik, hogy mit jelenthetett valamikor az emberek számára a napforduló, kérem tisztelettel. Maguk talán nem szeretnének behatolni a természet misztériumaiba? És ha nagyon nagy lenne a sötétség idebenn, kimehetnek a konyhába is, ott van villanykörte, süttethetik magukat alatta reggelig, mondja, élénken gesztikulál, nevetgél. Világos, hogy csak bolondot csinál belőlünk. Ugyan már, felőlem akár egy halom villanykörtét idehozhatnak, fordítja végül komolyra a szót. Ne aggódjanak, nagyobb gondok is vannak itt. Újra a folyosóra irányít bennünket és kinyit előttünk egy ajtót. Méterszer méteres kamrácska, az egész kicsempézve, teljesen üres. Az emberben még az is felötlik, hogy ez egy vécé, a padlón azonban egy szemernyi lyuk sincs.

Na, találják ki, mi ez, halkan heherészik. Igen, ez a vécé. Ha már eleget gondolkodtak afölött, hogyan használják, úgy működik, mint egy buddhista koán. Beülhetnek ide elmélkedni, magyarázza és azzal folytatja, hogy már második hete nem bírja kicsikarni attól a trehány takarítóvállalattól, amelyik rendbe tette a lakását, hogy elhelyezzék a vécécsészét. Szórakozunk – de hogy vajon hova fogunk járni kakálni, továbbra is rejtély. A kisdolgukat a férfiak a mosdóban is elvégezhetik, a hölgynek a zuhanyozó áll a rendelkezésére, ezzel Zuzka is egyetért, s közben informál bennünket, hogy a vizelet steril folyadék, ne legyenek túl nagy félelmeink.

Maguk tehát házasok, mordul ránk váratlanul. És mért nincs magának jegygyűrűje, kérdi tőlem. Mikor elmeséljük neki, mi is történt, a fejét csóválja és értésünkre adja, hogy egy szavunkat sem hiszi el, és szerinte csak eljátsszuk, hogy házasok vagyunk, hogy egyszerűbben jussunk szálláshoz. Meg akarom mutatni az iratainkat, de egy energikus mozdulattal elhárít, nekem aztán mindegy. Hirtelen elrohan és egy arany gyűrűvel tér vissza, egy pillanatig nézegeti, majd a kezembe nyomja.

Megtarthatja. Háromszor voltam nős, még kettő marad. Arra gondoltam, még kétszer megnősülök, s akkor az ötből boxert csináltatok, de úgy látszik, arról már lemaradok, mondja savanyú képpel, a tükörbe néz, káromkodik egyet, krákog és egy hegyeset köp a mosdóba. Zavarban vagyok, amikor észreveszi, kijelenti, hogy akkor majd hozzászámítja a bérleti díjhoz.

A konyhában néhány halom könyvet a sarokpadról a földre teszünk, s végre leülünk. Rudo teával kínál, vizet tesz fel, majd borral kínál, s amikor végül hagyjuk magunkat rábeszélni, lekapcsolja a gázt és a vizet szó nélkül a mosogatóba önti, majd a kredencből egy üveg bort húz elő és megpróbálja kinyitni. Zuzkának az ismert mozdulattal jelzem, hogy most már kérdezzen rá a pénzre.

Maguk ezért fizetni akarnak, lepődik meg. Na jó, akkor ezer márka..., jó rendben, húsz lepedő havonta meg egy üveg vodka. Húsz hónapra előre... Mereszti ránk a szemét, ízlelgeti a pozícióját. Végül felajánlja, hogy elég lesz, ha neki adjuk a vesénket vagy más konvertibilis szervünket, mert ő a magáét csakhamar elissza. Ezzel nem értünk egyet, így aztán azzal rukkol elő, hogy a testőrei lehetnénk, ami igazán könnyű munka, merthogy nincsenek ellenségei és elég, ha tőle magától megvédelmezzük. Úgy tűnik, minél inkább fogytán a bor az üvegben, annál kevésbé lehet belőle bármi komolyat kihúzni. Bár én tisztázottabb feltételekre vágynék, de ha azok hiánya számunkra gazdaságilag előnyösebb, boldogan alkalmazkodunk.

Akár takaríthatnék is, ajánlja föl Zuzka és sokatmondóan körbetekint. Rudo meglepett arcot vág, talán még meg is sértődik.

Itt aztán nincs rendetlenség, öt éve így néz ki, ha bármit is elmozdítana, semmit nem találnék meg. A rendetlenségben nincs semmi objektivitás, tisztelt hölgyem. Úgy gondolja, hogy az Isten, aki mindenható, különbséget tesz rend és rendetlenség között? Mindenben egyformán kiismeri magát. Nem tesz különbséget a dolog és a hely között, amelyen az éppen áll. Emberi spekuláció, hogy a dolog önmagáért való vagy a hely határozza meg, ahol van. Az entrópia, amelyet mi virtuális információként fogunk fel, az Isten számára evilági haszontalanság, nemde. Ezzel a lakással kapcsolatban sokkal világosabb koncepcióval rendelkezem, mint maguk, másképp fogalmazva csak az ostobának van szüksége a rendre, a bölcs úrrá lesz a káoszon. Ezért nem kell állandóan takarítani, hagyjuk csak a dolgokat élni a saját életüket. Tölthetek még egy kis bort?

Rudo újabb üveget nyit fel. Magunkról beszélünk, Zuzka elárulja, hogy színészetet tanultam, hogy a televízióban és a rádióban is szerepeltem, amit Rudo úgy értelmez, hogy multimediális művész vagyok: Amikor maga éppen a tévében szerepel, mindenki rádiót hallgat. De Zuzka is megkapja a magáét, mikor fél órán keresztül igyekszik megcáfolni Rudo véleményét, mely szerint genetikai szempontból a kentaur léte lehetséges.

Rudiról nem tudunk meg túl sokat. Éppen csak annyit, hogy hatvannyolcban emigrált, most hazatért egyedüliként a családból, hogy gondozza a kárpótlásként visszakapott vagyont. Két nagy házat szereztek vissza a városközpontban, azok bérleti díjából tartja fenn magát.

Amikor kiürül a következő üveg is, Rudo – anélkül, hogy kérdeznénk – elkezdi magyarázni, hogy jutunk el a legközelebbi csehóba. Sietve öltözködünk, a tiltakozás, hál' istennek fölösleges.

Kibújik belőle a vérbeli ligetfalui idegenvezető, gyorsan, biztosan lépdel, cikázik a háztömbök között, akár egy fecske. Reggelig sem találnék vissza.

A Kocka. Keringünk a kávéház körül, mint a nyugtalan bikák, kimelegedve a gyors iramtól és az alkoholtól lármásan elhelyezkedünk, Rudo üdvözli az ismerőseit, és választ egy széket háttal a televíziónak. Valamelyik német csatorna képe látható, de hang nélkül, mert közben szól a rádió. Kis idő múlva megismerem a volt évfolyamtársam hangját, aki most műsorvezető. Éppen a kívánságát teljesíti valakinek, lélektelenül hadar, csak az üresjáratot kell betölteni, amíg a kívánt számot kikeresik. A rádióban tabu a csönd. Csodálkozom azokon az embereken, akik betelefonálnak egy-egy adásba, én nem tudnék úgy beszélgetni egy emberrel, hogy közben tudom, őt fizetik érte, nem engem. De a Bond-film melódiáját már sikerült megtalálni, a hallgató, aki választotta, feleslegessé vált: A szám beindul, a képernyőn megjelenik egy delfin és szétnéz az elsüllyedt hajóroncsban. Azzal szórakozom, hogy az egészet videoklippként nézem. A delfinnek maszkírozott Bond beúszik a roncsba és szétázott mikrofilmek után kutat.

Rudo észreveszi, hogy a televíziót figyelem. Maga egy tévémoly, mondja és nagyot húz az italából. Védekezem, hogy egyáltalán nem néztem a televíziót. Eleget láttam már, inkább egy inverz televízióra lenne szükségem – olyanra, ami engem nézne. Ittas vagyok, sajnáltatom magam, és azt fejtegetem Rudinak, hogy egy színész számára a lét értelme a rá összpontosuló figyelem.

Zuzka, aki sirámaimat jól ismeri, elfordul tőlem, de csak azért, hogy ábécé sorrendben a fejemre olvashassa minden hiányosságomat: beképzeltség, lustaság, paranoiás képzetek. Nincs kedvem tiltakozni a hazugságok ellen, melyek ráadásul egy olyan nő szájából hangzanak el, aki a maga száraz, technokrata szemléletével aligha értheti meg az emberi lélek rezdüléseit, bár e dolgokat feltehetőleg nem csak ő gondolja rólam, hanem valamennyien, az összes pofa, akivel nap mint nap találkozom. De ha én valóban úgy gondolom, hogy ha az ember nem végződik valamiben hátul, akkor láthatatlan. Ez az újkori kentaur.

Mintegy szavaim igazolásaként egy férfiú lép asztalunkhoz megviselt szél-kabátban, előbb elmondja, hogy többé nem akar olyan nő mellett ébredni, akit nem szeret, majd egy húszast kér. Amikor megkapja, asztalunkhoz telepedik és mulatságos történeteket kezd mesélni. Újabb képviselője annak az embertípusnak, aki úgy gondolja, hogy a pénzt meg kell szolgálni.

Félórával azután, hogy kiderült, akár rögtön be is költözhetünk, nekifogtunk Denisánál a kollégiumban kofferokba pakolni. Az a mafla is a szobában van, így hát provokatívan megkérdezem, hol szerezte azt a korcsot. Fölényesen csak annyit mond, nem lényeges a fajta, neki az a fontos, hogy az állatok őszinték. Szerintem te állatot legfeljebb Disney-filmben láttál, nevetek rajta. Hol olvastad te, hogy őszinték, szépségem, szúrok belé, ezt nem te találtad ki, mert neked csak akkor van saját véleményed, ha valamit rosszul jegyzel meg. Másfelől viszont ez jellemző is rád: azok őszinteségét becsülöd, akik még beszélni sem tudnak. A kutyák közönséges kollaboránsok. Ha a Földön átvennék az uralmat az állatok, elsőként őket akasztanák fel.

Az alkohol felszabadította a szintaxisomat, reggelig tudnám piszkálni. Mennyi rosszakarat van bennem! Lena nem bírja az én állati őszinteségemet és vulgárisan közli velem, hogy menjek ki.

Amíg Zuzka odabenn van, kihasználom az időt és kicsavarom a folyosón a villanyégőt, kapkodom egyik kezemből a másikba, mint a forró krumplit. Aztán megpróbálom felemelni a kávéautomatát, el kéne csaklizni... Ó, részeg fej, hogy te milyen hülye vagy, ellopod, hogy majd otthon is fizethess a kávéért.

Végre Zuzka is átküzdi magát az ajtón három bőrönddel, gyorsan elveszek tőle egyet, majd a szabad kezemmel gálánsán szélesre tárom előtte az ajtót.

Az első ajtónyitás – bizonytalanság, hogy az ismeretlen kulcs vajon illik-e a zárba. Minden rendben. Bemegyünk, a síri csendben csak az ébresztőóránk ketyegése hallatszik ki a bőröndből. Rudo sehol. Belépünk a szobánkba, ácsorgunk a sötétben.

Most valóban nem jut jobb eszembe, mondom Zuzkának komoly arccal, és lehúzom őt a matracra. Neked aztán vannak ötleteid, mi van ha közben megjön, védekezik, nem hagyom magam lebeszélni és húzom le magunkról a ruhát. Ezenkívül ez nem egészen az én ötletem, soha senki nem kérdezte tőlem, akarok-e nemi ösztönt.

Amikor szeretkezünk, valójában a természet erőszakol meg bennünket. Zuzka kuncog, lágyul, mint a viasz, hiába, az éj a bölcsek reggele. Gyorsan lekapom az alsónadrágomat és megkérdezem a fütykösömet: Hé, Öcsi, mi leszel, ha nagy leszel? Megint csak Öcsi, mondja kertelés nélkül. Kicsit nevetünk, aztán sokáig nem.

A lakás egy szelet intimitás, életünk bőre. Köszönöm neked, kő, tégla, cement, hogy elválasztasz bennünket a világtól, s helyet adsz, hogy a testünknek is élhessünk. Itt bújunk el, megszűrődve a függönyök rostáján, redőnyök mögé rejtve, némán.

Fáradtan alszom el és különöset álmodom.

Kórházban vagyok, a nővérke kinyit egy üvegajtót, amelyen nagy vörös felirat: ONTOLÓGIA, ruhakiadás: tegnap és holnap és befelé lökdös. Amikor megmutatja az ágyamat, engedelmesen lefekszem. Hirtelen megjelenik az ágyam mellett az orvos és Rudo, de úgy tűnik, egyáltalán nem látnak engem. Beszélgetnek:

– Doktor úr, milyenek a kilátásai?

– Eddig valamennyi tesztet elvégeztük rajta. Úgy tűnik, létezik, de ezt teljes biztonsággal még nem állíthatjuk. Talán holnap. Valami nem tetszik nekem a vizeletében.

– És a vizelet maga még nem bizonyíték arra, hogy létezik?

– Ne egyszerűsítse le, kérem, a dolgot. Talán bizony még sehol nem látott embert és tócsát együtt?

– Hmm...

– Ha véletlenül rosszul sülne el a dolog, a hivatalos órák alatt eljöhet a ruhákért.

– És a ruha? A ruha vajon nem bizonyíték? Minek lennének ruhái, ha nem létezne?!

– Ha hazamegy, nyissa ki a szekrényt és ott akár tíz kabátot is látni fog, de egyetlen embert sem. Manapság több az öltözet, mint az ember, erre figyelnünk kell.

– De akkor milyen teszteket végeznek? Kin végzik el, ha az eredmény negatív?

– Ezt nem árulhatom el önnek. Ez orvosi titok, mert akkor egyszer csak megjelennének az ügyeskedők, akik megpróbálnák létezésüket szimulálni.

Öt körül arra ébredek, hogy valaki van a szobában. Felrezzenek és látom, hogy Rudo áll fölöttünk, lehajtott fejjel, a haja előrehullik, mintha törölköző lenne a nyaka köré vetve. Zuzka mélyen alszik, tudom, hogy a vekker szörnyű csörgésén kívül semmi nem zavarja meg az álmát.

Kantot Hume minden hajnalban ötkor keltette dogmatikus álmából..., vagyis amíg meg nem halt. Kant, vagy... Hume, mondja szaggatottan. Holtrészeg. Amikor semmit sem válaszolok, kitántorog, s hallom, ahogy a folyosón rekedt hangon szitkozódik: Piti kis szlovák gaunerek.

Távoltour – és a távol közel kerül. Talán hússzor is elmondom ezt a mondatot, amíg sikerül eltalálnom azt az eredeti, erotikus reklámhanglejtést, hogy az üvegablak mögött elhelyezkedő urak végre elégedettek legyenek.

Nem értem ugyan, miért utaznék bárhova is, ha minden távoli hely, ahová megérkezem, abban a pillanatban közelivé válik. Ez egy olyan tény, amely inkább elriaszt. Mennyivel jobban hangzik – Látogassa meg az egzotikus Egyiptom piramisait, mint – Látogassa meg a piramisokat, amelyek itt vannak a közelben. Ez egy teljesen halva született mondat. De mi, színészek, pénzért bármit elmondunk.

Hazafelé azzal szórakozom, hogy reklámszlogeneket gyártok képtelenségekre. Gondolat: Birtokában lenni gondolkodást jelent. Gondolat. Már ma. Déja vu: Semmi sem szórakoztatja, ami új, itt a déja vu. Csak Ön és a déja vu. Már tegnap. Válasz: Van egy kérdése, és nem tudja, mit tegyen vele? A válasz – az igazi megoldás.

Rudot a konyhában találom, ahogy grimasszal az arcán fogyasztja a joghurtot. Elmesélem neki a reklámteljesítményemet, de a másik agyféltekém azt kutatja, vajon emlékszik-e még a reggeli meredek találkozásunkra. Rudo azonban a joghurtreklámról fecseg, amely éppen mostanában fut: két srác igyekszik megnyerni egy csaj szívét ajándékkal, ami nem más, mint két joghurt. Megjegyzi, hogy ugyanez a reklám a nőt is reklámozhatná. Ebben az estben az elismert és nem vitatott érték a joghurt.

Reggeli filozófiai gyakorlatunkról szó sem esik. A reklámszlogen így hangzana: Friss emlékezet – emlék a megfelelő időben. És ma se felejtsenek el mindent megjegyezni.

Felejthetetlen napokat élünk át. Rudo olyan éttermeken kalauzol végig bennünket, ahol soha sem hallott nevű ételeket eszünk, kávéházakba, bárokba hurcol bennünket, Rudo szavai szerint az én májam, amely nem szokott hozzá az olcsó sörhöz, kopernikuszi fordulatot él át, helyes magaviseletre oktat bennünket, ajándékokkal kedveskedik és programot szervez nekünk. Délutánonként egyszerűen hazatelefonál, s nekünk ki kell találnunk, hogy éppen hol van. Ha kitaláljuk, meghív bennünket. Ha nem; három lehetőségünk van... és három próbálkozásunk.

De a találós kérdéseit általában könnyen megfejtjük: Ha nem jöttök, mindketten bánni fogjátok, hangzik a kagylóból és világos, hogy a Casablankában vár ránk. Ha Rudo elkezd nyelvjárásban beszélni és népiesen kántál, akkor a Devín van soron. Ha káromkodik és úgy beszél, mint egy kocsis, akkor a Szlovák Étteremben találunk rá...

Néha belém hasít, hogy vajon nem Zuzka után koslat-e és én csak szükséges rossz vagyok a társaságukban. Zuzka azonban azt állítja, hogy neki egyáltalán nem tetszik, aminek örülök, másrészről viszont kellemetlen meglepetés is a számomra, mert ha én nő lennék, már biztosan beleszerettem volna. Már csak a pénz miatt is, ami úgy lóg ki minden zsebéből, mint a kukac az almából. Mindent Rudo fizet. Néha ugyan én is a farmerem hátsó zsebébe dugom a kezem, ahol Zuzka elől őrzöm a fizetését. De ha hozzáérek a pénztárcához, nem tudom, mi az, de hihetetlenül lelassítja a metabolizmusomat. Ernyedt kézzel húzom elő, kinyitom, fizetni akarok, de a pincér sehol. Ezenkívül egy alkalommal Rudo teljesen józanul és világos aggyal azt mondta: Én fizetek nektek, és ti legyetek szívesek, ebbe ne üssétek bele az orrotokat. És az embereket néha komolyan kell venni.

Kirándulásaink egyformán végződnek. Mi éjfél előtt lelépünk, Rudinak tovább tart, míg erőt gyűjt a hazatéréshez. Reggel felé ér haza; ha felébredek, hallom, ahogy néhány percig még csörömpöl, valamit dünnyög, káromkodik. Aztán az egész délelőttöt átalussza.

Egy hét múltán az éjszakai látogatás megismétlődik. Rudo belép a szobába és felkapcsolja a lámpát. Úgy teszek, mintha aludnék, de amikor Rudo látja, hogy egyikünk sem moccan, elkezdi kattogtatni a villanykapcsolót.

A szívem hevesen dobog. Ki nem állhatom ezt. A villogtatás a nap és éj váltakozására emlékeztet és az embernek az az érzése támad, hogy az élet gyorsan elmúlik, kicsorog az ujjai között. Megfordulok, álmosan pislogok, a kezemet a szemem elé emelem. Mi van, mi történik?

Ha az embereket kiengedik a barlangból, akkor érzik ezt, mondja. így.

Felébreszted Zuzkát, figyelmeztetem suttogva, felállók és a kapcsolóhoz lépek. Nem lehettek ilyen passzívak. Az alvás – a legolcsóbb szürrealizmus, mondja nekem, amikor igyekszem őt kitessékelni. Végül sikerül.

Amikor Zuzka hazaér a munkából, mindent elmesélek neki és megegyezünk, hogy dorbézolásainkat visszafogjuk. Úgy látszik, távolabb kell őt tartanunk magunktól, biztos ami biztos. Ma megengedjük, hogy kopogtatás nélkül belépjen a szobánkba, holnap talán már közösülnünk is kell előtte. Hiszen tulajdonképpen semmit sem tudunk róla, ezer dologról beszél, csak éppen magáról soha. Mi több, a viselkedésünk igazán nem jár messze az élősködéstől, bár úgy tűnik, ő örömét leli a parazitáiban.

A telefon kétszer kicseng. Nem vesszük fel.

Este pedig inkább bezárkózunk.

Reggel teljesen meztelenül találok rá Rudora a fürdőszoba csempéjén fekve. Az oldalán fekszik, a feje mellett hányadéktócsa, a fenekénél ugyanez, csakhogy ott hányás helyett... mondjuk, annak megfelelő párja. Olyan, mint egy képregény hős, aki a szájával és a fenekével egyszerre tud beszélni.

Felkeltem a feleségemet és munkához látunk. Megragadom Rudot – aki közben valamit mormol – a hóna alatt és behúzom az ágyába. Zuzka addig a nem túl steril folyadékokat takarítja és ezért rendkívül hálás vagyok neki.

Ebéd után Rudo úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Csalogat a városba bennünket, ugyan ne éljetek már ilyen remeteéletet, azt ígéri, hogy majd pénzzel ferdíti el a jellemünket. Azzal hárítjuk el, hogy holnapra egy színészbulira ígérkeztünk, amolyan bálfélére, és még át kell gondolnunk, hogy mit veszünk fel, mit fogunk mondani és hasonlók.

Minek nektek két vekker, kérdi váratlanul. Magyarázom, hogy Zuzkáé csörög, az enyém meg pípog. így aztán mindig tudjuk, hogy kinek kell éppen felkelnie.

Azt hittem, azért kell a két vekker, ha álmodban elaludnál és közben valamit álmodnál. Az első ébresztőóra a második álmodból ébresztene fel az elsőbe, a második pedig az első álmodból a valóságba, mondja és látszik, ahogy valamin nagyon intenzíven gondolkodik. Ez marhaság, feleli végül, de a kérdés rejtve marad előttünk, ugyanis néhány rapszodikus rándulás után, amely az alkohol hatékonyságáról győz meg bennünket, eltűnik, mint a kámfor.

Hajnali négy órakor dörömbölés ébreszt bennünket.

Ki az, kérdem ostobán.

Rudolf Enfantovics Teriblov, hangzik az ajtó mögül. Mit rejtegettek ott, hullát, hogy így bezárkóztatok? Én aztán nem adlak fel benneteket. Meg tudom érteni azokat az embereket, akik gyilkolnak. Mindenesetre őszintébbek azoknál, akik magukba fojtják. Nincs kedvem nevetni. Zuzka ideges, dolgozni megy, este pedig a bál vár ránk.

A gyilkosság még csak nem is büntetendő cselekmény, fecseg tovább. Ha valakit megöltél, az nem létezik. És ahol nincs sértett, ott bűnös sincs. Hiszen az az áldozat, akit megöltél, s az már nem létezik. A büntetést azért kapod, mert félelmet keltettél más emberekben és mert valószínűleg bánatot okoztál a hozzátartozóknak. Ők a tetted valódi áldozatai. Halljátok? Figyelnetek kell, mert aki Platón barlangjában lakik, annak figyelnie kell. Valamit felolvasnék nektek. Van valami ötletetek, vagy én válasszam ki? Itt van például... On the Tao, a kínai fack Kerouac zarándokútjai. Vagy a Monadológiát, az ideillene. Be van zárva az ablak?

Igyekszem meggyőzni Rudot, hogy feküdjön le. Zárt ajtón keresztül dumálunk, mint az idióták. Végül hagyja magát rábeszélni. Ahogy akarjátok.

Fel vagyok rá készülve, hogy számon kérem rajta a hajnali szerenádot, de Rudo megelőz és ő maga kér tőlünk bocsánatot, részeg volt, valami kikívánkozott belőle, de nem volt kinek elmondania. Elmeséljük neki ma esti terveinket: báli ruhát színházi kölcsönzőből szerzünk. Inkább nézzenek bolondnak, mint hogy esküvői öltönyben és közönséges ruhában jelenjünk meg. Rudo felajánlja, hogy szívesen lesz a sofőrünk.

A kölcsönzőben kiválasztunk egy virágos krinolint és egy frakkot cilinderrel. Amikor az utcán megjelenek cilinderben, meglep, hogy mennyi ember nézi meg. Könnyedén letromfolna bármilyen extravaganciát.

Otthon Zuzka kipirosítja az arcomat, kifesti a szám á la Valentino. Ő – mi több – még két nagy piros rúzsfoltot is rajzol az arcára. Ki vagyunk készítve. Akár a kislány és a kisfiú a barométeren. A sofőr előállt.

A bál vidáman zajlik. A középpontban vagyok, a volt osztálytársak vállon veregetnek, hiszen ki más mellett tűnnének fel ennyire a sikereik. Nekem adják a névjegykártyájukat, és hosszan beszélnek arról, hogy milyen kevés az idejük. Egy régi brünni ismerősömmel is összefutok, aki egy kisebb szerepet ajánl egy filmben. Egy szlovákot kellene eljátszanom. Ez igazán menne neked, Maros. Egy szlovák Brünnben ugyan nem éppen Egy amerikai Párizsban, de még mindig jobb mint a semmi.

Ha valaki megkérdezi, én mit csinálok, azt válaszolom, hogy önmagamat játszom Platón Barlangjában. Ti nem ismeritek Platón Barlangját? Ez egy elég radikálisan felfogott árnyékszínház, az elégedetlen nézők előadás után öt percig belebámulnak a reflektor fényébe. De a közönséget nevelni kell, már fiatal korban a hónuk alá kell nyúlni. Egy bizonyos indián törzs a gyerekeit kilencéves korukig a föld alatt tartja, hogy később jobban megbecsüljék a világot.

Két óra körül érünk haza. Rudo – legnagyobb meglepetésünkre – otthon van, teljesen józan, bár ezt az állapotot nem kívánja tovább fenntartani.

Már tíz órája nem ittam egy kortyot se. Nem tudom, mennyi a világrekord, de ez már elégnek tűnik. Velem jöttök a Kockába? Gyertek.

Zuzka úgy dönt, hogy otthon marad, én megyek, már csak azért is, mert meg kell látogatnom az árnyékszéket. Egy közönséges zakót kapok magamra és elindulunk. Kis idő múlva a helyszínre érünk.

Rudo a bárpulthoz lép, én közlöm vele az úti célomat, majd befordulok a vécé felé, amely rögtön a bejárat mellett nyílik. Ám az egyetlen használható vécé foglalt. Támasztom a falat, közben a piszoárnál suhancok váltják egymást. Valamennyien furcsán végigmérnek: Nem tudom, ennyire nehéz elhinni, hogy ülőkére várok.

Miután elvégzem a dolgom és kezet mosok, megáll mögöttem két rövidre nyírt hajú srác.

Ez nem buzibár, mondja a magasabbik.

Van annyi lélekjelenlétem, hogy sarkon fordulok és kirohanok a vécéből, mégis sikerül elgáncsolniuk, de csak térdre esem, majd tovább futok. Kiszaladok a kocsma elé és látom, hogy elszámítottam magam. Még ketten várnak odakinn, mereven bámulnak rám, mint a kiéhezett kutyák.

A baseballütő csapására megáll bennem a lélegzet. Összegörnyedek, igyekszem elfutni, de hiába. Könnyen beérnek, a földre taszítanak és rugdosnak.

Disznó buzi, most majd nem kell kifestened magad.

A számból vékony sugárban szivárog a vér. A karommal próbálom védeni az arcom – fölöslegesen. A cipő hegyes orra mindig utat talál a kezem között. Meglepődöm, hogy a támadás közben egyáltalán nem érzek fájdalmat, csak jó néhány pillanat múlva.

Jó emlékezőtehetségem ellenére nem tudom, hogy értem el a kis patakhoz, amely úgy tíz méterre lehet a Kockától. A csirkefogóknak híre-hamva sincs, az irataim, a pénztárcám három ezressel, az órám (amelyen szerencsére még csak fél három volt) – minden eltűnt. A legfőbb ideje hazamenni. Az arcomat a biztonság kedvéért a tenyeremben tartom, nehogy valamit elveszítsek. A reklámszlogen akár így is hangozhatna: Verés – többet kap, mint gondolná.

Amikor bezörgök, meghallom Rudo hangját: Na látod, itt van. Ezért voltál úgy berezelve.

Zuzka jön ajtót nyitni. Amikor engem... amikor meglátja, felkiált, jajveszékel és bevonszol a fürdőszobába. Elhúzza a kezemet az arcomról, barna alvadt vérdarabok potyognak a mosdóba.

Menj már és hívj, a francba, legalább egy mentőt hívj! Maroskám, nagyon fáj? Mindez miattad történt! Ha nem rángattad volna őt ki, ez nem történt volna meg! Tartsd ott a zsebkendőt, várj, leöblítem. Most elégedett vagy?! Maroskám, édes Maros..., Zuzka hol Rudoval ordítozik, hol hozzám beszél együttérzőn, s ezt olyan bravúros váltásokkal teszi, mintha titokban gyakorolta volna.

Rudo padlón van, amikor megérint, úgy tűnik, mintha reszketne a keze.

Végre itt a mentő.

Nem sejtettem, hogy ilyen jó lehet a kórházban. Mindenki kedves és figyelmes velem. Otthon érzem magam, hiszen még nővérkéim is vannak. Imádom ezt a familiáris megszólítást. Nem tudom, miként élhette túl a szocializmust: világosan felismerhetők vallási gyökerei. Legszívesebben minden nőt így szólítanék, aki dolgozik. Miért ne lehetnének konyhanővéreink?

Zuzana látogatási időben jön. Az igazat megvallva, nincs éppen jó kedvünk. Érzem, ahogy igyekszik visszatartani a könnyeit. Meg tudom őt érteni, láttam magam tegnap a tükörben és őszintén sajnáltam magam. Csak annak örültem, hogy már megnősültem.

Zuzka meséli, hogy elköltözött a nagynénjéhez. Rudoval összeveszett, de a holmim nála maradt. A nagynénje egyszobás lakásában úgysem lakhatunk hárman.

Mi lesz azzal a Brünnel? Elmégy, kérdi óvatosan.

Ahhoz át kellene jutnom a határon. Attól tartok azonban, hogy nem találok már olyan fényképet, ami hasonlítana rám. Mindkettőnk számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy mint színész, befejeztem. Hogy lehetnék én színész, ha még a saját arcomat sem ismerem? A számat több öltéssel varrták össze, tizenkét fogam oda van. Van néhány szó, amit mintha először ejtenék ki a számon. Minél előbb kezdek el más munkán gondolkodni, annál jobb, susogom és csücsörítek, mint a ponty.

Ne félj, nem kerülsz lapátra. Megvan a fősulid, mondja s mérhetetlen örömet okoz.

Tudom, hogy minden munka szellemi lesz egyszer, de valakiknek akkor is majd nyolc órában kell arra gondolniuk, hogy árkot ásnak.

Első utam a kórházból haza, Rudohoz vezet. Tőle is szeretném hallani, hogy mi történt közte és Zuzka között. Örülnék neki, ha kibékülnének és Zuzka visszajöhetne. Most már igazán itt az alkalom, hogy Rudoval közönséges felszínes, formális kapcsolatot alakítsunk ki. Békén hagyjuk egymást és mindent rendbe teszünk.

Tíz óra van, halkan kinyitom az ajtót, mert feltételezem, hogy a háziúr még javában alszik. A lakás csöndes, a fürdőszobában csöpög a víz és dobol a zuhanyozó pléhjén.

Mikor belépek a szobánkba, a hálószobába vezető ajtón észreveszek egy sárga papírlapot. Közelebb lépek, fél szemmel betűzöm a papírt, merthogy az egyiken még mindig ott a kötés, nagy nyomtatott betűkkel ez áll rajta:

NE IJEDJETEK MEG, MEGÖLTEM MAGAM.

Lúdbőrös lesz a hátam, zúg a fülem. Kővé meredten állok. Végül feleszmélek, majd izzadt tenyeremet a kilincsre teszem, de nincs erőm lenyomni. A szemem előtt fehér hullák jól ismert képei tűnnek fel, akik fehér kezüket kinyújtják az ember felé, a fülemben cselló kitartott hangjai visszhangzónak.

Berohanok a szobába és mint egy őrült, dobálom bele a holmimat egy bőröndbe. Öt perc múlva lihegve állok meg a háztömb előtt. A reklámszlogen most így hangzana: Öngyilkosság – az élmény, amelyre nem fog emlékezni.

Egy bekötött fejű ember két koferral, amint üldögél egy padon a parkban, legalább annyira felkelti az érdeklődést, mint egy cilinder. Végigkotrom a zsebeimet Zuzka munkahelyi telefonszáma után.

Mikor megtalálom, elhatározom, hogy felhívom.