Az álom nyelve létlik

Két versről fogok írni s többé-kevésbé az első találkozás tapintatoskodó zavarától az átélés dialógusáig ívelő hídról, arról a két versről, melyeket Gergely Ágnes vetett papírra, de (most) én írok.

Századunkra a tudományosságból nyert bizonyosság, mint univerzális alapmechanizmus elvérzett, noha a mindenre ráalvadt vért is eltart még egy jó ideig fölmosni.

A Gergely–Weöres poétikai dialógus az őselemek, világtájak sarkpontjaival határolt térben, egy olyan óriási teremben zajlik, ahol az ember a vele született tájékozódó- és rendszerezőképességre utaltan csalja meg magát, lévén hogy hisz a gondolkodás erejében és szentségében, hogy saját jelenét az örökkévalóság jelenével legalább néhány ponton azonosnak véli, hogy félelmét a rendszer biztonságának imitálásával szelídítgeti.

Kimondunk valamit, a legnagyobb emberi bölcsességet akár, s máris megkeseredik néhány hang a szánkban. Én az ilyen és ehhez hasonló folyamatokban vélem fölfedezni azt, ami genealogikus és eszkatológikus húsa lesz annak a csontozatnak, amit a filozófus, mondjuk, létreköltésnek nevezhetne. Az egész–rész viszonya ugyanúgy dichotómia, mint a tartalom és forma kapcsolata. Az egész rész és a rész egész. Gergely Ágnes mindezek figyelembevételével látja és láttatja a problémát. A rész nála valami, ami veszélyeztet és végrehajt, ami megkölt és olvas. Egy irány, ahol az immanencia vektorai szaladnak össze, s ahonnan a transzcendencia vektorai futnak a minden/semmi épp aktuális pontjai felé.

Mindig van provokáció, mely föltárja a világtapasztalat egy-egy árnyoldalát, mely teret nyit „az én játékos elhajlásai” (Ihab Hassan) felé, egy olyan színházba, ahol nem tudni, hol a színpad és hol a nézőtér.

Aztán jön a keserű céltudatosság, mely minden kudarc és gát ellenére valami olyasmire tör, amit a matematika és a misztika régi, összeszokott párosa a kör négyszögesítésének nevez: vegyük a világnyi négyzetet, mely szimbolika tekintetében az ember isteni eredetű tájékozódási képességének, a tapasztalatnak az ünneplése (sajnos, álarcosbál formájában), s vegyük a kört, mely a mágia szerint az isteni világ, a transzcendencia nyilvánvaló igazának a képe, hozzuk létre, amire annyira vágyunk s aminek csak a reménytelenségét dokumentálgatjuk, a coincidentia oppositorumot, értsük meg a kört négyzetként!

A Gergely-vers négyszög-ablakain mintha besütne a reménysugár.

Szeretem, ha beszélgetnek.

Szeretem, ha nem tudom pontosan, kik beszélgetnek, és ebben a nem tudomban a pontosan a lényeg.

Az ütköztetés mesterét olvasom, hagyom, hogy finom és zökkenőmentes (már amennyire ez lehetséges) legyen az ütközés, mintha eleve úgy tervezték volna a vers irányítóközpontjában, anélkül, hogy ezt közölték volna a velejátszókkal.

A recepciós pozíciók a maximális önélvezet elérésére törekedve versengenek és kísérleteznek, s amit élvezünk, nem szabad egészen érteni:

„Angyal tolul szemembe, mint füst.

Mi az, amiről leváltam?”

Az út, a tájékozódás, az irányok érdeklik a költőt, s csak úgy tesz, mintha az is számítana, hol, mikor, milyen megfontolásból, hiszen a mikor, milyen mindig holdudvara a megfontolásnak, mely az élmény/esemény burkaként feszül, s máris elpattan, mihelyt egy másik élvezet csíráit (tökéletesebb?) önélvezetté kezdi hizlalni.

„Minden szorongás égitest.”

Mielőtt pályára áll, viharok gyötrik testét, elhintik rajta az élet spóráit, az élettelen hihetetlenül lassan kibomló magvait, s létre kel egy én-darab, a „veled mi történt” katalizátora mellett.

És miben mozog ez? A lépésről lépésre teremtett szupplementumok tipikusan emberi kozmoszában, melynek rugója az oly sokszor emlegetett, épülő és építő hiány.

Ez a teremtett és sort sorra teremtő hiány az a „megbűvölt nyúl”, mely álmában és ébren is valamerre fut, quo vadis-tól quo vadis-ig az összekötő és ugyanakkor elválasztó különbségek közt, mely két idealizált véglet, az itt és az ott relációjában nyer értelmetlenséget.

A győzelem, mielőtt igazán fontossá válna, eltűnik, kimarad a képből, átmegy az álomba, hogy közvetlenül a célvonal előtt ismét eltűnhessen. A győzelem, mint a bűn reprezentánsa mindig kizáratik a már-már érthetőből és tisztából.

Az álom, ami nem mindig az, aminek nevezik, vagy annyira az, hogy azáltal téveszt meg, nem az ébrenlét ellentétpárja, hanem „csak” a lété. Lehetséges, hogy szimpatikusabb egy olyan elgondolás, hogy egymásban laknak, egy olyan házban, ahol a lét az albérlő és édesdeden durmol maga a ház is, új és új albérlőket álmodva.

Az álom nyelve létlik.

Az álom nyelve sub rosa.

Hallgatásra kötelez. Versben.

Mint ógörög-római részegek fején a rózsakoszorú, olyan biztonsággal véd az álom a lét kibeszélésétől. Az ókori ember ugyanis hitte, hogy a rózsakoszorú meggátolja abban, hogy bármi nem kívánatosat kifecsegjen. A rózsa nem volt titoktudó, csak őrzője annak, ami titok, ami lét. Mint a versek.