Az irónia lírája és a líra iróniája

A költészet önmagát húzza a századvégi piacterek ponyváinak és sátrainak karóiba; mint üzenetet, kiáltványt, soha be nem tartható ars poeticát mutogatná magát a ponyvákon turkáló sokadalomnak. Ebben a közönyben a vers haldoklik. Megszületik ma is, de nincs könyörület: önmagát kell elpusztítania ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék. Új formákat, alakzatokat keres, megújít és megújul: prózaként, képként, hangként, elektronikus jelként. Így változik a vers, és benne a költő, aki az olvasóban is önmagát keresi. Mi másért írna verset? Mi másért jelentetne meg kötetet? Ez a XX. századvég lírájának nagy paradoxona, amelyben a költő egyre inkább szózsonglőr, sanda számítógép-kezelő, filmvágóollót csattogtató mozigépész, elektronikus világsztrádai rikkancs vagy éppen múzsák szobáztatója – a szellem „madámja”. Ha ebben a századvégi multimediális poétikai orgiában még verskötetek jelennek meg, ez a tény nem más, mint ama ponyvatartó karóba történő húzása vagy „önhúzása” a költőnek, ami fölösleges áldozatnak tetszik a piactéri közönyt látva.

Ebben a megváltozott világban, ahol a költészet egyre többször a lírai műnemen kívülre kerül (mert ki tagadhatja virulását az „art médiák”, „média artok” „intermédiák” korszakában?), elsősorban a hagyományos formai és nyelvi értelemben megközelíthető vers őrzi a líra költészetét. Márpedig verset az ember legtöbbször kötetből olvas. Előre kiszedett, kinyomtatott, befűzött vagy bekötött (ez manapság a legritkább), talán el is adható, olykor meg is vehető formájában. Ez a véletlenszerűség sokszorozódik meg olyan fiatal költők esetében, akik minden jel szerint eltökélten ragaszkodnak a költészet hagyományos értelemben vett papírlapokra nyomtatott, majd befűzött vagy bekötött könyveihez. Ezen a huszadik századvégi költészeti piacon van egy szeglet, ahol topográfiailag szlovákiai magyar költőknek mondott poéták teszik a szépet a világnak; „udvarolnak” az olvasónak, aki végül is legtöbbször nincs, vagy más szegletben bóklászik: ahol több a ponyva, mint a karóba önhúzott költő.

Ez a végtelenbe kitágult szellemi piactér, ahol egymás mellett állnak a zsúfolt ponyvái és a kiürülő templomai a művészeteknek, amelyekről igazából már nem is lehet tudni, hol, mit kínálnak az éppen odacsábult – maradjunk ennél az ósdi fogalomnál – olvasónak. Bármennyire is folytatódik a „nemzedékesdi” játék a szlovákiai magyar irodalomban, s az egymástól különböző értékek keresését a piactér történéseitől egyáltalán nem független szegletben sokan „harcként” fogják fel mostanság is, mintha látszatra ettől a felfogástól függetlenül létezne az a költészeti gyarapodás, amelynek két utolsó opusáról kellene gondolkodnunk. Mindkettőt az emberiség többségéhez tartozó nő írta.

Léteznek a magyar irodalomban olyan szemléleti irányzatosságok, amelyek az író nőt valami másnak szeretnék láttatni, mint ami művek alapján, az irodalmi teljesítmény alapján megilleti, vagyis nem írónak. Írónőnek, nőírónak vagy kitudjaminek. Ebben a másnak látásban, bizony nem egyszer a műveken és sokszor az irodalmon is kívül eső, másként látó másképpen látás is munkál. Nem véletlen, hogy mennyire él bennünk a késztetés, hogy a sokunk számára evidenciaként létező gondolkodásmódot boncolgassuk. A költő ugyanis nem attól jó vagy közepes költő, hogy férfinak vagy nőnek született. Kétségtelen, hogy az ember nembeli állapota determinált, és determinálja az embert; az irodalomban azonban sem nyelv, sem téma, sem forma nincs kölcsönhatásban a biológiai létezés nemi funkcionalitásával. Ráadásul, oda-vissza alapon kétségbe lehetne vonni az irodalom férfias vonzódása nőalkotóinak vagy a nőies vonzódása férfialkotóinak eddig érvényesnek elfogadott, a világirodalmi kánonban kijelölt helyét. Ennek a gondolatfutamnak a végén már igencsak nevetségesnek tetszik, hogy valakik a bizonyos mértékű irodalmi és esztétikai felkészültségünk esendőségét takargató gesztusként érzékelik majd az alábbi kijelentésünket: a nemek költészetét tagadva ismerjük el a nemiség költészetét. Ami a két fogalom közötti különbség óriási voltára utal, az nem más, mint hogy az utóbbi létezik, az előbbi viszont nem, mert csak költészet van, s azon belül írhatnak a nemiségről.

Tehát az iménti közhely- és evidenciafutam után illene a tárgyra térni. Csak hát valahol elejtettünk egy fonalat, amelyet megkeresve utalnunk kell arra, hogy ebben a szlovákiai magyar irodalmi virágzásos játszadozásban az Egyszemű éjszaka versantológiában induló, s 1996-ban fiatalon elhunyt Mikola Anikó volt az első költő, aki kilépett az elődjei által bizony mindig a gyenge költészeti minőséget takargató „költőnő-nőköltő” szerepből, aminek tarthatatlanságát az ő par excellence költői jelenléte bizonyította leginkább. Később Kendi Mária Tündelevény (Madách, 1984) és Csepécz Szilvia Történések küszöbén (Madách, 1990) című köteteinek a megjelenése is ezt a véleményünket erősítette tovább.

Az egyre inkább „nemzedéki” kritikusként előállva munkálkodó Németh Zoltán írja az Angyalzsugor (A Pegazus-nemzedék antológiája, AB-ART, 1997) füzetet záró Az ellenség művészete című tanulmányában: „Külön bekezdést illik szentelni annak is, amit »női elem« megléteként vagy hiányaként szokás elemezni. Számomra bizonyosan létezik ez a kategória, másként nem tudnék választ adni olyan elemi olvasmányélményekre, amelyekkel főleg Polgár Anikó, de Juhász Katalin, Szűcs Enikő vagy Oravecz Aranka szövegei is telítettek. Ennek a tapasztalatnak egyik végpontján a csörgő reklámszatyorban a szombati vacsorához húscafatokat cipelő lírai alany, másik végpontján a combon véresen lefolyó, frissen kikelt petesejt víziója áll.” Ha Németh az említett nőnemű emberek valamelyikének verseit parafrazálta, akkor valószínűleg biológusba oltott kereskedősegédből lett nőgyógyásszal vívja majd meg kötelezőnek tetsző belső harcát a Pegazus 1., 2. és n.-dik nemzedéke.

Ilyen kritikusi megközelítésben minősítsük „női elemnek” az alábbi sorokat? „Tsitíttám szánakozván, /és engedem, öleljen, /Kínnyában ropogasson, / Az asztalon ki-teríttsen, / Nagy súlya reám heverjen / Mit tuttamén, mi okozta / Testemnek vérezését, / Ugyan-e szerszám okozta / Néném kínnyát, szülését.” Bár akadnak irodalmi gonoszok, akik a Weöres Sándor teremtette Psychét alias Lónyay Erzsébetet tartják a magyar irodalom legnagyobb költőnőjének, Az oktalan című verses életkép szerzője mégiscsak férfi, s költőként a legnagyobbak közül való.

Ha tekintetbe veszem, hogy két antológiában (Kapufa a Parnasszuson és az Angyalzsugor) huszonhárom nőnemű pályakezdő költő mutatkozott be, s eddig közülük Zalaba Zsuzsának és Juhász Katalinnak jelent meg önálló kötete, akkor várhatóan igencsak megszaporodik azoknak a költőknek a száma, akiknél a „női elem” hiányát vagy meglétét firtathatja majd pályatársuk. Félre téve az élcelődést: az alanyi költészet önmagában nem független a költő nemétől, de a férfi vagy női determináltság nem jelent önmagában alapot arra, hogy esztétikai kategóriává lépjen elő. Még ha némelyek szeretnék is annak látni.

Juhász Katalin Gerezdek című kötete az AB-ART kiadó Start sorozatának első darabjaként jelent meg 1994-ben. Igazolásaként fenti élcelődéseim több irányból érkező okainak, idézem a kötet ajánlásában olvasható Csehy Zoltán-mondatot: „Verseit kiforrott képalkotás és nőiesen eredeti világszemlélet jellemzi.” Hát éppen ez az! Milyen is lehetne más egy embernek a világszemlélete, ha éppen nő, mint nőies. Az eredetiségről – az idézett állításéról is – még lehet vitatkozni, de erről közvetve az alábbiakban essék szó.

Juhász Katalint is elérte a végzete, még akkor is szerepeltetik nemzedéki antológiában (az Angyalzsugor-ban tapasztalhatóan új versekkel), amikor a Gerezdek irodalmi visszhangtalansága ellenére is jelentős kötetét szinte már távlatosan (három éve jelent meg, te jóságos ég!) olvashatjuk. Az irodalom visszapillantó tükrében olvasva a verseit, ugyanazt az élményt nyújtják, mint a kötet megjelenésekor. Művelt alkotóként a világirodalom kortársi áramaira is figyelő, verseinek soraiból kitetszően a világot iróniával nem csak szemlélő, hanem általa megérteni is akaró költő mutatkozott be. Némelykor verseibe beépített címekben, sorokban Ottlik, Csokonai meg a Bizottság nevű, a nyolcvanas években Budapesten képzőművészekből alakult punk-rockegyüttes szövegtöredékei olvashatók. Ez nem jelent semmiféle kapcsolhatóságot, még csak gondolkodásmódot sem, hiszen szabad képzettársítás nyomán helyez el a versben ilyen vagy olyan vendégszöveget. E véletlenszerűségen túl az irónia megteremtésének és változatos használatának módszere sokkal jellemzőbb Juhász Katalin költészetére. A Név- és tárgymutató című vers, amelyben egy látszólag esetlegesen leírt név- és tárgymutató formai megoldásaival él, utalásainak kapcsolásaival ironikus felhangot is kapott szövegként olvasható: „csend, 260, 281, l. zene”, majd visszakeresve olvassuk: „zene, l. csend”.

Verseiben a belső történések legtöbbször a gondolat történetét adják. Az irónia nem direkt módon, nem a szöveg struktúrájától elütő nyelvi síkon jelenik meg. Éppen ezért képei, metaforái (gyermekkerékpár-szabadság, a levegő ráncai) szervesen illeszkednek a versekbe, amelyek legtöbbször önmagukban is egy-egy létezésbeli állapot metaforái. Juhász Katalin legtöbb versében a stilizáltság egyneműsége és a gondolatok játékos felszabadultsága teremt iróniát. Iróniájának meghatározó eleme, hogy a költészet tényének tarthatatlanságára utalva mindegyre a profán hétköznapi lét földhözragadtságából vesz képeket: „egyformára pofozott éjszakák”, „zöld foltok a falon”, „ikersírok a szimmetria kedvéért”. Verseit az irónia lírája hatja át.

Az A gravitáció angyalai című versét meseként jelöli meg, de ez a mese egyszerre látomás, fikció és belső világ: „(A gravitáció angyalai nem marasztalják sehol.) / Ma meghalnak mellesleg. Holnap tollaikkal tömöd meg a párnád.), vagy: „A csatornák tiszták, a mű-Holdat kikapcsolták. / tudod, / könyvet írhatnék erről, / vastag lenne, hogy kicsorbítana egy fejszét”. Ennek a versmesélésnek a további darabja a Számtan, a Dunnám fölött, a Déjà vu. A Románc II című versében olvasható három sora, amely költészetének lényegét is adhatná, s ha ez lenne az a bizonyos egyesek által oly előszeretettel keresett „női elem”, akkor férfiként is vállalható kifejezése Juhász Katalin költészetének: „a tündérek hulladékán élek / bár énnekem / létezésükről sem szabadna tudnom”.

Zalaba Zsuzsa előbb kezdett publikálni, mint a Pegazus-nemzedékhez nem tartozó (bár legutóbb az AB-ART-nál megjelent Angyalzsugor költészeti antológiában odasorolták), de azzal egy időben induló Juhász Katalin. Zalaba Zsuzsa Érintések című kötete három ciklusban ad elénk a szlovákiai magyar költészetben immár megszokottnak tetsző költői alapállásból írt verseket. Néhány véletlenszerűnek tetsző kivételtől eltekintve, ezeknek a verseknek a többsége valamifajta erőltetettséget hoz elő. Az utolsó sorok sokszor a kimerevített létpillanattól elemelt verssel szemben, amelyből nem hiányoznak a fennköltség és a nyelvi megformálatlanság esetlenségei sem, úgy rángatják vissza a földre a szárnyaltatott sorokat, mintha ironikus befejezései, csavarásai lennének az addigi gondolatoknak. Sajnos, sokszor nem azok, hanem csupán közhelyek. Pl. „szép ez a szívrezdülés” (Tükröződések); „édes / a fény ahogy csorogni kezd” (Közelítések); „Isten nagyokat hallgat” (Magány); „szétlőtt madarak / szerelmeim” (A kör bezárul) stb. Olyan mélypontjai is vannak a kötetben található verseknek, mint az Út című, amely nem több egy alkalmi szerelmes versnél, de nem több költészeti szó- és verspanelekből összetákolt sorok egymásalattiságánál. Az A kagyló és a tenger című szövegben ilyen klapanciát olvashatunk: „csak mondom a magamét / mondom és beszélek / bár tudnék játszani / hisz játszani nem vétek”.

Több vers eredetiségét igencsak lerontja a kimunkálatlanság, a csiszolatlanság, amit néha egy-egy kellő mélységben végig nem gondolt kép zavarossága is tetéz. (Minden szívemnek, Magány, Hóarcú távozása, Imádság, Kísértés). Ezekkel szemben pedig ott vannak az olyan remekmívű miniatűrök, mint a Sír, az Elmozdulás vagy a Nagyanya elrepült. Ígéretes költészet Zalaba Zsuzsáé, amely egyelőre sajnos nincs híján a könnyűkezűségből születő könnyed felszínességnek. Témái között legtöbbször a szerelem jelenik meg, s a versépítéshez használt szavai között a szárny, a madár, a tükör, a fény, a szem, a kés, a szív, a virág, a tenger dominálnak. Verseiben többnyire a repülés, a szárnyalás, a nézés, a virágzás képei szerepelnek. Ezek a mindennapi létezésnek nem a közvetlen költői kifejeződéseiből fakadnak, hanem olykor erőltetetten megemeltek. Máskor viszont éppen a versírás természetességéből születő versszárnyalás az, ami meggyőzi az olvasót a fiatal költő tehetségéről.

Zalaba Zsuzsa verseit olvasva sokkal több kétely merült fel első kötetének minőségi értékeivel szemben, mint Juhász Katalin esetében. Első pillantásra úgy tetszik, hogy a Találkozások ciklus több versének végére odakanyarított közhelyes gondolatok a vers addigi fennköltségének sajátos ellenpontozását szolgálják. De a további két ciklus verseiben a „költői módszernek” vélt látszat-ironizálás teljesen komoly szándékok nyomán van jelen a gondolati közhelyek szintjén.

Egybevetve a két kötetet, igazából aforizmaszerűen úgy is fogalmazhatunk, hogy Juhász Katalin költészetében a mindennapok létállapotainak történéseit az irónia segítségével a bölcseleti líra szintjére emeli. Zalaba Zsuzsa verseinek többségében azonban a vers valamifajta közhelyessé sikeredő poentírozás következtében a látszat-iróniával csupán bemaszatolódik. Nagy kérdés, hogy Németh Zoltán idézett okfejtésében nem erre az erőltetetten emelkedett lirizálásra gondolt-e, amikor „női elemet” emlegetett. Mert, ha igen, akkor ez nem a nemi determináltságú költészet létezését bizonyítja, hanem éppen ellenkezőleg, annak létjogosultságát vonja kétségbe, hiszen Juhász Katalin Gerezdek című kötetét fölösleges ilyen szempontú vizsgálódás alá vetni, hiszen nincs benne női elem.