„Énalany és őtárgy között”

Lekció:

                                                                                                                                   Ordító,

                                                                                                                                   guggoló asszony-párducok.

                                                                                                                                   És fölfoghatatlan, lassú tépés

                                                                                                                                   a testben.

                                                                                                                                   Perzselt bőr, vaságyra hurkolt tenyér,

                                                                                                                                   fogakra zárult kérés:

                                                                                                                                   Morzsoljatok le róla végre!

                                                                                                                                   ÉL!

                                                                                                                                   él még

                                                                                                                                   istenem

Textus:

Ó, nem te, nem, csak én

Balla Zsófia: Dániel könyvéből

1. (Alábukó övezet; a Te mint alakmás)

Balla Zsófia költészetében a Második személy (1980) című, sorrendben a negyedik kötet az elkülönböző költői nyelv kiteljesedésének momentuma: határpont és magas hely, az egész eddigi költői életművet tekintve sarokkő, vagy, másképp: a legfontosabb értelmezői horizont, az önmagát értelmező (szent)írás szemlélete értelmében. Ezt látszik igazolni az is, hogy az Ahogyan élsz (1995) válogatott versei az Egy pohár fűig (1993) meglepő szigorúsággal rostáltattak meg, főként a Második személy Tandori Dezső (Erdélyben is revelatív) költészetének a hatását mutató opusokról mondott le a költőnő, szuverén nagyvonalúsággal.

A dolgok emlékezete (1968), az Apokrifének (1971) és a Vízláng (1975) versei a Második személy erős izzású forma- és motívum világába alámerülve megolvadnak, mint a kéreglemezek a Föld alábukó övezeteiben, és alámerülvén a mélyben magmafészkek, fentebb pedig kitörések táplálói lesznek. A Második személy sűrítetten játssza el az Egyetlen Metafora születésének történetét, a korábbi kötetek jósló fájdalmai itt összpontosulnak, hogy a zene, a hagyomány legmélyéről táplálkozó bölcsességi irodalom, az evangéliumok, az emlékezet alapformáit rögzítő képek, képzőművészeti alkotások összességéből létrejöjjön egy másik földrész, a költészet egyetemében.

Az első három könyv angyali üdvözlet, egy komor angyalé, szigorúnak ismerjük meg és konoknak, nem mozdul el a költő mellől, azt mondja, félj, azt mondja, láss és rettegj. Nem Gábriellel van dolgunk, dehogy, Uriel, a Tartarosz fölé helyezett angyal ő, ismeri fel a költő – anélkül persze, hogy megnevezné – A dolgok emlékezete című versben: „mellettem naponta / in memóriám ég a gáz”. A gyengeségről a halott magzatra asszociál (Gyengeség), Orfeusz mítosza a nemlétben teljesülő ígéretre („Az ígéret a holtaké!” – Orfeusz). „Engedd látnom Uram // hogy nyöghesse már // kit hordok?!” – hangzik az invokáció az Angyali üdvözlet című korai vers záradékában. A Második személyig folyvást angyalok látogatják a költőt, az angyalok pedig az isteni közelség köztes lényei, szenvtelen összekötők. Végrehajtók, saját tudás nélkül, csak hallani és meghallgatni lehet őket, és viselni az elhangzott és megtörténő Szó terhét.

Születés és halál, egyetlen testben, az idő egyetlen villanásában. Megszületik a Te, a Második Személy. És nem él. Megszületik a nem élő és magunkra ébredünk: testet öltünk: „de megjelent előttem / az intés, mint az Angyal. / És óvom azt a testet, / ki megszületni készül. / Leskődő lélek repked, / hogy rácsaphasson végül.” (A gyermek).

Ha ezeket a verseket férfi írja, akkor a Meg Nem Született felett mondott kaddist alkotja meg, és – élményforrások hasonlósága okán is – Kertész Imrének hívják. Kaddist fiú mond az apáért, de ha apa mondja, akkor a meg nem született, a Fiú, a gyászszertartást celebráló férfiú atyja is egyszersmind, az ígéret gyermeke, a Messiás. Hogyan nevezheti Dávid urának, noha fia? – fogalmazódik meg a kérdés az Evangéliumban, a Fiú ajkán. Hát úgy, hogy a fia a Messiás. A meg nem született gyermek kaddisa a meg nem születhető Messiás kaddisa is egyben. Nincs helye a vendégfogadó házban, nincs hová lehajthatná fejét a teremtésben.

Ha ezeket a verseket férfi írja és a gyermekhalált a világ felett megszakítatlan folyamatossággal bemutatott áldozat dramaturgiájában szemléli, egyetlen misztériumjáték részeként az apokalipszis aionjában, akkor a költőt Pilinszky Jánosnak hívják.

Ha ezeket a verseket nő írja, akkor a nő Mária: megcsalt és elhagyott – Isten csalta meg és hagyta el a szenvedő és alászálló Fiúban –, Istenszülő és Jézus örökszűz mennyasszonya egy személyben.

Ha nő írja, akkor Nemes Nagy Ágnesnek, Beney Zsuzsának és Balla Zsófiának hívják, a versek pedig egy férfiú arcát formázó mozaik darabjai: nagypénteki költészet.

2. (Mária, Második személy: a test)

Az angyali üdvözletet felidéző festményeken Máriát rendszerint az égre függesztett révült-boldog-rémült tekintettel ábrázolják, a reá hulló fény a maga asszonyi teljességében mutatja meg a leányt, de ami nézőpontunkból most különös jelentőséggel bír az az, hogy jobb keze, a fölfelé mozduló lényével együtt az áhítat és megütközés bonyolult szövésű lelkiállapotát hangsúlyozva megérinti saját testét. Gesztusa egy kimondatlan kérdést jelenít meg, az őt megszólító Ismeretlenben önmagát szemléli, az ismeretlent; fölismeri befejezetlen mivoltát, érzékelni kezd egy ismeretlen, de lényéhez tartozó testet. Önmaga érintése annak jeleként is felfogható, hogy az anunciáció misztériumában egyszerre átváltozik a test, és átváltozva el is távolodik tőle, megfigyelhetővé és szemlélhetővé válik, önmaga megkettőzöttségében pedig mintegy megélhetővé lesz az a Személy. is, a lesz

az a Személy is, a Másik, akit befogadott. Fra Angelico óriásképén, ha úgy nézzük, Mária az őt meglátogató angyal köszöntését fogadva magához szorítja karjait, az angyal iránti tisztelet kimutatását mintegy arra használja fel, hogy átölelje saját megismert, elkülönülő testét, és így a Lélek útján magába szállva fogadja a rettenetes isteni üzenetet. (Lásd még többek között Poussin Eliézer és Rebecca találkozása című képén Rebecca rettegő és boldog hátrahőkölését és kéztartását: az ószövetségi jelenet újszövetségi értelmezésből fakadó ikonográfiája nyilvánvaló.)

Az inkarnáció szállásadója maga is megtestesül. A szülőasszony – megszületik. A (meg)születés két lényre vonatkozik a maga teljessége szerint: egymást hozzák világra, mert a szülés előtt egyikőjük sem volt. Egyikőjük sem volt – pontosabb ha azt mondjuk – test. Testet öltenek, ismeretlent.

„Cseppenként azzá lesz, aki.” (Mária) A csepp mint vízelementum a megtörténő-testesülő Szót, és a születés aktusát; mint a fogantatás elementuma a logos spermaticost; mint vérelementum a szenvedést és születést; mint bor az elszakadást és emlékezést; mint ecet a szenvedést jelenti. Együtt pedig a megszűnést – „halálfürdő” (Mária), „Kifejtve héjamból, mint babot, / testemből mint halálmagot”, „borral vízzel ecettel” (PaterNoster) „az éji magzatvíz szakad” (Nappali álmatlanság) – idézik fel.

A cseppenként ugyanakkor a test fölismerésének a beavatási processzusát, a lelassult idő ritmusát hangosítja ki. „Ahogy ideje múlik” és külön-külön érzékeli magán a változást, a hozzá tartózó és őt jelentő időt ismeri meg. Az elkülönülés pillanatában a mozzanatos, stációkhoz kötött megismerés egyetlen folyammá lényegül – „Lecsorogsz róla, szétletép / magáról, elhagyja bensőd" –, és ez a leszakadás momentuma is. Leszakad a Másik, aki így létrehozza, befejezi, önmagával megismerteti a testet. A leszakad ige és szinonimáinak gazdag akusztikája („szétletép”!), főként hogy a bőrhöz (de van ahol az időhöz) kapcsolódik, tovább már nem fokozható tömörséggel és tágassággal, bonyolultan és szemléletesen, más szóval kimeríthetetlen jelentésvariációkkal részesít a megtestesülés misztériumában. Idézzünk, mint fenn, de máshol vágva meg a sort: „szétletép / magáról, elhagyja bensőd / sötét, síkos kárpitjait”; Az egyik stációban pedig: „a hasfal bomlik, megszakad”; két sorral lentebb, ugyanott: „Szakadt időszakod.”

Máriával kapcsolatosan a prófécia (a szép, Szent Lukács leírásában olvasható tisztulásünnepi szertartásban) éles tőrt emleget (Balla Zsófia versében: „önfenő késtokba kép”), „forgatja szívében” (ismét Lukács) a Szót. Az evangéliumi locus egzegézise nem bizonyult egyszerű feladatnak a századok folyamán, végül oda fut ki, hogy az ige itt a Genezisben megvalósult szóra utal (rhéma mint dabar), a beszédet és tettet (teremtést, testesülést) együtt jelentő isteni aktusra. A megvalósulást összeillesztés értelmében is vehetjük, így Mária teste az egymástól különböző „természetek egyesülésének műhelye” lesz, amelyben „az Ige eljegyezte magát a testtel”, Proklosz konstantinápolyi pátriárka szerint. Egy másik (ismeretlen) szerző, akit a hagyomány Pseudo-Epiphanios néven tart számon, ezt tanítja: „Ő az ég és föld közötti közvetítő, aki megalkotta a természeti egyesülést.” A megtörténő szó tehát az érzékelés totalitásáig és közösségéig jut el – és itt már Balla Zsófia versnyelvi játékairól beszélünk megint –, a verset a költőnő testként szemléli és a szüléssel hozza összefüggésbe: „hiány és verstest egybe-roppan”. A Levél egy ifjú költőhöz című ars poetica (az előbbi idézetünk is ebből a versből való) kulcsszavai: verstest, test, testesül.

A vers és a szülés összekapcsolása mindazonáltal semmilyen rokonságot nem mutat a romantikus-patetikus demiurgosz képzettel és poétikai hagyománnyal, nem a költő szenvedésbe mártott megistenülésének vagyunk tanúi, hanem – álljon ez most ilyen nyersen itt – a Nyelv megtestesülésének.

A beavatás célja-folyománya-eredménye (jó: telosza) az Idő megismerésén túl önnön, velünk élő alakmásunk létrejötte. A Második személy (az azonos című kötet tengelyében – de erről a tengelyről a továbbiakban még teszünk említést) mint alakmás megszületése a „tebenned” konstatálásával indul. (Nem szükségtelen a cikluscímeket fölemlegetni ezen a ponton: Második személy, Az érzelem vége, Valaki más, A mérhetőtől egyre messzebb.) Felnőtté akkor válik az ember, szakrális értelemben persze, amikor az Én-ből megszületik a Te, a második személy, a társ, aki különváltan is lényeg szerint az Én-hez tartozik: „Végig-nem-élt nyelvek mögött / ott lapulnak a társak”. Megannyi Én valamennyi (lásd a következő szemantikai láncolatot: „tebenned” – „Ön Maga” – „a szólító is egyedül” – „lesz 2. személy – „sohasem első egy-én” – „tárgy csak” – „jelenlétek kiáltnak áznak” – „ott lapulnak a társak”; szükséges jelezni, ami egyébiránt nyilvánvaló: a három lépcsőben végigvitt rím – tárgy csak, áznak, társak – varázsolja eggyé a megcélzott jelentés mentén egymásba fűzött töredékeket), de ez már egy sokféleképpen végigjárható nyelvi ontológia játéktere, Balla Zsófia költészetének grammatikai (meglehet: alap)szerkezete. A nyelvi alakulás és alakváltás, a szülés és testetöltés rettentő változatossága megannyi alakmás létrejöttét láttatja-mutatja az önmegszólító „TE” és az Őt megszólító Én nyitott intervallumában, „énalany-őtárgy között”.

A processzus leírása ismét a szaggat igére épül (ezt csak fölerősítik a repeszhasad szóalakok egymásmellettisége és a „szó-szakadék” [hang]kép), megjelenik a víz elementuma („áznak”), nem utolsó sorban pedig a „gránátrepeszből hasadt” és „kiáltnak áznak”, valamint „fölszaggatni” és „szakadék” szóképektől közrefogva a „bőrfal”. A bőr – „az egyesülés köpenye” (Proklosz pátriárka ismét) –, minthogy a történések helye a „bent” (Mária) és a „rebbened”, az énalany és őtárgy között feszülő kárpit a feltámadással egybeeső szülés pillanatában hasad ketté. És nagy fényesség támad, (de) ismeretlen világosság („holtfény”), és láthatóvá válik a test, a „fekete embrió” (PaterNoster).

3. (Mnémoszüné felejtene)

A Második személy mint a beavatás könyve az Idő, a Halál megismerését – a szó hagyományhoz kapcsolódó szakrális értelmében (ginószkó): eggyé válva megismerni – a megtestesüléshez köti.

A testet öltő halál rémületes paradoxonát a hagyomány is körültekintő leleményességgel kezeli, legkivált azáltal, hogy a női princípiumot is megjelenítette az Atya és a Fiú között. A Fiú elvesztése az Atya halálát jelenti, és fordítva, az Atya halála egyet jelent a Fiú halálával. A kettő azonossága Balla Zsófiánál egyébiránt egy evangéliumi gyógyítás-történet többszörös – poétikai és teológiai – áttételével válik érzékletessé. A tizenkét éves Jairus-lány meggyógyításáról-feltámasztásáról van szó. A vers (Ítélet után) ugyan időben messze van a Második személy és a Kolozsvári táncok darabjaitól (az Egy pohár fűben olvasható; először a Pannonhalmi Szemle 1993/I/1. számában látott napvilágot, és talán az sem mellékes, hogy a Halál torkában, légcsövön című verssel együtt), a halálra ébredés motívumát az Úr–Fiú–Kisfiam szemantikai transzferrel éri el a költő: „Magaddal sodortál falánk születésbe. / Köszönöm Uram, Fiú. Kisfiam.” A rafinált központozással (nota bene: létezik-e egyáltalán ennél egyszerűbb licencia?) a „Kisfiam” is nagybetűs, ezzel a szem arra kényszerül, hogy egyetlen felsorolásként olvassa a sort, és hogy a három személyt egyetlen férfiú hiposztázisaként ismerje fel. A tizenkét éves lány, amiképpen Mária, megismeri a testet mint halálhoz tartozót, a gyógyítás, a vers értelmezése szerint, születés, ez pedig végső soron nem egyéb, mint utolsó ítélet (lásd a vers címét – „Ítélet után" – és alcímét – Talitha kúmi [Mk 5, 41] –, a gyógyítás és ítélet egymásra vetülését). A halálszülés, halálra ébredés ítélete már csak azért is hangsúlyos a versben, mert alkalmi kerete a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolja: „Karácsonyfa-város”; „Karácsonyfatűkbe csavart lét, szakadt / ajándék: ad maiorem Dei glóriam”. A szülés igéje, mint korábban jeleztük, a szakadt, amihez ebben a versben a „szét, hanyatt” kapcsolódik.

A gyermek („fekete embrió”, „mag az anyában”, „vert mag”, „kisded”, „a legelső rokon” stb.) mint a Halál-alakmás motívum-párja, az időtengely másik „végén”, a Mester hiposztázisában jelenik meg – erről szólunk a továbbiakban. A gyermek és mester azonosságra már az Uram és Kisfiam együvé kerülése is fölhívta a figyelmünket, a mester motívumban azonban a temetési rituálé is jelentésgazdag szerephez jut.

Kiindulási pontunk ezúttal is a Második személy című könyv, és miután a könyv tengelyéről tettünk említést a fentebbiekben, illetőleg az időtengely másik végéről az előbbi bekezdésben, azzal folytathatjuk, mondandónk közepébe vágva, hogy a Második személy (mint alakmás megszületése) előtt a Mester rituális elföldelésének nagy, liturgikus verseit találjuk. A Formával dicsérd az Urat és az Övezetek Szilágyi Domokost sirató énekek: az előbbi első alkalommal a Korunk 1978/2-es számában jelent meg, Szőcs Géza Kellékek (felsorolás) és Sír, tavasszal című verseinek a társaságában, ugyanitt olvashatók Szilágyi Domokos-versek a hagyatékból, valamint a költő verseinek román fordítása, nem utolsó sorban pedig Cs. Gyímesi Éva Az örök: az út c. esszétanulmánya, amelyet majd az Álom és értelem című, Szilágyi Domokos líráját elemző jelentős könyv fejezeteként látunk viszont 1990-ben; a lap krétázott papírra nyomott műmellékletén a költőt ábrázoló ismeretlen fotókat publikál a szerkesztő. A PaterNoster pedig a kötet címét adó vers előtt Bretter Györgyöt, a kolozsvári peripatetikus iskola mesterét és tanítványai körét idézi egy sok hangra és nagyzenekarra írt nagyszabású kompozícióban.

A beavatás, a haláltudat megszületése a mester elvesztésével esik egybe. Ezután már az apokaliptikus forma kerül előtérbe (Dániel könyvéből), a kiemelt cikluscím (Az érzelem vége) jelzi a felnőtté válás útját, a következő ciklus az alakmás megszületését (Valaki más), az utolsó pedig a teret: A mérhetőtől egyre messzebb.

Ki a mester? Az idő tudója, válaszolhatnánk az írás szavával (Eszter könyve 1, 13), a tradíció megszakítatlan folyamatának a megtestesítője. Belehelyez az időbe, mielőtt ő maga az időből kilépne. A kilépés pillanata, a Másik – akiből szellemi értelemben vagyok – halálának megtapasztalása megszületésem utolsó stációjának tekinthető. „A meghalás mint a másik meghalása az Énnel való azonosságomat érinti, s ily módon a Magával történő szakításban, a Magának az én Énemben [Moi] történő megszakadásában értelmeződik. Ennyiben a másik halálához való viszonyom nem tekinthető sem pusztán másodkézből származó tudásnak, sem pedig a halál kiváltságos megtapasztalásának.” (Emmanuel Lévinas: Mit tudunk a halálról. Varga Mátyás fordítása.) A mester halála, amiképpen a PaterNoster címében is sejteti, az Atya halála is egyben, ám ez nem csak két személy kapcsolatára vonatkozik, hanem az aktusban a létezés egésze tárul fel és értelmezi magát: „Ha már a sarjadót s a meghalót sem / övezi öröm, fájdalom: / A létezés úgy ég, magában”. A liturgikus hangvétel egyszersmind egy olyan versforma megtalálásával esik egybe, amely nem olvasható, csak mondható, performálható, előadható. A versolvasat számtalan variációs lehetősége eleve föltételezi a Másik közelségét: nem áll módomban olvasói magányban együtt lenni a verssel, hiány támad bennem a Másik iránt, aki a responsoriumban testesül meg számomra, benne pedig a közös-lét akusztikus tere kel életre. Egyedül vagyok, megszülettem, de ebben a vers-architektúrában ismerem fel önmagam. A téralkotás pedig – amiképpen a színházban vagy a templomépítészetben – szellemhez, jelenléthez kötött, jelenléthez és jelenvalósághoz. „Ez már a feltámadás?” – hangzik a kérdés a versben, a temetés és feltámadás közötti kapcsolat az ironikus hangvételen túl a színről színre való látás, a lényegi együtt-lét megélése is egyben: „Ezt a verset ő írja most”.

A mester-tanítvány viszonyt, illetőleg a halál-szül(et)és motívumát az antik tragédiák világát fölidéző többszólamú vers, az Emlékezet és Óceán bontakoztatja ki még egyszer. Ezt a Kolozsvári táncok (1983) című kötetben találjuk ugyan, de talán nem helytelen a nagy versek és liturgikus formák alkotói periódusához kötni, jóllehet filológiai adatunk nincsen erre. Ebben a dramatikus szerkezetű, az Ahogyan élsz válogatott opusai között nem található szövegben még egyszer együtt látjuk az eddig már tárgyalt motívumokat. A párbeszédes vers szereplői Ókeánosz, Mnémoszüné, a Kórus, valamint Egy Hang a Kórusból. A görög mitologikus keret Bretter György elsiratásához köti (nincs kizárva, hogy a Dániel könyvéből című nagyverset meg is előzi időben), az erdélyi filozófus életművében ugyanis, amiképpen köztudomású, a mitológiai példázatok kora döntő fordulatot hozott.

Ókeanosz isten Homérosz szerint a körkörös irányba áramló eredet folyóvize, akinek egyképpen köze van az élethez és a halálhoz, amennyiben a kettő közötti határt öntözi, megállás nélkül. A változékony időt az örökkévaló változatlannal itatja át. Ő a kezdet, de minthogy belé áramlik vissza minden, ő a vég is, benne egyesül Uranos és Gaia, az ég és föld. Mnémoszüné már a Kronosz uralmához kötődik, ő a visszafelé tekintő arc: az emlékezés istennője. Másfelől, amiképpen Kerényi Károlynál olvassuk, a forrásokkal volt kapcsolatban mindig, a fenti világban, de az alvilágban is: fölbuzogtatja a mélyből az idefent már nem láthatót és nem megélhetőt, megszüli a múltat, harcba száll a felejtéssel. Balla Zsófia Mnémoszünéje azonban mintha Léthé vizével egyesült volna – Lebadeiában, a Trophóniosz-barlang mellett két forrásról és áldozati helyről tudósít bennünket Pauszaniasz: Léthé, a feledés és Mnémoszüné, az ébren tartott emlékezés forrása –, így amikor a Kórus megidézi az eltávozott szellemét, Mnémoszüné a temetés fölidézésével mintegy belehelyezi a történetet Ókeanoszba, elszakad tőle, „elfelejti”, belép a létezésbe, megtestesül:

                                       MNÉMOSZÜNÉ:

                                      A testem ez a város, én vagyok.

                                      ÓKEANOSZ:

                                      S a temetője én vagyok.

A felejtés azonban Mnémoszüné számára nem lehetséges. Lehetetlen, mert a Mester temetése a tanítványi körben a születés processzusához, és ennek megfelelően a Test és az Idő, alakmásunk: a Te inkarnációjához kapcsolódik. A szólás, a Szó testként való megtapasztalása visszavezet az eredethez („szólni annyi, / mint földbe fogózni vagy lépegetni egy tornyon”: Gaiát és Uranost a víz elementumában, az apostoli tanítás szerinti „újjászületés feredőjében” egyszerre éljük meg), így a (vers)Nyelvben lehetséges egyedül Mnémoszüné és Léthé közössége: az elszakadva egyesülés és a fölidézve elfelejtés.

Formailag, ironikus kontextusban („kappanhangú latin duett”), a liturgikus keret kínálkozik megfelelőnek. A Mester elföldelése visszaszületés – anyja megidézése a földanyára asszociál: „az anyja mozdulatlan, / nem lehet nézni az anyát, / patakzottak megindult földdarabok" –, illetőleg az Utolsó Vacsora-emblémák föl-fölbukkanása révén („A Tanítvány fej-lehajtva alszik”; a Mester „ott ült az asztalfőn”) halálszületés is egyben. Ennek a folyamatos történésnek a pogány-keresztény liturgiája a „corpus” felett valamiféle apokaliptikus meddőség létállapotát celebrálja: „de maradt a kis, törött corpus, / hasán egymásra tett, ájtatos kezek, selyem- és csipke-boltozat alatt.”

A kép, a képzelet (l'imaginaire) antropológiájával és/vagy hermeneutikájával foglalkozó több szerző is fölhívja a figyelmünket arra, hogy test-képünk archéja a meztelen gyermek- és meztelen Krisztus-test látványához kapcsolódik. Balla Zsófia költői énmitológiájában a kettő egyetlen, a halálszülés időszegmentumában egymásra csúszó képpé lesz. A tárgyalt versben a gyermek-korpusz mellett megjelennek a Mester talpai (meztelenül, majd két gyertya között, cipőben) és a talpak alatt alvó-virrasztó peregrinusok képe:

                                      ÓKEANOSZ:

                                      Földönfutó barátok aludtak nála egykor

                                      lába előtt, a padlón.

                                      [...]

                                      S a talpa, mint ami nem jár porban,

                                      ott ragyogott egy éjszakán barátai fölött.

                                      MNÉMOSZÜNÉ:

                                      Az innenső gyertyáktól

                                      két hatalmas cipőtalp...

Számtalan kép-asszociáció forrása Balla Zsófia ravatal-képe Hans Holbein elképesztő Halott Krisztusától, Mantegna nagy talpú sirató-képéig, megemlítve még Rembrandt Dr. Tulp anatómiai leckéjét is, hiszen Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjében oltárkép funkcióval ruháztatik fel egy profán úrvacsora-jelenetben.

Balla Zsófia inkarnáció-versei a szülés-temetés-halvaszülés kimeríthetetlennek tűnő motívumvariációi felől tekintve egy sajátos, önmagát író apokaliptika egyes darabjaiként is értelmezhetők. Ha a születés a halál formáját mutatja, akkor ez az apokalipszis parúzia-mentes, száraz, meddő, önismétlődő világszerűség. Egyik verstől a másikig menekülsz, „kicsírázol az /. időrétegek alatt, magad-fonta gubóban”, „létezni szeretnél”.

Hol másutt és hogyan másként, Olvasó, ha a vers szült meg magának téged?

„Vissza olvasásod elejére”! (Az idő míg ezt olvasod)

Homíliánkat a Dániel könyvéből vett idézettel zárjuk: „A lepke meghalt bennem – szól a báb.”

A báb szava: lepke.