Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Fáj, vágy és árjong

Fáj, vágy és árjong

Beszélgetésünk kiindulópontjául Gyulai Pál Írónőink című, 1858-ban írt kritikai dolgozatát választottuk: „Nem kisebbíteni akarjuk a nő szellemi tulajdonait; azok viszonylag bizonyosan egyenrangúak a férfiúéval – állítja többek között Gyulai –, csakhogy egészen más neműek, más körben kifejthetők s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy mindig voltak és lesznek egyes ritka és nagy tehetségű nők, kik némely férfipályán is felülmúlják a legtöbb férfiút. Amit állítani merünk, sem több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval.” Hogy igazához ne férhessen kétség, Gyulai sokféle tekintélyt megidéz; Kisfaludy Sándort is egy strófával, amely így hangzik:

               

„Van határa a két nemnek,

S nem toldása az érdemnek,

Hanem hiba, csorbaság,

Aki ezen átalhág.”

                     

***

N. I.: Hogy van? De azt is kérdezhetném, mi ez? Mert ezek a legnagyobb kérdések. Hogy van? Mi ez? Hol élsz te?

Z. M.: Miért fontos, hogy ki hogy van?

N. I.: Az az ő életének lényege. Számomra pedig az a legfontosabb, tudja-e valaki, hogy hogy van.

Z. M.: Manapság, ahogy mondani szokták, egy profi nem vallja be hogy érzi magát. Ha rosszul van, azért nem, ha jól van, azért nem...

N. I.: ...ha pedig nem tudja, akkor esetleg nehéz pénzeket fizet egy szakembernek: mondja meg az, hogy ő hogy van. Mert az emberek nagy része nem is tudja ezt. Bizonyos szintig tudja, azután nem. Ha pedig valaki egy társaságban megmondaná a másiknak, én tudom ám, hogy te hogy vagy – az emberek többsége ezt nem viselné el.

Z. M.: Ez a figyelmeztetés is el szokott hangzani: meg ne kérdezd tőle, hogy van, mert még megmondja.

N. I.: Abban a gondolkodástechnikában, ami nálunk kurrens, ritkán teszik föl ezt a kérdést differenciáltan. Gyulai Pál megírt például egy csodálatos tanulmányt, anélkül, hogy átgondolta volna, hogy vannak, élnek a maguk sokféle élethelyzetében azok, akikről ír. Azt mondja, hogy „írónőink”, és végig abban gondolkodik, hogy minden nő, és minden nőíró egyforma. Na most, én felolvasnék egy érdekes dolgot, a nagy Brehmből, Az állatok világából: „A molnárfecske sok tekintetben hasonlít a füstifecskéhez, de sok tekintetben különbözik is attól. Szárnyalása lágy, nem olyan nyilalló és változatos, bár még mindig jól ért a kanyarulatokhoz, a fordulatokhoz, mélyben és magasban egyaránt. Esős időben gyakran rendkívüli magasságokba emelkedik, és sarlósfecske módjára, a magasabb légrétegekben vadászik...” A nagy Brehm itt sokkal többet tud gondolkodástechnikában, mint Gyulai Pál. A nagy Brehm tudja, hogy a molnárfecske és a füstifecske azonos is, meg különböző is. Gyulai Pál pedig azt tudja, hogy a férfi a nőtől, a nő a férfitől különbözik, s nincs bennük semmi azonos.

Z. M.: Gyulai Pál e tanulmányt Majthényi Flóráról és Szendrey Júliáról írta a Pesti Naplóban. Nagyon hálás idézetet sikerült a szövegben találnom, Gyulai ezt mondja a két írónő ürügyén az összes írónőről, s meglehet, az összes nőről: „Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemesise. Vagy azért ír, mert boldogtalan s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért boldogtalan, mert ír s végkép el akarja játszani boldogságát”.

N. I.: Úgy látom, nagyon szereti ezt a mondatot.

Z. M.: Ez látszik?

N. I.: Nagyon.

Z. M.: Azt szeretem rajta, hogy röviden és velősen kifejezi, amit a szerző az egész hosszú tanulmányával mond.

N. I.: Egyértelmű. így gondolja?

Z. M.: Igen.

N. I.: Szeretjük az egyértelműséget. Én is szeretem. Szükséges is ahhoz, hogy élni, kommunikálni tudjunk. Közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az egyértelműség nem elegendő ahhoz, hogy jó hatásfokon kommunikáljunk, és éljünk. Ez az egyértelműség paradoxona. A paradoxonban egymástól nagyon távoli dolgok férnek össze, sok mindent átfog, azt mondhatnám, hogy jó hatásfokú gondolkodástechnikai művelet.

Z. M.: Lehetséges, hogy Gyulai Pál nemcsak úgy gondolkodik, mint Gyulai Pál, ugyanis Gyulai Pál nem gondolta át, hogy Gyulai Pál valójában miként gondolkodik, hanem – ebben az ügyben – átvette a korszak uralkodó nézeteit?

N. I.: Gondolkodástechnikával foglalkozom, pontosabban pazarláskutatással és gondolkodástechnikával. A pazarló gondolkodás nem látja meg, hogy az emberek, a dolgok, helyzetek stb. azonosak s egyszersmind különbözőek is. Úgy is mondhatnám, hogy gondolkodástechnikánk elpazarolja az átmeneteket...

Z. M.: Vagyis mindent?

N. I.: ...és ebből sok minden következik, többek között az, hogy gondolatilag szétdaraboljuk a világot, vagy elhanyagoljuk a dolgok közötti különbséget. Ráadásul erről többnyire nem tudunk, ezzel nem foglalkozunk se a saját gondolkodásunkkal, se a másokéval kapcsolatban. Emiatt olvasástechnikánk is általában tematikus: arra figyelünk, hogy mit mond ki a szerző bizonyos témáról, és arra nem, hogy az azonosságokat és különbözőségeket hogyan kezeli. Ha most visszatérünk Gyulai Pálhoz: tanulmányának paradoxona éppen gondolkodástechnikájában rejlik. Abban, hogy a szerző némiképp mást mond ki tematikusán, mint amit írói és gondolkodói eszközökkel csinál. Tematikusán az írónőkről ilyeneket mond: „Az írónő pályáján átok fekszik”... Vagy: „Legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. –Se meghasonlás követni fogja őket az életben is.” Más: „Szertelen ragaszkodni, szertelen kétkedni fog és soha megnyugodni. Eszméit, eszményeit végtelenül imádja, hamar elhasználja és széttöri és ismét újakat teremt, hogy legyen mit imádjon és széttörjön. Lehetetlen megállapodási pontot találnia.” Ha tematikusan olvassuk ezeket a sorokat, azt mondják, nők, ne legyetek írók, ne vegyétek magatokra ezt az átkot. Ha a gondolkodástechnikát is figyeljük, az azonosság-különbözőség bonyolult játékát fedezhetjük fel. Az első idézetben még minden írónő azonos, pályájukon egyforma átok ül – megkülönböztetve őket a férfi íróktól, kiknek a pályáján természetesen nem ül átok. A második idézetben az írónők kezdenek azonosak lenni nemcsak egymással, hanem mindenkivel, akiben habozás, lágyság, egyformaság, töröttség van. És kiben nincs? Gyulai Pál férfihősében is van, aki az Egy régi udvarház utolsó gazdája. A harmadik idézetben pedig, ugyancsak az írónők számlájára terhelve, szinte általánosan jellemző gondolkodástechnikai műveletet ír le Gyulai: az ember előbb azonosul eszményeivel, azután különbözik tőlük. Nagy a kísértés, hogy hozzátegyük, előbb a különbözést pazarolva el, aztán az azonosulást. A Gyulai szerint csak az írónőkre jellemző gondolkodástechnikát Arany László például mindösszesen érvényesnek tartja a magyarokra, s ilyennek ábrázolja férfifőszereplőjét (!) A délibábok hősében. Ha így olvasunk, az írónőket sújtó átok kitágul, és az emberre, a gondolkodó-alkotó emberre vonatkozik. Vagy vegyük ezt a részletet, amelyet egyébként különösen kedvelek: „Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek, fáj, vágy és árjong; elébb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet legalább érzületben.” Tudja, mit jelent az, hogy árjong?

Z. M.: Nem. De azt se tudjuk, hogy Kálnoky László XIX. Henrikjében a pöhös nyagóc mit jelent, mégis értjük. Megnéztem néhány szótárban az árjongot, de nem találtam meg. Talán azt jelenti, hogy áradozik, sőt túlcsordul olykor. Nekem valami ilyet súg a szó.

N. I.: Vagy jajdul, jajgat.

Z. M.: Kesergve, s szakadozottan áriáz?

N. I.: Egy műbútorasztalosnak is lehetnek olyan periódusai, amelyekben fáj, vágy és árjong. Nem kell hozzá föltétlenül írónőnek lenni.

Z. M.: Gyulai az írónők műveiről csakis azért ír, hogy tudós kritikushoz illően, művekkel bizonyítsa, írónőnek lenni nem érdemes, sőt tilos?

N. I.: Attól függ a válasz, hogy mennyit olvasunk ki Gyulai szövegéből, és mennyit pazarlunk el belőle. Ha aforizmaolvasóként olvasom, kikereshetek belőle olyan aforizmákat, hogy márpedig a női irodalom nem szükséges; a nő a természettől fogva nem alkalmas arra, hogy író legyen. Ez tematikus olvasás. A tematikus olvasás is felszínre hozhat fontos dolgokat. Itt például egy sajátos természet fogalmat. Gondolkodástechnikailag Gyulainál a természet mindenfajta legfőbb hatalommal azonos. Az ő korában már nem volt ildomos azt mondani, Isten nem arra teremtette a nőt, hogy író legyen. A középkorban azonban még voltak olyan munkák, amelyek azon vitatkoztak, van-e lelke a nőnek, emberi lény-e a nő. Száz évvel ezelőtt ezt már nem lehetett. A látszattudományosság kellett, miszerint a természet alkotta meg olyannak a nőt, hogy írónak márpedig nem alkalmas.

Z. M.: Még hogyan olvashatunk?

N. I.: Olvashatunk az érdekességekért. Hogy nahát, ezek az írónők mikről írnak és hogyan. így még azt is bizonyítani lehet, hogy bizony gyengécske művek kerülnek ki a kezükből. Ha azonban kompozíciót olvasok és arra figyelek, hogy a szerző miképpen kezeli az azonosságokat és különbözőségeket, akkor minden műben vannak zseniális és gyenge megoldások. Gyulai tanulmányára visszatérve a zseniális és a gyenge megoldások együttlétét jelzi a feszültség, amely kimondott szentenciái és gondolkodástechnikája között van. Az előbbi beszorítja az írónőt a nemkívánatos jelenségek közé, az utóbbi pedig kitágítja az írónő problémáját, és „átkát” az alkotó ember problémájaként mutatja meg. Vagyis, ahogy az imént mondtuk, a tanulmányíró Gyulai Pál azonos is önmagával és különbözik is önmagától. Ez az azonosság-különbözőség igen groteszk olyankor, amikor az írónők létét elvben megkérdőjelező Gyulai úgy ír, mint azok a nők, akiket a nemlétbe akar taszigálni, s pontosan hozza azokat a stiláris jegyeket is, amelyeket a tanulmánya tárgyául választott művekben bírál – azzal azonos, amitől különbözni szeretne: „Szegény magyar kritika már el van keresztelve, hazafiatlannak, aristocratának, oh iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyűlölő is legyen s ti azzá teszitek!” Ez az „oh iszonyú” olyan fölkiáltás, amilyet Flóránál, Idunánál, Szendrey Júliánál számtalant találhatunk.

Z. M.: És a korszak hasonló, vagy egy kicsit rosszabb kvalitású férfi íróinak a munkáiban is.

N. I.: Vagy nézzük meg ezt: „Nemcsak kritikai meggyőződésből szóltunk, hanem szívünkből is. Minket mindig melancholikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk. Hogy is ne? Nálunk nem annyira nők írnak, mint inkább fiatal leányok. Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép szemeiteket, halványítjátok piros arcaitokat, midőn szebbnél-szebb versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint aminőket ti tudtok írni?”

Z. M.: És erényövet lakatolna Gyulai Pál minden nőre, nehogy megtermékenyítse őket az íróvá levés eszméje. Ne legyen a nő író, költő, de legyen, s lehet múzsa.

N. I.: Tematikusan valóban erről van szó.

Z. M.: És még miről?

N. I.: Arról, hogy mindezt a nőirodalom stílusában is tudtotokra adom, ah, kedves leányok.

Z. M.: Ez lehet egy kis szándékos stílparódia is.

N. I.: Nem tudom. Amennyire én ismerem Gyulai Pált, nem igazán jellemző rá az önirónia. Ráadásul a tanulmányban éppen akkor jön elő ez a stílusparódia, amikor a szerző elszántan bizonygatja, hogy egy nő ne legyen író. Arra gondolok, hogy ezeken a helyeken a kettéválasztott irodalom, a férfi- és a nőirodalom elpazarolt azonossága jelenik meg, akaratlanul. Az, amit Babits Mihály később a Téli dalban írt meg, magát és költőtársait bányászokhoz hasonlítva:

                   

„Nő- s férfié, egyforma köntösünk

nő- s férfié,

mi nem kérdezzük, hogy melyik kié;

meleg űrben mezítlen dolgozunk

s tán drágakő lesz, amit felhozunk.

               

Tán drágakő lesz, amit felhozunk,

tán drágakő,

tán gyémánt, koronába illhető,

tán áldott szén, tán átkozott arany:

mi dolgozunk tovább, vigasztalan!”

                 

Ez már egy befogadóbb felfogás, illetve: a gondolat belenőtt a stílusba. Gyulainál e kettő még külön létezik, és groteszk módon találkozik össze.

Z. M.: Úgy tudom, még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy nő írta szerelmes vers mögött megtalálja a férfi múzsát, és fényképét betegye az irodalmi lexikonba. Ez egyáltalán nem jellemző. Holott fordítva rendszeres.

N. I.: Ehhez szoktunk hozzá. Az indiaiak például a végtelenségig tudnak guggolni. Ha egy európainak kellene napkeltétől napnyugtáig guggolnia, nem tudná elviselni. Mi ahhoz szoktunk hozzá az elmúlt pár száz évben, hogy a múzsával, ha nő, sokat foglalkoznak az irodalomban, ha ellenben férfi, akkor nem. Ámbár, horribile dictu, egy nő írta szerelmes versnek is lehet nő a múzsája.

Z. M.: Hetven évvel ezelőtt, 1927-ben alakult meg a Magyar Írónők Köre. Az írónők önvédelmi szervezete? Vállalt feladatának az írónők érdekvédelmét, képviseletét és egységbe fogását tekintette. Nagymenők voltak benne: Altay Margit, Beczássy Judit, Berend Miklósné, Dánielné Lengyel Laura, Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola, Ritoók Emma, Tutsek Anna, Várnai Zseni... A Vértesben az Írónők Otthonát is felépítették. 1949-ben kellett megszűnniük, amikor minden más civil ajtót is beszegeztek a diktatórikus változások. Az írónők is, a későbbi másféle nőszervezetek is, ugyancsak az elszeparálódást választották.

N. I.: Sajátos módon kezelik nő és férfi azonosságát-különbözőségét a különféle nőmozgalmak. Különösen izgalmas ebből a szempontból a feminizmus paradoxona. A feminizmus a nőt nem női és nem egyéni kvalitásai alapján szándékozik egyenjogúsítani, hanem férfiként. Mintha azt mondaná, hogy a nő az igazi férfi. Ebből sülnek ki olyan dolgok, hogy a nő is alkalmas férfiszakmákra. Persze hogy alkalmas. Némelyik. Némelyik férfi meg nem alkalmas traktorosnak, hajóskapitánynak, pilótának, katonának... És mindemögött van egy olyan társadalom, amely a szakmákat nem a teljesítmény rangsorába állítja, hanem a teljesítménytől független hierarchiában osztja fel. Ez a gondolkodástechnika elég keveset képes az életből befogadni, az ilyen társadalom pedig elpazarolja az egyénekben rejlő millió lehetőséget.

Z. M.: Mohács után, a török alatti és utáni függetlenségi harcok, a vallási küzdelmek idején, 1848 után irodalom és nemzeti küzdelem máig tartóan egymásba fonódott. George F. Cushing jegyezte meg A magyar irodalom Londonból nézve című kolozsvári előadásában, amely a Korunk 1994. októberi számában jelent meg: „A múlt század végén, a kiegyezés utáni parlamentben a választott képviselők csaknem egyharmada író, költő, újságíró, művész volt”. És idézi Petőfi Sándort, akinek kiáltványa, hogy a költők vezessék a népet a Kánaán felé, nem képtelenségnek hatott, hanem természetes volt. A Rákosi–Kádár-parlamentben is ott bóbiskoltak a lángoszlopok olykor díszvendégként; az 1990-es hatalomváltó politikai csúcsok és parlament ugyancsak teli volt íróval, költővel, újságíróval; művésszel. Provinciális állapot a politika és a művészetek felől egyaránt. Egész durva leágazások is indultak ebből, például a 80-as évek elején egy barátom már így fogalmazta meg mindezt: „Nagyon jól tudod, nem az számít, hogyan írsz, hanem az, hogy mit”. Az irodalom amolyan nemzeti haszonállat lett. Telivér? Öszvér? Szamár? Póni? Ökör? Kecske? Nagy vérzivatarok és végső keservek idején az író önmagát is boldog mártíromsággal hámba fogta, s ’puszta megmaradásunkért’ húzta az ügy szekerét. Eléggé nőietlen szituáció, noha ellenpéldák, traktoristának állt lányok-asszonyok, bőségesen voltak. Visszakapcsolva azonban Gyulai Pál dolgozatára, gondolkodásmódjában nincs-e benne az is, hogy az irodalom a honért vitt bajjal azonos. És akkor mit akarnak ezek a huszárkisasszonyok? Ők legfeljebb tépéscsinálók lehetnek.

N. I.: Tematikusán nincs benne, vagyis beszélni nem beszél erről. Az üsdvágdnemapád-technika másképp van benne a gondolkodásában: az írónő nem kívánatos, csapd tehát agyon. Mivel civilizált emberek vagyunk, nem úgy ütjük agyon, hogy tettleg nekiesünk, vagy a hajánál fogva húzzuk a pellengérre, hanem úgy, hogy segítségül hívjuk a természet szavát, amely az anyaságra rendelé a nőt, és semmi másra. Ez megint olyan gondolkodástechnikai művelet, amelyet évszázadokon keresztül gyakoroltak: a nőt szeretettel s egyszersmind szeretetmegvonással el kell téríteni bizonyos, úgynevezett, férfipályáktól. Gyulai Pál ezt ragyogóan csinálja. Miközben az írónőség jogosultságát elvileg tagadja, folyton azt erősíti, hogy „a” nő a maga kis körében királynő lehet, tündér, az Isten szeméből földre csöppent fénysugár. Nem szeretem a biológiai misztifikációkat, és nem is értek a biológiához, de megkockáztatnám, nagyon halkan, hogy a nőket évszázadokon keresztül nemcsak szeretettel és szeretetmegvonással próbálták meg letörölni bizonyos pályákról, hanem egyszerűen azokat a nőket szaporították, akik hajlandóak voltak saját alkotó képességük bizonyos fajtáját megtagadni. El tudom képzelni, hogy ebben az ügyben még egy biológiai jellegű kiválogatódás is van. Az igazán életre vágyó, nagy formátumú nők, akik a kis körükön túlláttak, fokozottan ki voltak szolgáltatva a biológiai pusztulásnak: öngyilkosság, gyilkosság, máglya, prostituálódás, zárda...

Z. M.: Amit ma a flaszteron így mondanak: olyan okos nő, hogy senki nem meri fölcsípni.

N. I.: A nőkhöz való viszonyukban a férfiak sem mindig vállalják önmaguk alkotó énjét. Ha egy férfi kizárólag olyan nőre vágyik, ki az urát szereti, gúnárcombot főz neki, akkor ő is falvédőszintre fog törekedni a nővel való kapcsolatában. És férfitársaságra tartogatja az alkotó energiáit...

Z. M.: ...ha vannak neki. Mert talán nem abból kellene kiindulni, hogy mindenki zseni.

N. I.: Azt hiszem, mindenki zseni valamiben. Csak nagyon kevés fajta zsenit tudunk számon tartani. Ötfélét, tízfélét. Holott százezerféle van. Számomra egy üzbég mese a kulcs. Egy fiatalember pimaszkodni akarván egy idősebbel, így köszöntötte őt, jó napot, szamarak atyja! Neked is, fiam, válaszolta az öreg. Ő is zseni volt, a köszönés zsenije. Nem véletlen, hogy fönn is maradt a történet. Hány ilyen van? Millió. Az emberi kapcsolatteremtés zsenije, a főzés zsenije, az emberek megnyugtatásának a zsenije... De az iskola, a társadalom egyelőre elpazarolja őket. Lányokat, fiúkat, nőket, férfiakat.

Z. M.: Tehát a kérdésünk úgy föl sem tehető, hogy írónő meg író?

N. I.: Dehogynem. Minden kérdés föltehető. Ez is. Csak nem árt tudnunk róla, hogy a probléma lényegéből sokat elpazarol, emiatt kezdetleges. Viszont a kezdetleges is működik, tehát érdemes foglalkozni vele. Sőt kell, hiszen még ma is ott tartunk, hogy fekete bőrű irodalmat, meg fehér bőrű irodalmat emlegetnek nemzetközi díjazások idején. Ezzel az erővel megkülönböztethetnénk barna szemű, kék szemű meg fekete szemű irodalmat. Közelebb kerülünk a lényeghez, ha hatásfokra kérdezünk. Milyen hatásfokú a könyv, amelyet mellesleg egy nő írt, vagy férfi. Különben is, vannak szituációk, amelyekben tökéletesen kiderül, hogy ki a férfi, és ki a nő. Azon túlmenően jobb az egyénnek is, a társadalomnak is, ha a sokféle képesség és teljesítmény számít. Az alkotás hatásfoka. Abban a pazarláscentrikus gondolkodástechnikában, amelyet kutatok és tanítok, a hatásfok azt mutatja meg, hogy egy alkotás mennyit tud befogadni az emberiség kultúrájából. Minél többet, annál nagyobb az új alkotás hatásfoka.

Z. M.: Arról beszélünk, hogy gondolkodás közben mennyit alkalmazunk saját kultúránkból? Hogy mindaz, ami a miénk, mennyire a miénk? A gondolati műveletek közben milyen mértékben alkalmazzuk bensőnkként? De még mindig csak kis mértékben érintettük, hogy mi az, ami mindannak, amit megtanultunk, ami a miénk, vagy a miénk lehetne, gátolja az alkalmazását, csökkenti gondolkodástechnikai hatásfokát? Szokások? Szellemi lustaság? Ismerethiány, abban a tekintetben, hogy a gondolkodásnak is van technikája – nemcsak az úszásnak, például. Gondolkodni, ami jóval nehezebb az úszásnál, mindenki tud. Úszni nem. Nem is beszélve arról, hogy hányféle módja van az úszásnak: mell, hát, gyors, pillangó, kutyaúszás, vízalattúszás, infarktus utáni gyógyúszás... Én egyáltalán nem értek hozzá, mégis elég sok változatot el tudtam sorolni. Ellenben eddig a pillanatig azt hittem, hogy a gondolkodáshoz értek, valamennyire legalábbis – mégse tudnám ennyiféle módját elmondani. Holott többet gondolkodom, mint úszom.

N. I.: Természetesen mindenki tud gondolkodni – az is, aki nem. Olykor azonban a gondolkodás hatásfoka alacsony, ilyenkor egyértelműsítünk: vagy az azonosságokat vagy a különbözőségeket látjuk dolgokban, emberekben, helyzetekben... Az egyértelműségre szükség van a pillanatnyi megértés-megértetés érdekében. Ha úgy szocializálódunk, azt szokjuk meg, hogy ezt a pillanatot örökkévalóvá tesszük: gondolkodástechnikánk megmerevedik, bezárul, nem tudja egyszerre befogadni az azonosságokat-különbözőségeket. Ezt a gondolkodástechnikát láttuk Gyulai Pálnál. Szerencsére gondolkodástechnikánk nem tud teljesen bezáródni, egyoldalúvá válni, mert – amint ezt szintén láthattuk Gyulai Pálnál –, bele van programozva az egyértelműség elégtelensége. Gondolkodástechnikánknak ez a sajátossága nagyon sokféle műveletben él az emberiség kultúrájában: metaforákban, hierarchikus szerkezetekben, jogszabályokban, erkölcsi normákban, zenei variációkban, festészetben, harmóniában, diszharmóniában... E műveletek nemcsak szaktechnikákat jelentenek a művészetekben és a tudományokban, hanem gondolkodástechnikát is rejtenek: az azonosság és különbözőség szétválasztását illetve egyszerre látását. A gondolkodástechnikát azonban sok minden elfedi. Valószínűleg ezért szokunk nehezen hozzá, hogy foglalkozni kell vele.

Z. M.: Gyulai Pál óta annyi változás történt, hogy aki szalonképes akar maradni, ma már nem mondhatja nyilvánosan, hogy „az írónőség jogosultságát elvben tagadja”. Százharminc évvel ezelőtt Gyulai se mondhatta: Isten nem arra teremtette a nőt, hogy író legyen. A tudományosság látszatának korszerű eredményeire támaszkodva, a természetre kellett hivatkoznia, hogy szalonképesen mondhassa ugyanazt. Ma, ha ugyanazt mondjuk, hogyan mondjuk? A kérdést elsősorban magamnak tettem fel, s csak válaszkísérleteim vannak, sejtéseim a kiindulási pontról, s hogy hova kellene megérkezni, arról fogalmam sincs. A magyar nyelv például nem ismeri a nyelvtani nemet. Mégis a foglalkozásneveknél odateszik a szó végére, hogy nő: orvosnő, ügyvédnő,,írónő, költőnő. Nem azt sugalmazza-e ez, hogy az ügyvéd, az író, az orvos eredendően, a természettől fogva, férfi? Az orvosnő, az írónő már majdnem olyan jó, mintha férfiíró volna, de mégse felejtsük el, hogy nem az. Nem író. Nem költő. Nem orvos. Nem ügyvéd. Írónő, költőnő, orvosnő, ügyvédnő... Miközben arról beszélünk, hogy az irodalom, a művészet egyszerre férfi és nő, biszexuális, androgín...

N. I.: Gondolkodástechnikaként itt hierarchikus szerkezet működik. Hagyománya van ennek nálunk, s nemcsak férfi–nő vonatkozásában. Arany János írta Vásárban című versében férfiköltői mivoltáról: „Így vézna, ügyetlen testi dologra / Adtam fejem a bölcs tudományokra, / Barázda helyébe’ szántván sorokat, / Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.” Ebben a gondolkodásmódban egy másfajta hierarchia működik, a verejtékkel végzett testi munkának, és a kapakaszakerülésnek, az íróságnak a hierarchikus viszonya. A hierarchikus technika áthatja a férfiíróról való gondolkodást is, koronként, helyzetenként másként és másként. Ha a szerkezet bezáródik a gondolkodásban és az életben, a hierarchia fokai között megszűnik az átjárás, és a szakmák hierarchiájára ráépül a férfi–nő hierarchia, akkor a gondolkodás nagyon nehezen fogja befogadni az egyéni teljesítmények hierarchiájának lehetőségét. Vagyis azt, hogy a művek, alkotók stb. hatásfokuk szerint egyenrangúak vagy nem egyenrangúak egymással. Köznapi példával élve: egy kórházban a beteget egyaránt jó hatásfokkal gyógyítja a minőségi munkát végző orvos, nővér, konyhai dolgozó, takarítónő... Ha az életben és a (köz)gondolkodásban a hierarchia magasabb fokán áll egy gyenge orvos, mint egy jó ápolónő, akkor a teljesítménytől elszakadt hierarchia megmerevedik. Az élet- és gondolkodástechnikák a gyenge hatásfok irányában erősítik egymást. Sajátosan működik az egyéni teljesítménytől elszakadt hierarchia fordítva is, az úgynevezett pozitív diszkriminációban, amely szerint például bizonyos pozíciókba, bizottságokba, mi több, testületekbe, szexuálstatisztikai alapon nőket delegálnak – egyéni teljesítményüktől függetlenül. Mert kell oda egy nő. A legkevésbé egyenjogúak éppen azok a szerencsétlen lányok, asszonyok, akik az egyenjogúságot bizonyítandó, nőpolitikai alapon kerülnek pozíciókba.

Z. M.: Esetleg egy olyan világban, amelyben senki se számít se egyenrangúnak, se egyenjogúnak. A hatalmi intézményeknek szükségük van rá, hogy arcukon női vonásokkal lágyítsanak?

N. I.: Feltéve, ha a nő lágy. Most megint beletévedhetünk abba a gondolkodástechnikába, amely szerint a nők csak azonosak. Háy Gyula egyik színdarabjában hangzott el, hogy Tomori Pál seregében az egyetlen férfi Kanizsai Dorottya volt. Egy hadseregben, egy kormányban, elnökségben, vezérigazgatói székben, mint mindenhol, jó teljesítményre van szükség. Ha ilyen alapon válogatják össze az embereket, az rendben van. De nőket ma is sokkal szívesebben alkalmaznak díszként, mint a teljesítményükért.

Z. M.: Ezt ők miért hagyják?

N. I.: Nem hagyják. Sokféle módon tiltakoznak, csak épp nem tudják, hogy mi ellen. A férfiak sem hagyják, hogy munkagéppé egyformásítsa őket a társadalom, csak ők másképp tiltakoznak. Hobbijaik vannak, leisszák magukat... A nők esetleg zsémbelnek, vásárolnak, betegségkultuszt fejlesztenek ki, tisztaságmániába menekülnek, s ki tudja, hogy még miképp jelzik hiányérzetüket, hogy nem képességeik és teljesítményük alapján értékeli őket a társadalom.

Z. M.: A hiányérzet – szellemi látogató, amely létezésünk tudatáról ad hírt. Éva a tudás fája alatt – a felébredő hiányérzet jelképe, a tudás inspirálója, úgy is mondhatnám, hogy az első múzsa, aki a férfit – s önmagát talán egy picit előbb – kizökkentette a tudatára nem ébredt paradicsomi lét, a mennyei establishment állapotából. És azóta is, évezredektől fogva, Éva ott áll, kínálja az almát: a gonosz társa, máskor azonos vele, és örök veszély minden establishment paradicsomi ígéretére, isteni tiltásaira.

N. I.: Ebben a paradoxon az, hogy éppen ezért, s ezzel együtt akarják a nőt a konzervativizmus megtestesítőjének föltüntetni: a nőt a természet arra alkotta, hogy kis körében érezze jól magát, óvja a ház tűzhelyét a fönnállót. Ez a paradoxon a férfit és a nőt szétválasztó, és csakis szétválasztó, hierarchikus gondolkodásban született meg, és él tovább. A hierarchikus gondolkodás – ha bezárul – nem tud ellentmondásokat vagy látszólagos ellentmondásokat feloldani, hanem a kizárólagosságok, a kizárások útját választja.

Z. M.: Hatalmi gondolkodás, kicsiben, nagyban – benne a pozitív öndiszkrimináció csapdájával: különbözöm, vagyis más vagyok, tehát értékesebb vagyok.

N. I.: Mindezek mögött pedig ott van egy olyan kezdetleges társadalom, amely az egyéni teljesítményt nem képes számontartani. Nem képes rá, hogy arra figyeljen, X. Y., akár férfi, akár nő, akár fehér, akár fekete, sárga, zöld – milyen teljesítményt nyújt? És nemcsak egyféle dologban, nem csak olyanban, amit a piac honorál, hanem bármiben, ami az életnek kell. Ugyanez a kezdetlegesség van amögött is, amikor nem emberekre, hanem népekre mondják, hogy magasabb vagy alacsonyabb rendűek. Ráadásul amikor úgy fogalmaznak, hogy egyik ember se, egyik nép se alacsonyabb rendű, kivéve azt, amelyik valóban az. Ezzel a látszólag elfogulatlan, látszólag felvilágosult technikával operál Gyulai is, amikor azt írja, hogy nem akarja kisebbíteni a nő szellemi képességeit, azok bizonyosan egyenrangúak a férfiével, de más körben, és csak abban.

Z. M.: Az is hiányérzet, amikor hiányosságainak okát az egyén, a közösség nem ott keresi, ahol kell? De visszatérve Évára és az almára, van ennek hétköznapi változata is, amikor azt mondják valakiről, hogy felesége hajszolja bele ezekbe a dolgokba a szerencsétlent...

N. I.: Lehet, hogy a feleség a férjén keresztül próbálja kiélni a saját alkotóerőit. Nem jut el addig, hogy ő maga alkosson, bármit...

Z. M.: ...végül is, elég sok az olyan viszony, amelyben az egyik ember hozza ki a másikból az alkotó energiákat.

N. I.: Az emberi kapcsolatok hatásfokáról nem nagyon szoktunk beszélni. Az a jó hatásfokú kapcsolat, amelyben a zsenialitások adódnak össze. De összeadódhatnak a fogyatékosságok is.

Z. M.: Társadalmi méretekben is, azt hiszem. Éva a tudás fája alatt, és azután Éva, a maga kis körébe űzve, nem a felismerésektől, a megismeréstől, a tudástól való irtózásról beszél-e?

N. I.: Arról beszél, hogy még mindig „a” férfiben, „a” nőben gondolkodunk. Ahelyett hogy arra figyelnénk: hány féle van? A tudás fája alatt álló Éva mellé állítsuk oda azt az Évát, aki a tudatlanság fája alatt áll. Ugyancsak mint szimbólumot. A Városligetben láttam egyszer egy anyukát, aki a kisfiával sétált, s odaértek az Anonymus szoborhoz. ’Anyu, ki ez a bácsi?’ ’Kisfiam, ez nem bácsi, hanem néni. Úgy hívják, hogy Anonymus.’ ’És mit csinál itt Anonymus néni?’ ’Anonymus néni, ha esik, ha fúj, mindig csak ül itt.’ Ezután anya és gyermeke rettenetes nagy szeretetben ballagott tovább. Ez a nő a szeretetteljes butítás zsenije. Nem tudom, mit fog imádott gyermekéből csinálni. A kérdéseiből és a válaszaiból úgy vettem észre, hogy Miklós szeretne valamit rehabilitálni. „A” nőt. Legalább egy kicsit. Talán azért, mert ha az azonosságokra figyelünk, mégiscsak kényelmesebben szót értünk egymással. Egy darabig. Amíg a különbözőségek fel nem halmozódnak, és – néha agresszívan – ki nem nyilvánítják magukat. Nem érdemes egyformásítani a nőket – sem. Se szentnek, se rabszolgának, se írónőnek.

Z. M.: A verselő asszonyokról írt három strófájában Ady Endre nem azt teszi-e, hogy egyszerre avatja szentté, és tartja rabszolgasorban a nőt? És éppen a költőnőt:

               

„Nővéreim, verselő asszonyok,

Hogyan látjátok ti a szépet?

Szebben kacag, hangosabban zokog

Tibennetek az élet?

                 

Szerelem, szülés, lét és költözés:

Az élet-Sphynx, nem asszony mása?

Bizonyosan nagyobb megkönnyülés

Az asszonynak sirása.

                 

Bizonyosan szebb az örömötök

S harc nélkül jobban mertek sírni.

Óh, áldott az az asszonyok között,

Aki verset tud írni.”

                       

Ady költőnőivel, e szent vagy talán rabszolga tudós asszonyokkal találkozva, újra előhoznám a kérdésem, hogy a tudás fája alól a maga kis körébe csukott Éva nem a tudástól, az ismeretlentől való félelem szimbóluma-e?

N. I: Nem tudom, hogy ezt az irtózatot vagy félelmet nőben kellene-e megtestesíteni? Itt, ha jól értem, a szimbólumcsinálásról is szó van...

Z. M.: ...meg a démoncsinálásról is. Hiszen ugyanannak a gondolatsornak, a tudástól rettegő gondolatsornak a végén, nemcsak gügyögő Évácska, hanem égetni való boszorkány is lehet a nőből.

N. I.: A tudás gyűlöletét, azt hiszem, sokkal inkább férfi tudósok üldözésében élte meg az emberiség. Ha a nőt degradálta, akkor elsősorban nem a tudástól való irtózás, hanem a csábítás elutasítása miatt.

Z. M.: A csábítás a tudás útja. Akit elcsábítanak, kimozdítanak kijelölt helyéről, az már nem azt játssza tovább, amit kiosztottak neki, hanem a maga választotta szerepet. Kilép az egyféleségből, s ez kockázatos.

N. I.: A lehetőségektől való riadalomban talán benne van a tudás almájától való félelem is.

Z. M.: Gyulai Pál azonban nem hagyta magát elcsábítani. Nem volt nehéz ellenállnia, hisz a dolgozatában bírált művek zöme már akkor is nehezen élvezhető lehetett. Tehát Gyulainak, miközben nincs igaza, tökéletesen igaza van.

N. I.: Ezért nem elég igazban és nem igazban gondolkodni. Nem mondunk eleget erről a tanulmányról, ha azt mondjuk, hogy nincs igaza, vagy igaza van. Gyulai Pál e dolgozatában hatalmas életanyagot, hatalmas tudásanyagot próbál rendkívül kezdetleges gondolkodás-technikával leképezni. Sokat tud az életről, az irodalomról, az írónőkről, olyan sokat, hogy az elítélésben-helyeslésben mozgó gondolkodástechnikába az már nem fér bele.

Z. M.: Gyulai egyébként föltehetően azért vette azt a két írónőt bírálata tárgyául, mert az ő könyveik jelentek meg akkor.

N. I.: Meg ki tudja, hogy még miért. Ezt soha nem lehet tudni. Valószínűleg azt is demonstrálni akarta, amit az írónő, költőnő stb. szóhasználat ma sugall. Oroszul a masinyisztka gépírónőt jelent, a masinyiszt meg mozdonyvezetőt. A masinyisztka pedig akkor is masinyisztka, ha a gépíró egyébként férfi. Összenőhet szakmával a biológiai – s így a nyelvtani – nem, de úgy vélem, hogy ez a gondolkodás kezdetlegességére mutat.