Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Tündelevény; TÜNDELEVÉNY-ÁRNYÉK; Tündelevény Kelevény; Nőúr ír baba sír

Tündelevény; TÜNDELEVÉNY-ÁRNYÉK; Tündelevény Kelevény; Nőúr ír baba sír

               

Tündelevény

                     

(Denevér-dal; hősi ének; ősmagyaros; címadó vers:

aki első, Tündértelevény című kötetemből –

persze, még a rendszerváltás előtt –

tisztelettel kiszerkesztetett)

               

A mi h-ősünk nagyot halló

hulló faroktollú holló.

Nekem, neked, őneki

tündöklik a feneki!

                   

Mi emberünk bélelt bátor,

frászt kapott a gólyabá´tól.

Nekem, neked, őneki

tündöklik a feneki!

                   

Mi asszonyunk fűzős szüzi,

kőtt tojását éhhel főzi.

Nekem, neked, őneki

tündöklik a feneki,

                          de feneke!

                         

A mi fiunk nulla-bulla,

A földről az égbe hulla.

Nekem, neked, őneki

tündöklik a feneki,

                         de fenékig!

                         

                         A mi házunk tükrös-tágas,

                         állhatunk benne tótágast.

                         Kisistenünk trükkös-trágár,

                         értünk bármi árat drágáll.

(Vallj be minket is, Szent Ágost!)

  Nekik, nektek – énekünk,

  tündöklik e (segébe-is-) fő nekünk,

ó, fenőköves főnökünk!

(1983)

           

                       

TÜNDELEVÉNY-ÁRNYÉK

                     (alkalmi vers: apropótversszakok a KalligraM – monogramom: KM! – női számába)

                     

KiMnek még mindig a segében is feje

sebtében ítéljük, kinek még mindiga:

                   

(Tündi lévén már elég vén:

bűnnel teli bendő – Bündi!

és még tenmagából meg sem is született?!

S ha nem tudná:

                         először a fő születik,

                                                   s bírjon várni a far!

                                                                             s magzatburok

                                                                                                       s szurok...!)

                         

peidagogosz-nénénk tán azt hiszi, azt reményli –

                                                   (agyféltekék között –

                                                   szülni és születni hogy féltek ők!

                                                   átvillan selyemfény,

                                                   átrobban rettenet, öröm:

                                                      nincs más remény kívül e kör-körön?!),

hogy a gyerek nem is a könyökén, s nem is kisujjából,

nem sószórólyukon, s nem is Woyengi-anyóból,

                                                                             hanem az embernek a

                                                                             fenekén jön ki

(mint én hittem gyermekként egykoron):

s ezért szülők, s szülhetnek ők, ha belegebednek is –

                                                                 a sármos, hasmenéséé, beszari férfiak!

                         

(Megálljatok, ti kútfúrók –

                                  kútmélyen lapul a lépték? –,

                                                                  villanyfűrészesek,

ti tárnás női vájatok, lármásan cuppogó tájak,

                         csak várjatok!)

***

S kinyalván, kivágvák a nyelveink

s (állásából) jó főnökünk,

s én, ki titőletek el-s-elbitangolok,

                                                   s euláliázom:

                                                   tüzes nyelveken beszélek,

                                                   mint aki bő lére ereszt –

                                                   hol van már innen a kereszt?!:

                                                   éppen most tákolom,

                                                   s majd feszítek rajta,

                                                                             afféle jófajta! –

                                                   mint egy Penderecki- (kortárs; nem rock-!;

                                                   zenei) albumon – aláfestés; hogy zene is legyen –

                                                   arcmásom korpuszon:

                                                   „Passio et mors domini nostri Jesu Christi...”

s hízatlan házalok – bírjam? Mirjam! (nagyhas?) –

(ehess, ihass, ölelhess, szülhess, születhess újjá, s alhass,

továbbá elköthess és alkothass?):

                                                   bajt visz – tüzet? mint tünethordozónk? –

                                                                                                       vagy bajnokunk?

                                                   hírt hoz vagy jajnokunk?

hámló ajkaidra – e női szám! – csókot én lehellek,

sikált homlokodra kürüsztöt mázolok;

                                                   s túlélni sincs okunk,

                                                   ükunokánk, te köbüki, no, higgy nekünk:

                                                   hisz a látvány a szemünket – rézkélgyó a boton?

                                                   Botond buzogánya? Lehelnek kürtje volt! –

                                                   majd kiböki (és hol maradt Blöki?!):

                                                   sírhatnak az üres sikátorok!

Szivárvány-televény alatt

halványulón a cél

(kiment a pucánkból

szépség-emulziónk, a báthoriböskés, a vér,

s nevet rajtunk nővér, haver, embrió és fivér; s nevem neve: Idnek Airám,

szőrre-bőrre, mezítlábbal bátran állj rám! elefántagyarra, kisebbség-magyarra –

no, ne mondd, hogy gyurma! –

támaszkodj rám!):

teleológiánk – se láv se pompeji! –

kohászba fúlt

                         felbugyborgó

                                                   beolvasztott acél!

                         

S szép Airam Idnekünk –

                                                   fene aki tudja:

                                                   bolond vagy fenomén?

                                                   lány-e vagy lényegünk?

                                                   vagy csak az animánk?

                                                   netán a perszónánk?

                                                   beárnyékolt fehér személy

                                                   és férfi-kóceráj... –

                                                   összehúzó hüvelyi izmaink,

                                                   és nem mint széthúzás pesszoás másnevű prosztata,

                                                                                                                                 ó, a heteronóm!

idvezlégy-hírnökünk,

ki most köztünk időz,

ég-s-földközi kalóz dizőz,

mennyei és pokli ügynökünk:

tényleg: ki ő nekünk?:

földből s égből – sarjadt! –

ígyen kirekesztvén –

keresztrejtvény? karmikus kereszt-tény?

idejét- és divatjamúlt balklitorisz őskeresztény?

                         

„Ő lenni királylány? (mint mindenki – ? –)

de ő kétszeresen (analfabétáknak: dupla kereszt!):

anyja neve: Király,

s apja: honfoglaló-törzsszövetség-feje-Kendi

(de azért kár korán jó látóhelyekért tülekedni...);

a szent neveknek, persze, jól le kell süllyedni!,

s a fentebb nemeknek, jó Sophiám – rudolfsteineresen

s hermésztriszmegisztoszosan anyagba le! jó koszosan,

                                                                             (megtisztítva minden szennyek által –

                                                                             nyiladozva lesem nyilad;)

felemeltetgetni: jó agyagos! fátylat,

lógó emlőt, forma – sátrat;

s osztogatni vásári szó-fiát...

                         

S nécsak! mégis: ott lóg a kereszten –

                                                   s jó ez, hogy jó nekünk?

                                                   (s nem csak alkalmi áldozat, alkalmasint)

vagy még csak cipeli, hátán –

mint Woyczek az őrbódét, bakterbódét

Szász János filmjében;

vagy a szülőágyat:

és távozz tőle! és nem segít a sátán!

                         

(És ne feledd: szentesi! és a numerológia szerint

jó krisztusi sors-számai vannak, miként cici-punci-popsi!;

és a Vízköpő jegyében s korszakában, igen, ott született s oda,

és mostan e női vátesz – akiért egy új Heródes

máris tűvé mindenkit s lóvá tesz – tüstént mindent jól jóvátesz,

hisz női megváltót várnak most a komoly időfizikusok,

aki már szerintük rég meg is született, itt, a magyar jonhban (szűben), –

de hogy hol él, titok! – ha nem is Pannon-ban...,

                                                                                                       páneurop-honban!)

És szólva szól:

szám kipeckelt – kipeckelt női szám! –:

hogy tudnék így mindent elmondani,

lelkemet lapodba tennem, lopva és sutyiban

térből a síkba oltani,

vagy csak sikojtani:

csak jönne már belőlem

alul-felül!; tolok, nyomok (tollat fogok s nyomot hagyok?),

mintha már szószólnék, megbocsáss, sz...nék és szélszülnék,

s mindjárt elkészülnék:

csak jönne már belőlem,

                                                   legalább nyomokban,

                                                   lássuk: mit nyomok a latban, a jóslatban!

csak bújna már belőlem, dűlne, lőne, bukna, türemlene

                                                                                                       ez a fene-de-fene ki!

                         

                                                   S jó ez, hogy végülis megjő nekünk?

                                                   s jó ez, hogy jó nekünk? –

                                                   ha nem is mint egy Godot,

                                                   rímbe vitt aggódó!

                         

(De mit is akartam ezzel ki-

                                                      mondani, ki-fejezni magam,

                                                      sőt: önkifejezni –

                                                                             minket,

                                                                                                       ó, ős-te-én!)

             

*́**

Héthatáron innen,

hol a kanászfarkú kismalac túr –

jó kis hely ez!, nyáron nem túl hideg; pulóverem mohair;

és közel van ide, határon túl,

                                                   a mohi reaktor –

s te itt, mint szoboravatón, velünk maradsz –

nem egészen úgy, mint Ő, az üldözötted! –

itt, a diósjenei tóparton,

Elmélkedéseid, ahol állítólag percegő éjeken

te is írtad, két csata közt

(sátorodba mikor – helyes pannon gyerek! – fiúruhába bújt leány?

mint sékszpír szerelme? – belopóztam...)

(kvádok s markomannok a hátamban s szemben!;

köztük lehetnék már csak narkomán...!):

keresztényüldözőnk, szellem szerént már majdnem keresztény! –

mit szólsz ehhez, jó Marcusom,

                                                   Aureliusom,

                                                                             márkás aranyágam...?

                         

Most hajnali 4:51, 1997. 11. 21.

Álmukban is hívnak a gyerekek... Ha isten is úgy akarja, mindjárt folytatom!

                         

                                                                             (nőúr nem ír

                                                                             baba sem sír)

                         

De most nem akarja.

                         

                         

Tündelevény Kelevény*

                         

Tünde lévén még korán-vén – / tip-toposzos, téptapaszos, csip-csip-eszes –, /a mi lányunk Magfúz Szuzi: / Maja-fátylát, molyirtózott – / szivárványló és örvénylő / ő-kelméjét – (kisfalloszú) bosszú eszi. / Szülőcsatornája – földeket szétválaszt, ember! / vizeket összeköt, ez isteni! – a szuezi. / Atomerőműve természetest – ha jól látom, / míg áttűnik ily avittba; / finom és nőies manővere... –, / és az ő testének templomáról beszél vala, / amikor kieszel vala- / kit – / tettest tettet, lelket lékel e test: / Mohi: / (valaha kapáltam muharos földet itt, / és most pofán vág a profán, őserdő-aprófánk hasad: / „anya, tényleg, süssél fánkot!” - / engem, a szentesit-svätušeit!) –: / „Mohó mohovcei mohikánkám! / Se elsőm, se utolsóm! / Te világra szóló provinci punci-princ! / Jin-jang kiben így egybesül: / mohikancán / átfolyik selyemfény / átruccan rettenet, öröm / neuron-falkán s kőkövön, / halálközeli él, elmenyomon – / ez még nem a feltámadás! – / Még ríhatunk élményemen, / mennyei jó agyi orgazmuson! / Még át-meg-átesztéticizellálgathatom... / / Denevérek lógnak benned...! / Álmodván a holnap leplombált álmait, / vagy csak egy ál-mai álmot, / álmélkodván tegnapi álmokon / mint futóhomokon (Szindbád): / felfelé futó ráncok homlokon és keresztbe...! / (Csernobil és Tarkovszkij idején / kézenfogva meztelenül / búzatengerben futottunk – / de azt még odaát...) / Itt meg most van. / S amíg forgolódom és átvergelődöm / láncreaktív és anti-kafkai metamorfó-soron: / gyermekem, hátán kalimpál, / valahány gyermekem – bogárkám, angyalom: / –- „Anya, most változzál királyfivá, / ne-te-neti nátó-hazafivá, békává, jetivé, / gyógyfűvé, te anya, aranyos hátú gyík- / leány, / tudod, kiért annyi vesződségbe keveredtem, / amikor kinéztél a klastrom ablakán! / Kedvenc sárkány-eledelem!” / – „Én csak 3-fejű tudok lenni, legyen inkább apa!” / – „Jó, akkor meg apa legyen az 5-fejű, te a 3-fejű, / és kész! / Gyerünk! Ne félj: / én majd legyőzlek és kiszabadítalak!” / / (Szellem kell nekiek? / Ártalma-se, értelme-se mese?! / Én, ki titőletek el-s-elbitangolok...? / Hallás után – a hit? / Fényes / fejét ezüsttálcán hozod?! / Hát szellents / egy villonit, / tündökletest!) / / Felhőt szánt a fény-eke, / szítja az éjt: / mondssza, vajon kellőképpen félnek-e...? / / Kisürdüng ül bilin – giling-galang! – / félfarral, hátranéz, / türkiz kőre, / rakásra, / földre föl: / „Jót trágyáltam, ámbátor szabadon – / féljek-e?” / / Nem tündöklik semmim e maszaton – / koprovit-kekszemen kipusztult masztodon –: / szállj, teleírt, te tovalett papír, / interneten és faxomon, / netene s netovább! / jó Zolinak / e fejre fel s fejre le! / / [Odin, ha fejre es, legott! a félszemű – / féleszű s féltökű, vagy tökéletlen?; / (vagy inkább egyszemű, együgyű s homogén?) isten / kilenc napon át lógott / fejjel lefelé a világközepi fán – kőris – / apuci, jaj, a fánk! – / hogy / megtanulja a költészet, / a varázslat titkát... (kóros?)] / / Sírjon, aki sirsászanámra néz! / / (Keresztfámra / mégse rakhatsz / mindent, / mint karácsonyfádra! S alá. / Csak magadat!) / S felpufogtat néhány vaksi csillagot. / /***/ / S a térdelés derékszöge! / Tér-és-idő bár minden irányból, tudjuk, átjárható: / szent az a hely, ahol megszökhet az ember – állítja a papunk; / És kinyílik lukas / zsebemben a bicskám, ollóm, / Croce A szabadság hitvallása / hasát / felmetszeni: / ugorjék ki végre belőle Piroska és a nagymama / s a vad vadász! / Szent az a hely, ahol állítólag összeszakadnak az emeletek; / s szent ez a hely s félelmetes: / itt angyalok járnak, / és én / résen vagyok: s rámomlanak a / szabadság – / földrengéses szent Assisi! – / emlő-nemlő lágy lépcsőfokai. / S közben ott járok én, ”hol utoljára Orfeusz járt”, / s egy szép életműben, nem Eurüdikéként, Károlyi Amy. / S kár, hogy a Szentlélek / felőlünk még mindig / az utcasarkon álldigál! / (kérdés-e, hogy milyen nemű; pl. gáz-e?; / s kire les, ha rám vár?) – / sóhajt fel Bunuel; tán filmre is vitte, akárha szobára...! / S a pad alatt (miféle pad?!) – szentszarozta tornyán / szeretet szorzása, szerteáradása / keres önmagának költőhelyet? – / Jung, ott (k)animászkál – / és kit keres?! / Don Giovanni arcán maszkul a feminum / és szorul a párás sisakrostély... / Vagy-vagy hegyén – Bíborgomba-csarnok! – / egy trinitás-estély (jó álkosztolányis!), / s zene, zene, ó, kirkegór! / s tánc is, vagy ez valami kergekór? / Virágtalan kristály-ámulás (árulás?). / / ***/ Orland-girland csikland; porland-art, tumulus; / (s Tertullianus is – ezt meg Faludytól tudom: „Gőgös szívvel utálta / az emberek nemét.” Hőböröghet! / Goethe csiklik szeretője hátán, / csiklózva ír; Egy egészen érzéki istenszerelem! / s rövid Ovid-átváltozás után / miségünk átminősül mássá: / (perzsává a cicák, karakul bárányok feketéllő gyapja / (perzsa-) bundává s fehérré, / s egymássá / a békés szanszkritok: nekik ez nem gond – nem titok!) / tölgyfa s ciprus nem nő egymás árnyékában – így prophetál Kahlil Gibran; / s az androgün Vergil ma kit kísér(t)? / / Identifikálván ide-odaállván, csillaghúgy-pisilvén – / ifiú, öreg s vén –, / s mint láttuk: fekálván – individuálunk / hallga csak, hogy üvölt, rí bennünk Démétér, / lánya és lánysága után: én a néma ember, némber! / Valakiné-praliné! / Szinkronocite és – ok, ha holtan hever – / kakauzálisan. / / És nem érti – kognitív struktúrám, jó labirintusom, hozzád:/mihez máshoz ?!: / ragaszkodom! – és nem érti, miért ne lehetnék / alku / bölcs Szókratész s szépség Alkibiádésza között, / alku alanya, nem tárgya, / ellehetetlenült közö(mbö)s szerelme / Diotima alatt s felett! / Hiszen a jog engem is fogva(cogva) tart! / De hol a túlsó part? / Az út, mely immár testté érett, / egysodrású velem. / „Tudom, kinek hittem!” – / Csak fogj meg engem, és vágj nyugodtan / ehhez a kőhídhoz! / „Egy egészen érzéki istenszerelem!” / No, királyfi, rámismersz-e? / „Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.” – / Kiben jel s jelentés – Személy! – egybeolvad! / / Miközben a planktont nyeli, már köp, köp, / kivet engem (Rossz-nást) gyomrából a cet... / De kínjaidra, olykor, a nyelvedre, / mondd csak, kell-e ecet? / Jobb, ha hallgatsz! Semmi / beteljesült, bevégeztetett! / és etcetera... / Különben is: ki volt / nagyobb biztonságban, / mint te ott a kereszten! / S ki Van?! / Hogyha én nem vagyok: Ha-van! / / Lassan egy-ügyünkké érik minden – / írás és ornamens – lélek lékel lelket (szemérmetest): / ahol ég és föld (majdnem) összeér – / a köz-köz és a fesztáv, / ó, ős-te-én! / Betelt lehetőség: egyetlenünk! – / Tejútról tejelő jó ősteHén! / Csurrants magunkból is nekünk! / /***/ / Palotalyukpincsi. / Igen, palotalyuk! / S az ablakát kopasz faágakkal karistoljuk s kalotaszegekkel! / De te más vagy!: / májusfa-ágakkal, hajasbaba-fővel s hímes tojáskővel / simogatod / s búgod: / jövel, te fő, s elsőre most, fejem te szüless meg, / s bírjon várni a test – / Zeusz fejéből kipattant / Paliasz Athéné-nénikén: / ki sajátmagának – perdülj-fordulj énné! mint elektron spinje – / most épp Senki-spiné! / / *** / / ...és látjuk már, halljuk és szagoljuk: / kiment a ház az ablakon, / s benne mered a vénasszony – / a hieroszgámikus szüle, / s kétágú fiával (villával?) / villőseregletet rettent, / s dúlhat-fúlhat Feminiska, / mellplasztikás és áttétes, félmellű amazon – / (bármit szól is ehhez dölakroa / és a verskönyvemből önszántamból kikecmergett, / hivalkodásgyanús / zsülrönári nyuszi, aki szerint „a nyúl fészke / akkor is tele van / félelemmel, / ha távol van a nyúl! / s látja is a vas-sas, milyen magasan száll a vasvakond / s a vas fosa; / s mit kapiskál feminista milicista, e negédes / szebbiknemi, fehérnépi rendőri szerv, / és a szoba-pubi szubpublikum, / s dúlnak-fúlnak feltúrt krizantémok, rózsák, magnóra vett / sikoly-magnóliák, mandragórák! húsevő növények / s daliás dáliák / (csokrot dalia hoz – víkend-vakond; / éber percekkel fizetek, / feszítvén / kozmosz-kereszten, / míg ő öklend s csokornyakkend; / s lassan beáll a csend és ásítok –- ásatások? vakond? –: / nem hogy álmos vagyok! – unom! / s lehasítom / magam / a porondról, / a porrongyról, / és összerándulok, mint széttépett, szétiramult / felelősség – / hívásra ha felelni kell: / igen vagy nem, s nem langy! – / s vérrongy: törölni kell –: / szerteszét-kirándult, / percemberkék összebaszta / Nietzsche-dionüszoszi-porcikák, / koncert után, szétfingott sztárgatyák, tangabugyik. / Ön kiváló médium, ha tudnák a médiák! / No meg a porcicák a kanapé alatt, mögött; / heverni kell, haver / (asszony, ha verve jó!), / a forradalmakat jól leverni, / és bólét keverni, / mindent elsöpöri kell! / Bár egy női számban elférek én, / s le nem tarol a Lettre Internationale női száma; / de egy átlag 43-as férfi számban emberszámba veszni! – / Jaj, mi van a számban!: / eszem a zúzáját, a zuzmóját, / Prométheusz-máját tépem, sasom? / vagy csak, uram, transzvesztőhely-cicám – / a trónjáról / engemet ledöntött, mint ősanyát, / és hallga-tag felállt: / és én mégis letérdelek elé / s felháborodván fellálok – / ez sértés az egész nemre! – / párnak pár a párja, / árnak ár apálya; / kis infánsnő inflál és devalvál –, / űrközi sérülés; / defloreszkál: sok-sok fekete pont – rovásomon; / jutni s maradni is, jurta s aki kurta: / who the fuck is Alice in Wonderland? / kecskét és káposztalevél, balfasz farkas, / kivétel, mely erősíti, / erősíti a vádli-izmokat, / megbünteti a narancsbőrt – / te dugasz, te dugvány! – súgja Feminiska / s fröcsög és rikonyál: / „hát ember az ilyen?! nem-nem! gomba! – / olyan kisherceges!”: / egy fogalmi válságstáb, hogy bedugják a likat / a lelkiismereti kirakaton, / kotkot s kikirikí, / mindjárt felébred a kakas, s okosodik az éjszaka: / megszoktuk már: / mindjárt virradni kell: / varrógépen zörögni át – se esernyő, se boncasztal! – / százéves falakon, / s utána küldik a kappant – / fejemen egy nagy koppanás! – / s a kapitányt: / Főafeje főkapitány! / / *** / / De hát én afféle felvidéki, alsóruhás / árva és sereges ringyal vagyok; / tán útszéli, de nem autópályás, / hanem aki úttalan utaknak mentén / (vagy mentőben; nemtő?) / horizontál és vertikál / (thai-masszázs egy lelki-klinika-ablakon – / pardon, ez pantomim! –; / bedugnám én kezem-lábam, be én, az ajtóbbik lukon, / de épp foglalt vagyok, / mindörökre; / pedig mindig készen állok az ajtónyitásra!) / / S jaj, nem bírom abbahagyni, / szemtelen teremtés, a Te-remtést, / pedig titkos feladatom, hogyha jól emlékszem, / az istenség / passzív szemlélése – és hallgatnom, némber, néma ember, nem-is-ember –; / mint ki sírgödörben alliterál – / őriznem a nyílt titkokat! / / *** / / Ólálkodván, mégis: vigyázz: / „Isten itt járt.” – / és jár: / láger falán, láger falára írt, / ez kedvenc mondatom! / (Nem, mint szegény Nietzschénél is: / itt jártam én, isten! – talán...) / Köszönöm, hogy Vele járhattam itt, / mint egykor Ábrahám, / s – gázon átgázolva, mintha gazon?! – / Hozzá(m) / Vele megyek! / Ólálkodván, mégis: örülj nekem! / / Különben is: / Vele szólj, ne róla! / / *** / / Uram, Uram, mért hagytál el engem! / / Uraimisten, hiszen én vagyok az isten! / ó, ős-te-én! / S most elhagyom magam?! / / Hát nincs közöm Hozzám?! / Nincsen szív, mely hasad?! / Hasadjak én! / Több-mint-hasonlatod! / / Óh, irgalom atyja, ne hagyj el!

(1997)

                     

_______________

*A vers eredeti, társverseihez hasonló tördelést terjedelmi okokból – a szerző szíves hozzájárulásával – megváltoztattuk. Az eredeti verssorokat, sorközöket a szokott módon jelöljük; a térbeli elrendezés, sajnos, e módszer szerint nem jelölhető. – a szerk.

                   

                   

Nőúr ír baba sír

(S. Plath emlékére)

                     

Bár, lehetnék én is

                            egy Sylvia-epigon,

aki kikészíti,

                           mielőtt még magát!

a cumisüveget –

                           hogy rácsodálkozunk!:

                           

(ha nem lennének elég rugalmasak

a lelki kötőszöveteim;)

                           

                                                       (de én három-három éves korig,

                                                       két gyermeket

                                                       szoptatgattam szépen éjjel-nappal,

                                                       és nem volt se eltörős, se törhetetlen cuclisüvegem –

                                                       s azt hiszem, már nem is lesz...)

                           

                                                       (dehát ez nem is az én érdemem –

                                                       na és a nem-levés?! –,

                                                       hanem a mellemé;

                                                       s nem igaz, hogy meg kell csúnyulnia...!)

                           

de a tejecske sajnos kihűlt,

mire kihúzhatta volna fejét,

                                                       szép Medúza-fejét

a gázsütőből,

                           s a tejecskét

megmelegíthette volna

                                                 újra

                                                       a gázplatnin!

                           

Lesz-e, ki mint ő –

azt a tűrhetetlen, szörnyű pótlék-

                                                                                   dudli-anyamellet

a kiságy rácsa mellé,

                                                       pontosabban,

épp a rácshoz támasztotta!:

                           

őt is, örök rémálmából,

őt is a bűnéből –

                           feltámasztja?!

                           

Igen, van, azt hiszem.!

Igen, van, azt hiszem.