Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., január - február / Bevezetés a Felhőtanba

Bevezetés a Felhőtanba

Nem oly régen egy egészen meghökkentő tenyérnyi atlaszt láttam. A színes fényképekkel és rajzokkal illusztrált impozáns kiadványban felhőket rendeztek egymás mellé, Európa összes felhőtípusát, dokumentálva, jellemzőiket felsorolva. S köztük egy tömör viharfelhő, lilás szegéllyel, a Naptól két helyen narancssárgán átluggatva, mégis esőtől és mennydörgésektől súlyosan: s a felhő alatt nem húzódott föld! Egy takaros felhőhatározóra bukkantam az Adria partján, amolyan olcsóbb könyvre, mint mifelénk a Kisnövény-határozó, vagy a Mi virít? Ott álltam a korai éjszakába hajló tengerparton, kezemben a könyvvel, s hol a lapokat néztem, hol az olajfényű víz peremén egyensúlyozó vörös napot: két antológiányi szépséggel telten, sejtem, a nagy érzéstől olyan giccses formát mutattam, mint a vörösre lakkozott körmű női kacsóban imbolygó, hosszú szálú rózsa, a kiskutyás porcelánszobor avagy az idősb vidéki költő első verseskötete.

Faulkner szerint száz naplementéből már kívánatos megszerkeszteni egy gyűjteményt. E megállapítás érvényességét a felhőkre és a rózsákra is kiterjesztem: szenvedély és szenvedély és szenvedély kérdése a teljes emberi világ. Ha nagy aljasságokból, piti belezők köznapi ügyeiből, szendergő érzésekre apelláló kocsmaünnepekből vagy a mocskos figurák uralkodásából jelentős irodalmat lehet csinálni, miért ne válna jó művészet a közönséges napszakok ábrázolásából, kavicsokból vagy meteorológiai, éppenséggel légköri jelenségekből? Kell-e, hogy riassza az alkotót (leginkább őt) az, hogy konvencionálisan másféle egyezményes üzenetünk van arról a képi tárgyról, amelyet a maga központi motívumának tekint, s az, hogy úgy véljük, ez a motívum az idők folyamán oly sok mély és sekély tartalommal jelentkezett, hogy valójában tartalma, így jelentése sincs? Akárha: a mondat szavai mögé látva, fel kell fedeznünk, bizony, a szavak mögött semmiféle mondat nincs. Semmi mondat van.

Felhőkből áll az egész világ – sóhajt fel tehát a kiállítást megnyitó.

A felhők magától értetődő módon ott vonulnak a mezopotámiai versekben, a krétai freskók egén, az antik drámákban vagy éppenséggel Petőfi versciklusában. Mondhatni: a felhőknek saját történetiségük van az európai kultúrában: más fajtákat látunk Giottónál, mást a tágra nyílt horizontú németalföldi mestereknél, mást a barokk templombelsőkben és annyi ezer mást a huszadik századi izmusokhoz kötött művekben, nem is beszélve a hiperrealistákról. Felhő mindig volt – ízléses háttér, komor avagy derűs érzelmeket kifejező motívum, baljós ólomszínű közeg a tengeri csatajelenetek fölött vagy pacsirtát közrefogó tünékeny párapamacs. De valamiért a felhő századunk fordulójáig sosem vált főmotívummá: mindig csak jelkép vagy szimpla motívum maradt a képi vonatkoztatási rendszerekben, statiszta a bonyodalmak hátterében – mígnem az utóbbi fél évszázadban aztán lefűződött, s miként korábban a csendéletekből lett virágfestészet, a tájképek közül kivált és önállósodni kezdett a felhőpiktúra. Némely művész romantikus díszletként avagy szürrealisztikus módon, mások emblémaként, allegóriaként hivatkoznak rájuk: Albrecht Altdorfer és Böcklin cumulus-jóslatainak, a Chirico tojáskönnyű imágói mögötti cirrusoknak, Országh Lili nimbusainak ilyen szerep jutott. Csontváry Kosztka Tivadar cédrusai fölött is ott lebegnek a betegség és a nyomor stratusfelhői, de az oltárképeket is gyakorta övezik – a mennyei súlytalanság jeleiként – a nehéz kövekből faragott vagy papírlapokból formázott, de bazalttá maszkírozott felhőszobrok.

FelhősiIstván legjobb felhőképei nem illusztrációk, nem igyekeznek verbalizálható avagy epikus történetet megjeleníteni: a képek felhői nem többek és nem kevesebbek, mint felhők. Éppenséggel képek, felhőkről. És jó ez a nem üzengetősdi. Mikrovilág az övé, ahol a paraván mögött nem áll gyilkos, hosszú és éles tőrű fogalom vagy veretes ideológia. Felhősi az abszolút-festészet felé igyekszik, színekkel, formákkal, foltok kiterjedésével és ellentételezésével, egyensúlyokkal, pecsétekkel és vonalkákkal foglalkozik – merthogy ezáltal érzi jól magát. A szép, a harmonikus, a kellemes látvány, a szabályosság elvárásai sem kötik azért gúzsba: a természeti formákban nem azt keresi, amit az ember reájuk szokott aggatni, vagyis nem antropomorfizálja a látványt. Mondhatni: nem erőszakoskodik. A dolgokat csupán nézni, tapasztalni és (a műfaj normáinak tudomásul vételével) megjeleníteni -mostanság ez az, ami vonzza veszprémi festőnket. Temperamentumos formái, finom színárnyalatai még ha némelykor felkavaróan is, de lírai módon mutatnak föl az égre: de ez az ég, bármennyire is benne van a mennyország, kizárólagosan a természet egyik formációja. Akkor is az, ha meditációra ad alkalmat.

Tudatos ellentmondások határmezsgyéjén látom ezeket a Felhősi-olajképeket: s a legkihívóbb, de nem a leglényegesebb az, hogy miközben figurális ábrázolásról van szó – az ábrázolt tárgy okán el lehet jutni valamiféle tökéletes absztrakcióig, amelyben átjárás van akár a különös álomba, akár a nyugtalanító banalitásba. Az érzéki és az eszmei, az anyagszerű és az anyagszerűtlen, az állandó és a változó, a tételes és a misztikus, s megannyi ellentétpár, ami festőileg – és kizárólag úgy –értelmeződik. Képi problémaként élni meg a világ tárgyait: ehhez merészség kell és elhatárolódni tudás.

Elképzeltem, hogy városunk felett egyszer csak Felhősi felhői kezdenek majd vonulni. De hogy milyen fajtákat rakna fel az egünkre, ahhoz nincs elég fantáziám. Haragvóak lesznek-e, vagy férfiasan szikárak, könnyűek és áttetszőek, mint a keleti selymek, avagy nagy testűek, mint festőnk rózsaszín női aktjai? Természeti formákat mutatnak, vagy festményekét? Magam ez utóbbiban reménykedem.