Színház

Hatalmas autópark várakozott az épület előtt; a lökhárítók felett és hátul a számnál sűrűn fordult elő a piros körbe írt DC-jelzés: Corps Diplomatique. A parányi fővárosi színház provinciális zenekara nagy igyekezettel, ügyetlenül ját­szotta a himnuszt, a két nemzet himnuszát. Utána puskaropogás következett, tábori ágyúk távoli, tompa dübbögése, izgalmas felszabadító muzsika, és a ku­lisszák mögül előbodorgott és alaktalan felhőben, a spottlámpák fényén átúszott alacsonyan a füst - az elpufogtatott vaktöltések füstje; a nyíláskizárások négyszö­geiben nagyokat villant a likopódium.

A gálaest után, az ünnepi bemutató nézőseregének egy kis elit csoportja, a társaság még orrában hordta a salétromot, amikor az Egyletben összeverődtek, hogy megtárgyalják az előadás nagyszerűségeit - kissé feszengve ugyan: az asszo­nyok a parure extázisában, a férfiak fáradt, kifogástalan mosollyal és kissé fázva. (A fűtés még nem volt divatban, az Egylet némileg takarékoskodott a szén utójá­val: a magas, palotás stukkómennyezet elnyelt minden meleget).

-   Hugó Victor óta nem láttám-hallottam ekkora pufogást-buffogást színpadon; és ilyen pazar darabot! - jelentette ki egy virgonc öregúr, többszörös főszerkesztő és multipolitikus.

-   Győőő-önyörű darab volt, győőő-önyörű darab, meg kell hagyni! - járult hozzá nagy lelkendezve egy holdvilágképű idős hölgy, alkalmasint az öregúr felesége (vagy anyja - ennél gyönyörűbben a győőő-önyörűt már nem lehetett árnyalni). A matróna után bele-beleszólt mindenki, az illusztris meghívottak, protokollszmokingos írók- és művészek parádés feleségeikkel, és egymásután rebbentették el régóta tartogatott originális jelzőiket. Majd a férjek is felbátorodtak - ők már egész mondatokkal; és ha magáért a darabért restelkedés és fenntartás nélkül lelkesedtek is, kifejezésmódjuk tartózkodó maradt és feszes. így azután kialakult az ilyenkor szokásos harminc személyes zsivaj-társalgás, de fölöttébb feszélyezetten; a szavak felröppentek és pár pillanatig tanácstalanul lebegtek a levegőben, a középcsillár alatt: ki legyen a következő deres-kopasz vagy őszbecsa­varodott korifeus vagy gyöngynyakékes dáma, akire rátelepedjenek.

-   És ön...? - fordult a társaság vezérürüje, a másik laptulajdonos-főszerkesztő és többszörös politikus, egy félrevonuló fiatalember felé - nos, halljuk, önnek mi a véleménye?^[1]

A kérdezett nem sejtette, hogy a jelenlevők egyikének gyilkos jóvoltából novel­latéma lesz, és a kérdés teljesen készületlenül találta. Nyurga, indiai bőrű, cigá­nyosan fekete, jellegzetesen aszténiás alkatú fiatal férfi volt, tisztában volt idegrendszere nyughatatlanságával és azzal, hogy indulatos hangra hajlamos: vala­micskét előredőlt, és attól kezdve már csak ez az egy gondja volt: az önfegyelem.

- Zavarban vagyok. Ha azt mondanám, hogy tetszett, ugyanakkorát hazudnék magamnak, mint amekkorát másoknak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett.

A meglepődés moraja, lábcsosszantás, feszengés vonult végig a klubfotőjök között; kínos-udvariasan hallgatták, őszintén igyekeztek, hogy ne adják jelét türelmetlenségüknek (a fiatalemberről lerítt, hogy a Ruhakölcsönző Bolt legelegánsabb együttesét, ami lötyögött rajta, nem rá szabták) - s ügyeltek rá, hogy már első intrádára ne bélyegezzék ünneprontónak az ünneprontót. Az Egyletben szigo­rúan ügyeltek, hogy elkerüljék a szellemi diktatúra látszatát, és ezt huzamosabb ideig valóban sikerült mesterien elkerülniük.

- Igen - folytatta egy újabb elakadással az aszténiás alkatú, hosszúkás fejű (dolicocephalos), cigányos képű fiatalember, régóta próbált fegyelemmel elfátyo­lozva szemének fanatikus tüzét, ami szellemének alkati letétje volt. - Igen, hazud­nék. A mi országunk még sohasem volt a világpolitika erőrendszerén ennyire quantité négligeable, mint éppen most, és mérhetetlen nyegleségnek tűnik a magam szemében is, hogyha egy hatalmas és győzelmes nemzet ennyire reprezentatív megnyilvánulásánál magamfajta porszemnyi szemlélő megszólalni mer. Mégis, megérzésem szerint azok az eszközök, amelyekhez ez a darab nyúl, jellegzetesen nem az irodalom eszközei -

- Nem az irodalom eszközei...?!

- Nem. Az irodalomnak megvannak a maga fajlagos eszközei, amelyek semmi­lyen más művészet eszközeihez nem hasonlíthatók. Nem rangkérdésekről van itt szó, távolról sem; hanem -

- Hanem...?!

- Az eszközök fajlagosságáról...

A társaság kínosan figyelt - nem éppen szemrebbenés nélkül, mivel az idős matrónák szeme sürgetően rebegett, az ezüst-deres notabilitárius közélők pedig a beszélőt a szemek kereszttüzébe véve .imntegy keresztülnézni látszottak rajta; a hozzászólás illetlenül hosszúra nyúlt, és hogy a tetejébe még további magyarázatokra is szorult, tökéletesen megnémultak - figyelmeztetésül; és megadással hallgatták a fiatalembert, akit senki sem tudott hova tenni.^[2]

-      ...Az irodalomnak megvan a maga finom billentyűzete az idegrendszeren húrok feszülnek fel az emberben - a gyermekkorból, a szülőfaluból, az ország­ból; kasztélményekből, osztályélményekből, sorsok/sorsközösségek osztályos élmé­nyeiből, hányattatásaiból-kergettetéseiből, fejedelmek és páriák személyes sorsából; s a közös általános emberi érzéseiből, ha a rómaiaknak hihetünk, nagyjából mindnyájunkban azonos skálán szólnak és csendülnek ezek a reminiszcenciák

az írónak ez a dolga. Ki kell elemeznie idegrendszere mélyérzéseiből mesterségének eszközét: a minden nyelveken szóló, közös, világérvényes reminiszcenciák billentyűzetét... Ha beérzi és megtalálja, csak végigszalad az első futamon - és máris engedelmesen billen a mechanika, és az asszociációk filigrán, filces kalapácsai nyomán az érzések olyan zengését, a ráhangzás olyan lavináját indítja el, ami sajátosan és egyedül az irodalomra jellemző

hozzá semmilyen más művészet - fajlagos eszközeinek fajlagos hatásaiban - nem hasonlítható

elnézést, hogy a zongora hasonlatát erőszakolom, de az irodalomnak mint ingerhatásnak szemléletes, orvosélettani leképezése/ábrázolása ez; egyfajta esztéti­ka, amely érző szervünk ismeretén alapul

és nem is az a hiba, hogy ez a darab többet pufogtat, mint Victor Hugó darabjai együttvéve... Nem az a baj, hogy a vulgár-naturalizmus kísértetével fenyeget és azzal, hogy az író tények fényképezőgépévé, holmi faktográffá válik

hanem – – – hogy-is-mondjam – – – hogy nem legyen az a látszata, mintha

igen-igen! Ez az! Hiszen a mondanivalóban az írók majdszinte megállapodtak már, legalábbis érzelmileg, és úgy képzelik, csupán a forma kérdése van hátra -

pedig nem így igaz, nagyon-nem-így

sokkal nagyobbszerű dolog forog itt kockán, mint a forma kérdése meg a jó avagy a rossz izmusok

az irodalom fajlagos eszköze kerül itt végveszélybe, ahogyan évezredek óta az írástudó végigbillentyűz országok, kasztok, osztályok, mesterségek, világérvényes reminiszcenciák billentyűzetén

van író - de író az ilyen? kérdem én; mégis van! - író, aki az „angol koncertmechanika", a beérző asszociációk finom kalapácsrendszere előtt tanácstalanul áll, szétszedi és nyakdíszt csinál belőle, mint a konzervnyitóból a néger: mesterségének eszközét felejti, egyszerűen még a létezését is, és ezzel mintha máról-holnapra vesztené el a „tüzes nyelvek" istenadományát

magunkévá tettük és közkinccsé a Nagy Örökséget, sőt, talán sikerült érintetle­nül átmentenünk az emberiség iránti felelősségünket... de a mesterségünk iránti felelősséget nem örököltük

a mának írunk, merőben és szolgaian, és azt hisszük, azok közé tartozunk, akiket majd a jövő „dialektikusan" szemlél és a keblére ölel

pedig azok vagyunk, akik lehullunk és ott hervadunk el a jövő avar-égető vaskosarában

mint a hamurágás, olyan lesz harminc-negyven év múlva ez a szöveg: igen­igen, mint a hamurágás

az isten szerelmére: ahogyan egy kétszótagú jelző végigborzol gerincünkön kétfelől, a háti határláncon; ahogyan egy kétsoros, tömör, arculcsapó vélemény rezonál és előcsalja az irodalom haragját/felhördülését/iszonyát/imádhatnékját/ cinkos mosolyát. És mi?! Egy vélemény -

s ez épp kapóra jön, igen, itt van például az, hogy vélemény. Méltóztassanak, kérem szeretettel, mondjanak nekem művészetet, amelyik ezrével ontaná azt az eszközt, mint az anyanyelv, jelzőit, tízezrével - ami egyetlen szóval végigvillantja idegrendszerünkön a véleményt...?! Az irodalom fajlagos eszköze háromszor öre­gebb, mint a Gilgámes-eposz. Nem forma kérdése ez, nem polgári vagy proletárizmusoké: de mesterségünk készül itt veszendőbe menni, mialatt cserébe faktográffá leszünk, annak is a csilicsali kancsali-fancsali fajtájává -

és minthogy ravaszabbak akarunk lenni azoknál a bukott kísérleteknél, ami­kor a színeket elszavalták, a polifóniát elmagyarázták és nyomdaszedéssé tördel­ték a fúgát, sokkal bővebben nyúlunk más művészetek fajlagos eszközeihez; csatajelenetet festünk a színpadra, mintha C. B. D. Mille rendezné, filmnek, és Delacroix palettával segítené; permanenciába helyezzük az ágyúdörgést és olyan monumentálisan hangszerelünk, mintha nem is színházi háborúban, hanem háborús színházban volnánk: festünk/filmezünk/hangszerelünk... Döbbenetesen élethű a kép, akár a családi fényképek: a nagyanyám még sírna rajta, a kisunokámnak már fogalma sincs, ki-fia-borja lehetett az az ugyan miféle szerzet, aki rá a daguerrotype-ről visszanéz

minden tiszteletem a nagy íróé, hiszen annak mondja a színházi plakát - aki élményei sodrában ugyan elejtette mesterségének eszközét, de azt hiszem, sőt, szégyenkezve vallom be, az a sanda gyanúm, én az ő helyében még sokallta gyöngébb lettem volna, hogy ne mondjam, gerinctelenebb

szó se róla, nem is vonom kétségbe, merné valaki is?... A deszkák világot jelentenek, megszületik az atmoszféra, a cselekmény rohan, humanista meggyő­ződéseiben osztozom az íróval, világnézetünkben vannak átfedések, szabadság­szenvedélyünk közös - hogy többé ne egy kiváltságos hitvallás, ideológia vagy osztály kiszolgálói legyünk

és mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy generáció elégültsége az, ami bennem örül - hanem az irodalom nyeresége

még most is facsarja az orromat a salétromszag, a reflektorfényben a hamis puskák füstölgése észre térített, itt minden valamit ábrázol és én színházban vagyok: az illúzió nem hogy tökéletesebb lett volna, hanem megszűnt

eltévesztették az eszközt

az atmoszférából kiestem, és egy más atmoszférába kerültem, ahonnan a végkifejletéig kísértem a darabot: az irodalom korszakos válsága volt, tépelődés és aggodalom

a festészet akkor igazi, ha nem irodalmizál, a zene akkor, ha nem fest, és így tovább... Az irodalom, ha lenyesik a mi izmusaink-fölötti törzséről - ha újra

színekről mesél a vaknak és ágyúcsövekből füstölög, úgy jár, mint – – – Meyerbeer jut eszembe, akiről Heine azt mondotta egyszer: halhatatlan lesz, míg él, sőt, valamivel tovább is, mert már előlegben van – – – Meggyőződésem, noha mellőzni szerettem volna a nagy szavakat és ha nyilvánítanom szabad - az, hogy a művészetek annyiban maradandók, amennyiben hűek maradnak fajlagos eszközeikhez...^[3] és itt, ezen a ponton, épp ezért... itt és épp ezért – – –

- Épp ezért...?! - fordult hozzá bátorító-nyájasan a holdvilágképű hölgy; mert becsülte benne a hamvas fiatalságot és azt a hebehurgya őszinteséget, amivel fanatizmusa a fegyelem fogadalmáról elfeledkezett: - mondja csak, fiatalember!

A cigányképű fiatalember a tenyerével hátrafésülte antracithajzatát, iparko­dott összeszedni magát, de ennél tőle nem telt több:

- Mondjam-e? Nem vagyok biztos benne... Bocsássanak meg: a darab oly fenomenális, hogy... hogy fecsegővé tett. Sokkal többet beszéltem, semmint jelentéktelenségemhez illett volna, és engedelmükkel most azzal büntetem magam, hogy megfosztom magam társaságuktól és távozom.

Itt felállt, és mindannyiunk meglepetésére valóban eltávozott.^[4] Némán vettük tudomásul ezt a gesztust; az Egylet szellemi vezérürüje formálta számunkra első véleményünket - a testes-robosztus, jóltáplált-jólöltözött többszörös főszerkesztő és multipolitikus, amikor a kézelőjét villantva és arany óraláncát pörgetve, a csiptető mögül utánapillantott a nyurga, aszténiás fiatalembernek, távozóban:

- Szegény: polgár. Még erősen polgár. Értelmiségi ugyan, de csak amolyan hozzánkverődő: nem a mi csapatunkhoz tartozik.

(íródott 1945. november 7-én)

(Szerző magamentsége és – egyúttal – bizonyítványmagyarázó glosszája a fentiekhez, fél évszázaddal később)

Így mondta ezt Theodor Vischer, az AUCH EINER c. regényremeklés német ajkú svájci szerzője, és a kifejezés is az ő nevéhez fűződik: Tücke der Gegenstände - „a tárgyak ármánya". Ha egy könyvnek eszébe jut, úgy elbújik a házikönyvtárban, hogy keresgélni szinte kár: örökre oda. Illyés is így meséli: ha valamit idézni akart a Tragédiából, egyszerűbb volt újra megvétetni a boltban, mint keresgélni a könyvespolcon, ahol már öt-hat példányban rejtekezett és a „sikeresen elveszettek" kópé képével, hamiskásan mosolygott. Ugyanezt teszik velünk a kéziratok is: ami egyszer „házon belül" elveszett, arra keresztet vethetünk. A ritka nagy kivétel, hogyha valami úgy kerül a kezünkbe, mintha az égből odapottyant volna: nem kerestük, és ha igen, nem ezt kerestük; és nem hiszünk a szemünknek: ott van.

Így jártam én is a minap, ócska dossziékban kutakodva a padláson, amit depozitóriumnak tisztelünk (a „levéltár" a pincében van) - és egy rongyos, hosszúkás, háború előtti dossziéban ráleltem néhány elveszettnek hitt, amolyan „nemkár-érte" gépelményre. Ez a kézirat is ilyen; mert jóllehet, írója akkor már har­mincéves volt, érződik rajta valami érthetetlenül juveniliás hangvétel, okvetetlenkedés, nyegleség, a sutaságok és ballépések halmozása. Minek tudható be? Az írói értetlenségnek, kiforratlanságnak...? A gyerekszoba hiányának...? Jórészt valami másnak is, sokan, közösen szenvedtünk benne - hogy ne mondjam, megszenved­tük - ésde ugyanazokat a kényszerpályákat; ami előzményeiből menten kiderül.

1945 nyarán látványos-mutatványos, nagy színpadi játékot írtam, amelynek A NAGY HÓHÉRBÁRD volt az első, tentatív - és A MORZSATOLVAJ a végleges címe. A darabot azon frissiben be is nyújtottam a Nemzetinek, ha jól emlékszem, Benedek András volt a színház dramaturgja akkoriban. Sok reményt nem fűzhet­tem hozzá, ha beleszimatoltam a levegőbe: körúthosszat szovjet kiskatonákkal találkozott a „felszabadult": ott árulták elzabrált karóráikat, tucatjával a csupasz karjukra felfűzve; városszerte népbetegség módjára dühöngött a Felszabadulás letargiája; de azért - ahogy az angol mondja, hoping against hope, titokban mégis reménykedtem abban a lakonikus levélben, amiért/amitől ilyenkor minden drá­maíró remeg: „igen, megkaptuk; majd visszatérünk rá, esetleg, alkalomadtán"; vagy: „sajnálattal visszajuttatjuk, műsortervünkbe nem illik bele, színpadunkra alkalmatlan, hagyományainkkal összeegyeztethetetlen" stb.

Becsvágyó darab volt pedig. A „tündérmeséi elemek" és a Háborús Vérvalóság szkizofrén, majdhogynem abszurd módra kettéhasadva, párhuzamosan bontakozott ki benne. Első ízben jelent meg oldalain későbbi kedvelt és másutt is fel­felbukkanó motívumom, az „Emberevés Egy Magasabb Fokon" - az emberhúskonzervek gyártása; ám a Coup de Théátre csak a legvégén csattant nagyot, amikor kiderül, hogy az Embermészárszékek Felállításának, az emberhúskonzervek gyártásának és forgalombahozásának intézményes tömegbűntényét üldöző Bíróság: a bűnüldöző Joghatóság voltaképp azonos a gyalázatos bűn elkövetőivel - azoknak mintegy fedőszerve. A cselekményes vérvalóság freskó-háttere két meseország, Bőrdudácia és Tilinkócia élet-halál harca a darabban, helyesebben annak a mesekarikatúrája, s ott, ahol a mese a valósággal találkozott, a színpadi játék időről-időre felkapott a rímek-rigmusok pegazusára.[5] Olyan figurákat találunk a mesefrontok két oldalán, mint:

Bőrduda-király; királyné; Magisztrofabulosz, bölcs és trónálló; Őeminenciája, az Állami Ördögűző; Udvari Kenetmester; Udvari Szalmacséplő; U. Feneketkerítő; U. Tányérpotyogtató; U. Pohárlehellő; U. Léhűtő, etc, -

Tilinkó-király; királyné; Hagioszferaosz, bölcs és trónhullnok; Udvari Lefety, tanácsos; U. Időpocsékoló; U. Bajkikémlelő; Vasorrú Bába; Táncherceg; Falábú Köszörűs; továbbá (a Vásárjelenetben:)

Egzaltált Fiatalember; Tőzsdés; Filozófus; Lacikonyhás; Forraltboros; Fánksütőcukrász; Rőfös- és ódondász; Madárjós, etc, - onnan tudom ilyen jól, mivel tízoldalas töredéke megvan: 1957-ben Édesanyám 2-3 oldalanként feladogatta postán a 90 oldalas gépiratot, de a javát a postára beosztott ávós elsikkasztotta, eldobta. így maradt meg, csonkán. Kérésemre Ablonczy László, a Nemzeti igazgatója 1994-ben átnézette a színház régi archívumát, de a darabnak nem leltek nyomára. Nem az egyetlen darabom, amely eltáncolt „Hátsó-Eurázia Tüzén és Papírkosa­rában", bár tudom, ha megvolna, a közönségre ma sem tévesztené el hatását.

Mi egyéb is lehetett A MORZSATOLVAJ, mint a második világháború és az arcvonalak mögötti titkos hullagyártás első irodalmi párlata.

Sorsát nem irodalmi minősége döntötte el - ez aligha.

Belekerültünk a Proletkult, a szovjet irodalmi elsivárosodás erőterébe, s ez meghatározta azt a Vonalat (vagy zenei kifejezéssel: politikai öszvérbasszust), amihez még az olyan közélő óriásnak, mint Illyés, de mindenkinek, igazodnia, magát tartania kellett irodalmunkban. A tematikus sablon és a dögszürkeség oly dogmatikus kötelesség lett, amelynek igáját minden tollforgató pernahajdernek magára venni: muszájtott.

Hogy benyújtott darabomnak semmi esélye nem lehetett, olyannyira, hogy tán még a rápillantásig sem jutott, ez nyilvánvalóvá vált, mihelyt a Nemzeti Színház első falragaszai megjelentek a hirdetőoszlopokon és én az első sorokból nézhettem végig azt a szovjet háborús propaganda-darabot, amellyel az ország első színháza a 45-46-os évadot nyitotta. Rahmanov VIHAROS ALKONYATa volt, amelyet 1945. július 28-án mutattak be; s hamarosan nyomon követte Szimonov OROSZ EMBEREK c. művének bemutatója, november 8-án.⁶

Kitántorogtam a színházból, és bántam már, hogy egy gyönge pillanatomban, olyigen másmilyen darabom benyújtására rászántam magam - úgy bántam, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett. Ez volt az a patinás színház - akkor még állt -, amelynek színpada alkalmas lett volna „vérvalóságos" mesejátékom bemutatására; és tudomásul kellett vennem, hogy ettől a színpadtól az orrom fokhagymás: soha, a Vásárjelenet verseiből itt egy sem fog felcsendülni. Utóbb, sok évekkel annakutána, egy sokáig zárolt és visszatartott dokumentumfilm vetí­tésekor volt alkalmam végignézni a színház felrobbantását, és könny szökött a szemembe.

A VIHAROS ALKONYAT bemutatója után írhattam SZÍNHÁZ c. tárcatanulmá­nyomat, s napnál világosabb, hogy ez a novellisztikus formában elmondott eszté­tikai hitvallás „savanyú-a-szőlő" alapon íródott. A csatajelenetes, ágyúdörgéses színpadi produkciótól való elszakadó hadmozdulat volt, fiatalos fölényeskedés, nyegleség, gaffe; de kivetette vemhét - tentatív elméletemet a művészetek fajlagos eszközeiről, s ez a része tovább élt, önálló életet kezdett: 1949-ben rövid glosszában összefoglaltam, és e kései változatát 1990-ben kötetben is közreadtam - hadd idézzek belőle:

„1945-től a nemzetgyilkos »fordulat évéig« ökörsütésen, sárkányölésen, sokan a munkáspártok részéről igyekeztek azt a »népfrontos« látszatot kelteni, hogy a mondanivalóban az írók szinte megállapodtak már - legalábbis érzelmileg -, s csupán a forma kérdése van hátra (...) Az irodalompolitika remekműveit rendesen már eleve lenyesik az irodalom izmusok-fölötti eukaliptuszának törzséről, mely­nek gyökéralagútja alatt addig kényelmesen hajtottak át századok delizsánszai s lombkoronája háromszor öregebb a Gilgames-eposznál (...) Ahol a zene »fest«, a festészet »irodalmizál«, az irodalom »zenél« - ott a művészet leválik teremtéskijelölte helyéről az emberi idegrendszeren, ahol megtapad (...) mihelyt az irodalom feladja fajlagos eszközeit, lecsúszik, mint a rosszul csűrt repülőgép a kanyarban. A gép lezuhan; az irodalom - hanyatlik (...) A művészetek annyiban maradandók, amennyiben hűek maradnak fajlagos eszközeikhez".⁷

*

Minthogy az optikus reflexív az agyállomány egészét behálózza, tudatműködésünkben túlteng és túlhatalma fogalomalkotásunkra is erősen rányomja bélyegét, nyilvánvaló, hogy a nyelv kifejezőereje soha nem versenyezhet a vizualitással, és a vizuális művészetekkel szemben az írásművészet csak akkor érvényesülhet, ha orális alapjától nem szakad el és kikanyarítja a maga birodalmát a nyelv felségjelvénye alatt. A nyelv idegélettani letétje - a beszélt nyelv és az értelmező struktúra reflexíveivel - a tudat egyik hordozója. Ez az írásművészet öreghorgonya -jóllehet tudathordozónak reces5zív; és az írás jobban teszi, ha előlegezi alulmaradását és hűbéres szellemben nem hívja ki a vizualitást, amely a tudat másik, domináns hordozója. De még így is, az írás birodalma hatalmas, és szuverenitása - átfedésben - az egész világra kiterjed; meg is őrzi főségét és abban soha csorbát nem szenved, ha kitart fajlagos eszközei mellett; melyek: a szó - és a szervült reminiszcenciák.

Nemegyszer tanújelét adtam már annak, hogy gondolkozásomban mennyire meghatározó szerepet játszik a szenzórium működéstanának ismerete (és tiszteletbentartása) - az érző szervé, amely nélkül sem művészet, sem annak befogadása nincs; hiszen terjedelmes tanulmányban foglalkoztam azzal, hogy mennyire determinálja mitologizmáinkat, valláshiedelmeinket az optikus reflexív túltengése.⁸ Másutt meg időelmélettel próbálkoztam - az idő dimenziójának meg­alkotásáról, amelyet az emberi neuron működéstani behatároltságára alapítot­tam.⁹ joggal szegezhetné a mellemnek valaki a kérdést - hiszen azóta annyi minden történt a neurobiológia laboratóriumaiban csakúgy, mint a művészetek műhelyeiben -, vajon hogy változott-e „esztétikám"? Vagy még mindig osztom tételes zsengéimet a művészetek „fajlagos eszközeiről": igen vagy sem...?!

Így még sarokba szorítva nem voltam.

„Esztétikám"? Ösztönösen, homályosan hajaztam csupán, váltig az előttem heverő építőkövekből építkeztem.

Térdet-fejet hajtani a bölcselet e két nagy fejezete előtt el nem mulasztottam, de sem az esztétika, sem az etika érdeklődésem fókuszába nem került. Csak mulatni tudtam az ellenreformáció ájtat-áradozásán, amely a templomok mennyezetére felfesteni, a szószékről hosszan ecsetelni a „Teremtés Felülmúlhatatlan Szépségét" a világért el nem mulasztotta volna; Bemardin de Saint-Pierre deista filozófus kegyes szólamait juttatja eszembe „az Isteni Bölcsesség gondoskodásáról, Aki a narancsot gerezdes szerkezetűre - az emberi kezet ujjakkal felszerelve kivált alkalmasnak teremtette arra, hogy a hámozott narancsot gerezdről-gerezdre bontogassa" (mi szép is, az Isteni Bölcsesség részéről, hogy ebből a majmot sem rekesztette ki).

Jómagam inkább Schopenhauer látomását fogadtam el a természet mérhetet­len kegyetlenségéről, a bioszféra irgalmatlan önfelzabálásáról a Nagy Tápkörben, s ha ebben holmi istenség is kompromittálja magát - úgy nem annyira Véghetet­len jóságával, mint inkább kolosszális szadizmusával szúrja ki szememet. Régről meggyőződésem, hogy a multiverzumban az esztétika érvénytelen, a csillagközi űrben közremunkáló moráliák nincsenek.¹⁰

[1] azt hiszem, nem vétettem az irodalom illemszabályai ellen, ez talán a milliomodik ilyen klubnovella, ahol az érdekes küllemű, rokonszenvesen hallgatag oroszlánvadászhoz a Ház Gazdája odafordul, hogy mondaná el emlékezetes vadászkalandját a Nagy Királytigrissel, Bengálban; sohasem állítottam, hogy eredeti vagyok, és azt hiszem, az ominózus kérdés, hogy „...és ön?" - szigorúan véletlenszerű és mindnyájunknak meglepő -

[2] (a gyengébbek kedvéért - ha vannak ilyenek:) itt tudálékos túláradás következett a fiatalember szájából, mely abban a mértékben, ahogy a szótorlódás mián a kifejtés el-elakadt, a maga igazában mindinkább elbizonytalanodott, és valahányszor megfenekléssel fenyege­tett, a hozzászóló érezhetőleg bánta már, hogy egyáltalán belekezdett. Humaniórás egyete­mi zsargonnak, doktriner badarságnak: zöldfülűségnek érezte, mely szónoki becsvágyának is mélyen alatta maradt; de - ár ellen úszott, és ha nem akart belefulladni, folytatnia kellett:

[3] pillantása ekkor a holdvilágképű matrónára esett, kinek tokaráncait háromszoros gyöngysor takarta. Értékét felbecsülni nem tudta; de szikrázó fényétől akkora zavarba jött, hogy onnantova már csak ötölt-hatolt -

[4] bődületes történet - mondotta volna a Ház Gazdája, ha történetesen tényleg oroszlánvadász mesélte volna és királytigris lett volna a vadászkaland bengáli hőse -

[5] töredéke olvasható HAJSZÁLHÍD c. kötetemben (HAJSZÁLHÍD I-II. Aurora, München 1970 415 o.)

[6]    köszönet érte Ablonczy Lászlónak, a Nemzeti igazgatójának - azért, hogy a dátumoknak utánanézett: a címre emlékeztem, a szerző nevére nem.

[7]    RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET I—II—III („Légy Minaret!" - „A Költészet Kiskátéja" - és „Az Ige Igézetében"; Aurora Könyvek - London 1990). Az idézett sorok az I. kötet 164-5. oldalán találhatók.

[8]    l. „A Fény Megistenülése" címmel: LÉPTÉKVÁLTÁS. Bibliotheca Hungarica - az írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, 1995.

[9]    l. ÖZÖN KÖZÖNY, 71-77 old. Az Aurora ezotéria-sorozatában (3). Második kiadás, London 1993.

[10] - hogy nemzedéki előítéletem és ösztönös „esztétikám" felezőjében mit tartok annak: mi a jó vers, a jó darab, a jó regény? Hogyan kalibrálom irodalmi becsvágyam mércéjét s min mérem a mások teljesítményét? Aki a gyakorlati részletekre kíváncsi, utánanézhet; a líráról: A KÖLTÉSZET KISKÁTÉJA (a háromkötetes RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET második kötetében) a címadó tanulmány (a könyv 182. oldalán; folyóiratközlésben is megjelent); a regényről: önéletírásom - ÉLETUTAM - harmadik kötetében (PARTRAVETETT BÁLNA, 361-376 old.; Életünk Könyvek, Szombathely 1995); az irodalom és a művészet várható sorsa, eshetőségei megérzéses/extrapolációs betájolásáról: ÁLOMJÁRÓ EMBERISÉG; az Aurora ezotéria-sorozatában (10). London 1996.