Uram, Uram, kit rejtegetsz szívedben?
Harmadszorra mondom: Uram, Engem! Itt bújok a szavadban!
Engedd, Uram, hogy beteljék sorsom Veled!
Pohár, bokály – habzó italoddal elcsituló.
De azt mondod – szisztolé és diasztolé: nem engedem! Még nem! Már nem.
Látod, túlcsordulok Veled,
mert friss a te véred –
morbid s gyengéd a humorod –
s dől e nedű! –: percről percre frissen cserdülő Tejutam!
Alátartom, a szám helyett, igen,
szívem szárleveles, töves, szívbe átültetett kelyhét!
Temetőből tépett
kígyósziszem!
Föld helyett betonra
csillaghúgyod se ömöljön
szétfolyón és alaktalan!
Bár ivódnék lassan Beléd –
iszamód, sáros sugarad! Lennék bilid!
Véres mellbimbódon csüggnék: városnyi csőcselék; ó, androgün!
Várok, várnom bár nincs kire, mire. Isten, ó, ős-te-én!
Kiben ifju-
hodik az ó– az én-te-ős!
Közök közén a tőgy, a köz,
hol lehetnem
nem lehet másként,
csak úgy, ahogy! Ahol
mi sem vagyunk – sem-mi!
Mert mi közöm Hozzád, lehelet-indázás,
illat és sorközök – kezek! köszönni, el –,
Te ős-teHén!
Ahol jel s jelentés egybeolvad: éntegetek.
Engedj elpihennem – zümmögjön
duruzsma, lágy mise!
mert fáradt mindenem!
Elpihennem úgy, hogy minden rendbe' van... Sziesztolé, diesztolé. De nem!
Nem tudsz nemszeretni?! Nincs rendben semmi sem!
Kardba dűlni, tőrbe talán –
cikk-cakk, harakiri –,
karod helyett.
Korhadt idő, űrhödt terek,
ürdöngölő szavak.
Kardiogramm. Surran a vers,
készül a szívzörej
S a háttérből szól a kardal.
S körös-körül s kívül-belül. S elöl.
És nincs senki sehol!
Csak én, én, én! Egymagam.
És kiűzném tűzzel-vassal!
Eli! Eli! Lama sabaktani? És hív és szív és keres!
Lámi, lámi, jó szalámi – szól a kiszámoló. Szesztilalom és desztilé. S a kegyet is mind elnyerem!
Az út, mely immár testté érett, egysodrású velem.
Talán a szixtuszi érintés
ár helyett,
lökésenként
ha érkezik,
s egyúttal elborít,
jön a határtalan – Szívzörej: versz, szívem, Uram!
Tenfarkába harap. Bár szólnék fényeset!
Szép, ami szép – mit bekerít, körbetekerítvén magát: a nap!
(Haláltalan, csillagtalan
cső mered rád,
hadihalom-szemétdombon
szolgálattalan szélkakas –
te, ki mozdulsz, ha moccanok! –
mint égi kukacot, bekap?)
Szilánkos talpakon
metszett kristálysorok.
Pohár bor. Buborék. Emlék, ha volt. Vércsík – ezer
Szívedig ér! És Ő! Pályáz. Igéz. És kézbe/perbe fog.
((Te, ki mozdulsz, ha moccanok.
Vigyázok, hozzád ne érjek. Talán a szél, kisiklott légvonat.))
(((Vagy utcára tenned! De ne saját küszöbödre!)))
(Emlők közén fölkel a nap –
mint gyémánt félkrajcár,
gurul, gurul...
Emlék, ha lesz. Emlők, pártalan.
Kristályba zúz az alkonyat.
Talán, télen.
Hullanak az észrevétlen áttelelt legyek.
A túlélés torkolattüzében
felségtelen vizek.
Parttalan.
Se fel, se le.
Háttértelen.
Jeltelen szó. Jászol, gyermektelen.)
Ne készülődj, kövesd el ellenem!
((Hold asszonya holdatlan áll –
párás sisakrostély áldatlan állapot?))
(Virágtalan kristály-ámulás.)
Szép, ami szép – fényesítvén magát –
lereszelvén a bőrkeményedést –: a sértetlen Achilles-sarok!