Helycserék a piedesztálokon

Valamikor a hatvanas években különös csoportosulást fedeztem fel egy potsdami park eldugott szegletében. Valószínűleg az egész Német Demokratikus Köztársaságból összeszedték az összes Nagy Frigyest; a munkás-paraszt hatalom ledöntötte őket talapzataikról, és ide küldte őket száműzetésbe. Tulajdonképpen haza, Frigyes kedvenc kastélyába, ide, ahol egykoron filozofálgatott, zenélt, ahol Voltaire-nek írott leveleit fogalmazgatta – ha véletlenül éppen nem háborúzott.

Ezek a szobrok nem voltak valami nagy alkotások – az ismert mesterek bronzszobrait valószínűleg máshol helyezték el –, itt, úgymond, az olcsó anyagból készült mezei Frigyesek sorakoztak. Az, hogy így együvé kerültek, a német pedantériáról tanúskodott, de az állapotuk mégiscsak arról árulkodott, hogy egy „másik Németországban" vagyunk. Valahogy úgy kívánkozott volna, hogy legalább felsorakozzanak, ámde az egyik végignyúlt a földön, a másik meg épp felállt, ahogy neki tetszett. Néhányuk – valószínűleg a hajdani lovasok – ráadásul meglehetősen gyanús guggoló pózban leledzett. Némelyik éppen indulóban volt, ki tudja hova, s voltak olyanok, akik jobbukban tartott karddal vagy a nélkül mutattak valahova a messzi távolba. A rendetlenség következményeként, avagy valamilyen mélyebb értelmű üzenetet hordozva, mutogattak és rohamra vezényeltek a szélrózsa minden irányába. Az egyik hanyatt fekvő még az égre is felmutatott, úgyhogy az ember önkéntelenül is fölpillantott, mi repül a magasban.

Nem tudom, mi lett a sora ennek a lapidáriumnak, a jobb Frigyesekről azonban tudok egyet-mást. Amikor a hatalomnak a nyolcvanas években kezdett egyre jobban szorítani a cipője, eszébe jutott, hogy Frigyes nemcsak hadvezér volt, hanem reformátor is, és hogy porosz volt, és létezik-e annál jobb német? Az ő államában rend volt, és – főleg – az emberek engedelmesek voltak. Ezért hát Frigyes visszakerült a talapzatokra, a bronzparipákra és a terekre is, csak az engedelmesség régi, szép korszak nem tért vissza már soha többé. Ez a múltra való utalás egy olyan rendszer szavahi hetősége megtámogatásának volt egyik hiábavaló kísérlete, mely rendszer a jelenben eljátszotta már minden hitelét és jövője nincs. 1988-ban az „oroszlános" emlékmű leleplezése a pozsonyi Vajanský rakparton hasonló kétségbeesett gesztus volt.

A ledöntött és felújított Frigyesek és oroszlánok arról tanúskodnak, milyen mágikus hatással vannak a hatalomra a bornz-, márvány- vagy akár az egyszerű homokkőalakok is. Ámde nem csak a hatalomra. Az emberek mindig is hajlamosak voltak jelentős áldozatokat hozni a felállíttatásuk érdekében, ledöntésük ellen pedig elszántan tiltakozni, akár az életüket is feláldozni. Természetesen azért, mert a szoboralakok szimbólumok, valamit megtestesítenek, képviselnek és helyettesítenek. A háttérben azonban ennél többről van szó.

Az emlékművek istenek voltak

Így van ez emberemlékezet óta. Alapjában véve az egész ószövetség egy nagy vita az isten fogalom értelmezéséről, az istenség szerepéről és alaki mivoltáról. Olyannyira összetett, homályos és veszélyes ez a viszony, hogy az isten vizuális megjelenítésének tiltásában nyert pszeudomegoldást. Ezt vette át és őrizte meg az iszlám, nem úgy idősebb testvére, a kereszténység. Az istenek, pontosabban ábrázolásuk szekularizációjának története is messzire nyúlik. Caligula császár Rómába hozatta a görög istenek szobrait, leüttette a fejüket és a magáról mintáztatott szoborfőket ültettette helyükbe. Az olümposzi istenekből istencsászár lett. Hogy milyen fejeket faragtak a görög importból származó szobrokra Caligula meggyilkolása után, arról már nem hagyott hátra híradást Suetonius, annyi azonban bizonyos, hogy amióta szobrokat állítanak, le is döntik és minden elképzelhető módon átalakítják őket. Lehetséges, hogy a római szobrászat fölvirágzásának éppen ez az egyik oka. De nem csak akkor és ott történt ez így. A pogány szobrok és „faragványok" ledöntését minden hithirdető szolgálati kötelességének és a helyes magatartás megnyilvánulásának tekintette. Ugyanúgy az is törvényszerű, hogy minden új hit, világnézet, ideológia és hatalom igyekszik kijelölni a maga életterét. Először palánkkal, sáncokkal, kőfalakkal, majd vallási és szellemi alkotásokkal is: a pogány áldozati helyek fölé emelt keresztény templomokkal, a tegnap még protestáns város főterén felállított barokk Mária-szoborral.

A világi szobrok és emlékművek – ha eltekintünk az uralkodók, a főnemesek és gazdag polgárok síremlékeitől – nálunk sokáig igen ritkák voltak. A világi emlékművek populációja – nevezzük így ezek halmazát egy adott történelmi időben és térben – csak a múlt évszázad második felében kezdett számottevővé válni. A szobrok és emlékművek már ezt megelőzően szekularizálódtak ugyan, ámde korántsem demokratizálódtak; fölállításuk kevés kivételtől eltekintve uralkodók és uralkodócsaládok kiváltsága volt. A pozsonyi Fő tér Miksa-szobra Pozsony koronázó városi múltjának emléke; I. Miksát itt koronázták meg 1563-ban. Lotharingiai Ferenc és más Habsburgok körmöcbányai emlékművei 175l-es és 1764-es látogatásaik emlékére állíttattak. Magyarországnak az 1867-es kiegyezést követő „fölemlékművesítése" ugyanúgy a korabeli historizmus következménye, mint a történelmi építészeti stílusok romantikus fölelevenítése, a monumentális történelmi festmények divatja, a várak és kastélyok kultusza vagy a gótikus katedrálisok szépségének újrafölfedezése. A fölelevenített múlt azonban erősen a jelenhez kötődött, aktuális üzenet hordozójává vált. A magyar történelemfelfogás két korabeli koncepciója, a Habsburg-párti – „kuruc" – és a Habsburg-ellenes – „labanc" – közül az utóbbi nyilvánult meg erőteljesebben.

A legtöbb és legdíszesebb emlékművet az 1848/49-es honvédeknek, a magyar függetlenségi törekvések, forradalmak és felkelések eseményeinek és személyiségeinek szentelték – Rákóczitól Kossuthig. A forradalomnak emlékműveket emeltek például Braniszkón, Nagysallón, Vágegyházán; honvédszobrok álltak Losoncon, Kassán, Lőcsén, Komáromban Klapka-, Körmöcbánya mellett pedig Görgey-szobor. A szobrokat és az emlékműveket élénk figyelem övezte. A hivatalos államünnep 1891-től augusztus 21-e (Szent István), 1898-tól április 21-e (a márciusi törvények uralkodó általi 1848-as szankcionálásának napja) volt ugyan, az igazi ünnepnek mégis március 15-e számított. Ezen a napon például a Trencsén megyei és városi honoráciorok kocsikon Beckóba, az 1849-ben Pozsonyban kivégzett Mednyánszky báró sírjához hajtattak. Azon a környéken mindaddig a forradalom egyedüli szimbóluma maradt, amíg az 1848-as vágegyházi csata emlékére emlékművet nem emeltek. A koszorúval megrakott kocsi továbbra is eldöcög Beckóba, de a központi ünnepséget már az új emlékműnél rendezik. A síroknál megemlékezést tartanak, az emlékműveknél ünnepelnek. Még ha itt nem is igen volt mit ünnepelni, mert a csatát a császáriak nyerték meg. De hát Koszovóban is hatszáz éve ünnepelnek egy vesztes csatát. Abban az időben alakult ki az emlékműveknél rendezett ünnepségek világi rituáléja is: szónoklatok, iskolás gyermekek szavalatai, egyházi zene, a veteránok felszólalásai, este bankett, a kerek évfordulók alkalmából fáklyásmenet.

Sok emlékmű megépítése nem volt egyszerű feladat, a fennálló rend és állam szempontjából kellett ugyanis megindokolni létjogosultságukat. Például a kassai Rákóczi-sír és -emlékmű védelmében Andrássy Gyula meglehetősen körülményesen érvelt, amikor azt hangoztatta, hogy Rákóczi nem volt rebellis, csupán „az alkotmány megsértése ellen harcolt". Kossuth elfogadtatása még nagyobb gondot jelentett; halála után sem bocsáthatta meg halálos bűnét az uralkodó – nem azért, mert fellázadt, az úri delictumnak számított, hanem mert a Habsburgok detronizálásának részese volt. Miként lehet azonban megakadályozni a rebellisek vezére emlékművének felállítását, ha segítőinek és katonáinak emlékművei már tucatszám állanak? Azonkívül, oly primitív idők jártak még akkoriban, hogy nem volt könnyű ilyesmit betiltani. Az emlékműveket a polgárok saját pénzükön, saját városaik terein építették fel. Bécs rosszallása gyakran csak a gesztusok szintjén juthatott érvényre: a hadsereg, a császári abszulutizmus és hatalom utolsó bástyája számára a rebellisek emlékművei és március 15-e tabu volt. A Gotterhaltet és a Radetzky-indulót játszó katonazenekarok csak az uralkodó születésnapján és megkoronázásának évfordulóján vonultak fel. Ilyenkor aztán, hogy Joseph Rothot parafrazáljuk, „Magyarországon is Ausztria volt". Ezenkívül a császár és király az által is kárpótoltatott, hogy feleségének, a szeretett Sisinek Magyarországon talán több szobrot állítottak és több hidat és teret neveztek el róla, mint „a birodalmi tanácsban képviseltetett" területeken. Végül is semmi furcsa nincs ebben. Szerette a magyarokat, konkrétan Andrássyt, gyönyörű nő volt, a népszerűtlen uralkodónak kellemetlenségeket okozott és tragikus körülmények között vesztette életét. Majdnem mint Diana.

Az emlékműépítésnek ebben a kezdeti szakaszban megvolt az az előnye, hogy „szűz területben" nem volt hiány, még a legattraktívabb helyek sem voltak foglaltak, nem volt szükség tehát sem rombolásra, sem áthelyezésre. Bizonyos előjelek azonban már megjelentek. A pozsonyi Sétatéren (ma Hviezdoslav tér) a zenebarátok és a pressburgi hagyományok elkötelezettjei Hummel-szobrot emeltek. Nemsokára azonban egy másik művészeti ág rajongói felcserélték Hummelt egy reprezentatívabb – és főleg „magyarabb" – Petőfivel. És a tér sem Sétatér volt már, hanem Kossuth tér. Ez is jelezte már az elmozdulás felgyorsulását Pressburg – Pozsony – Prespork irányából a felé, amit így nevezhetnénk: Pozsony – Pressburg – és semmi több. Hummelnak valamicskével arrébb kellett vándorolnia.

Háromszáz méterrel odébb, a Duna-parton is olyan dolgok történtek, amelyek inkább már a huszadik századra emlékeztettek. A városi tanács 1892-ben Neuszidler liberális képviselő javaslatára Mária Terézia-szobor fölállításáról döntött. A határozat szerint a szobrot az 1871-ben lebontott koronázási domb helyén állították fel. A koronázási dombot a magyar vármegyékből hozott földből emelték, és II. Lipót 1790-es, illetve V. Ferdinánd 1830-as koronázásakor töltötte be szerepét. Hogy a polgárok miért mondtak le róla oly könnyen, annak ellenére, hogy a város egyik attrakciója volt, nem lehet tudni. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy Ferenc József budai koronázását követően rendeltetése megszűnt, és az ország középpontja is máshová került. Talán annak is szerepe lehetett, hogy az idők során többször elköltöztették – legutoljára 1775-ben, amikor egy gabonaraktár túrta ki a helyéről. A túl gyakori változások, elmozdulások elerőtlenítik a hely szellemét. Akárhogy is volt, a dombot lebontották, és Mária Terézia szobra került a helyére, tulajdonképpen egy szoborcsoport, ami a magyar rendeknek az uralkodó iránti – különben erősen felnagyított – hűségét volt hivatott kifejezni. A szobor művészileg nem volt jelentéktelen, de felállításának helye eléggé szerencsétlen volt. Vagy talán inkább azt kéne mondanunk: megbabonázott. Thaly Kálmán a szobor talapzatában elhelyezett üzenetében így ír: „Állj itt örök időkre! Állj, amíg ezeréves hőn szeretett hazánk fennáll!" A későbbiekben látni fogjuk, hogy a történészek néha akaratlanul is jövendőmondókká válhatnak.

A területkijelölésnek és a tradíció rögzítésének szerepét még határozottabban betöltötte a számos millenáris emlékmű. Kettő azok közül, melyek a mai Szlovákia területén állottak, bekerült a magyarok bejövetelének ezeréves évfordulója alkalmából rendezett országos rendezvénysorozat műsorába is, ellentétben Mária Terézia szobrával, amit a szervezők elutasítottak.

A Zobor hegyen, ahol a keresztény kolostor már évszázadokkal ezelőtt kivette a részét az ország domináns részének „megtérítéséből", 1896-ban mitikus turulmadarat lepleztek le. Az emlékműnek az volt a célja – legalábbis az alapkövébe helyezett levél tanúsága szerint –, hogy dokumentálja Nyitra, s következésképp az egész Északnyugat-Magyarország Árpád harcosai általi bevételét. A nép, amely ezen a vidéken él, ugyan „nyelvében és szokásaiban idegen, de a szíve szerint mindenben hű tagja a nemzetnek, tántoríthatatlan és megbízható támasza a hazának". Az emlékmű azon egy kaptafára készített turulok közül való volt, amelyeket keleten Munkácsnál, délkeleten Brassónál, délen Zimonyban – majdnem Belgráddal szemben! – állítottak fel. Egy kisebb emlékmű északon, ˇČadcánál is volt. Azzal az elterjedt nézettel ellentétben, hogy Dévényben Árpád szobra magasodott, az igazság az, hogy a magas pilon tetején egy Árpád korabeli harcos állt. Nyugat felé fordult, arra, ahol a láthatáron Bécs körvonalai rajzolódnak ki. Évszázadokon keresztül erre vonultak a hódítók a Duna felső folyásának vidékéről a magyar alföld felé (és fordítva). A Monarchia további sorsát érintő éles viták idején tehát ez az emlékmű több volt mint beszédes. A szlovákok számára pedig még azt a kérdést is felvetette: mit jelképez ez az emlékmű az ősi szláv erődítmény területen, a nagymorvahagyomány egyik központjában? Ott, ahol a fiatal Štúrék a nemzeti érzés szikrácskáit csiholták? A szlovákok számára az egész millenáris ünnepségsorozat kétértelmű és gyanús volt, az Árpád korabeli harcost és a Zobor tetején ülő turult kihívásként fogadták.

Természetesen nem minden emlékmű bírt kimondottan politikai jelleggel. Mellszobrot, szobrot és emléktáblát kapott számos költő és író is, valamint több országos és helyi személyiség. Pozsonyban a hihetetlenül agilis Toldy-kör az egész várost föltáblázta – megjelölték az egyes személyiségek születési, megfordulási, tanulási és lakhelyeit. A fordulat előtti időben már azon tagjaik emléktábláit kezdték leleplezni, akik a korábban leleplezett emlékművek felállítása során érdemeket szereztek. A zeneszerző Hummelon kívül szobrot kapott a szobrász Donner, Liszt Ferenc, Rómer Flóris történész és mások. A szoborra érett személyiségek palettája tematikailag gyors ütemben kibővült; az erdész Jozef Dekrét-Matejovienek két emlékműve is volt – az egyik Staré Horyban, a másik Besztercebányán. Olyan események emlékezetére is emlékműveket emeltek, amelyek ma már a történelemben kevésbé jártas, laikus közönségnek édeskeveset mondanak. 1896-ban Nagyvezekényben annak a törökökkel vívott 1621-es csatának az emlékére lepleztek le szobrot, melyben az Esterházy-család négy tagja esett el. A korponai városházán 1905-ben emléktáblát avattak az 1605-ös nemzetgyűlés háromszázadik évfordulójára. Kialakult már annak is az íratlan szabálya, hogy egy sikeres városnak hány szoborral és emléktáblával kell rendelkeznie. Losoncon a honvédemlékmű és a Kossuth-szobor mellett a város híres szülöttjének, Kármán Józsefnek is emléket állítottak. Az országos események és személyiségek, valamint a helyi nagyságok kombinációjának standardja a város gazdagságának és a városatyák agilitásának függvényében alakult. A képet a helyi potentátok iránti föltétlen hűség tanúságtétele révén időfeletti dimenziókba emelkedő emlékművek színesítik. Például Kassán, a Csermely-völgyben obeliszket állítottak azon a helyen, ahol 1863-ban, éppen egy majálisról hazafelé tartva, pontosabban nem ismert – vagy inkább nem ismertetett – körülmények folytán kiesett a hintóból a város polgármestere.

Á szobroknak erről a gyorsan szélesedő skálájáról teljes mértékben hiányoztak a szlovák nemzet nagyjai. Csupán a síremlékek őrizték emlékezetüket: Ján Hollýé Dobrá Vodán, a nemzeti közadakozásból fölállított Ľudovít Štúr-emlékmű a modori temetőben és néhány további. Hiányzott azonban az, ami éppen erre a korra volt jellemző: hogy az emlékművek a temetőkből kikerüljenek a terekre. A nyilvános visszaemlékezések és emlékeztetők új helyei, a közterületek a szlovákok előtt zárva maradtak. Nem volt ez véletlen, a kormányzó hatalom jól ismerte a szimbólumok, a „szekuláris istenek" mozgósító erejét. Erről tanúskodnak az 1892-es hlbokái események is, amikor J. M. Hurban síremlékének leleplezésekor a hivatalok nem csak a széles nyilvánosságot zárták ki a temetőből, hanem a család legközelebbi tagjait is.

Rombolás és építés. Első felvonás

A történelmi Magyarországon az első világháború kitörése után nagyon sokakon – bár azért mégsem mindenkin – eluralkodott a sovinizmus és a harciasság szelleme. Bizonyosan jóval többen voltak, mint akik később, az időtávlatból való rálátással szerzett bölcsesség révén és a keserű tapasztalatok hatására hajlandóak voltak ezt beismerni. Az emlékművek készítésére nem érvényes az „inter arma silent musae" mondás. A támadások és a visszavonulások, a rohamok és a megfutamodások Kelet-Szlovákiában fölégetett falvakat, szétlőtt templomokat, lövészárkoktól és drótakadályoktól szabdalt tájakat, elsősorban azonban sírokat hagytak maguk után. Magányos katonák, zászlóaljak, sőt visszaparancsolhatatlanul a másvilágra rendelt egész ezredek sírjait. Már a háború éveiben elkezdődött a méltó sírkertek és emlékművek kiépítése. Sok közülük mára már feledésbe merült, elenyészett, az erdő és a részvétlenség martaléka lett; a ma emberének tudatáig gyakran csupán annak a ténynek a révén jutnak el, hogy Dušán Jurkovič is a megalkotóik között volt. Különböző – a kedvelt korabeli megfogalmazás szerint – „hősi" emlékműveket építettek a hátországban is: szobrokat, obeliszkeket. Figyelemreméltó volt például Trencsénben a helybeli ezred emlékműve. Nem valamelyik téren helyezték el, hanem a vár sziklafalán, csak néhány tucat méterre az i. sz. 179-ből származó s a „császárok győzelmét" hirdető római felirattól. A relief Hunniát ábrázolta, az állomás felől érkező látogatót ez fogadta mindjárt a Frigyes főherceg utca legelején, aki különben a helyi sorozású ezred névleges tulajdonosa volt. A haza és a császári udvar itt megbonthatatlan egységet alkottak, a több mint ezeréves történelem a jelen történelemgyártásának szolgálatában állt.

A háború bizonyosan nagyon hosszú volt azok számára, akik megszenvedték, ámde kevésnek mutatkozott ez az idő ahhoz, hogy egy jellegzetes emlékműtervezési irányzat kialakulhasson. Már az 1918. év végi események ékesen bizonyították, hogy az emlékműves brancsban mindjárt az építés után a második legelterjedtebb foglalatosság a szobordöntögetés.

1918–19-ben államjogi és nemzeti értelemben Szlovákia fölszabadult. Technikai értelemben azonban el kellett még foglalni. Egyetlen szakolcai századot kivéve egyetlen katonai egység sem állt át az új kormányzat oldalára. A katonaság, a csendőrség és a rendőrség alakulatai Károlyi budapesti kormányának vetették alá magukat, Szlovákia területét csak húzódozva vagy presszió hatására hagyták el, néha csak véres összecsapások árán. Az a tény, hogy Szlovákiát tulajdonképpen meg kellett hódítani, később valahogy kifelejtődött a történelemkönyvekből, valószínűleg azért, mert megnehezítette a történelemmagyarázatokat (úgy a csehszlovákot, mint a ludákot vagy a kommunistát). A kortársak tudatában azonban ez még egyértelmű tény volt. A szlovák önkéntesek ebből az időből származó dala egyértelműen ezt fejezi ki:

„Szlovák hazánk, te,

aranyalmácska, hej,

téged nem egykönnyen,

téged nem egykönnyen,

nem könnyen nyertünk el."

A hadsereg Csehországból jött Szlovákiába, ahol az új hatalom – legalábbis a csehek lakta vidékeken – néhány óra, legföljebb néhány nap alatt megvetette a lábát. A fordulat véráldozat nélkül zajlott le – egy francia már akkor „bársonyosnak" nevezte – ám annál díszesebb külső megnyilvánulások kísérték, annak demonstrálására, hogy valóban történt valami. Lehullottak az osztrák állami jelvények, a német nyelvű feliratok, a Habsburg uralkodók szobrai, de az egyházi hatalom, a római katolikus egyház szimbólumai is, amelyről az a meggyőződés alakult ki, hogy a "háromszáz éves rabságért" bűnös körökkel szorosan együttműködött. A legismertebb ezek közül egy későbbi eset, a prágai Mária-szobor lerombolása, de megrongált szobrok, szentháromság-szoborcsoportok, bűntelen és hasznos Nepomuki Szent Jánosok voltak százával. 1918 végén megérkeztek a katonák a Morva folyón túlról, arról a területről, amelyet – már legalábbis ami az emlékműveket illeti – „elosztráktalanítottak", és elindultak Szlovákiában, ahol ezen a téren még a legmélyebb Magyarország uralkodott.

A nagy rombolás három hullámban zajlott le: az első hullám általában mindjárt azután kezdődött, amikor az új hatalom képviselői megérkeztek a városokba, a második 1919 tavaszán és nyarán, a Kun Béla csapataival való összecsapások ideje alatt ment végbe, a harmadik pedig 1921-ben, IV. Károly magyarországi hatalomátvételi kísérletének idején. Ledőltek a nagy és a kis szobrok, az emlékművek, az emléktáblák, különböző magyar nyelvű emlékfeliratok, némely templomban még a magyar címerrel díszített vitrázsok is lehulltak. A jeles személyiségek szobrai természetszerűleg a legfeltűnőbb helyeken állottak, ők voltak hát elsők a sorban s e sorsban.

Losoncon a Kossuth-szobrot már a bevonulás első napján, 1919 júniusában ledöntötték. Rozsnyón 1919 júniusában szintén egy Kossuth-szobrot rántottak le talapzatáról teherautó segítségével; a közeli Rimaszombatban Széchenyi, Pöstyénben Erzsébet királyné, Nyitrán pedig a világháborús hősi emlékmű jutott erre a sorsra. Dobsinán Kossuth szobrát a patakba dobták, később aztán mégis a levéltárban helyezték el. Bártfán Erzsébetet előrelátóan időben elrejtették, ma is a parkban áll. A Kossuth-szobrot Nagymihályban és Zólyomban is eltávolították, Breznóbányán pedig Rákóczit tüntették el. A katonák nem voltak járatosak a történelemben, nem sokat lamentáltak, Mátyás király sem kapott kegyelmet, és még az igazán semleges Dekrét-Matejovie erdészt is tönkretették. A hatalmas braniskói emlékmű sem járt jobban, Kassán pedig az amerikai magyarok adományaiból emelt honvédemlékmű körüli zavargás tragédiába torkollott. 1919. március 15-én a betiltott megemlékezések miatt összecsapásra került sor; a katonák másnap belefogtak a szobor megsemmisítésébe. A polgárok meg akarták akadályozni a rombolást, és az összetűzés két civil áldozatot követelt. A szobrot ennek ellenére eltávolították.

Lőcsén a honvédszobrot, hogy ne szúrjon szemet, a város vezetése bedeszkáztatta. A Kun Béla csapataival vívott ütközet után azonban ennek ellenére lerombolták; 1919 júliusában darabjait archiválták. A Gerlachfalvi-csúcsról eltávolították az „ezeréves haza legmagasabb oltárának" tiszteletére elhelyezett millenáris emléktáblát. A kisebb emlékművek tucatszámra estek áldozatul.

Érsekújvárott: „ismeretlen tettesek" már 1919 áprilisában megkísérelték a levegőbe röpíteni a Kossuth-szobrot. A városparancsnok a merényletet nyilvánosan elítélte, és a szobor mellé őrséget állított. A vörösökkel a város környékén vívott véres ütközetek után azonban a szobrot mégis eltávolították.

Néhány veszélyeztetett emlékművet sikerült a városok elöljáróinak megvédelmezniük. Lőcsén a bedeszkázás nem járt sikerrel; Pozsonyban a Petőfi-szobrot a város szintén ezzel az eljárással próbálta megmenteni. Egészen 1921-ig így állt, és a további sorsáról heves vita folyt. Néhányan megpróbálták kiszabadítani a megszégyenítő daszkaodúból, rámutattak, hogy Petőfi republikánus és demokrata érzelmű volt és forradalmi költő, ráadásul szláv származású. A Slovensky denník című napilap azonban könyörtelenül konstatálta, hogy mint renegát méltó helyre talált a volt Kossuth téren, de a mostani Palacký parkban nincs keresnivalója. Az igaz, hogy republikánus érzelmű volt, de még sokáig deszka alatt kell maradnia, hogy ne szólongathassák azok, akik a Habsburg uralmat akarják visszaállítani. „Az Akasszátok fel a királyokat szerzője nyilván szégyenkezne, ha az utolsó Habsburg, Károly hívei szólongatnák."

A Petőfi-szobrot szétszedték és egy kaszárnyában raktározták el, néhány év múlva aztán visszaadták a városnak. „Száműzetésben" volt az ötvenes évek elejéig, amikor is újból felállították a ligetfalui parkban, szép környezetben ugyan, de eléggé eldugott helyen. Időközben a téren Hummel és Petőfi után Hviezdoslav foglalta el a főhelyet. A tér is a Hviezdoslav nevet vette fel. Ha erőszakkal keresnénk, abban találhatnánk különleges kontinuitást, hogy Hviezdoslav szlovákra fordította Petőfi verseit, a ligetfalui parkot pedig Janko Kráľ parknak nevezik.

Pozsonyban a „magyar emlékek" fokozatosan tünedeztek el, például az emléktáblák a királyi kamara épületéről és a vármegyeházáról. Ámde a legmonumentálisabb emlékműre, a dévényire, csodálatos módon, sokáig nem figyeltek föl. Csupán hatalmas bronzkardját vesztette el, aminek azonban egészen apolitikus oka volt: a fémhulladék iránt már abban az időben is kereslet mutatkozott. Csak 1921. január 21-én próbálta meg felrobbantani két suhanc – sikertelenül. Másnap a merénylet már sikerrel járt. A két robbanás eltörte a tartóoszlopot, és a szobor a Morva partjára esett. A Pressburger Zeitung a hadsereget vádolta a merénylettel, a 9. gyalogos hadosztály parancsnoksága azonban határozottan visszautasította a vádakat.

A szobor megsemmisítése természetesen ellentétes reakciókat váltott ki. A rendőrségnek a megyei elöljáróság számára készített jelentése szerint „ennek a szobornak az eltávolítását – melyről az volt az általános vélemény, hogy sérti a szlávság nemzeti érzéseit – a szlovák lakosság természetesen megelégedettséggel fogadta". A magyar és a német újságok tiltakoztak, de a pozsonyi Grenzbote is gúnyosan jegyezte meg a bécsi lapoknak címezve, hogy nagy lármát csapnak a szobor ledöntése körül, de még hangosabbak voltak huszonöt évvel ezelőtt, amikor felállították.

A kompetens hivatalos személy, a szlovákiai műemlékvédelmi felügyelő, J. Hoffman két nap múlva állásfoglalást tett közzé a lapokban, miszerint a hiba nem is annyira az emlékmű eltávolításában keresendő, hanem annak módjában. Az emlékműnek nem volt semmilyen művészi értéke, elrontotta a dévényi vár látképét, ilyen módon lerombolni azonban nem volt helyes. Először is, a zuhanás során megkárosíthatta volna a várat, mint ahogy kis mértékben meg is károsította, másodszor pedig, egy ilyen cselekmény veszélyezteti a törvényességet és a közrendet. „Nem célszerű erről az eseményről hosszas vitát folytatni, de szükséges kifejezésre juttatni azt a kívánságunkat, hogy ilyen cselekmények a jövőben ne ismétlődjenek meg."

Hoffman érdeklődését természetesen a Zoboron álló másik nagy millenáris emlékmű is felkeltette. Ez művészileg értékesebb alkotás volt, írta, jól beleillett környezetébe, „nem bántotta a szemet". „Ennek az emlékműnek a ledöntése tehát nem esztétikai kérdés, hanem politikai." Hoffman merész – viszont nálunk legalább háromszáz évvel korát megelőző – gondolattal rukkolt elő: nem kell lerombolni az emlékműveket. Franciaországi és olaszországi példákra hivatkozott, ahol az „időszerűtlen" emlékműveket nem rombolták le, csupán „megmagyarázták". „A Zoboron álló emlékmű alkalmas lenne rá, hogy a szlovák rabság emlékművéből a szlovák szabadság emlékművévé váljon." Emlékeztetett, hogy egy szlovák történész már évekkel azelőtt azt javasolta, hogy az emlékművet hagyják meg a helyén és helyezzenek alája táblát egy Kollár-idézettel: „Ami száz tévelygő éven át mardosott, elfordítja tőlünk a kor."

A kor azonban még olyan volt, amilyen, így hát a Zobor-hegyi emlékművet, a 16 mázsás bronzturullal egyetemben egy titkos villámakció során már 1921 februárjában eltávolították és ismeretlen helyre szállították.

A fordulatot követő évek legismertebb „emlékműcsatája" minden bizonnyal a pozsonyi Mária Terézia-szobor megsemmisítése. Az akció a maga stílusával is kilógott a sorból. IV. Károly sikertelen hatalomátvételi kísérlete a csehszlovák hadsereg mozgósítását vonta maga után, ami rettegéssel töltötte el az embereket az újabb háborútól. Ez oda vezetett, hogy a legionáriusok vezette tömeg október 26–27-én valósággal fölaprította a szobrot. A hatóságok nem voltak kezdeményezői a szoborrombolásnak, de nem is léptek fel ellene. A rombolás alatt rendőrök őrizték a szobor környékét, őket azonban leginkább a fotográfusok és az amatőr fényképészek filmjeinek elkobzása kötötte le. Az uralomra törő Károly ükükanyját kötéllel rángatták le a lóról. A kiváló szlovák történész, Varsík professzor visszaemlékezése szerint diákként maga is lelkesen nekirugaszkodott a vastag pányvának. A helyzet paradoxona, hogy a romboló eufória éppen Mária Terézia ellen fordult, aki az összes Habsburg közül talán a legtöbbet tette a város felvirágoztatásáért. A másik paradoxon az, hogy a rombolási láz teljesen elkerülte a csak néhány száz méterre álló Miksa-szobrot, aki természetesen szintén Habsburg volt. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a pozsonyiak többnyire úgy tudják, Roland lovag szobrát tisztelhetik benne.

Az emlékmű körül kialakult orgiát nem csak a városban őshonos németek és magyarok viselték nehezen, a helybeli csehek és szlovákok számára is kínos emlék maradt. A márvány egy részéből új szobrokat faragtak, például egy Palacký-mellszobrot. A liberális történész, aki ráadásul sokáig meggyőződéses osztrákpárti volt, aligha örült volna ennek. Néhány év múlva eltávolították a kőkerítést is, egy részét a hősi emlékmű bekerítésére használták fel. A szobor több darabja Budapestre került, ahol a Nemzeti Múzeumban kiállították őket. A szobor lerombolása ellen számos magyar intézmény tiltakozott, még a Magyar Tudományos Akadémia is; Budapesten francia és német nyelven elítélő írások jelentek meg. A szobor lerombolása a magyar propaganda számára a „csehek barbársága" melletti érvelés leggyakrabban hangoztatott bizonyítéka maradt az egész két világháború közötti időszakban, mint ahogy a csehszlovák propaganda számára is a magyarok „javíthatatlanságának" állandó bizonyítékaként szerepelt egy új, a trianoni határrevíziónak szentelt budapesti szobor.

Idővel a romboló indulatok elültek – sőt, néhány millenáris emléktábla észrevétlenül átvészelte a mai napig. A magyar kultúra nagyjainak szentelt emléktáblák közül néhány visszakerült eredeti helyére, és bőségesen kiegészültek újakkal: az új helyzetben a szlovákiai magyarok ilyen módon is tanúságot tehettek identitásukról – persze nem kifejezetten politikai tartalmú emlékművekkel, hanem írók, költők szobraival. A szlovák emlékművek is már egyre inkább csupán kiegészítik – és nem helyettesítik – a szoborpopulációt: Pozsonyban a német-magyar Rómert a pár méterre álló morva-szlovák Kolísek egyensúlyozza ki, a zenész Lisztet pedig a nyelvész Bernolák. Továbbélt ugyan az a korábban kialakult, gyökeret eresztett és széles körben elfogadott elképzelés, miszerint elkerülhetetlen emlékművekkel, saját megnevezésekkel, emléktáblákkal kijelölni és a hozzájuk tartozó rituálékkal szimbolikusan újból és újból megerősíteni a „saját" életteret – továbbélt, még ha lényegesen megváltozott körülmények között is.

Nem sokkal a fordulat után a szlovák kultúra személyiségei is kiléptek a temetők kényszerű száműzetéséből a közterekre. Domborművek és mellszobrok alakjában visszatértek szülőházaikba, az iskolákba, ahol tanulmányaikat végezték, a házakra, ahol éltek és alkottak. A túrócszentmártoni temető, amely K. Kuzmány 1866-os temetését követően kezdte a „nemzeti sírkert" jellegét felölteni, hivatalosan is azzá vált. Ide helyezték át például Zágrábból Martin Kukučin, Aranyosmarótról pedig Janko Kráľ sírját. Kuzmány-emléktáblát avattak a breznóbányai szülőházon és azon a besztercebányai házon is, amelyben élt. J. M. Hurban, akinek síremléke 1892-ben olyan vihart kavart, Vágújhelyen emlékművet, Hlbokán szobrot kapott, Hviezdoslavnak emlékművet állítottak szülőhelyén, Felsőkubinban, valamint Szepesolasziban, szobrot és emléktáblát Alsókubinban; emléktáblát lepleztek le az eperjesi és a késmárki iskolák falán, amelyeket látogatott. Legjelentősebb szobra – Ihoský és Pospíšil alkotása – azonban a róla elnevezett pozsonyi téren áll. Már 1919 tavaszán, még életében, gyakran az ő nevével emlegették az ünnepélyes keretek között elültetett „szabadsághársfákat".

A pozsonyi szobor csak 1936-ra készült el, amin nem lehet csodálkozni. Könnyebb a szobrokat ledöntögetni, mint fölállítani. Az emléktáblák néhány hónap alatt elkészültek, de a szobrokhoz évek kellettek. Az 1918 előtt helyzethez hasonlóan, akkor sem az „állam" állíttatta még a szobrokat, hanem a települések, a lakosság és a különböző egyesületek. A nagyobb emlékművek felállítási költségeinek bebiztosítására célegyesületeket hoztak létre, amelyek állami támogatásra is számíthattak ugyan, de a szükséges összeg nagyobb részét össze kellett kalapozniuk. Ezért több nagyszabású és költséges emlékműtervezetet csak a harmincas években sikerült megvalósítani. Például az 1831-es kelet-szlovákiai parasztfelkelés enyickei emlékműve, amely egy tizennyolc méteres oszlopon álló férfialakból, valamint hét, életnagyságútól nagyobb, különálló szoboralakból áll, csak 1938-ban, az agrárpárti protektorok hatalmának alkonyán került leleplezésre. A szociális igazságtalanság ellen folytatott küzdelem szimbólumaként bekerült azonban az új panteonba is, és 1961-ben nemzeti kulturális emlékké nyilvánították.

A szoborba öntésre legalkalmasabb személyiségeknek Ľudovít Štúr és Milan Rastislav Štefánik bizonyultak. Mindketten olyan tulajdonságokkal bírtak és olyan sorsuk volt, amely predesztinálta őket erre. A szlovák történelem túlságosan is az irodalom és a kultúra felé orientálódó interpretációjával szemben az értékes politikai elemet reprezentálták; Štúr neve 1848-hoz kötődött, Štefánik pedig a szlovák történelem heroikus – tehát már nem a hagyományosan „szenvedő" – korszakát képviselte. Mindketten fiatalon haltak meg: Štúr 41, Štefánik pedig 39 évesen. Tragikus körülmények között vesztették életüket; a tettek emberei voltak, de elegendő romantikus töltettel rendelkeztek ahhoz, hogy a fantázia számára is maradjon némi hely. Habár mindketten protestánsok voltak, élettörténetük lehetővé tette a felekezeti különbségek áthidalását. Eléggé távoliak voltak és egészen biztosan halottak, úgyhogy a szobrok leleplezésekor és az évfordulók alkalmából történő megkoszorúzásokkor a szónokoknak nem okozott gondot figyelmen kívül hagyni a gyanút, hogy az egyik túlságosan is szlovák, a másik meg csehszlovák volt.

Štúr nemzeti közadakozásból 1872-ben emelt modori síremlékét most gyors egymásutánban újabb Štúr-emléktáblák és -szobrok követték: emléktábla és mellszobor az ugróci szülőházon, emlékmű Bánovce nad Bebravouban, a járási székhelyen, emléktáblák mindenütt ahol valaha lakott, és egy szoborcsoport Modor központjában. Pozsonyban emléktáblát helyeztek el a Štúr utcai házra, ahol dolgozott és tanított, valamint a királyi kamara épületére, ahol Zólyom várost képviselte. Utóbbi helyen emléktáblája két másik korabeli képviselő – Széchenyi és Kossuth – emléktáblájának a helyére került. Emléktáblát kapott Zólyom városában, amelynek képviselője volt az országgyűlésben, és az Árpád-kori harcos helyén, a dévényi vár szikláján. Ěletének és tevékenységének minden helyszínét emléktáblák övezték – a hlbokái plébániától a csejteiig.

Štefánik-emléktáblát avattak a košariskai szülőházon, az iskolák falán, melyekben tanulmányait végezte, és Pozsonyivánkán is, ahol repülőgépével lezuhant. A Štefánik-emlékművek építésébe is nagyon hamar belefogtak; az elsőt 1921-ben avatták Miaván. Fokozatosan újabbak épültek, például Nagyszombatban, Léván, Trencsénben és Zsolna mellett. A sok Štefánik-emlékmű közül a két legismertebb a bradlói és a pozsonyi rakparton felállított szobor; az előbbi a jelentősége, a másik a maga bizarr sorsa okán.

A Bradlón fölépített síremlék keletkezésének pillanatától képes volt arra, ami csak kevés modem emlékműnek sikerült – bekerült a történelembe. Nem úgy, mint egyetlen személyre vagy eseményre való utalás, tehát nem mint a történelem kiragadott momentumainak mementója, hanem mint a kontinuitásé. Megszólítja még a legközömbösebb, csak rudimentális szlovák kulturális háttérrel rendelkező látogatót is; a Bradlón valami olyasfélét érez, mint a Kriváňon, vagy a dévényi kőszirten. A Štefánik-emlékmű felállítását vita előzte meg annak formai megvalósításáról és üzenetéről – a szerényebb és bensőségesebb megoldásokról alkotott elképzelések fölött végül egyértelműen a monumentalista koncepció győzedelmeskedett. A megvalósítás mikéntjéről lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy Jurkovič felismerte a nyomasztó helyzetéből éppen kilábalt nemzet részéről fölmerült sürgető igényt egy ilyen szimbólum iránt. A travertínó mint építőanyag nem zavarja meg a személyhez való bizalmas viszonyt, a panoráma, az élő természet közelsége kiemeli a halál fennköltségét. A síremlék üzenete világos: hazatért, kétszeresen is – szülőföldjére és Szlovákiába egyaránt. Szlovákiába, amely, amikor eltávozott, sokak számára még nem is létezett, alig valaki ismerte és meg kevesebben ismerték el. Most hazatért, holtan, de győzedelmesen. Elzarándokolnak hozzá a miniszterek, a képviselők, annak az államnak a magas rangú tisztviselői, amelynek maga is alapítója volt, a tábornokok, akiket vezényelt, de azoknak az egyszerű embereknek a százezrei is, akik nemrég még a nevét sem ismerték, ám most identitásuk megerősítőjévé lett, kiemeli őket a szürke hétköznapokból. A Bradlo igazi emlékhellyé vált, ahol föléled és megújhodik a kollektív emlékezet. Azzá vált talán túlságosan is – nem minden rezsim volt képes eltűrni és megemészteni.

A pozsonyi Štefánik-szobor igen megtisztelő helyre került, oda, ahol 1871-ig a koronázási domb, 1921-ig pedig a Mária Terézia-szobor állt. Úgy tervezték, hogy ideális rálátás a Dunáról nyílott rá. Ez kissé szokatlan volt ugyan, de a Duna nemzetközi forgalmat bonyolított és a szobor a város egyik jellegzetességének posztjára pályázott. A szobor koncepciója, mondanivalója egyértelmű volt: Štefánik hős katona volt, és a cseh-szlovák államiság egyik megalapozója. Az életnagyságot meghaladó méretű, repülőegyenruhában megmintázott szoboralak határozottságot és büszkeséget sugárzott. A szobor mögött, magas oszlop tetejében, szlovák címert tartó bronzoroszlán volt látható.

Az addigi emlékműépítési szokásokkal összehasonlítva, kiemelkedő számú emlékművet szenteltek ebben az időben a háborúban elesetteknek. Ellentétben a háború idején épített „hősi" emlékművekkel, ezek a háborús tragédia mértékének is jobban megfeleltek. Nem mozgósító célzattal, csupán emlékeztetőül épültek. És nemcsak azért, mert majdnem kizárólag azoknak a katonáknak az emlékére állíttattak, akik a „rossz oldalon" estek el. Akik elmentek a frontra, négy évig a vesztesek oldalán harcoltak, és hazatérve azt tapasztalták, hogy egy győztes állam állampolgárai, s itthon maguk is a győztes szerepében tetszeleghettek. A történelmi paradoxonok ezen privilégiuma (azóta ez többször is megismétlődött a szlovák történelemben) édeskeveset jelentett azoknak, akik örökre Galíciában, az Alpokban vagy a Kárpátokban maradtak. Haláluk a „rossz oldalon" kétszeresen is fölösleges és értelmetlen volt. De elestek, valahol messze földelték el testüket, nem volt hova helyezni a virágcsokrokat, nem volt hol gyertyát gyújtani értük. Az elesettek emlékműve egy olyan konkrét hely volt, ahol egy pillanatra meg lehetett állni, és emlékezni rájuk. Az elesettek névsora az emlékműveken valamelyest mérsékelte a tömeges halál anonimitását. Bármi is volt az oka, rengeteg emlékművet avattak emlékükre; egyébként ezek voltak az első „világi" emlékművek, amelyek a falvakban megjelentek.

A háborúban elesettek emlékműveit először még a temetőkben helyezték el, de nemsokára a terekre és a főutcákra is kikerültek. Kidolgozásra került egyféle kánon is – az első egyszerű obeliszkektől és keresztektől a kápolnák falán elhelyezett emléktáblákig és plasztikákig. Ezek általában haldokló katonát ábrázoltak anyjával vagy katonát és gyermeket; néha a szlovák kettős kereszt is megjelent. De a heroizmus nem jelenik meg rajtuk, emlékeztetők maradnak. Az élet ritmusa is kialakult az elesettek emlékművei körül. Ha a temetőben vagy annak környékén állottak, az emberek megálltak előttük, gyertyát gyújtottak és imádkoztak, különösen halottak napján. A köztéren elhelyezetteknél elsősorban október 28-án emlékeztek meg. Nem a háború befejezésének napja volt ez, hanem hivatalosan jóváhagyott ünnep: a Szabadság Napja. A rituálé a hagyományos keretek között maradt: estefele műsoros ünnepély, esetenként fáklyás vagy lampionos felvonulás, másnap felvonulás az emlékművekhez, ahol kaszárnya volt, katonai díszmenet, katonazenekar, diákok szavalatai, vegyes kar. Az ünnep és az emlékmű kihívást jelentett a szónokok számára – hogyan kössék össze a honvédegyenruhában elesetteket az Osztrák–Magyar Monarchia szétverésével. Megbirkóztak vele.

Egyszerűbb volt a helyzet a terror áldozatainak és a „jó oldalon" elesettek emlékműveinél. Emlékművet emeltek például Jurzo és Škapík közlegényeknek, akiket 1918-ban lázadás vádjával végeztek ki Pozsonyban. 1924-ben hatalmas emlékművet avattak Kragujevácban a 71. ezred 44 kivégzett katonájának emlékére, Lubietovában Messerschmidtről, a háború ellen fellépő politikai fogolyról emlékeztek meg. Csehországban a világháború áldozatain kívül számos emlékművet szenteltek az elesett legionáriusoknak is. Szlovákiában csupán néhány legionárius személyiség kapott emlékművet vagy emléktáblát, például Fajnor százados, aki 1918-ban Buzuluk környékén esett el, és D. Kardoš, aki az orosz légió valószínűleg első szlovák nemzetiségű halottja. A Vörös Hadsereggel vívott 1919-es csaták elesettjeinek és áldozatainak Érsekújvárott, Komáromban, Losoncon és Detván állítottak emlékművet. Nagyszombatban 1922-ben az állomás épületén készültek emléktáblát leleplezni azoknak a csehszlovák katonáknak és csendőröknek az emlékére, akik itt estek el 1918 novemberében. Csak ekkor figyeltek fel rá, hogy a Fő utcán még mindig áll a honvédemlékmű. A sikertelen interveniálásokat követően a Slovensko című helyi lap egyértelmű ultimátumot adott a városi képviselőtestületnek: az emléktábla leleplezéséig tüntessék el a „szlovákokat gyilkoló magyaroknak" emelt emlékművet, mert különben „valaki más tünteti el". A város az emlékművet a temetőbe helyeztette át.

Az elesettek emlékművei a háború után „pacifisták" voltak, az időbeli távlat és a politikai helyzet változása azonban az emlékművek közvetítette üzenet megváltozásával járt. Trencsén sokáig nem állított emléket az elesetteknek, pedig a nemzetközi egyezmények alapján egy figyelemre méltó szerb hadifogoly-temetőt tudhatott magáénak. A „Hunnia"-emlékművet a városi képviselőtestület még 1921-ben is szívósan védelmezte. A pozsonyi hivataloknak az emlékmű eltávolítására való felszólításait figyelmen kívül hagyták. Karol Štúr, a fordulat előtti szlovákság helyi vezére mindhiába érvelt akként, hogy „mi a magyar–német hadsereg elesett katonáit sohasem fogjuk hősöknek tekinteni, hanem csupán az idegen hataloméhség kiszolgáltatott áldozatainak". A képviselőtestület leszavazta, az a pozsonyi ígéret sem segített, hogy ha eltávolítják „Hunniát", támogatást kapnak valamilyen elfogadhatóbb emlékmű felállítására. A képviselőtestület valószínűleg úgy gondolkodott, hogy elég, ha az emlékmű alatt húzódó Frigyes főherceg utcát átnevezik Štefánik utcának. Mindez azonban nem csupán a helyi sorozású ezred és a katonái iránti érzelmi kötelék okán alakult így, közrejátszott a „régi struktúrák" aktivizálódása is, akik a fordulat utáni sokkot követően visszaszivárogtak a hatalmi pozíciókba és visszaszerezték befolyásukat a városban. Végül a vármegye távolította el „Hunniát". Nem tudni, jutalom gyanánt vagy büntetésként, a huszita fán Jiskra domborműve került a helyére, kis márványtáblával, melyen ez állt: „1914–1918". Ennek a szürreális kombinációnak a jelentése, mely alatt tíz éven keresztül iskolába jártam, mindeddig rejtve maradt előttem; lehet hogy ez is közrejátszott abban, hogy történész lettem. A dombormű és a táblácska átvészelt minden újabb fordulatot, talán annak köszönhetően, hogy amiként a pozsonyiak Miksában Roland lovagot látják, a trencséniek és a városba látogatók nagyobb részt meg vannak győződve arról, hogy a dombormű Csák Mátét ábrázolja.

Az az emlékmű, amelyet nem messzire ettől a harmincas évek végén állítottak, már a „háború üzenetének" egy újabb felfogását testesíti meg. Középen, egy talapzaton állott Štefánik, honvédelmi készséget sugárzón – a köztársaság veszélyben; Trencsén pedig éppen ebben az időben válik Szlovákia, úgymond, katonai fővárosává –, a tábornoktól jobbra az első világháború „jó oldalon" harcoló katonáinak egy csoportja: orosz, francia és olasz légionárius. Egyértelműen azt hirdető pózban, hogy bármikor hajlandóak folytatni. Bal felől a hagyományos védekező nép, az elengedhetetlen anyával és gyerekkel. És csak egészen hátul – annyira, hogy az emlékművet meg kellett kerülni – a lehanyatló, haldokló katona. Itt van, de nincs túlságosan szem előtt.

Kezdődhetett minden elölről.

Az 1938 őszén beköszöntő új korszak hagyományos módon a képromboló fázissal kezdődött. 1938 novemberében Rózsahegyen K. Sidor és F. Ďurčanský miniszterek jelenlétében a gárdisták eltávolították Seton-Watson csak egy évvel korábban, 1938. október 28-án leleplezett emlékművét. A ludákoknak nem tetszett Hlinkáról és az autonómiáról alkotott véleménye – az ellenszenv azonban kölcsönös volt. A müncheni döntést követően maga Seton-Watson kérte meg a rózsahegyi polgármestert, hogy az emlékművet távolítsák el és semmisítsék meg. Az incidensről a Times is beszámolt. Az ilyen „ünnepélyes" emlékmű-eltakarítás különleges esemény; eltávolították, de nem semmisítették meg, és 1945 után visszakerült régi helyére.

Megkezdődött a nagy költözködés délről északra. A katonai egységek a bécsi döntés szerint Magyarországnak átadandó területekről evakuálták a Štefánik-szobrokat és más szlovák személyiségek szobrait, emléktábláit, és múzeumokban helyezték őket letétbe. Ezzel szemben a helybeli magyarok, akik nemzeti identitásukat húsz évig csupán költőknek, íróknak, művészeknek emelt emlékművekkel voltak kénytelenek demonstrálni, behozták a lemaradást. Számos emlékművet szenteltek a háborúban elesetteknek, melyeken újból megjelenhettek a magyar szimbólumok, előkerült múzeumokból néhány 1918 után eltávolított szobor is. A háború azonban mind élen, mind északon rövidnek bizonyult ahhoz, hogy az emlékműveknek ez a csoportja mennyiségileg jelentősebb mértékben fölszaporodjon.

A Szlovák Köztársaság területén az emlékműrombolás korántsem érte el azt a mértéket, amit az 1918 utáni időben. A történelmi Magyarország öröksége ekkorra föl lett már számolva, a csehszlovák emlékművek száma pedig alacsony volt, és részben akceptálható. A két háború között leleplezett emlékművek többsége jól beleillett a ludákok történelmi koncepciójába, legrosszabb esetben is elegendő volt üzenetüket kissé átideologizálni. 1848–49 nem képezte vita tárgyát, s így Holuby, Langsfeld, Štúr, Hurban, Hodža stb. szobrai sem. A nemzeti újjászületéssel sem volt baj, így hát Bernolák is maradhatott; a Tudóstársasággal is minden rendben volt, ezért Hollýt sem bolygatták; elismerték a szlovák kultúra nagyjait és a nemzeti nyelv mestereit: Kalinčiakot, Kuzmányt, Moyzest és másokat. A kontinuitás kézenfekvő volt, a lehetőségek adottak voltak, eddig megjelöletlen szülőházakból, lakóhelyekből pedig volt elég. És nem volt hiány egyesületekből, lelkesedőkből és olyan földiekből sem, akik az emlékműalkotó szubsztanciát kőbe és bronzba transzformálják.

Eleinte olybá tűnt, Štefánikkal nem lesz egyszerű. Az 1939. májusi bradlói emlékünnepségen az ellenzékiek transzparensén olvasható szöveg óva intett mindenkit, hogy „aki rombolta azt, amit ő épített", ne menjen fel a síremlékhez. Az ellenállási mozgalomban résztvevők számára az 1939–ben felszámolt állam szimbóluma volt; róla nevezték el például a partizánok számára 1944-ben Zólyomban gyártott páncélvonatot. A ludákok azonban hamar észbe kaptak, Štefánikot előbb „megkérdőjelezték", aztán – elsősorban halála legendájának és Benešsel való állítólagos ellentéteinek felelevenítésével és majdnem hivatalos véleménnyé avatásával – „csehszlovákiátlanították". Štefánik korabeli interpretációja azzal az állítással érte el csúcsát, hogy ha életben marad, biztosan autonomistává és a néppárt hívévé válik, de az is meglehet, hogy gárdista lett volna belőle. Az oroszlán eltávolítása a pozsonyi Štefánik-emlékműről ezt a sugallatot volt hivatott alátámasztani.

A „Csehszlovákiátlanított" Štefánik-képen egyetlen színárnyalatot hagytak meg – bolsevikellenességét. Itt nem kellett hazudni, Štefánik álláspontja e téren világos, határozottan kinyilvánított és megkérdőjelezhetetlen volt. Éppen ez a napnál világosabb részigazság volt hivatott elrejteni a valótlanságokat, ami százszor felhasznált és százszorosan hatásos eljárás. Aligha volt ugyan előre eltervezve, de a Bradlo mint a nemzeti kegyelet kinyilvánításának helyszíne fokozatosan konkurrensre talált Andrej Hlinka rózsahegyi mauzóleumában. A mauzóleum Hlinka híveinek zarándokhelyévé vált, ide látogattak el a külföldi küldöttségek és a kormány tagjai is a lelkigyakorlatok után. A bebalzsamozott Hlinka már nem lelkész, nem politikus, és nem is halandó ember, hanem a „nemzet atyjaként" fokozatosan a fiatal állam központi kultuszhelyévé vált. 1940–4l-ben sokat beszéltek egy különleges Hlinka-emlékmű felépítéséről Rózsahegyen. A Bradlót ez semmiben sem érintette, továbbra is elhelyezték rajta a koszorúkat, de valami mégis történőben volt. Az emlékművek populációjában is. Nagyon gyorsan megjelentek az első Hlinka-szobrok, még néhány év, és mennyiség tekintetében vetekedhetett volna a Štefánik- és Štúr-szobrokkal. Végül is a hatalmi elithez és annak ideológiájához közelebb állt, „alapító" volt és „atya", és amit senki sem hangoztatott, de az akkori Szlovákia politikai kultúrájában nagy jelentőséggel bírt: a másik kettővel ellentétben végre katolikus volt.

A háború számos olyan új emlékhely létrejöttével járt együtt, amilyennel, sajnos, minden háború – sírokkal. Az első sírok Kelet-Szlovákiában, a magyar hadsereggel való 1939-es véres összecsapás után keletkeztek. Az Ukrajnában és a Kaukázusban lévő sírokat a szlovák hadsereg katonáinak módjában állt úgy kiépíteni, hogy fennmaradtak, és így 1990 után lehetséges volt méltóképpen rendezni őket. Az első világháború legalább azzal az egy tanulsággal járt, hogy most senkinek sem jutott eszébe holmi hősi emlékműveket és obeliszkeket építeni. A háború paradoxonait kitűnően illusztrálja a keleti fronton elesett legmagasabb rangú szlovák tiszt, E. Budinský alezredes emlékművének esete. Az emlékművet 1943-ban leplezték le Rózsahegyen. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején, 1944. szeptember 5-én német JU 87-esek támadták meg a rózsahegyi kaszárnyát, amelyet egyetlenegyszer sem sikerült eltalálniuk, de sikerült megsemmisíteniük a Budinský-emlékművet. Rövid életű volt, mint az a rezsim, amelynek bűnéből értelmetlenül életét kellett áldoznia. Két, Pöstyénben felszálló FW 189-es berepülése ugyanezen a napon 34 emberéletet követelt; nagyobbrészt nők és gyerekek vesztették életüket.

A háborúban rengeteg ismert és ismeretlen ember elesett – de elsősorban rengeteg. Olyan korszak volt ez, amely emlékművek állítására serkentett – nem az emberi alakot öltött isteneknek, nem is azoknak az embereknek, akik szerettek volna istenekké lenni, hanem azoknak az embereknek, akiknek nem engedték meg, hogy emberek maradhassanak.

Rombolás és építés. Következő felvonás

A fordulat utáni hagyományos tereptisztogatás első felvonása 1945 után gyorsan és minden lárma nélkül zajlott le, de annál alaposabb volt. Északon a Hlinkák, délen a Kossuthok távoztak talapzataikról ismeretlen helyre, legjobb esetben is a múzeumi lerakatokba. Délre visszatértek az 1938-ban evakuált Štefánikok és más szlovák személyiségek. A középületeken kicserélték az állami címereket, a háború idején letakart oroszlánokat kitakarták, a lemázoltakat kimosdatták, az átfaragottakat visszafaragták. A Duna-parti Štefánik azonban nem kapta vissza az oroszlánját, nem tudni, az idő, a pénz vagy a szándék hiánya miatt-e, mindenesetre ez a tény arról tanúskodik, hogy 1945 nem egyértelműen jelenti az 1938-hoz való visszatérést. Ha azt az oroszlánt igazán elszántan, vagy ha akár csak ímmel-ámmal is keresik, megtalálták volna. Néhány emlékmű elveszett, másokról megfeledkeztek, amelyek megmaradtak, a páratlanság és különlegesség szimbólumaiból nemsokára a gyors ütemben szaporodó tömeg részeivé váltak. Az emlékművek számának háború utáni növekedési rátája láttán még a világ legoptimistább Malthusa is pánikba esett volna.

Több új emlékmű logikus, értelmes és emberi volt – a háborúra és az áldozatokra emlékeztetett. Ellentétben az első világháborúval, a másodikban a front hazánk egész területén végigvonult, néhol többször is. Az első emlékművek és emlékművecskék a kivégzések helyszínein, a temetőkben és a templomok mellett kerültek megvalósításra azonnal a háború után. Egyszerű kőkeresztek és -síremlékek, nevekkel vagy anélkül, felirattal vagy egyszerű üzenetekkel. Lovčicén a tizenhét – részben ismeretlen – katona és partizán emlékére állított monumentumra ezeket írta az anonim szerző:

„Semmilyen áldozat nem hiábavaló. A felkelés viharában elesett harcosaink." A két háború közötti évekhez képest a nagyobb emlékművek is nagyon gyorsan megvalósultak. A Vörös Hadsereg ezzel megbízott egységei, építészekkel és képzőművészekkel, valamint a helyi hivatalokkal együttműködve emlékművet építettek az elesetteknek például Kassán, Feleden, Eperjesen, Zólyomban, Poprádon és Besztercebányán. A szovjet, csehszlovák és román katonatemetőket is hamar rendbe tették. Az ismert duklai emlékmű – mely 28 méter magasba emelkedik s alatta egy halott fiát sirató anya szobra áll – 1947–1949 között épült meg. Kremnickán már 1946-ban elkészült az a D. Jurkovič által tervezett emlékmű, amit a felkelés leverése után ott kivégzett 747 áldozat emlékére állítottak. Erről az emlékműről már keletkezésének idején is élénk vita folyt, ami azonban figyelemreméltó benne, az az, hogy a „Győzelmes Február" előtti rövid időszak tipikus alkotása. A háború utáni általános életérzéssel összhangban ez az emlékmű a szomorúság, a veszteség kifejezője, nem heroikus monumentum, hanem a csendes tűnődés, a visszaemlékezés segítője. Az emlékmű – mint ahogy ezekben az években számos laikus emlékmű is – a hagyományos keresztszimbólumból indul ki.

A harcok és a kivégzések helyszínein, a tömegsíroknál és az ideiglenes vagy végleges katonatemetőkben később emelt emlékművek különböző módon jöttek létre és különböző formában valósultak meg. Nagyobbrészt azonban „éltek" és 1989-ig minden „átértékelést" túléltek. Nem váltak elfelejtett kőhalmazzá, mint ahogy az a kiagyalt, erőltetett emlékművekkel oly gyakran megesik. A tragikus halál helye kereszttel, szakrális plasztikákkal, kövekkel, kiültetett fákkal való megjelölésének régi, mély gyökeret eresztett népi hagyományához kapcsolódtak. Az ilyen emlékműveknek mintha csak két életük lett volna és lenne: az egyik az épp aktuális évfordulók és állami ünnepek idején a hivatalos emlékezet alkotórészeiként; éltek és élnek azonban az individuális emlékezet és a lokális kollektívum hagyományainak részeként is. Az emlékművön szereplő nevek gyakorta ismerősök, szomszédok, rokonok nevei voltak. Az egyszerű képlet szerint még a névtelenek és az ismeretlenek, a távoli vidékekről származók is számolhattak a részvét megnyilvánulásaival: az én virágaimat elhelyezi, gyertyámat meggyújtja, ezért az idegen emberért mondott imámat valaki elmondja az én messzi földön fekvő szeretteim síremlékénél is. A világ nem lehet annyira igazságtalan, hogy valaki teljesen feledésbe merüljön.

Az elesettek, meggyilkoltak, a háború viharában eltűntek emlékművekre rótt névsora mellett néha az első világháború áldozatainak is szorítottak helyet. Hogy a két huszadik századi európai világégés hány ilyen közös emlékműve létezik Szlovákia-szerte, nem tudni. A kilencvenes évek közepén 126-ot találtam, de ez nem a végleges szám, már azóta is ráakadtam néhány újabbra. Némelyiken semmilyen felirat nincs, némelyiken semleges szöveg olvasható, de már maguk a névsorok is beszédesek. Már a nevek száma is. Az első világháború felsorolt halottainak száma néha ötszöröse a második világháborúban elesetteknek. Csak délen, az 1938–1945 kozott Magyarország által megszállt területeken volt a két világháború halottainak száma gyakran hasonló. A magyar hadsereg bevetése a keleti fronton intenzívebb volt, s éppen az erről a vidékről besorozott katonák voltak legnagyobb számban képviseltetve 1942–43 telén a Donnál. Felfedezhetőek azonban más választóvonalak is; délen kevés emlékműve van a felkelésnek s az azzal kapcsolatos eseményeknek. Ez is a két országrész „paralel" történelmi emlékezetről tanúskodik.

Az új emlékművek állításánál és az új nevek fölvésésénél a régi emlékművekre az alkotóknak nem volt egyszerű eldönteniük: ki is számít valójában a háború áldozatának? Csupán a harcokban elesett katonák? Ha igen, milyen egyenruhában, milyen hadseregben? Ha az emlékmű régebbi, első világháborús oldalán nem tettek különbséget, illik-e, szabad-e, vagy – ráadásul – kötelező-e megtenni ezt az új oldalon? El kell-e különíteni a „hősi" halált haltakat a „pusztán" meggyilkoltaktól? Különböző megoldásokkal találkozhatunk. Zlatovcében azok nevei szerepelnek az emlékművön, akik „a szabadságért áldozták életüket, koncentrációs táborokban és a front átvonulásakor pusztultak el". Miként lehet megemlíteni az emlékművön a holocaust áldozatait? Külön tüntetni fel őket? Ez tulajdonképpen a fasiszta ludák-rezsim általi degradálásuk, nem-állampolgárokként, nem-emberekként való kezelésük megerősítését jelentené. Dolné Smie településen az emlékmű bölcsen hallgat, a névsorban azonban nagy valószínűséggel ott vannak a holocaust áldozatai, közöttük egy kéthónapos csecsemő is. Bytčán az emlékművet a Szlovák Nemzeti Felkelésben elesetteknek és a faji megkülönböztetés koncentrációs táborokban megkínzott áldozatainak szentelték. A tendencia az volt, hogy a zsidó áldozatokat nem különítették el, természetesen a városokban (Pozsony, Nagyszombat), a volt gyűjtőtáborokban (Nyitranovák) és a tömeges kivégzések néhány helyszínén (Poníkyben, Slovenská Ľupčán stb.) elhelyezett különálló emléktáblák kivételével. A cionizmus elleni ötvenes évekbeli küzdelem azonban az egyszerű polgári erényből – a szenvedésben való egyenlőség elismerése – kétszínűséget és „inkább nem megemlíteni" típusú kibúvót fabrikált.

Az ezután következő – a februári fordulatot követő – korszakhoz képest a háború utáni évekre az elképesztő káosz volt jellemző. A városok, a helységek, a polgárok és az egyesületek kigondoltak egy emlékművet, adományokat győjtöttek, támogatókat szereztek, fölépítették és fölavatták. Minden hamar elrendeződött.

1948 februárja már szinte unalmasan hagyományos módon csörtetett be az emlékművek közé – körbepillantott, és rombolni kezdett. Nem azonnal és destrukciós happeningek nélkül, de annál alaposabban és következetesebben. A legismertebb áldozat Štefánik lett. A háború után úgy nézett ki, visszatér a legfontosabb személyiségek közé. A Bradlón fényesen ünnepelték meg május 4-ét, itt tettek esküt a Beneš elnök által kinevezett szlovák tábornokok. Az új idők szele azonban már lengedezni kezdett; egy prágai újság szerkesztője a pozsonyi Duna-parton tett sétája után Štefánikot „szovjet tankistának" minősítette, és csodálkozott, hogyan voltak képesek ezek a szlovákok ilyen gyorsan felállítani. Az új hatalom megerősödésével a kezdeti szemérmességnek és taktizálásnak fokozatosan nyoma veszett. A trencséni Štefánikot először a kíséretétől fosztották meg; a három legionáriust felszabadítókból az imperializmus lakájaivá minősítették át. A múzeum udvarán végezték. Štefánik rosszabbul járt. Megsemmisítették. Csak a bronzfej menekült meg; majdnem negyven éven keresztül rejtegette egy közeli falu lakója. A hetvenes évek közepéig nem csak a szobrokat távolították el, hanem majdnem minden Štefánik-emléket – emléktáblákat, utcaneveket. Magára maradt és kezdett lepusztulni a Bradlo is.

Érdekes, hogy alig valahol állítottak Štefánik helyére új emlékművet. A megürült helyeket többnyire politikailag semleges szökőkutak, szobrok és parkocskák foglalták el. Mintha csak közrejátszott volna valami belső szégyenkezésféle vagy fenntartás – mi van, ha valaha... Ez természetesen nem mindenkor és nem mindenütt érvényesült. Pozsonyban, ahol a balsorsú Duna-parti tér megint elárvult – a szobrot titkos éjszakai villámakció során egy utász-egység távolította el –, telni kezdett, csakúgy, mint a koronázási domb és a Mária Terézia-szobor lerombolása után, a felejtésre szánt idő. Az új, Ľudovít Štúrnak állított emlékmű (1972) a maga méreteivel méltó elődjeihez, ámde nem rendelkezik azok karizmájával, felállítása óta élettelen és féligmeddig feledésbe merült. Nem is annyira a megformálásával, értékével függ ez össze, mint inkább azzal, hogy ezen a helyen valószínűleg túl sok volt már a szoborcsere, és tér időközben forgalmas, az egyik legzajosabb pozsonyi kereszteződéssé nőtte ki magát. Nem olyan hely ez, ahol meditálni lehet; aki teheti, hamarjában távozik. Ez is az emlékművek ökológiájához tartozik.

Az emlékművek nem csak az ábrázolt személyiségről vallanak, hanem azokról is, akik formába öntetik. 1948 előtt az emlékműállítás a polgári aktivitás, a kulturális klíma és a politikai helyzet kölcsönhatásának eredménye volt. 1948 februárja után elsősorban annak a rendszernek a mibenlétéről tanúskodott, amely megkaparintotta az emlékműállítás monopóliumát. A szobor felállításának, az emléktábla elhelyezésének, az emlékhely megjelölésének ötlete, a készség és a szándék gyakran még mindig az egyes személyektől, az egyesületektől és a helységek vezetésétől származott, ám az alapeszmétől a leleplezési ünnepségig vezető út mindig az engedélyeztetés összetett mechanizmusán, ellenőrzéseken és az ellenőrök felülvizsgálatán keresztül vezetett. Szellő nélkül levél se mozdul, a Csehszlovák Kommunista Párt Ideológiai Bizottságának jóváhagyása nélkül egyetlen betűt vagy számot sem lehet kőbe vésni, Természetesen ennek is megvan a maga történelme.

Már 1945-ben felállították a Szlovák Nemzeti Tanácsnak azt a bizottságát, amely elbírálta azon emlékműveket, amelyek felállítási költségeire a helységi tanácsok és egyesületek állami támogatás megítélését kérték. Az ugyanebben az évben létrehozott tudományos és művészeti bizottságnak már nemcsak az állami szubvencióra javasolt emlékművek véleményezése volt a feladata, hanem felhatalmazást kapott minden emlékműtervezet megítélésére, még ha csupán „művészeti szempontból" is. A beavatkozást néha siker koronázta, néha nem, de kezdetnek nem volt rossz. 1948 februárját követően a „fentről" való jóváhagyás jogosítványát hamarjában más kérdésekre is kiterjesztették – már nemcsak a hogyan, hanem a kinek és hol is megítéltetett. Az emlékműépítés pártfelügyelete annyira magától értetődővé vált, hogy a képzőművészeti pályázatokról szóló 1965/25-ös rendelet kimondottan megszabta – a pályázatot csak az emlékmű „eszmei célzatának az illetékes párt- és állami szervek általi jóváhagyását követően" lehet kiírni. A pályázatokat a Szlovák Képző-művészeti Alap bírálta el, aminek vezetőségében szintén „az illetékes pártszervek" által jóváhagyott és beiktatott személyek ültek. Az ellenőrzés módszereit folyton tökéletesítették és e módszereknek a „krízis éveiben" bekövetkezett csődjét követően újabb szigorító intézkedéseket foganatosítottak. 1974-ben a CsKP KB Elnöksége kidolgozta „Az emlékművek elbírálásnak irányelvei" című szabályzatot. 1974. szeptember 3-án a szlovák párt- és állami szervek „A műemlékvédelem továbbfejlesztésének irányelvei" címen kiadták a szabályzat részletesebben kidolgozott változatát. Most már nem volt elegendő a Szlovák Képzőművészeti Alap véleményezése sem, a tervezetet a Kulturális Minisztérium ideológiai bizottságának kellett jóváhagynia. Az emlékmű kivitelezését a párt járási vagy kerületi ideológiai ellenőrzőbizottsága felügyelte. Az utolsó ellenőrzés a pénzügyi szervek részéről történt: az emlékmű felállításának költségeire pályázaton elnyert pénzösszeget csak az összes korábbi állami- és pártellenőrzés határozatának összegzése után folyósították. Ez is jól illusztrálja, hogy a kommunista diktatúra, a posztsztálinista rezsim a normalizáció éveiben sem váltoott meg lényegileg, csupán annyi történt, hogy az első, terrorisztikus fázist felváltotta a második, a bürokratikus periódus. Minél inkább tökéletesedett az emlékművek létesítésének ellenőrzése, annál hűebben tükrözte az ellenőrök gondolkodását (vagy inkább gondolattalanságát) és a rendszer állapotát.

A történelem hivatalos interpretációjának elmozdulásai szembeötlőek és könnyen olvashatóak voltak. A februári események után a Jurkovič tervezte kremničkai emlékművön a keresztet ötágú csillaggal, az új idők szimbólumával helyettesítették. A Szlovák Nemzeti Felkelés emlékművei, melyeket kezdetben a temetőkben vagy a harcok, a tragédiák – a „tettek helyszínén" állítottak fel, hamar kijutottak a terekre, és még azokon a helyeken is, ahova a felkelés eseményei nemigen terjedtek ki; a SzNF egyik első emlékművét Galántán leplezték le. A felkelés interpretációja nemcsak papíron változik meg nagy gyorsassággal, hanem a kőben és a bronzban is. Például annak révén, hogy a katonaalak háttérbe szorul a partizán mögött. Habár a felkelésben háromszor annyi katona vett részt, mint partizán, az emlékművek valami másról vallanak. Hogy könnyebben megkülönböztethetők legyenek, kialakult és rögzült egy kánon. Ahogyan Szent Flóriánnak dézsája, Szent Izidornak mezőgazdasági eszközei, a partizánnak dobtáras géppisztolya, a katonának pedig puskája van. Vannak kivételek is. Az illavai emlékművön partizán áll, de mivel a fegyvert feje fölött kitárt kezében tartja, a géppisztoly rövidnek bizonyult, meg kellett elégednie egy flintával.

Az új prioritások és értékhierarchia az emlékművek ökológiájának tökéletesítésében is megmutatkozott. Néhány „kellemetlen" emlékművet, amelyet nem lehetett teljesen eltüntetni, legalább átköltöztettek. A Nagyszombatban álló szakrális szoborcsoport helyére felszabadítási emlékmű került. A már „legyőzött" emlékmű megfelelő kiegészítőt kapott – Skýcovban az elesettek emlékére 1950-ben állított emlékmű egy katona és egy gyermek szobra fölé magasodó oszlopból állt, mely kettős keresztben végződött. Három évre rá e kis faluban új emlékművet avatnak – egy partizánszobrot. Selcen a kereszt, amely azt a helyet jelölte, ahonnan koncentrációs táborba hurcolták a falu lakosait, valószínűleg kevésnek bizonyult – betonból és hegesztett acélból készült absztrakt plasztikával egészítették ki. Az új emlékmű érdekében végrehajtott radikális területrendezés példája a pozsonyi Kálvárián álló templom tornyának lerombolása, hogy zavartalan legyen a rálátás a szovjet katonáknak emelt hatalmas emlékműre, a Slavínra. Az igaz, hogy a torony a harcok során megrongálódott, de ez éppen kapóra jött.

Az emlékmű-populáció „megújításának" nem egyetlen módja a nem megfelelő emlékművek lerombolása, jól bevált módszer ezek újakkal való felhígítása, elárasztása, az új emlékművek inflációja általi háttérbe szorításuk is. Míg 1918 előtt a világi emlékművekből még csak néhány tucatnyi volt, az 1918 után építettek száma már több százra, az 1948 után keletkezetteké pedig több ezerre tehető. 1976-ban mára kifejezetten aktuálpolitikai jellegű emlékművekből is több mint 2700-at tartottak nyilván; ebből 1333-at a Szlovák Nemzeti Felkelésnek, 1040-et a felszabadulásnak, 376-ot a Csehszlovák Kommunista Párt és a munkásmozgalom emlékeinek szenteltek. Ezenkívül több százat természetesen más eseményeknek és személyiségeknek. Az 1976-ban kibocsátott „Az állami műemlékvédelem továbbfejlesztésének irányelvei" című rendelet az emlékművek építésének és elbírálásának hierarchiáját a következő módon szabta meg: 1. A CsKP és a munkásmozgalom emlékművei; 2. Szlovák Nemzeti Felkelés; 3. a második világháború és Csehszlovákiának a szovjet hadsereg általi felszabadítása; 4. a szocializmus építésének időszaka; 5. Szlovákia régebbi történelme; 6. a szlovák nemzeti történelem és személyiségei.

A „régebbi történelem" és a nemzeti történelem besorolása nem véletlen. A hatvanas években, a szlovákiai nemzeti kommunizmus reneszánszának légkörében az uralkodó ideológia szempontjából túlságosan gyors ütemben szaporodtak a nemzetébresztők, történelmi személyiségek, írók, művészek emlékművei és -táblái, akik ellen a rendszer ideológusai nem tudtak ugyan érveket felsorakoztatni, de hát mégiscsak – nem ez volt az igazi. Az ötvenes évek végétől a hetvenes évek küszöbéig Hviezdoslav kilenc, Ľudovít Štúr pedig hét emlékművet, illetve emléktáblát kapott. A „krízis éveiben" ráadásul elkezdtek újból feltünedezni a letakart Štefánik-emléktáblák is. A szobrok számára a liberalizáció korszaka túlságosan rövidnek bizonyult, J. Pospíšil 1969-ben Surányba tervezett Štefánik-emlékművét csak harminc évvel később leplezték le. Mivel a liberalizáció rövidre sikeredett, a rendszer újbóli megszilárdítása sem tartott sokáig. 1968 májusában a Bradlón a fejesek, meg akik szívesen azok lettek volna, a televíziós kamerák jelenlétében kíméletlenül az első sorba tolakodtak. Egy évre rá, 1969 májusában, röviddel a CsKP KB áprilisi plenáris ülése után, amely a normalizációt meghirdette, a Bradlón még megtartották ugyan az ünnepséget, de a fejesek erősen megritkultak. És nemsokára kezdtek eltünedezni a felújított Štefánik-emléktáblák és -mellszobrok is. Szinte egy ilyen felhívást kívánkozik közzé tenni: keressen magának egy Štefánikot; ha valami történni kezd vele, csomagoljon!

A normalizáció kezdete után, a hetvenes évek elején még lehömpölyög azon emlékművek és emléktáblák leleplezésének hulláma, amelyek a „Szlovákia régebbi történelme" megnevezésű cikkelybe tartoztak. Ezzel egyidejűleg azonban elindul egy új hullám, az előbbinek kő-bronz pandanja – „A válság kialakulásának tanulságai" című normalizációs alapokmány szellemében. Azokon a helyeken, ahol az emlékműötletek hagyományosan keletkeznek – a különböző kulturális intézményekben, de a politikai szervekben is –, sok olyan személy volt még, akinek a pozíciója az új politikai irányvonal előretörésével megingott. A „krízis éveiben" valamit valahol mondtak, írtak, aláírtak vagy nem akadályoztak meg, egy-két nappal később csatlakoztak az egészséges maghoz, mint ahogy illett volna. Kitűnő emberanyagnak és eszköznek bizonyultak a sztálinisták számára, akik néhány hónap rettegés után most minden lehetséges területen, minden hadszíntéren és igazoló bizottsági fronton görcsösen igyekeztek bebizonyítani, hogy 1968 előtt minden a legnagyobb rendben ment, csak éppen nem eléggé következetesen. Több felülvizsgálat, több káderezés, több „iskoláztatás" – hát miért ne lehetne több emlékmű is? A CsKP megalakulásának 1971-es kerek évfordulója nagy lehetőséget jelentett. Minden helységben, ahol a háború előtt – ha csak egy rövid ideig is – létezett a CsKP-nek helyi szervezete, emléktáblát lehetett helyezni az épületre, ahol megalakult, „ahol a kommunisták találkozgattak" stb. Ahol 1945 előtt nem vetette meg lábát a CsKP – és a falvak nagy többsége ilyen volt –, más alkalmakat találtak. 1945-ben végül is minden helységet felszabadítottak, s ennek minden ötödik évben kerek évfordulója volt. A felszabadulás emlékére elhelyezett némelyik emléktábla komikus felhangot kapott, például azokban a német falvakban, ahol 1945 tavaszát majdnem senki sem várta meg, s ha valaki nem menekült el, később deportálták. A görcsös igyekezet, a bizonyítási kényszer

olyan bámulatraméltó emlékműveket is eredményezett, mint az az emléktábla, amit egy poprádi épület falán helyeztek el Leonyid Iljics Brezsnyev és Svoboda hadseregtábornok 1945. január 29-i találkozásának emlékére.

Világtörténelmi jelentőségű eseményre emlékeztetett – és ezt egyáltalán nem ironikus értelemben gondolom – a pozsonyi Prímás palota előcsarnokában elhelyezett emléktábla. A Varsói Szerződés tagállamainak vezető politikusai találkoztak itt 1968 augusztusában, röviddel az ország katonai megszállása előtt. Az emléktábla az úgynevezett Brezsnyev-doktrína szövegét örökítette meg, mely szerint a baráti országoknak joguk van beavatkozni ott, ahol a szocializmus ügye veszélybe kerül. Ez az emléktábla turistalátványosság lehetne, a Brezsnyev-doktrínáról ugyanis a külföldi történelemkönyvekben is szó esik; a vazallus helyzetbe kényszeríttetés és a saját megaláztatás emlékének ápolása sem mindennapi dolog. A nyolcvanas években, a palota felújításának idejére az emléktáblát ideiglenesen levették, a fordulat az oka, hogy valószínűleg soha többé nem kerül már vissza a helyére. Kár érte. Az emlékmű, emléktábla szavak az emlékezésre utalnak; érvényes ez olyan dolgokra is, amelyeket szeretnénk – de nem lenne szabad – elfelejteni.

Az emlékművek soha nem látott ütemű szaporodásának a képzőművészek, építészek és egyesületeik, klánjaik is tevékeny – és termékeny – részesei voltak. Számos konjunkturális emlékmű keletkezésének hátterében a képzőművész–lobby, a megrendelés látomása állt. A képzőművészek semmiben sem különböznek a más szakmák képviselőitől vagy az állampolgárok többségétől, az „ Arbeit macht frei" kapufelirat képzőművészeti tervezetének kidolgozására is mindig elegendő jelentkező akadna, és lenne szakkritikus is, aki megalkuvást nem tűrőn kimondaná, hogy annak az „f-nek máshogy kéne kinéznie. Az elkötelezett emlékművek készítésével javítani lehetett a hivataloknál megingott pozíciókon: a hetvenes évek elején nem voltak ritkák az ingyenesen tervezett ötágú csillagok, munkásőrök, sarlók és kalapácsok.

Az emlékmű-populáció demográfiai robbanása impozáns eredménnyel járt. Eperjesen a már ezt megelőzően is tetemes számú elkötelezett aktuálpolitikai emlékművet egy Lenin-szobor, valamint egy másik, a Szovjetunió megalakulásának kerek évfordulója alkalmából leleplezett emlékmű és tíz további emléktábla, emlékmű és síremlék egészítette ki. Galántán a várostól távol lezajlott Szlovák Nemzeti Felkelés emlékművéhez egy még távolabb élt személyiség szobrát társították – Leninét. A Leninek és a Gottwaldok éppen ebben az időben kezdték benépesíteni Szlovákiát. Nem tudni, a téma, az alkotók tehetségtelensége vagy az ötletek kimerülése okozta-e, az emlékművek ebben az időben már gyakran puszta szimbólumokká „tömörödtek" – csillagok, sarlók és kalapácsok; az aktuális évfordulók, a hősök, az esemény megjelenítése a szövegre maradt. Néhol óriási kő- vagy acélcsillagok és más kommunista szimbólumok állnak a helységekbe vezető utak mentén, vagy „csak úgy", bárhol az út mentén, behálózzák-bevonják az egész várost, minden lakost, minden arra járót, ugyanúgy, mint korábban a szakrális szimbólumok a keresztutaknál.

A nyolcvanas években az ideologikus emlékművek szaporodási rátája csökkent. Kimerültek a témák, bizonyítani sem kellet már annyira, a politikai légkör is változóban volt. Már a hetvenes években is érződött ennek az előszele abban a csendes diszkusszióban, amely arról folyt, melyik legyen a központi emlékmű.

A Bradlo természetesen nem lehetett. Minden jelentős emlékmű élő volt és megbecsült, de egyfunkciójú. A felkelés emlékművei Besztercebányán, a Jankov magaslaton, Strečnóban és máshol jobbára csak a felkelés évfordulóinak környékén töltöttek be központi szerepet. A felszabadulás emlékműveinek is megvoltak a „maguk napjai", de jellegzetes hierarchiájuk is: Dukla igen fontos, a Zólyomban eltemetett 11.000 román katona háttérbe szorul. A felszabadításra való megemlékezés központja a pozsonyi Slavín volt, ahol 6.845 szovjet katona nyugszik. Ők azonban az eredeti elképzelés szerint csak mintegy talapzatát képezték volna az emlékműnek. A magasba szökő márványobeliszk alatti teremben készültek kialakítani az új rezsim legjelentősebb képviselőinek panteonját. Itt lettek volna elhelyezve azon kommunista funkcionáriusok urnái, akikről Pozsonyban már utcákat neveztek el és akiknek szobrot állítottak: Čulen, Šmidke, Steiner, Major és természetesen az akkortájt még kellemetlenül elevenek – Široký és Bacílek. Szerencsére a személyi kultusz kritikája a panteon bronzkapuját – amibe a művészek csakugyan mindent beleadtak – bezárta. Ezenkívül az igazi – következésképp: az egyedüli – panteon Prágában volt: Gottwald bebalzsamozott hullája volt benne. A Slavínból az ismeretlen katona síremlékpótléka lett, ide látogattak el, itt helyezték el koszorúikat a külföldi delegációk, de itt tették le esküjüket az úttörők, a munkásőrök és a katonák is.

A külföldi küldöttségekkel gondok voltak, néhánynak ezek közül nem volt egyszerű elmagyarázni, hogy a pozsonyi központi emlékmű egy – ugyan testvéri, de azért mégiscsak – idegen hadsereg emlékműve. Pozsonyban volt egy nem túl nagy felszabadulási emlékmű (azon a helyen, ahol egy rövid ideig a vándor-Hummel állt), rengeteg emléktábla, a város határában az ideiglenes temetők megjelölései stb. A hetvenes években a rituálék új helyszíne kezdett kialakulni – a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékműve az azonos elnevezésű téren. A Sztálin-szobor helyére került, természetesen csak a megfelelő kivárási idő elteltével. Az SzNF-emlékmű már az alakok, a testtartás és a szimbolika állandósult kánonjának jegyében született: a hősi elemet a partizán és a géppisztoly testesíti meg, a tragikus elemet pedig az anya alakja. Fokozatosan ide helyeződött át néhány állami rituálé, ide irányították koszorúikkal a nemzetközi delegációkat, amelyek az egyharmados föderáció kötelező adójaként néhány órára Prágából Szlovákia fővárosába repültek. Annak a jele volt-e ez, hogy – mint ahogy a hatvanas években – a történelem hivatalos interpretációja kezdett „elszlovákosodni"? Aligha. A Csehszlovákia megalakulásának 70. évfordulója alkalmából 1988-ban a Bradlón leleplezett emléktábla, vagy a pozsonyi Štefánik-emlékmű hirtelenjében megkerült maradékának, az oroszlánnak rekonstrukciója és 1988. október 24-i leleplezése a rendszer részéről sokkal inkább a pánik megnyilvánulása volt, mint az önkritikáé. Nem volt szó álláspontváltásról. A Vajanský rakparton felállított emlékművet az ország legmagasabb szintű vezetői leplezték le, Gustáv Husák államelnök és Miloš Jakeš, a CsKP első titkára. Az ilyen események rituáléja nagy fontossággal bír és sokatmondó. Mindig az első titkárt köszöntötték és szólították meg először, az elnök csak utána következett; ugyanilyen sorrendben szólaltak fel. És bár az oroszlán az 1960-as szocialista alkotmány által elvetett szlovák címert tartotta a karmai között – ami azokban az időkben kisebb szenzációnak számított –, lényegében semmi sem változott.

Az istenek halandók

Ha a szobroknak saját történetírójuk lenne (egy trencséni parkban már 1925-től mellszobra áll Rizner bibliográfusnak), az 1989-es fordulatot nem úgy jegyezné fel mint a „nagy öldöklés", a villámgyors tisztogatás időszakát, hanem inkább mint a járvány kezdetét. Nem történtek látványos happeningek, mint például a Balti-államokban, ahol az újdonsült forradalmárok traktorokhoz kötözött drótkötelekkel döntögették le és dobogás közepette kalapáccsal verték szét a Lenineket és a Dzerzsinszkiket. Ahogyan a már évek óta önmaga számára is halálosan unalmas rezsim – elvesztve külföldi védelmezőjét – kedveszegetten kicsoszogott a hatalomból, a korszak emlékművei is a raktárakba és a lerakatokba húzódtak vissza. Érdekes, hogy a fordulat előjelei az emlékművek világában is megjelentek. 1989 novemberében tömeg verődött össze Pozsonyban, a bíróság Kertész utcai épülete előtt. A vádlottak azok az ellenzékiek voltak, akik 1989 nyarán levélben értesítették a pozsonyi Nemzeti Bizottságot, hogy virágot szándékoznak elhelyezni azon a helyen, ahol 1968 augusztusában D. Kosnovát lelőtték. A hetvenes évek elejéig ezt a helyet emléktábla jelölte. Az ellenzék más akciói is kapcsolatba kerültek emlékművekkel: a Bradlón és Černovában, az 1907-es tragédia nyolcvanadik évfordulóján. Huszonnégy értelmiséginek a zsidók deportációját elítélő 1987-es nyilatkozatában is az alábbiakat olvashatjuk: „Nyilatkozatunk közzétételéhez az a tény is hozzájárult, hogy Szlovákiában nincs olyan méltó emlékmű, amely megemlékezne történelmünknek erről a legnagyobb kollektív tragédiájáról."

Maga az 1989-es fordulat azonban bámulatraméltón ahistorikus volt, az emlékmű- és emléktábla-történelem a változásoknak csak egy későbbi, nyugodtabb fázisában kezdett teret hódítani. Ennek valószínűleg az is oka volt, hogy 1990 elején a közvélemény figyelmét az állami és nemzeti szimbolika egy másik területén (az állam új elnevezése, az államcímer) kirobbant viták kötötték le.

Elsőként a legrangosabbak, a Leninek és Gottwaldok távoztak, amelyek nyilvánvalóan idegenek, importáltak voltak, s úgy meredeztek, mint a – Jakes legendás hasonlatával élve – „kerítéskarók". Gottwaldot nem csak a szobraitól és az emléktábláitól fosztották meg, hanem Vrútkyban lévő múzeumától és emlékházától is; Lenin a pozsonyi múzeumát vesztette el. A szlovákiai „totalitárius" emlékművek skanzenben való elhelyezésére vonatkozó javaslatok nem valósultak meg, ezek az alkotások többnyire a helyi múzeumok lerakataiban végezték. A legjobban az a Lenin-szobor járt, melyet 8.000 dollárért vett meg egy amerikai gyűjtő, aki valószínűleg arca vágyott, hogy az egész nyugati parton az ő kertjében legyen a leghatalmasabb kerti törpe.

A csendes és rendezett elvonulás jellemző volt ugyan, de azért voltak kivételek is. A pozsonyi Gottwald „gyilkos" feliratot kapott, vörös festékkel mázolták be a kezét. Hiábavaló volt a hivatalok igyekezete, sem a bedeszkázás, sem a textillel való beburkolás nem segített. Naftával öntötték le és meggyújtották; a tűz komoly károkat okozott a szoborban. Štefan Holčík történész, a polgármester illetékes helyettese így írt: „Kultúrált országban a politikailag elfogadhatatlan emlékművek eltávolítása nem kell hogy egyet jelentsen ezen szobrok megsemmisítésével. Ezek művészi alkotások, és a társadalomnak nem kevés pénzébe kerültek. És különben is, hiszen ezek kordokumentumok." A harmadik-negyedik napon előbújó forradalmároknak, akik legalább utólag szeretnének reflektorfénybe kerülni, az ehhez hasonló érvek mit sem jelentenek. Végül is a megrongált Gottwald-szobrot tulajdonképpen lerombolták. Ez a rombolás azonban nem a kultúrálatlanság számlájára írandó; az volt az oka, hogy az emlékművet örök időkre építették. Gottwald ugyanúgy szétszedhetetlennek bizonyult, mint ahogy az általa képviselt rendszer megreformálhatatlannak.

Azt, hogy a pozsonyi Gottwald-szobor esete inkább kivétel volt, mint szabály, tanúsítja annak a tőle pár lépésnyire álló kommunista funkcionáriusnak a szobra is, amely a legkisebb sérülés nélkül vészelte át mind a fordulatot, mind a háta mögött székelő kormányok váltakozását. A „totalitarizmus szimbólumait" sok helyen gyorsan eltüntették, de Zsolnán egy nagy vörös csillag levételét csak a diákok sztrájkkal való fenyegetése árán sikerült elérni. A habozást és a haladékokat nemcsak az óvatosság okozta – mindez végleges? nem térnek-e vissza a régi idők ugyanolyan gyorsan, mint 1968-ban? valódi fordulat-e ez vagy csak peresztrojka, ami a vállalható hagyományok körét lényeges mértékben befolyásolja? Az emlékművekkel szembeni megfontolt magatartást követelte meg a törvény is.

Az 1948-as fordulatot követő negyven évben keletkezett emlékművek elbírálásának elmés rendszere része volt a már létező emlékművek komplex védelmét bebiztosító nagyobb rendszernek. A párt- és állami intézmények szitáján fennakadt emlékmű eltávolításához vagy akár a fölvésett szöveg legapróbb korrekciójához a műemlékvédelmi intézmények jóváhagyására volt szükség. A Kulturális Minisztérium már 1990 márciusában felhatalmazta a Szlovák Műemlékvédelmi Intézetet, hogy a központi nyilvántartásban szereplő, „a közelmúlt történelméhez kötődő emlékműállományt szakmailag vizsgálja felül". 1990 júniusáig a megvizsgált kb. 2.500 emléknek majdnem a felét kirostálták. Olyan objektumokat javasoltak eltávolítani, „amelyek a CsKP monopol helyzetét tükrözték az elmúlt korszakban". Kihasználták az alkalmat, hogy érvényre juttassák szakmai állásfoglalásukat – mi minősül műemléknek és mi nem. A javaslathoz hozzászóltak ezen emlékek tulajdonosai: a helység, a járás és a kerület vezető testületei. A felülvizsgálat eredményéről tájékoztatták a községi hivatalokat, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy a műemléknek az állami nyilvántartásból való törlésével „megváltozik annak jogi helyzete... ami azonban nem jelenti azt, hogy abban az esetben is el kell távolítani, ha az adott község lakosai számára bizonyos jelentőséggel bír". Az emlékművek ezzel visszatértek az állami diktátum fogságából a polgári társadalomba, amelyben a háború előtt – ha csak fél lábbal is – ott voltak már.

Megmutatkozott, hogy „az adott község lakosai" és választott képviselői számára különböző események és személyek bírnak jelentőséggel. A helységhez, a vidékhez, a lakosokhoz, a helység szülötteihez és a helyi személyiségekhez kötődő „igazi" emlékművek jártak a legjobban; a leggyorsabban pedig a hetvenes évekből származó formális emléktáblák tűntek el. A vitatottabb emléktáblák esetében a legkedveltebb eltávolítási mód az épület felújítása volt. A nagyszombati városháza épületén egy egész – különböző városi-, állami- és pártévfordulók alkalmából felhelyezett – emléktábla-gyűjtemény díszelgett. Voltak közöttük, amelyek már a kerek évfordulók évfordulóira emlékeztettek. Öt évet biztonságban kihúztak még, aztán az épület felújításakor eltűntek. Azonban nem messze innen, egy kaszárnya felújítása után, az emléktáblákat a katonák pontosan a régi helyükre helyezték vissza. Visszatértek eredeti helyükre a leghamarabb elköltöztetett emlékművek – Nagyszombatban egy szakrális emlékmű került vissza arra a térre, ahonnan korábban egy felszabadítási emlékmű túrta ki, ha nem is a legméltatlanabb helyre. Több helyen – például Eperjesen –kísérletet tettek a Vörös Hadsereg rögtön a háború után épített nagyszabású emlékműveinek a városközpontból való áthelyezésére. Ezek a kezdeményezések azonban ellenkeztek a katonai sírok, temetők és emlékművek védelméről szóló 1949. augusztusi genfi megállapodással.

A korábban eltávolított emlékművek visszaállításának kérelmezésében a polgárok rendkívüli szívósságról és következetességről tettek tanúbizonyságot. A Braniszkón, Poľanovce fölött, 1948 után leromboltak egy 18. századi kápolnát és a helyén a kilencvenes évek közepén Dél-Szlovákia-szerte felállított emlékműveket díszítik – a hazában való „megtelepedésre" vagy a hon „meghódítására" emlékeztetnek, vagy egyszerűen csak a magyarok kárpát-medencei bejövetelének állítanak emléket? Volt néhány olyan felirat – például a 35 gömöri település polgármesterének kezdeményezésére felállított krasznahorkaváraljai emlékművön olvasható –, amelyek körül a vita bírósági pereskedéssé fajult. Az ellenzőknek az a kísérlete, hogy megépítésüket az építési törvényre hivatkozva nyilváníttassák törvénytelennek, egy másik mélyen beivódott tradícióról tanúskodik: 1918 előtt a hatalom pontosan ilyen módszerekkel érvényesítette a maga egyedül helyes történelemfelfogását – tulajdonképpen: a jelenről és a jelenlétről alkotott véleményét – a szlováksággal szemben. Ilyen esetekben a történelem mint olyan természetesen pusztán ürügy.

Az emlékművek istenek voltak, de az istenek is születtek és meghaltak. Az antik korban léteztek emlékművek és templomok, melyeket az „ismeretlen istennek" szenteltek – pontosan nem tudni, hogy a még meg nem ismert istennek, a megismerhetetlennek vagy a még meg sem születettnek. A múlt században Szepesszombat főterén a polgárok – ki tudja, takarékosságból-e vagy előrelátásból – négyszög alakú emlékművet állítottak az elzálogosított szepesi városok visszacsatolásának századik évfordulójára. Két oldala fokozatosan megtelt 20. századi eseményekkel. Amikor utoljára láttam, a negyedik oldal még üres volt. Én így hagynám vagy azt vésetném rá: azoknak az ismeretleneknek, akik megérdemlik. Mert megítélni, hogy ki érdemel emlékművet, mindig kockázatos, vesződséges és mindenekelőtt mulandó. És nemcsak a politikában. A somorjai fiatalság Immortale néven alapítványt hozott létre, és egy parkban emlékművet állított John Lennonnak, Jim Morrisonnak és Freddie Mercurynak. Bárcsak kibírnák emlékműveiknél a virágok a legközelebbi popzenei forradalomig. A pozsonyi városatyák 1992-ben, az utcák nagy fáradságot követelő átnevezése után olyan határozatot hoztak, hogy Pozsonyban az egyes személyiségekről ezentúl csak a haláluktól eltelt tizedik esztendőt követően lehetséges utcát elnevezni.

A politikai emlékművek esetében legkevesebb száz évet javasolnék. Ámde – Mária Terézia halála és pozsonyi szobrának leleplezése között 117 év telt el.