Drótosok

Ez az írás Vladimír Ferkónak (és részben fiának, Andrej Ferkónak) a szlovák populizmus megteremtésére tett kísérletéről szól, amely a drótosságnak a szlovák nemzeti öntudat kialakításánál játszott szerepéből indul ki.

Három mű értékelésére vállalkoztam; ezek: Vladimír Ferko Svetom moje, svetom... (Sajátom a világban..., 1978, kibővített kiadás, 1985) című jobbára dokumentarista munkája, Vladimír és Andrej Ferko az előbb említett mű motívumaira épülő Ako divé husi (Mint a vadlibák, 1994) c. pszeudorealista krónikája, amely egy drótos család életéről szól, valamint Vladimír Ferko Pravda Ruda Pravdíka (Rudo Pravdík igazsága) c. regénye: egy drótos fiának visszaemlékezései, aki Csehszlovákiából az Egyesült Államokba disszidál, ahol fokozatosan rádöbben a Nyugat végtelen dekadenciájára, valamint arra, hogy a nyugati mentalitás összeegyeztethetetlen a derék szlovák drótoséval. Elemzésem koncepcióját Roger Brubaker Nationalism Refrained (Újrafogalmazott nacionalizmus, 1996) c. munkájából merítettem. Külön felhívnám a figyelmet Brubaker „nacionalizáló nacionalizmus" fogalmára, amely új jelenségként bukkant fel a valamikori Csehszlovákia és Jugoszlávia területén kialakult utódállamokban. Brubaker koncepciója – amely a nacionalizmust a nyugtalanító vagy „kóros", vagyis az önállóság elérése előtt uralkodó, a nemzeti diszkrimináció örökségét helyrehozni hivatott politikai tevékenység összekötő kapcsaként értelmezi – a Ferko-féle nacionalizmus jellemzésének hasznos eszköze.

Vladimír Ferko nacionalizmusa történelmi: más szóval mondva – ellentétben áll az aktív atavizmussal, a szlovák nacionalizmus Ľudovít Štúrtól eredő leggyakoribb formájával. Az aktív szlovák atavizmus hirdetői szerint a szlovák öntudat a történelmi szlovák államiságból ered, és a mai szlovákok a Nagymorva Birodalom örökösei. Vladimír testvére, Milan Ferko, az aktív atavizmus legkövetkezetesebb képviselői közé tartozik. Erről tanúskodik nemcsak a Svätopluk (1975) c. regénye vagy a gyermekeknek írt Staré povesti slovenské (Régi szlovák mondák, 1990), hanem egy, a Szlovák Nemzeti Bank által támogatott történelem tankönyv is. Az aktív atavizmus eszközével él Matúš Kučera történész, és a lehető legrosszabb módon kollégája, Milan Ďurica is. Utóbbi olyan messzire ment, hogy a 9. században a cseheket szlovákokká minősíti át, és a Nagymorva Birodalmat Szlovák Birodalomnak nevezi. Az ilyenfajta aktív atavizmus ahhoz vezet, hogy a magyar kisebbséget (amely Brubaker modellje szerint nagy mértékben reprezentálja a mai Szlovákia kóros helyzetét) „elmagyarosodott szlovákoknak" nevezik – ez a fogalom valójában a tizenkilencedik század területi nacionalista ideológiáján alapul.

A plebejus szentimentalizmus

Vladimír Ferko historizáló törekvése egyfelől a családi emlékeken és a lokálpatriotizmuson (apja drótos volt), másfelől Vladimír Mináč szlovákság-koncepcióján alapul. Mináč felfogása viszont részben Štúr aktív atavizmusából ered, aki szerint a magyarok a szlovákoknak köszönhetően civilizálódtak, mivel földművesként és kőművesként a nomád magyarokat megtanították a földművelés és a házépítés fortélyaira. A kommunista Mináč jó proletároknak tartotta, és született szocialistáknak nevezte a szlovákokat. Mináč legfőbb vágya, hogy kiemelhesse a szlovák nemzet egyedülállóságát: „Történelmi szempontból plebejusok vagyunk – nem tudom, hogy akad-e még egy modern nemzet a világon, amely olyannyira tisztán plebejus lenne, mint mi." A Svetom moje, svetom... c. könyvében Ferko azt állítja, hogy a „szlovák történelem (...) a dolgos szlovák nép munkájának története (...) nem szerepelnek benne sem királyok, sem pedig katonai győzelmek, vagyis azok a tényezők, melyeket túl sokáig történelemformálónak tartottak."

Juraj Kypús, a Mint a vadlibák c. regény főhőse, rendkívül szűkös viszonyok között jött világra. Anyja belehalt a szülésbe, apja kénytelen volt eladni kecskéjét, a családi vagyon utolsó darabját, a falu kocsmárosának, akiről (s ez Ferkónál meglehetősen szokatlan) senki sem mondja azt, hogy zsidó. A kocsmáros Juraj kiéhezett apjának pálinkát kínál, ami ahhoz vezet, hogy útban hazafelé beleszédül a jeges patakba és elveszti a krumpli nagy részét, amit a kecskéért kapott; a balesetbe egyébként bele is hal. A komisz sorstól, vagyis attól, hogy a falubéli koldusasszony kezébe kerüljön, az árvát nagyapja menti meg, aki visszatér a drótos vándorútról – és magával viszi egy rézedényben, amit a templomtető egyik darabjából barkácsolt össze. Ezek a születést, a halált és a szegénységet egybefonó, trágárságokkal fűszerezett bevezető jelenetek annak ténynek a mitikus kifejezése akar lenni, hogy a szlovákok színtiszta plebejusok. A Rudo Pravdík igazsága c. regény ékes tanúbizonyságot nyújt arról, hogy a derék szlovák ember az Amerikában töltött negyven év dacára megőrzi tiszta plebejus mivoltát. Rudo Pravdík azt hirdeti, hogy „a család feleségem első számú vallása és igazsága. Az én igazságom a munkám és dolgos kezem." Ha jobban elgondolkodunk Rudo Pravdík jelleme felett, végül könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a tipikus plebejus, a színtiszta szlovák földhözragadt, önző, intoleráns, korlátolt és rendkívül műveletlen.

A drótosok Ferko szemében a nemzet javát képviselik és sorsuk, különösen az 1890 és Csehszlovákia első felbomlása közötti időszakban, a beteljesületlen nemzet (unfulfilled nation) sorsát szimbolizálja. Ismételten felidézem Brubaker nézetét, miszerint a nacionalizáló nacionalizmus egy olyan gondolatot hordoz magában, hogy a „nemzet java nem prosperál, sajátos érdekei nem 'teljesülnek be', nem 'artikulálódnak' megfelelő módon, a saját állam 'tulajdonlásához' való természetes joga ellenére sem". Minden bizonnyal ez Ferko általam elemzett mindhárom művének rejtett politikai üzenete. A nemzet magvát alkotó szlovákok plebejusként mindent kibírnak. Rudo Pavlík így szól: „Kibírtuk a háborút és a forradalmat, a sztálini és a központosító prágai rendszert, valamennyi rendszert, kormányt túléltünk, engem már semmi sem hozhat ki a sodromból, ahogyan a tátrai csúcsok gránitját sem kezdhetik ki a villámok és a mennydörgés." Végső soron, Rudo Pavlíknak 1949-ben csak kemény plebejus természetének köszönhetően nyílt esélye arra, hogy a Šumaván keresztül nyugatra menekülhessen. A kormány képtelen volt meggyőzni a tunya cseheket, hogy menjenek fát vágni a határvidékre, és ezért szlovákokat kellett helyettük alkalmazni.

Vladimír Ferko szerint a plebejus megbízható, az értelmiségi nem. Štefan Polakovič azt állítja, hogy a szlovák értelmiség előbb a magyarokkal, majd a csehekkel vállvetve próbálkozott „nemzeti öntudatunk elfojtásával". A Mint a vadlibákban Ferkóék ugyanilyen populista, értelmiségellenes nézeteket vallanak juraj Kypús fia, Jožko révén. Jožko polgári iskolába, majd egyetemre jár, ahol fokozatosan elmagyarosodik. Végül tevékenyen részt vesz a magyarok szlovákellenes akcióiban. A Trencsén vármegyei születésű Rudo Pravdík tiszta plebejus marad annak ellenére, hogy nagyszülei Morvaországból származtak. Lojzo, Juraj Kypús másik fia szintén a trencséni származású kemény plebejus pozitív, titáni változatát képviseli azáltal, hogy New Yorkban, egy utcai tömegverekedésben elpáhol ötvennyolc írt. Haragjukat azzal váltotta ki maga ellen, hogy beleszeretett egy gyönyörű vörös hajú ír lányba. Ehhez még hozzátehetnénk, hogy Rudo Pravdík tiszta plebejusságát azzal is bizonyítja, hogy az emberi jogokért tüntető amerikai és francia aktivistákat ocsmány huligánoknak nevezi.

Ferko nem tagadja, hogy léteztek szepesi drótosok is: egyúttal megjegyzi, hogy nem voltak annyira ügyesek és találékonyak, mint a trencséniek, vagyis kevésbé minősültek jó szlovákoknak. Az Oxfordi Lexikon szerint a drótosok már a középkori angol irodalomban felbukkannak, vagyis jóval a szlovák drótosság megjelenésének Ferko által meghatározott időpontja előtt (a 18. század eleje). Hegel gondolatát követve, miszerint minden nemzetnek megvan a saját küldetése, Ferko a drótosságot tipikus szlovák mesterségnek tartja. A normalizációra (a Gustáv Husák nevével fémjelzett korszak Csehszlovákiában 1971–89 között – a ford. megj.) jellemző áltudományos nyelvet használva, Ferko így ír: „A drótosság mesterségként jött létre, azonban bonyolult fejlődése során különböző tartalmakkal gazdagodott – a történelmitől a néprajziig, a gazdaságitól a kulturálisig, a szociológiaitól a társadalmiig, és ezek közül számos esetben nemcsak regionális, hanem országos szerepet töltött be."

A drótosok közt akadnak olyanok is, akik jó hírnevet szereztek nemzetüknek az egész világon, például Imrich Dotčár Samarában bevezette a gázvilágítást, Michal Challan New York polgármestere volt és Pavel Brodek feltalálta a drótból készült bevásárlókocsit, amit a mai napig használnak az üzletekben.

Hazafias világpolgárok

A szlovák drótosok plebejusok voltak, akik uraiknak tanúbizonyságot adtak nemes emberi mivoltukról, amint megszabadultak a nemzeti elnyomás béklyóitól. Vágyták a szabadságot és arra törekedtek, hogy vágyukat beteljesíthessék: „ Egész Európában akkoriban nem tátongott nagyobb szakadék a nemesek, az uralkodó osztály és a nyomor szélén tengődő jobbágyság között. Az öntelt és szűk látókörű nemesség állandóan szajkózta Európa-szerte a maga fennhéjázó, magyarságközpontú jelszavát – hitvallását: Extra Hungariam non est vita et si est, non est sita! Magyarországon kívül nincs élet, s ha lenne is, nem olyan. A drótosok azok közé tartoztak, akik bebizonyították, hogy másfajta – szabadabb, kulturáltabb, minden tekintetben jobb élet is van a világon." Ezt a szociális nézőpontot Ferkóék még egyszer felhozzák a Mint a vadlibák c. regény egyik melodramatikus jelenetében, amelyben az öreg Kypús betér a helyi királyi hivatalba és kéri, hogy jegyezzék be unokája nevét az útlevelébe: „Nagyságos uram, szóval, el akarunk menni, mert itt éhen halunk. – Itt, a mennyei Magyarországon? – mondja vihogva a királyi hivatalnok. – Extra Hungariam non est vita et si est, non est sita..."

A jelszóban rejlő hazugság leleplezésével Ferko szerint a drótosok lettek az első univerzális szlovákok, az első szlovák kozmopoliták és az elsők, akik szóval és cselekedettel bizonyították szülőföldük iránti szeretetüket. A drótosság, írja Ferko, szülőfaluja, Vel'ké Rovné számára, amely 1854 óta hordozza a drótos motívumot pecsétjén, „az öntudat, világnézet, hírnév és az elkötelezett univerzalizmus forrása volt..." A Párizstól Vlagyivosztokig, az Egyesült Államoktól és Argentínától Tunéziáig, Madagaszkárig és Ceylonig vándorló drótosok voltak az első világjáró szlovákok és a Ján Kollár által megfogalmazott szláv testvériség gondolatának hívei: „Ők voltak az első szlovákok, akik határozottan tudatában voltak kozmopolitizmusuknak. A legtöbb esetben ugyanis egyedül ők képviselték azt a kis nemzetet, amelyről a világ semmit sem tudott. Ők alapozták meg a szlovák és a többi szláv nép közti barátságot. Többnyire jelentős nemzeti és szociális öntudattal rendelkeztek. Hozzájárultak szegény szülőföldjük felemelkedéséhez."

Vel'ké Rovnéban olyan drótosok éltek, akik örményül, angolul, finnül, grúzul, németül és természetesen oroszul is beszéltek: az Oroszországból hazatért drótosok az igen helyett da-t mondtak, az Amerikából jövők pedig yes-t. Kétségkívül a posztkommunista korszak iránti baráti gesztus az a pozitív lingvisztikai szerep, amelyet a múltban a Rudo Pravdík igazsága c. regényben a drótosok játszottak, és amit napjainkban Ferko a külföldön élő papoknak tulajdonít: „Bevezettek minket a Vatikáni Rádióba is. Mindent megmutattak, és szlovákul elmagyarázták, miképpen sugároznak szerte a földön, az összes világnyelven. Kik? A szlovák jezsuiták. Bizony, büszkeséggel tölt el, hogy vezető helyeket töltenek be és öregbítik a nemzet jó hírnevét. Néhányan közülük japánul, arabul, görögül is beszélnek, sőt ismerik az afrikai nyelveket is."

Rudo Pravdík, miután megérkezett Amerikába, világpolgárságát egy szabó szemszögéből közelíti meg – drótosként a legelegánsabbnak tartják az összes emigráns közül: „Honfitársaim közül én voltam a legjobban felöltözve, bőrkabátot viseltem, zakóm francia volt, cipőm német, nadrágom olasz, svájci karórát és bőrkesztyűt hordtam." (Nem csoda, hogy a német hivatalok Csehszlovákiából való elmenekülése után nácinak nézték.)

Amennyiben figyelembe vesszük a drótos kozmopolitizmusnak szentelt megkülönböztetett figyelmet, nem lepődhetünk meg Ferkónak a szlovák lingvisztikai kérdések iránti közönyén. Az első két műben Ferko lingvisztikai érdeklődése csupán a drótosok beszédmódjára, erre a nagyszabású kelet-európai halandzsára terjed ki, amely számos elemet tartalmaz a cseh-szlovák börtönökben használt szlengből. A Rudo Pravdíkról szóló regényben Vladimír Ferko a nyelvi puritanizmus igényével lép fel. Ez Ferko főhősének abbéli meggyőződésében ölt testet, hogy Szlovákia amerikanizációja a rendszerváltás után több kárt okoz, mint a hunok és a tatárok betörése együttvéve. Rudo Pravdík továbbá megállapítja: „Kitörő örömmel olvastam nemrégiben az újságban, hogy milyen bátran védekeznek a franciák az amerikanizáció ellen azzal, hogy nyelvük védelmére törvényt fogadtak el." Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szerző testvére, Milan Ferko, a Szlovák Kulturális Minisztérium Államnyelvi és Irodalmi Osztályának volt igazgatója nemrégiben reményét fejezte ki, hogy a szlovák államnyelvi törvény tizedik cikkelyének megsértése esetén kiszabott bírságok egy részét a kultúra fejlesztésére fogják fordítani.

Oroszország mint a szabadság példaképe

Vladimír Ferko populista nacionalizmusában számos xenofób elemre bukkanunk. A Sajátom a világban c. regényben a xenofóbiától csupán az oroszok és a többi szláv nép mentesül – kivéve a cseheket. Még az első világháború után is, írja Ferko, a drótosok megőrizték az orosz nép iránti szeretetüket: „Légy rendes és szeresd Oroszországot. Ez volt a tanítványaikhoz intézett fő intelmük. Ők ezt megértették... az Oroszországhoz fűződő szeretet magától értetődően átszállt az új szovjet államra." Oroszország, írja Ferko, a drótosokat rendkívül vonzotta terjedelme, a konkurencia, az állami bürokrácia hiánya, valamint a rokon nyelv és a szláv testvériség miatt. A regényben Ferko arra a következtetésre jut, hogy a szlovák drótosok már 1849, vagyis a magyar forradalomnak az oroszok hathatós segítségével bekövetkezett elfojtására előtt is jártak már Oroszországban. A Mint a vadlibákban fiával együtt még 1849-et szabták meg a drótosok oroszországi vándorlásának kezdetéül. Ez az eltolódás valószínűleg azt a gondolatot akarja alátámasztani, hogy a drótosság kitörést jelentett a magyar elnyomás szorításából, és hogy a szláv testvérek menedéket nyújtottak a szlovákoknak.

Rudo Pravdík xenofóbiáját leginkább ez a mondat fejezi ki: „Az idegenektől mindig féltem, és bizony, igazam is volt." A drótosok mindig jó hazafiak és hithű szlovákok voltak. Belon drótos is ennek az erénynek a hordozója volt: „Becsületes ember volt. Öntudatos hazafi. A Matica Slovenská tagja." A Sajátom a világban c. könyvben Ferko azt állítja, hogy az Amerikában élő drótosok hozzájárultak a szlovákok felszabadulásához a magyar kulturális hegemónia alól. A szlovák nemzeti mitológiának ezt a fontos alkotóelemét az utóbbi időben Milan Ďurica élesztette fel, és fejlesztette tovább: „Az amerikai szlovákok kezdeményezőkészsége és áldozatkészsége nélkül Szlovákia aligha szabadulhatott volna föl a magyar soviniszta kormányok elmagyarosító nyomása alól. Mi több, az utóbbi ötven év során a külföldi szlovákok voltak azok, akik világszerte hírt adtak a szlovák nemzet kettős elnyomásáról. Az, hogy most örvendezhetünk a szlovák államiság újrateremtése felett, végső soron a külföldön élő szlovákoknak köszönhető, és az ő történetük Szlovákia történetének szerves része."

Ez a nacionalizmus megjelenik szlovák diákok fogalmazásaiban is, melyeket a Szlovák Kulturális Minisztérium mutatott be. Az antológiában helyet kaptak más országbeli, így például békéscsabai szlovák gyerekek fogalmazásai is. A kötet összeállítói becsületesen (talán csak a magyarországi szlovákok folytatódó asszimilációjára kívántak rámutatni) leközölték Anna Bucková békéscsabai tanítónő észrevételét is, aki szerint diákjai (tehát a szlovák kisebbség) számára a magyar az anyanyelv, és ezt használják otthon, az iskolában és egymás között. Rudo Pravdík, a drótos megbízható fia figyelemmel kíséri gyermekei hazafiságát: „Gyakran kérdezem magamtól, hogy gyermekeimet a haza, apám és anyám szülőföldje iránti szeretetre neveltem-e. Azt mondogattam nekik, hogy mi is ugyanúgy büszkék lehetünk nemzetünkre, gyökereinkre, mint a lengyelek, oroszok, ukránok, szerbek, magyarok, németek, franciák, hiszen ősi, habár elhallgatott történetünk van. Nem pusztítottak el minket sem a tatárok és a hunok, sem pedig a törökök és a magyarok betörései, kitartottunk és túléltük jelenkori zsarnokainkat is."

Drótos – a szlovák szinonimája

Vladimír Ferko nem nagyon rokonszenvez a zsidókkal, habár antiszemita nézetei műveiben általában más szerzők idézeteiből vétettek. A zsidókat többnyire a falusi kocsmákkal vagy az erdőfelvásárlásokkal hozza összefüggésbe. Ferkótól megtudhatjuk, hogy a liberalizmus egy olyan átok volt, amely lehetővé tette a zsidóknak, hogy kiűzzék a szlovák kisiparos polgárságot a Vág völgyéből. Ferko könyvében egy drótos éneket idéz, amely arról szól, hogy a zsidókkal szemben fennálló adósság a drótoskodásra kényszerítette a szlovákot. Kypús nagyapót is becsapja a falu zsidója: „Utolsó pénzecskémen krumplit vettem a zsidótól, de mind megrohadt. Becsapott, mert penészes, fagyott portékát tukmált rám." Amikor Vel'ké Rovnéban kolerajárvány tört ki és sok szlovákot elpusztított, a zsidók közül nem betegedett meg egy sem. Sőt, újabb két zsidó érkezik a faluba, hogy kocsmát nyithasson és a sátán tejét mérhesse.

A Sajátom a világban antiszemita éle a Mint a vadlibákban fokozatosan átadja helyét a németek iránti tiszteletnek, akik kevesebbet isznak, tisztábbak és rendszeretőbbek, mint a szlovákok. Talán enyhe túlzás lenne azt állítani, hogy ez a változás a szerző pálfordulását jelenti a kommunista németellenes propagandától a piacgazdaság felé: ugyanakkor viszont mind a három mű az írónak az üzleti világ iránt érzett nagy tiszteletéről tanúskodik. A Sajátom a világban c. könyvben a cseheket, valószínűleg nacionalista szándékkal, a németekhez hasonlítja. Például: „A németországihoz és ausztriaihoz (sic: a szerző a mai Ausztriáról beszél) hasonló helyzet, ahogy ez a Vág menti Múzeum anyagaiból kitűnik, Csehországban a huszadik század elején állt elő, ahol – az első világháborútól eltekintve – a Csehszlovák Köztársaság felbomlásáig mit sem változott. A drótos tanulók a lengyelországi (nem világos, hol és milyen Lengyelországban) és oroszországi műhelyekben éltek legjobban... ahol a gazdák általában ügyeltek a tanulók küllemére is... Ebből az országból a tanulók nem tértek haza sósavtól kimart kézzel. Németországból, Ausztriából és Csehországból sokan ujjak helyett eltorzult csonkokkal, megromlott látással és betegségtől szétmart tüdővel, kimerülten és alultápláltan érkeztek haza."

A cseh írók és festők hosszú évekkel a szlovákok előtt kezdtek foglalkozni a drótosokkal. Ferko ennek ellenére azt állítja, hogy „Cseh- és Morvaország volt az egyetlen, ahol a drótosság nemhogy megállt a fejlődésben, hanem a kedvezőtlen körülmények egyenesen a hanyatlásához vezettek." A csehekhez hasonlóan a magyarok is gúnyosan drótosoknak nevezték a szlovákokat. Sőt mi több, a Prágai Rendőrfőkapitányság 1920. június 13-án külön rendeletet hozott a fiatalkorú drótosokról. Ebben az áll, hogy a tizenkét évnél idősebb tanulók – mivel általában igazi tanulókról van szó, akik csupán alkalomszerűen koldulnak – Prágában maradhatnak. A tizenkét évnél fiatalabbakat egy gyermekotthonban kellett elhelyezni, és amint megállapították állandó lakhelyüket, visszatoloncolták őket Szlovákiába. „A hibás, csavargó vagy bűnelkövető serdülőket vissza kell küldeni Szlovákiába!" (Ez a rendelet furcsamód emlékeztet a Cseh Köztársaságnak a szlovák ajkú romákkal szembeni intézkedéseire Csehszlovákia 1993-ban bekövetkezett kettéválása után.)

A háború utáni Csehszlovákiában a szlovákok rossz sorban éltek: „A szlovákok Prága fennhatósága alá kerültek, Prága pedig Moszkva irányítása alá, és ez volt minden bajunk oka. Sikeresen kitöröltek minket a térképről, különösen Gottwald és Novotný jártak ebben az élen, akik Szlovákiával és a szlovákokkal szemben semmiféle megértést nem tanúsítottak." Amikor Rudo Pravdíknak végül megengedték, hogy átköltözhessen Kanadából az Egyesült Államokba, összejött szerencsétlen, részeges apjával, aki egy fukar és zsarnokoskodó cseh származású amerikai nőt vett feleségül. Rudo nővére szintén egy cseh származású amerikaihoz ment hozzá, aki állandóan részegeskedett és verte a feleségét. Az Amerikában élő csehek lenézték a szlovákokat. „A legtöbben szeparatistának, nácinak és háborús bűnösnek tartottak minket – lám, mit tett a benesi politika és propaganda. Ők (a csehek) mindig többnek tartották magukat. Mindenütt jobb állásokhoz jutottak – mind a gyárakban, mind a közéletben."

Drótos földrajz

Nehéz megmondani, hogy az irigység vagy az igazságtalanság érzete (a nacionalizáló nacionalizmus egyik ismertetőjele) tükröződik-e Rudo Amerikát értékelő szavaiban: „Chicagónak egyszeriben sok emberre volt szüksége és a szlávok – lengyelek, szlovákok, horvátok, oroszok, ukránok – a legalantasabb munkát végezték. A csehek jobb helyekre kerültek, termák ezredest Chicago polgármesterévé választották, és honfitársainak mindig jó állásokat szerzett. A szlovákok bányákban, acélművekben és építkezéseken dolgoztak." A szlovákokat és a cseheket Rudo csupán a négerekhez viszonyítva helyezi egy szintre. Ők ugyanis mindkét nemzet képviselőit (rajtuk kívül a lengyeleket és a letteket is) kiűzték abból a városrészből, amelyet a fehér bevándorlók építettek fel maguknak. A négerek nem tartják rendben otthonaikat, piszkosak, nem festenek, s így „amennyiben a fehérek nem menekülnek el, olyan rendetlenségben kell élniük, mint nálunk egynémely cigánynak." Majdnem minden néger nő tizennégy vagy tizenöt éves korában szüli meg első gyermekét, és az azt követő húsz év alatt további tíz–tizenöt gyermeket hoz a világra. Rudo Pravdík így elmélkedik: „Ki tudja, nincs-e némi igazság abban, hogy a színes bőrűek célszerűen szaporodnak, az ezzel járó társadalmi-politikai következményeket szem előtt tartva, amelyek számbeli fölényükből származnak (vagy fognak származni). Amennyiben ez így van, céljaik maradéktalanul teljesülni fognak." Más alkalommal Rudo kihangsúlyozza tisztességes, plebejus viszonyát a négerekhez: „Soha nem voltam fajgyűlölő, mindig a négerek pártján álltam, jó néhánnyal össze is barátkoztam, mindig is a szegény sorban élőkkel rokonszenveztem, bőrük színétől függetlenül." Rudo Pravdík szerint minden idegen, de főleg az amerikaiak erkölcsileg romlottak. Ebben Juraj Kypúsra emlékeztet, aki meg akarja őrizni gyermekei számára a tiszta szlovák drótos vért: „Miután hazatérek, megnősülök. Az idegen nők veszélyesek. Először kihasználják az embert, utána félrelökik." Rudo Pravdík annak ellenére, hogy más nővel élt, a megfelelő pillanatban habozás nélkül elköltözik tőle, hogy elejét vegye a kaliforniai szokásjog érvényesülésének, amely egy bizonyos idő után házasságkötésre kötelezi az egy fedél alatt élő párt. Megállapítja: „Meg akarok nősülni, családot alapítok, és egy szlovák, szűz, katolikus, egyszerű falusi lánnyal akarok összeházasodni, nem valami beképzelt városi fruskával."

Bár a részletekben némi eltérések mutatkoznak (például a Mint a vadlibák antiklerikalizmusa szemben áll a Rudo Pravdík igazsága katolicizmusával), a nacionalizáló nacionalizmus, ugyanúgy, mint a szlovákokat plebejus nemzetként meghatározó koncepció, Ferkónak mind a három könyvében lényegében változatlan formában jelenik meg. A konceptuális dinamizmus, ami a brubakeri modell szerves része, a csehellenes hangulatban, valamint abban az érzésben ölt testet, hogy a csehek éveken keresztül elnyomták a szlovákokat mind otthon, mind pedig külföldön. A fajgyűlöletnek mint új elemnek a felvonultatása a Rudo Pravdík igazsága c. regényben az adott téma kifejtését, vagy inkább annak a plebejus és földhözragadt nézetnek egy újabb formáját jelenti, amely eredetileg Ferko bevett magyarellenes álláspontjából ered (a drótos hazájától távol is köteles dacolni az újfajta veszélyekkel – jelen esetben a négerek számbeli fölényével az Egyesült Államokban). Minden nacionalizmusnak megvan a maga ideológiai logikája. A négerek piszkosak, ezért jobb kerülni őket. Amennyiben a szlovák drótosnak esze ágában sem áll, hogy evés előtt megmossa trágyától bűzlő kezét, ezzel hamisítatlan plebejusi keménységét bizonyítja.