Konrád György – a miénk is
Görözdi Judit fordítása
Konrád György regényeinek olvasása közben olyan emberi, gondolati és esztétikai atmoszférában találtam magam, amit jól ismerek. A szerző a kortársam, a magyar kultúra hatvanas évekbeli generációjához tartozik. Ha felidézzük a hatvanas évek cseh, szlovák és lengyel kultúráját, megállapíthatjuk, hogy ezeknek a nemzeti irodalmaknak volt néhány közös jegyük.
Valamennyi említett irodalomban az egyén-értelmezést az ember mint lény felfogása váltja fel, amely túllép minden politikai-ideológiai jellegű meghatározottságon. Az egyén egy autonóm emberi lény, amiként azt a hatvanas évek gondolkodásának interpretációs alapját képező embertárgyú filozófia értelmezte. Belőle merített a szépirodalom is.
Az outsider pozíciójában levő ember foglalkoztatta, a társadalom peremén élő ember, akit addig a háttérbe szorítottak, mint olyat, akitől a társadalomnak meg kell szabadulnia. Éppen akkor, elsősorban a fellépő nemzedék tagjai között jelentek meg olyan írók, akiket éppen az ilyen ember érdekelt. Az ő ember-mivoltában ismerték fel az észre nem vett emberi nagyságot, azokat az értékeket, amelyek felfedték az emberség és az ember-mivolt addig mellőzött, mindazonáltal alapvető jegyeit, amit a civilizációs gépezetbe és a kollektivista ideológiákba pontosan besorolt egyének szinte teljesen elveszítettek. Az ember keresése vált néhány hatvanas évekbeli szerző művének központi témájává. Ebben a keresésben voltam érdekelt én is, mint olyasvalamiben, ami megmenthet minket az emberi degradációtól, ami visszaadhatja az embernek méltóságát, belső igazságát és fennköltségét. Idővel ez az emberi szenvedély újra tompulni kezd, az ideológiai-politikai nyomás nagy és erős, erősebb, mint a vágy: valódi emberré lenni. Ezért tekintünk erre az időszakra valamiféle nosztalgiával, és szerény büszkeséggel is, hogy hozzájárultunk a kép teljességéhez. A Konrád György regényeivel való találkozás visszavitt csendes dicsőségünk, s főleg szabadságunk idejébe. Mi talán jobban tudjuk, mint mások, mi is a belső szabadság, szabadság a „szabadságnélküliségben", a szabadság, amit nem manifesztálnak, hanem élnek.
Konrád A látogató (Kurátor) című regénye a legkifejezőbben hordozza ezeket a jegyeket és jelzéseket. A teljes emberi hitelesség műve ez. Akkor ezzel a szóval jelöltük az emberi igazság és teljesség érzését, mely rendszerint akkor érhető el, mikor az ember szinte hiánytalanul túljut azon, amit a „birtokol" szó fejez ki. A „lenni" szükségességét éreztük sürgetőnek. Azért szólított meg minket annyira Camus vagy Erich Fromm, akit ma naiv gondolkodónak tartanak. Úgy vélem, jogtalanul, hiszen eszméi nem nagy szociális utópiáknak a megalkotását célozták meg, hanem az embernek mint individuális emberi lénynek a megszabadítását. Nem akartuk megváltani a világot, elutasítottuk az új társadalomról és az új emberről alkotott elképzeléseket, a létezés érdekelt minket, az ember mély létérzete, amely belőle születik és felszabadítja őt.
Konrád látogatója egy ilyen kereső ember. Hivatása szerint az élet és a társadalom perifériájára szorult emberekkel foglalkozik, hivatalnok, akinek szenvedő és nemegyszer másoknak is szenvedést okozó szegények gondjait kell hivatalosan intéznie. Konrád regényének helyenként riport jellege van, tárgyias hűséggel ragadja meg a peremlét különböző történeteit, a bennük rejlő iszonyattal együtt, mégsem vált ki undort. Az elbeszélő-látogatóban a világ, amelyről beszámol, nem kelt utálatot, belelép, és mindig felfedez ebben az undorító világban valamiféle értéket is, az undorító emberben pedig annak rejtett nagyságát és szépségét. Konrád csupasz embere az az ember, akit akkoriban kerestünk, és olyan helyeken és figurákban találtunk meg, amelyeket és akiket azelőtt figyelemre sem méltattak. Olyanok, akik különböző oknál fogva kiléptek a sorból, sőt akik úgy döntöttek, eltávoznak ebből a világból. Róluk, a kisiklottakról és az öngyilkosokról a szerző így beszél: „Aki kilép a sorból, tarkón lövik. Mondhatom rá: bolond? Mondhatom-e: gyáva? Mondhatom: alakoskodó? Aki eltörődött, aki túlnéz rajtunk, akiből kisimultak görcseink, aki anyjává fogadta a semmiséget, apjává a zuhanást, testvérévé a föld rögét, aki nem ízleli már a következő pillanat őrült édességét, aki tud szót nem fogadni térde ingásának, foga vacogásának, kinek a testéből kisurranni már éppoly könnyű, mint gyíknak a bőréből – vonszoljam azt hajánál fogva, biztassam: még egy percig, még egy napig várj, csak még egy kicsikét maradj?! Nem, atyám, ez sok lenne; igazodok, takarok, ahogy kell, a sorban; mint öszvér a zablát, rágom a holnapi napot. Legföljebb neked szólok, ha rajtad áll, ne hívogasd el ügyfeleimet. Hadd kínlódjanak itt körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már föl sem tűnik."
„A közöny és az átlag ügynöke vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról. Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődéstől, mely nem is testüket, éveik történetét roncsolja el."
Egy nap a látogató úgy dönt, egészen csatlakozik áldozatához, úgy dönt, gondoskodik egy kis idiótáról, akinek a szülei öngyilkosok lettek. Úgy dönt, csatlakozik egy lényhez, akiről nem tudni, nem állat-e inkább, mint ember. Hosszú kezű, szőrös testű emberi teremtmény, bárminemű észbeli tulajdonságok nélkül, egy teremtmény, aki azonban hihetetlenül vágyik a simogatásra, s az odabújás lehetőségére. Vercors írt az emberről mint nem természetes állatról. Konrád az emberről mint természetes állatról beszél. Ki tudja, hol kezdődik vagy végződik az ember? De élni úgy kell vele, ahogy azt a látogató határozta el, legalább egy pillanatra, legalább a képzeletében.
A hatvanas évek irodalmának még egy tulajdonságáról kell szólnom. Csodálatra méltó kreativitásáról, a műnerriek és műfajok határainak be nem tartásáról, műfajbeli szinkretizmusáról. Ez irányban Konrád bátor és szuggesztív. A látogató (Kurátor) szövege egyszer költőien fennkölt, máskor értekezően elmélkedő, néha pedig riportszerűen tárgyias. Mindezek az eljárások egy eredeti művészi forma szintézisében egyesülnek. Az elbeszélő sokalakú monológjának annyi változata és foka van, hogy egy pillanatra sem válik egyhangúvá; mintha különféle dialógusok halmazát foglalná magába. A narráció beszédmódja hol tényszerűen tárgyilagos, hol pedig vallomásosan zaklatott, tele emberi szubjektivitással, kemény elutasítással és a részvétig fokozott hullámzó érzelemmel. Igen, a világ szörnyű és szép is egyben: „...jöjjenek el az élhetetlenek, szerepük tuskókezű műszerészei, akik alkatrészeik limlomából sosem tudják összeállítani magukat, akiknek csak egy inggomb, egy telefonérme, egy aszpirintabletta hiányzik ahhoz, hogy megvalósuljanak, ezek a mellőzöttek, akik soha semmit sem kaptak ingyen, ezek a sereghajtók, akik álmukban sem jutnak előbbre az utolsó előtti helynél, ezek a hátmegvetők, búvóhelykeresők, akik két karjukat már előre arcuk elé emelik, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy anyjuk másnap megismeri őket, (...) akik gyakran sírnak a tükör előtt, akik a székesegyházak ezüstangyalait látják a napsütötte gang falán, akik az undor és az érzéketlen otthonosság között, egy felfokozott és gyengéd órán meggyújtják a meszkalinos ráismerés karácsonyi csillagszóróját, és törvénybe iktatják semmiségük tapasztalata fölött a letartóztathatatlan szemlélet szabadságát; jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk."
A városalapító (Zakladatel města) című regény a hatvanas évek kísérletező gyakorlatának szellemében kifejezetten artisztikus jellegű. Az irodalmi mű hitelességének (az egyéni, emberi tapasztalatnak stb.) a hangsúlyozásával szemben egy, főleg a francia új regény hatását mutató, szokatlan formaalkotó tevékenység, a próza intellektualizálásának különböző alakzatai és módozatai, s a szellemi szinkretizmus jutnak érvényre. Ezekre a tendenciákra reagál Konrád második regénye. A városalapító a szüzsé nélküli próza megjelenítője, tehát olyan prózai mű, amelyben a szüzsé annyira rejtett, hogy csak nagyon nehezen, s csupán jelzésszerűen rekonstruálható. Grendel Lajos szerint a kisváros főépítészének folyamatos monológjáról van szó, aki minden fenntartása ellenére részt vesz a „szép új világ" építésében. Hangsúlyozni kell azonban, hogy e monológnak gazdag a költői alaktana, amely általánosságaiban az egyén, a család s a teljes, históriai kiterjedésű Magyarország valamiféle mélységi életrajzát kívánja adni (a narrációban egyedi rövidítésben szerepeltetve azokat). A regény egy valóban csodálatra méltó alkotói teljesítmény a költői elbeszélésnek egy olyan mértékű találékonyságával, amely egyszer a poetista, másszor a szürrealista folyamot idézi, ahogy azt például az új regény alkotásaiból, Claud Simontól és másoktól ismerjük. Ez a költői folyam oly mértékben árasztja el az olvasót, hogy az képtelenné válik érzékelni a részletes jelentéstant, és csak az egyes fejezetek vagy részeik jelentéstani hangulatát különbözteti meg.
A regény artisztikuma annyira rendkívüli, hogy aligha találnék hozzá hasonlót a szlovák, a cseh vagy a lengyel irodalomban. Rokon művek akadnának, de egy szerző sem tudta a mű teljes kiterjedését ilyen kitartó kreativitással kitölteni. Úgy gondolom, azok a fejezetek, amelyek az elmélkedő-értekező esszé formájában íródtak, tele hatásos paradoxonnal, idővel veszítettek szuggesztivitásukból (a tömör bölcseleti-szociológiai esszé maradandóbb).
Konrád A városalapító című művét kitűnő irodalmi kísérletnek tartom, amelynek csodálatra méltó az artisztikuma. A városalapítóval szemben azonban A látogató máig megtartotta bűverejét, s megkockáztatom a megállapítást, hogy soha nem is veszíti el azt. A látogató a hatvanas évek kulcsfontosságú, címeres műve.
(György Konrád: Kurátor. Zakladatel města. Kalligram, Bratislava – Doplněk, Brno 1997)