Michnik

Amikor a pozsonyi ötök perének alkalmával először találkoztam Schwarzenberg herceggel, nálam maradt a névjegye. Egyetlen szó állt rajta: Schwarzenberg. Nem sok tapasztalatom volt, ami a hercegeket és királyokat illeti. Úgy gondoltam, bizonyára kínos lenne feltüntetni a címüket is, teszem azt: Orlík vára, harmadik várudvar, második ajtó jobbról, kéretik kétszer csöngetni. Elég annyi, hogy Schwarzenberg és minden másnak nyilvánvalónak kellene lennie. Az ilyen névjegykártya nyilván csak valamiféle certifikátum, a valódiság szavatolása, a találkozás bizonysága.

Adam Michnik – kérem, nézzék el nekem ezt a triviális hasonlatot – a szellem hercege. Ha egyetlen megkülönböztető jellel, a Michnik szóval mutatkozna be, mindenki, aki a világnak ezen a táján igyekszik megérteni napjaink politikai történéseit, tudni fogja: ennek nyilván annak a Michniknek kell lennie.

Az ilyen névjegykártyának csak a beavatottak körében van értelme. Máig emlékszem arra a faux pasra, amikor először készültem találkozni a herceggel, és – miután a tudakozóból megszereztem a telefonszámát – megkérdeztem a titkárnőjét, hogy jutok el hozzá. Kérdésemet már-már udvariatlanságnak vélte. Hát a Schwarzenberg sétányon. Az elvezet a Schwarzenberg térre. Ott van a Schwarzenberg-palota.

Hogyan lehet eljutni Michnikhez

Ez már valamivel bonyolultabb. Többségünk szamizdatként kiadott cikkein, írásain és könyvein keresztül jutott el hozzá. Michnik a disszidensek egyetemén úgyszólván kötelező olvasmány volt. Ezért, amikor elkezdtük a szamizdatként megjelenő Lidové noviny (Népújság – a ford. megj.) kiadását, a megújított Knižnica Lidovek (a Lidové noviny Könyvtára – a ford. megj.) első, bemutatkozó kötete, természetesen, Michnik volt. A Takie czasy – Rzecz o kompromisie (Ilyen időket élünk – A kompromisszumról szólva; a ford megj.) Michnik 1985-ben, a gda ski börtönben írt könyve. Michnik esszéinek és tanulmányainak legutóbbi gyűjteményes kötetében is, amely egyik írása nyomán a Szókratész árnyéka címet viseli, hasonló jellegű írások egész sorát találjuk: levelek Bialolkából, levelek Kurkowából, a barczewi fegyház... Mintha Michnik ösztöndíjasként járna ezekre a helyekre, hogy aztán összegezze az ott tapasztaltakat.

Igen, olvassuk Michniket, és olvasmányaink alapján összeáll bennünk a róla alkotott kép. Michnik irodalomból megismert alakjáról már tengernyi dicshimnusz és gyalázkodás látott napvilágot, a leendő politológusok róla írják a szakdolgozatukat. És mégis azt állítom, nem ezen az úton lehet eljutni az eleven, hús-vér Michnikhez. Ahhoz a Michnikhez, akivel alkalmunk volt vagy van szemtől szemben találkozni úgy, mint itt, most, ezen a könyvbemutatón, kötetének szlovák kiadása alkalmából, amit a pozsonyi Kalligram Kiadónak köszönhetünk.

Mintha teljesen más ember volna, mint az, akit írásaiból megismertünk. Magam is átéltem az élő Michnik kiváltotta sokkot és sokan mások is ugyanerről számoltak be. Michnik könyvéhez írt utószavában Martin M. Šimečka is beismeri hogy ő sem járt vele másként. Merthogy az eleven Michnik – maga a féktelen energia, olyan ember, akit a spiritus loci inspirációja irányít, aki csakis az invenciójára és a fantáziájára hagyatkozik, szikrázóan ötletes bohém, aki mellőzi az. etikettet és megveti a konvenciókat, az, akire azt mondják, örök gyerek, nagy kópé, remek cimbora, aki nem ront el semmilyen mulatságot, egyszóval tökéletes társasági lény. És mindeközben kitérdesedett farmernadrágjában érzi magát a legjobban, mióta ismerem, nem láttam másban. Hasonló konok farmerpártiságot nálunk csak Peter Zajacnál tapasztaltam. De még ő is előfordul olykor öltönyben, sőt egyszer még nyakkendőben is volt szerencsém látni. (Zárójelben jegyzem meg, ha Adam ma meg akarna valamivel lepni, akkor azt kellene mondanom, hogy merőben új életet kezdett. De ezt teljességgel valószínűtlennek tartom.) Annak idején, egy jeruzsálemi konferenciára házi papucsban érkezett, és egész héten nem volt más a lábán. A saját szememmel láttam.

Ez a sokk tehát abból adódik, hogy az ember mindezt összeveti cizellált irodalmi nyelvével, gondosan kimunkált írásaival, racionálisan elemző tiszta és elegáns esszéivel (M. M. Šimečka). Semmiféle szellemes bonmot, semmiféle érzelmi kitörés, semmilyen fennkölt moralizálás, semmiféle, az ellenfelet megsemmisítő, vitriolba mártott toll, semmiféle elevenig hatoló gyilkos megjegyzés, amely bizonyos helyzetekben a hozzá hasonló természetű embertől teljesen helyénvaló lenne. A könyv legkeményebben megfogalmazott elmarasztalását és ironikus visszavágását – mint valami inkább kivételeset – a belügyminiszternek, Kiszczak tábornoknak 1983-ban kelt, börtönből írt személyes hangú levelében találtam, azért mondom, hogy személyes hangú, mert a levél nem kérvény, és nem is panasz. Michnik arra a csábító ajánlatára válaszol benne, mely szerint a börtönből egyenesen a Cte d' Azurra mehetne, és így elkerülhetné a pert és a hosszú börtönbüntetést. „Tábornok Úr, az Ön lelke olyan, mint az ukrán sztyepp! Ezért én viszonzásképpen felajánlom Önnek... a holland trónt. Hollandia uralkodója, I. Kiszczak király – nem találja elbűvölőnek ezt a formulációt?"

Miért van az, hogy egy ilyen heves temperamentumú, bohém erkölcsű ember, amilyen Adam Michnik, képes ennyire keményen megtartóztatni magát, amint írni kezd? Mitől van az, hogy úgy él, mint egy enfant terrible, és úgy alkot, mint egy hűvösen személytelen történész és politológus, aki a telibe találó, lesújtó váddal vagy a pamflet ötletességével szemben a tárgyilagosságot, a logikus érvelést, a dokumentumokkal alátámasztott hitelességet részesíti előnyben?

A vértestvérek

Ebben végső soron közel áll olyan vértestvéreihez, mint Konrád György vagy Václav Havel. Michnik ebből az időszakból származó esszéire is a mérsékelt hangnem a jellemző, inkább az ellenfél megértésére, mintsem könyörtelen tetemrehívására törekszik. Hármójuk egyike sem tetszelgett Voltaire-szerepében, egyikük sem akart a Bastille lerombolásának előhírnöke lenni. Nem akarják olvasóikat meghatni vagy megnevettetni, felbőszíteni vagy megvetésre provokálni. Elsősorban gondolkodásra kényszerítenek. Mintha mindhárman a leírt szöveg mélységes tiszteletét, a hatásvadász szófecsérléstől való teljes tartózkodást tekintenék a legfontosabbnak. Ugyanakkor van, amiben Michnik határozottan különbözik vértestvéreitől.

Václav Havel és Konrád György hasonló szándékú és küldetésű szövegeiket inkább irodalmi esszének szánták, ezzel szemben Michnik sohasem tagadja meg műveiben a képzett történészt, akit alaphivatása fegyelemre kényszerít. Havel és Konrád később inkább a szépprózában és a drámaírásban élték ki magukat, ott könnyítettek az esszé komoly hangvételén, Adam Michnik viszont az életvitelében, nyilvános szerepléseit is beleértve. Vértestvérei esetében ez inkább folyamatos átmenet egyik műfajból a másikba, az egyik á la these alkotás, amely végkövetkeztetéseiket az esszéből a könnyebb műfajba transzponálja. Ott szabadjára engedhetik a fantáziájukat is, teret adhatnak a rendszert, a kor primitivizmusát és kegyetlenségét vádló érzelemkitöréseiknek. Mindezt azonban már a tőlük elvonatkoztatott irodalmi alakok tolmácsolják, akiket a befogadó nem azonosít a szerzőjükkel. Ekként élesben hűek maradhatnak irodalmi énjükhöz, mintegy teljesítve az olvasó elvárásait.

Nem így Adam Michnik. Úgy ír, mint Rousseau, az enciklopédisták legjózanabbika, de úgy él, lép fel, mutatkozik be, mint Voltaire, a legtemperamentumosabb; amit írásos megnyilvánulásaiban megtagad magától, azért bőségesen kárpótolja magát személyes politikai küzdelmeiben, összeütközéseiben, in vivo szerepléseiben, a barátaival és ellenfeleivel folytatott végtelen beszélgetéseiben és polémiáiban. Beviharzik, akár a tisztító nyári zápor, mennydörög és villámokat szór, betölti az egész teret, és mielőtt felocsúdnál, már egészen máshol van. Úgy, ahogy ma: rövidnek kell lennem, mert a hús-vér Michnik csak egy villanásnyi időre állt meg itt valahonnan valahova tartva.

Mégis be kell fejeznem, hogy ne értsenek félre. A két Michnik – a könyvekből ismert és az eleven – nem két ellentétes lény, nem dr. Jekyll és dr. Hyde, nem arról van szó, hogy valaki vizet prédikál, és bort iszik. A két Michnik csupán egyazon személyiség két arca, két fele, amelyek a politikában és a társadalmi életben ugyanazokat az erkölcsi elveket hirdetik és védelmezik, csak épp két különböző módon, a lét két különböző szférájában: az irodalom és az egzisztenciális megnyilvánulások szférájában. Ezért – amennyire tudom – leírt szövegeit Michnik sohasem olvassa fel, és nyilvános szerepléseire sohasem készül fel írásban. Ennek ellenére nincs köztük ellentét: csak komplementárisak, kölcsönösen kiegészítik egymást.

A két Michnik

Egy egész sor gyönyörű idézetet készítettem elő ama könyvekből ismert Michnikből, amelyek mind azt bizonyítják, hogy szerzőjük mindenkor a mához szól. Ha elhagyjuk belőlük a dátumot és a neveket, úgy érezzük, hogy ma és rólunk íródtak, vagyis hogy több bennünk a közös, mint amennyit hajlandók vagyunk beismerni.

Egy példa az összes többi helyett: „A hatalmi apparátus tisztában van vele, hogy a rádió és a televízió műsoraiban, a propagandacikkekben ugyanaz a lappangó félelem tér vissza... Mindez az államalkotó ideológia különös reneszánszáról tanúskodik... Azt sulykolják belénk, hogy a nemzet számára a legnagyobb érték az állam, hogy az államellenes magatartás a nemzet pusztulásához vezet, hogy mindannyian kötelesek vagyunk összefogni az állam érdekében stb. stb. (...) Ám ha az államhatalmat egy gengszterbanda ragadja magához, amely a nemzetre kényszeríti akaratát, az államalkotó magatartás nem más, mint közönséges bűnrészesség. Az ilyen állammal szembeszállni természetes, és a polgári engedetlenség az egyetlen magatartás, amely méltó a társadalom tiszteletére." Ki hinné, hogy Michnik ezt 1983-ban, Jaruzelski rendszeréről, és nem ma, rólunk írta?

Mindezt azonban elolvashatják önök is. Tischner e könyvhöz írt gyönyörű előszavából megtudhatják, Mi célból teremtette az Úristen Michniket? A mi szlovák Michnikre várásunkat briliánsan írja le a már említett Martin M. Šimečka a könyv utószavában. A varsói européert a Pravdában Pavol Minárik hozza hozzánk közelebb. Náluk jobban nem tudnám ezt megtenni. De a két Michnik komplementáris különbözőségéből eredő sokkot nem lehet tolmácsolni. Azt át kell élni.

És éppen a performanciának ezen az ünnepén itt van ma közöttünk a könyveiből ismerten kívül a valódi, hús-vér Michnik is. Voilá...

(Elhangzott Adam Michnik: Sokratov tieň – Szókratész árnyéka c. könyvének bemutatóján, 1997. június 11-én Pozsonyban.)