Az első fordítás véletlene

Valamikor, a hatvanas évek közepén, az életem első versfordításának kiszemelt költeményt egy Svájcban vásárolt kortárs amerikai líraantológiából választottam: William Stafford: Közel.

Mikor „kontrollszerkesztésre" felkértem amerikai költészetre specializálódott egyetemista barátomat, kicsit fanyalogva kérdezte: miért éppen Stafford, miért éppen a Közeli Nem tudtam kielégítő felelettel szolgálni.

Jó harminc évvel később megkísérlek a végére járni, miért ez, épp ez a vers tetszett meg akkor, és miért, hogy most is, Csehy Zoli felkérésére választásom ismét Staffordra esett.

Bizonyos, hogy van néhány olyan motívum a versben, amely nagyon „közeli" számomra.

Kezdem a vers első szintjével, a tárgyszerűvel: számomra is „tűrhetetlen" a hó. Holott mindig lenyűgöz a hóesés, gyönyörködöm „tétova hullásában", „hangtalanságában" (ilyen hangtalanul, de mindent átfogóan csak megakadályozhatatlan, nem emberi léptékű események történnek). Lélegzetelállító, hogy mindenütt esik, hogy mindent elfed, beborít, hogy hideg, kíméletlen, hogy uralkodik. Súlyos következményekkel jár az uralma: aki a természetét nem ismeri, aki először találkozik vele, aki ki van szolgáltatva neki, könnyen megjárhatja. Kézzelfoghatóan létezik, pedig tulajdonképpen nincs is: a hideg okozza, hogy a víz ilyen formát ölt. A hó a hatalmát a hidegtől kapja. Ha a hideg eltűnik, a hó is eltűnik. Micsoda jelenség!

Aztán a hópelyhek szépséges kristályai, kifejezhetetlen változatosságuk, finom rajzolatú, csillogó kristályrendjük, napfényben drágakövekkel vetekedő fényük.

A hó mint fenomén hányféle emberi, társadalmi jelenséggel, hányféle viselkedéssel, hányféle tapasztalattal azonosítható!

És az én sajátos magánkapcsolatom a hóval: apám, aki gyermekkorom középponti szereplője volt, búskomor lett, ha télen nem esett a hó és új életre, új kedvre kapott, ha végre hullani kezdett. Azonnal ment a pincébe az idejekorán gondosan előkészített sílécekért, és munka után, hétvégén, mindig, amikor csak tehette, síöltözékben, vállán a lécekkel, botokkal, indult a villamoshoz, indult ki a hegyekbe. Vitt volna szívesen magával, de én a síelést még a hónál is kevésbé szerettem. Talán jobban szerettem volna a havat, ha nem hozta volna magával a síelést. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy a földön már-már megbízhatóan álló, fürgén mozgó gyereklábaimra csúszós, nehézkesen és csak bonyolult tudással kormányozható síléceket kössenek! Ahogy lábamra kerültek a lécek, azonnal elestem: nem csak demonstrálandó a sílécek gonoszságát, de biztonság kedvéért is. Ha a lábam nem állhatott szilárdan, így legalább a fenekem földet fogott.

De vissza a vershez: „piros madár figyel az örökzöldeken" – ez a sor máig szíven üt. Persze most a kép elsődleges jelentéséről beszélek. Ez az, ami a télért, hóért vigasztal: hogy vannak a nyár reményét őrző örökzöldek, és hogy közel jönnek hozzánk a madarak, hogy figyelnek minket, szükségük van ránk. Az egész kép a téli meghittségét jelenti számomra, gyermeki, szentimentális karácsony-imádatot.

Persze, a vers egészét nézve nem ez a funkciója: sokkal inkább a tűz előképe, amely majd az utolsó sor lobbanásával válik kifejezetté. Mégis, a tél elfogadását, a vele való összhangot számomra az örökzöldek, és a ránk figyelő piros vagy nem piros madarak teremtik meg.

De mi az, ami a versnek e mögött a természeti képekből épülő első jelentésszintje mögött rejtőzik? A tűrhetetlen hó – ami „mások szürke egéből" hullik –, ami alatt szinte kozmikus a magányunk, az elszigeteltségünk, árvaságunk – amelynek tétova és hangtalan hullása, számtalan érintése mégis valami átélhetetlen, de létező távlatot közvetít hozzánk.

A házakban megbúvó trombiták, a piros madár és a jeladást, talán a trombiták jeladását nem váró fellobbanásunk a vers különös zárlata. Mondhatni: semmi köze az első két strófa soraihoz. De mindenképpen ellenpontozza azokat, hideg, sápadt, űri világukba ez a piros madár hozza a szikrát. Tudásunk lángra lobbantása az én értelmezésemben nem a pusztítás, nem valamiféle anarchizmus kifejezése, hanem a fénynek, az emberi otthonosságnak kétségbeesett erőfeszítésünkből való megszületését sürgeti a kietlen téli valóság képeinek erőterében.

Es mi volt még, ami fordításra, életem első versfordítására inspirált?

Így akartam közelebb kerülni az angol nyelvhez, ehhez a hatalmas és rejtélyes univerzumhoz, és ahhoz a világhoz, amelyet ural és betölt. Tehát nem úgy kezdtem fordítani, hogy már sokat tudtam az angolszász valóságról és nyelvről, hanem úgy, hogy a fordítás révén akartam minél többet megtudni róla, beférkőzni realitásába. A lefordított lírai művekkel szinte járatokat fúrtam ebbe a számomra ismeretlen közegbe és amit a fordítás aprólékos munkája során megláttam belőle, az mindjárt eleven, fényképeknél, újságcikkeknél teljesebb és többrétegű képet adott. Tudom, hogy ez kellően el nem ítélhető módszer, hogy a teljes tudás fegyverzetében kell megközelíteni a lírai szövegeket, és ez a tudás az adott idegen nyelv ismeretét, az ország ismeretét, az irodalom és az adott költészet verstani ismereteit is jelenti. Bevallhatom, hogy én mindebből a tudományból abban a pillanatban, amikor Stafford Közeljére rátaláltam, alig valamivel rendelkeztem. Különös, mégis valami módon törvényszerű, hogy a hatvanas évek Tatabányáján, egy általános iskolában magyart, történelmet, matematikát stb. tanító, a kortárs amerikai költészettel a már említett antológián túl semmiféle kapcsolatot nem tartó, huszonéves költőnő, aki voltam, rábukkant erre a tőle térben és kulturális összefüggések tekintetében olyan távol született versre, aminek motívumai mégis olyan ismerősek voltak számára, mintha saját maga írta volna le őket.

Hogy ma kicsit többet tudok arról, hogy mi kell a műfordításhoz, abban nagy szerepet játszott, hogy hályogkovácsként belekaptam többek között a modem angolszász költészet fordításába, noha csak középiskolában tanultam és éveken át nem gyakoroltam ezt a nyelvet.

William Stafford, az 1914-es születésű fél-indián, kansasi farmerivadék, aki pacifizmusáért börtönt is kész volt viselni, későn kezdett verseket írni és publikálni. Ez a költő – aki a hetvenes évek elején rövid ideig a washingtoni Kongresszusi Könyvtár költészeti tanácsadója is volt – néhány nagyon otthonos ablakot nyitott számomra a tengerentúli világra, melyeken át szívesen tekintek be ma is.