Egy drámai csönd verses megszólaltatása

A versfordító, mint minden fordító: alkotó és előadóművész egy személyben. Magyar verset ír, amelyben megszólaltat egy idegen verset. Ráhangolódik egy vershangzásra, értelmezésének visszhangterében hangot ad neki, így teszi magyarul-élő szóvá az eredeti szöveget. Ha a vers eredendően színi produkció – a lírai én drámai monológja –, a fordító a színészt alakító színész. Alakítása pedig akkor lesz hiteles, ha elhiszi és el tudja hitetni, hogy a fordítás is vers, az újra-mondás is eredeti kimondás.

A fordító szerepet kap: Ted Hughes Birthday Letters című kötetéből kell verset fordítania. Születésnapi levelek. A könyv a mai angol líra nagy szenzációja és még nagyobb teljesítménye. A benne foglalt 88 levél címzettje ugyanis Sylvia Plath, a néhai költőnő-feleség, aki 1963. február 11-én öngyilkos lett. Alig múlt harmincéves, amikor kétségbeesetten és elszántan átlépett a halhatatlanságba, átváltozott legendává. Irodalmi hagyatékát a hűtlen férj gondozta. És hallgatta a házasságát és személyét körülárasztó kommerciális mítoszmesét, a kíváncsiskodást, a vádaskodást, a pletykát, az irodalomtörténetet... Hallgatott. Senki sem gondolta volna, hogy közben a halottal levelez. Aztán általános meglepetésre 1998-ban (mint hamarosan bebizonyosodott: élete utolsó évében) közreadta a szellemposta dokumentumait. Megtörte a csöndet.

A harmincöt év rezonanciáival átárnyalt hang: tisztán artikulált. Nincs benne rossz hangzás, semmi mentegetőzés, magyarázkodó viszontvád, semmi kicsinyes. Nagylélegzetű, dramatizált és fegyelmezett elbeszélő-hang, emlékező, értelmező, megidéző és megigéző. Egyszerre ironikus és látomásos; teremt és kommentál egy mitológiát, amelyben a triviáliák archetipikus toposszá lényegülnek át. Egy magánéleti tragédia hétköznapi végzetterhéről beszél, mely egyszersmind a modern líra fatális tökéletességű remekműveinek fajsúlyát is adja: azaz személyes tapasztalatból, egyetemes érvénnyel az orphikus líra démoni működéséről. Sylviáról és önmagáról, helyszínekről és helyzetekről, tárgyszerűen és távlatosan. Magában beszél és mégsem magányosan. A monologizáló, mitologizáló beszéd különös kísértet-dialógussá visszhangosodik, ahogy át- meg áthatja a félreismerhetetlen plath-i hanghordozás és szóhasználat. Mintha a két hang, az élőé és a halotté, verbális társastáncként adná elő a szövegeket.

A fordító követi a hangokat, végig a verseken, mint megannyi drámai jeleneten. Így állapodik meg a 84-iknél, ahol most jelenése lesz.

Freedom of Speech

At your sixtieth birthday, in the cake's glow.

Ariel sits on your knuckle.

You feed it grapes, a black one, then a green one,

From between your lips pursed like a kiss.

Why are you so solemn? Everybody laughs

As if grateful, the whole reunion –

Old friends and new friends,

Some famous authors, your court of brilliant minds,

And publishers and doctors and professors,

Their eyes creased in delighted laughter – even

The late poppies laugh, one loses a petal.

The candles tremble their tips

Trying to contain their joy. And your Mummy

Is laughing in her nursing home. Your children

Are laughing from opposite sides of the globe. Your Daddy

Laughs deep in his coffin. And the stars,

Surely the stars, too, shake with laughter.

And Ariel –

What about Ariel?

Ariel is happy to be here.

Only you and I do not smile.

A fordító többször végigolvassa a verset, s amíg mormolja-mondogatja, most még megpróbál megfeledkezni az angol szöveg mögé óhatatlanul odatolakodó nyersfordításról.

Szólásszabadság

Hatvanadik születésnapodon, a torta ragyogásában

Ariel [ott] ül az ujjad bütykén.

Szőlővel eteted, egy fekete [szemmel], aztán egy zölddel,

Csókhoz hasonlóan csücsörített ajkaid közül.

Miért vagy ilyen ünnepélyes/komoly/fennkölt? Mindenki nevet,

Mintha hálásak [lennének], az egész [újra-összejött, családias] gyülekezet –

Régi barátok és új barátok,

Néhány híres szerző, briliáns elmékből álló udvarod,

És kiadók és doktorok és professzorok,

A szemük ráncos az elragadtatott/jóleső/örömteli nevetéstől – még a

Kései pipacsok is nevetnek, az egyik elveszít egy szirmot.

A gyertyák rezegtetik pangjuk] hegyét,

[Ahogy] magukban próbálják tartani örömüket/boldogságukat. És Anyukád

[Szintén] nevet a szanatóriumában/szeretetotthonában. A gyermekeid

Nevetnek a földgolyó [két] szembenéző oldaláról. Apukád

Mélyen/ben nevet a koporsójában. És a csillagok,

Az ám/bizony /biztosan a csillagok, szintúgy rázkódnak/reszketnek/remegnek

                                                                                               a nevetéstől.

És Ariel –

Mi van Ariellel?

Ariel boldog, hogy/mert itt van.

Csak te meg én nem mosolygunk.

A fordító eltűnődik a versen. Mindjárt a cím: milyen telibe talált parlamentáris-liberális angol-amerikai fogalom! Bár a konkrét vers-szituációra kevéssé vonatkozik, hiszen ezen a túlvilági születésnapi ünnepségen senki sem mond ki semmi tilalmasat, nem mond ünnepi beszédet, meg sem szólal senki. A három főszereplő (You, Ariel, I) hallgat, kettejüknek még tele is van a szája, a többiek pedig nevetnek. Hol van tehát a „speech"? A „szólás": maga a megszólalás, a (jelenlévő közönség számára hallhatatlan) versbeszéd, az időn kívül és belül (az öröklétben, 1992. október 27-én) szabadon ereszthető hang, amely odatúlra szól, s mintha maga is már odatúlról szólna. A beszédaktus megbékült, fájdalmas, csúfondáros és misztikus – mint a belőle következő akció, a vers.

S miből áll a vers, milyen motívumanyagból? Ott van benne az egész könyvön végighúzódó shakespeare-i allúzió, A vihar álom-szereposztása, mely szerint Mirandát Sylvia játssza, Ferdinandot Ted, Prosperót hol Daddy, hol Mummy, Arielt pedig Ariel, az ösztön, az ihlet, a mesterség kobold-démona. Akinek társaságában természetesen jelen van Sylvia Plath életműve és alkotáslélektana: a rég megverselt októberi pipacs, gyertyaláng, csillag és mosoly, a komoly eltökéltség, az istennőien játékos intimitás, a rettegés és a reszketés. Megjelenik továbbá a Plath-kultusz, az irodalomtörténeti utóéletben bekövetkezett kanonizáció, amire életében a költőnő olyan sóváran és oly hiába várt. Most együtt vannak a tisztelgő grémium reprezentánsai. Csak úgy, mint a Plath-Hughes kis-család fontosabb tagjai, akiknek magán-utóéletét (ahogy Petri György is elmondta: „Ami azóta történt") rövid jelentés összegzi. És van a versben, mindezen túl, valami általános, modern-emberi tanácstalanság: hogy mit tehetünk, mit nem a tragikummal szembenézve. Igen, nevethetünk is, ünneplőleg és védekezően, hiszen a tragédia, ha úgy vesszük, az emberi szellem megvalósult műremeke, ha amúgy, megsemmisítően gyilkos tréfa, a sors rossz vicce. A tragédiából kiolvad, az arcokra rájegecesedik a nevetés. Remeg a csillagok vidámsága, mint a megfagyott könny.

Az interpretációból kezd kialakulni a fordító szerepfelfogása. Válogat a kifejezőeszközök között: ezt megtartja, azt talán mással helyettesíti. Mindenképpen megőrzendő a ritmika lényege (a szűkített-tágított drámai jambus, illetve a soronként két-három-négy-hangsúlyos szabad beszéddikció), a hozzávetőleges sorhosszúság, a mondatrendezés és a sorvégek tagolása. A „Daddy", Gergely Ágnes és Tandori Dezső nyomán, magyarul „Apu", ezen nem lehet változtatni. És át kell venni az eredetiből az igei és főnévi alakban hétszer előforduló „nevetést"; de itt a fordítás fokozott hangsúly-variációkat kíván, mondaton és verssoron belüli szórend-módosulásokat, hogy az ismétlés ne legyen monoton. Menni fog, ha nem is könnyen. Mert érződik, hogy bizonyos szövegpontok („knuckle", „pursed", „reunion", „contain") pontos megfeleltetése hosszadalmas és nehézkes. Itt egy szólással össze kell húzni a kifejtést, amott a nominális (igeneves) szerkezeteket ki kell bontani... Mi lesz, hogy lesz, majd helyére kerül beszéd közben. A hely most még locus mysticus-ként sejlik föl: a két nyelv közötti űrben egy lebegő kép- és hang-idom, a vers platóni ideája. A fordító lélegzet-visszafojtva figyeli, majd lélegzetet vesz. „Hatvanadik születésnapod" – kimondja, s szinte észre sem veszi, hogy elhagyta a határozóragot. Már beszél.

Szólásszabadság

Hatvanadik születésnapod, tortafényben

Ariel az ujjadon ül.

Szőlőt adsz neki, fekete szemet, zöldet,

Ajkaid közül, mintha csókot adnál.

Mért vagy ilyen komoly? Nevet mindenki,

Szinte hálásan, a gyülekezet –

Régi barátok, újak,

Az udvarod: az elit, híres írók,

Kiadók, doktorok, professzorok,

Úgy nevetnek, csupa ránc a szemük – nevetnek

Még a kései pipacsok is, potyog a szirmuk.

Reszket a gyertyaláng,

Mindjárt elcsordul az örömtől. Az Anyu

Nevet az otthonban. A gyerekek

A világ két végén nevetnek. Az Apu

Mélyen nevet koporsójában. És égen a csillag,

Az összes csillag reng a nevetéstől.

És Ariel –

Mit csinál Ariel?

Ariel örül, hogy itt lehet.

Csak mi ketten nem mosolygunk.

A versfordítás, mint minden fordítás: amíg készül, produkció; amikor elkészült, produktum. A versfordító tehát tartozik szembenézni azzal, amit produkált. A szövegével: hogy milyen. Úgy tűnik, sötétebb tónusú, még boldogtalanabb (vagy máshogy boldogtalan), mint az eredeti. A „delighted"–"joy"–"happy" hármasa helyett tompábban kong az ismételt „öröm"–"örül". A hatvan gyertya helyén egyetlen gyertyaláng „reszket", s „elcsordultában" az is könnycseppet sejtet, mint már előtte a pipacsok „potyogó" szirma. Tragikai fátumtól „rengenek" az ég boltozatán nevető csillagok, mintha a Buda halálá-ból hallatszana át a „Csillag esik, föld reng" morajlása; s még az ártatlan-személytelen „mi ketten" is mintha a Lédával a bálban Adyját intonálná: „Mi bús csöndben belépünk"... „Mi táncba kezdünk"... És a táncos tündér, Ariel, a ki tudja hová mutató, kimeresztett ujj hegyén? Ariel itt meghúzza magát, „örül, hogy itt lehet", amíg megtűrik. Ez egy szakadtabb, szerencsétlenebb, közép-európai Ariel, egy közép-európai hangszerelésű előadásban, ahol az Anyu az „otthonban" van, a két gyerek a világ „végén". Jól van ez így?

Milyen közönségtől remélhető a jóváhagyás, a taps? Az olvasótól? A kritikától? A fordító örül, ha ott lehet, ahol a versről gondolkodnak és beszélnek. De a szeme Ariel tekintetét keresi, valahol a kultúrák határain túl, az emberi színjáték közös hátterében. Tőle várja a néma rábólintást, hogy magyar versben ez a drámai csönd így szól.