Heptaplusz

Alapjában véve hedonista vagyok, és még a nemszeretem dolgokat is igyekszem úgy csinálni, hogy magamnak és másoknak örömet szerezzek. Műfordítással is azért foglalkozom elsősorban, mert azt hiszem, nincsen olyan tevékenység, amely jobban izgatna és amelyet jobban élveznék, mint ezt.

Azért némi elhivatottság is munkál bennem: fordításaim által tanúságot igyekszem tenni olyan korokról, amikor az ember még együtt lélegzett a kozmosszal, értette és ismerte működéseinek rejtett mozgatórugóit, nem volt előtte kétséges, hogy ami láthatatlan, attól az még létezik és jelenvaló. Szövegeimen keresztül szeretném tolmácsolni, hogy a világot értően szemlélve, annak tükrében igenis önmagunkra ismerhetünk, és fordítva, a delphoi felirat útmutatása szerint, önmagunkat kutatva-vizsgálva a világot irányító törvényszerűségeket és erőket ismerhetjük meg.

Első nyomtatásban megjelent fordításom egy 20. századi tradicionális szellemű olasz szerző műve volt: Julius Evola A jelenkori spiritualizmus arca és álarca című tanulmánysorozata, amely az érzékfelettivel foglalkozó főbb modern áramlatok kritikai analízisét foglalja magába (spiritizmus, pszichoanalízis, theozofizmus, anthropozófia, neomiszticizmus stb.)

„Folytatásos" formában a Pompeji c. folyóiratban jelent meg Marsilio Ficino A szerelemről avagy Platón lakomájának kommentárja, melyet latinból fordítottam. Az utolsó fejezethez csatoltam Ficino e műve és Botticelli Tavasza lehetséges összefüggéseit taglaló értekezésemet, melyben arra igyekszem rávilágítani: a festő, illetve a megrendelő koncepciója a filozófus eszméiből merít.

Másik nagy reneszánsz filozófus-példaképem a fiatalon elhunyt, csodagyerekként induló Giovanni Pico Della Mirandola. Tőle – szintén latinból – a mózesi teremtéstörténetet hétszerhétszeresen értelmező Heptapluszt ültettem magyarra.

Egyelőre félkész állapotban pihen Julius Evola A hermetikus hagyomány című művéből készített fordításom. E félreismert, rossz hírbe kevert beavatási áramlatról megvilágító erővel szól e könyv.

Jelenleg Plutarkhosz A delphoi E-ről írott értekezésén dolgozom, melyet görögből fordítok.

Imregh Mónika

Giovanni Pico della Mirandola

Heptaplusz

A teremtés hat napjának hétszeres értelmezése (részlet)

Bevezetés

A tanulmányaiddal való vetélkedés, Lorenzo dei Medici, arra serkentett, hogy részletesen kifejtsem Mózes könyveinek rejtett bölcsességét: minthogy a múlt télen észrevettem, hogy minden, az állam gondjaitól szabad idődben semmi más munkának nem szentelted magad buzgóbban és nagyobb örömmel, mint annak az olvasmánynak. Személyes ok is késztetett erre: a másik munkámban, melyet már korábban elkezdtem védőszárnyaid alatt, s mely most a te nevedben halad előre, ahol megkíséreltem nem pusztán megszabadítani minden kétértelműségtől és eltévelyedéstől, de megvilágítani is az értelmezés fényével Dávid himnuszait, melyeket a hetven bölcs fordított (Septuaginta), és az egyház mindig is énekelt – semmi nem volt hasznosabb és termékenyebb számomra, mint az azokkal a könyvekkel való foglalatoskodás: semmi alkalmasabb, sőt, semmi szükségesebb fel nem lelhető ennél. Az utóbbi napokban aztán úgy alakult, hogy hosszasan foglalkozni kezdtem a világ teremtésével s a hat nap híres munkájával, és komoly okok mutatkoznak számomra, hogy úgy tartsam: ebben a természet valamennyi titka benne rejlik. Valóban, arról nem is beszélve, hogy Prófétánk mindezt Istennel eltelve fogadta be s a mennyei szellem, minden igazság tanítója diktálta neki, tán a mieink, az övéi, végül a népek tanúsága nem tett-e bizonyságot kiemelkedő szerepéről az emberi tudás és valamennyi tanítás és ismeret számára? A bölcs Salamon neve alatt létezik a zsidóknál egy A bölcsesség címet viselő könyv, nem az, amely most a rendelkezésünkre áll, és Philón műve, hanem egy másik, amelyet azon az ezoterikus nyelvezeten írtak, melynek neve hierosolymón-i (jeruzsálemi – a név jelentése: Szent Béke), melyben a szerző, a dolgok természetének értelmezője, úgy vélik, kimondja, hogy minden tudását Mózes törvényének mélységeiből kapta.

Ami a mieinket illeti, Lukács és Philón nagy tekintélyű tanúi¹ Mózes hatalmas jártasságának valamennyi egyiptomi tanításban. Az egyiptomiakhoz pedig mint mestereihez fordult valahány híres görög: Pythagoras, Platón, Empedoklés, Démokritos. Ismert a filozófus Numénios mondása, miszerint Platón nem más, mint az attikai Mózes.² De a pythagoreus Hermippos is tanúsítja, hogy Pythagoras nagyon sok mindent átvett saját filozófiájába a mózesi törvényből.³ Ugyanis, ha könyveiben Mózes műveletlennek és olykor inkább népszerűsítőnek tűnik, mint filozófusnak vagy theológusnak vagy egy hatalmas tudomány művelőjének, emlékeznünk kell a régi bölcsek egyik neves szokására: vagy tartózkodtak az isteni dolgokról való írástól, vagy rejtetten írtak róla; s ezért hívták ezeket misztériumoknak (titkoknak) (nem is titok az, ami nincs elrejtve). Ezt megfigyelték az indiaiaknál, az etiópoknál, akik mezítelenségükről kapták nevüket, és az egyiptomiaknál. Erre utaltak a szfinxek is a templomok előtt. Tőlük tanulván Pythagoras a csend mesterévé lett; részéről nem is bízott semmit az írásra néhány csekélységen kívül, melyeket Dámó leánya őrizetére bízott a halála órájában. Valójában azok a nagyszerű költemények, amelyek kézről kézre járnak, nem Pythagorastól valók, ahogyan általában a legműveltebbek is hiszik, hanem Philolaostól. A pythagoreusok, meg nem szakadó hagyománnyal, ama törvényt a legmélyebb vallásos tisztelettel tartották meg, és Lysis Hypparchosnak rója fel, hogy megszegte azt.⁴ Porphyrios a tanúnk, hogy a hallgatásra felesküdtek Ammónios, Órigenés, Plótinos és Herennios tanítványai is.⁵

Platónunk ennek a jegyében rejtette vélekedéseit talányok leplébe, mítoszok szimbólumaiba, matematikai képekbe és homályos értelmű témákba, s ő maga mondja leveleiben,⁶ hogy mindabból, amit leírt, senki sem fogja tisztán megérteni gondolatait az isteni dolgokról: tényekkel bizonyította ezt annak számára, aki nem hitt neki.

Tehát, ha népszerű műveknek tartanánk Mózes írásait, mert első látásra nincs bennük semmi kidolgozott, semmi kifinomult, ugyanezen oknál fogva el kellene ítélnünk kezdetlegességéért és tudatlanságáért valamennyi régi filozófust, akiket minden tudás mestereiként tisztelünk. Ugyanezt figyelhetjük meg az egyházban is: Jézus Krisztus, Isten lényegének megjelenítője, nem írta le az evangéliumot, hanem hirdette azt. A sokaságnak példabeszédekben prédikált, és ettől függetlenül néhány tanítványának, akiknek megadatott, hogy megértsék a mennyei birodalom titkait, nyíltan és a képeken túl. Azon kevesek számára sem fedett fel mindent, mert nem voltak képesek mindent befogadni, és sok mindennek nem lettek volna képesek elviselni a súlyát, míg a Szent Szellem eljövetele meg nem világított minden igazságot. Az Úr ama néhány tanítványa, akik sok ezer ember közül választattak ki, nem érthetett meg sok mindent, Izrael egész népe pedig, szabók, szakácsok, mészárosok, pásztorok, szolgák, szolgálók, akiknek odaadták a törvényt olvasni, el tudta volna hordozni Mózes egész bölcsességének, vagy még inkább az egész isteni bölcsességnek a súlyát? Annak a hegynek a tetején, ahol a mi Urunk is gyakran beszélt a tanítványokhoz, a Próféta csodálatosképpen tündökölt – egész arcát az isteni nap fénye ragyogta be; de, minthogy a nép bagoly módjára, hunyorgó szemmel nem tudta elviselni a fényt, elfedett arccal beszélt hozzájuk.

De térjünk vissza a keresztényekhez. Máté írta le elsőként az evangéliumot, és, ahogy a próféta mondja, „szívébe rejtve, hogy el ne vétse Isten szavát",⁷ történetében megtartotta mindazok hátterében, ami Krisztus emberségére vonatkozott, hogy ne merüljön feledésbe tetteinek emlékezete; ezáltal kell megértenünk, hogy Ezékiel misztikus látomásában az ember Jézust szimbolizálja.⁸ János, aki, midőn a három evangélium már elterjedt, a többieknél sokkal nagyobb mértékben fedte fel az isteniség titkait, a kereszthalál után jó néhány évvel, hogy szétzúzza az Ebioniták eretnekségét, amely azt állítja, hogy Krisztus ember volt, s tagadja isten voltát – kénytelen volt kimondani azt, amit sokáig elhallgatott a Fiú örök származásáról, de röviden és homályosan szólt. Innen a bevezetés: „Kezdetben vala az Ige".⁹

Pál megtagadja a korinthosiaktól az igaz étket, mert még a test és nem a szellem törvényei szerint élnek, és csak a kiválasztottakhoz beszél a bölcsesség nyelvén.¹⁰ Pál tanítványa, Dionysios Areopagités azt írja, hogy a templomokban megvolt az a szent és sérthetetlen szokás, hogy írásban nem közölték a legrejtettebb dogmákat, hanem csak szóban s azoknak, akik kellően be voltak avatva.¹¹

Azért időzöm oly hosszasan e témánál, mert sokan vannak, akik a szavak érdes kérgéből kiindulván lebecsülik és visszautasítják Mózes könyvét mint valami közönséges és semmitmondó dolgot. És semmi sem hihetetlenebb számukra, minthogy annak mélyén valamely istenibb dolog legyen, mint amit látszólag ígér. Ha cáfolatom kimerítő volt, könnyű lesz immáron elhinni, hogy ha valahol tárgyalta az egész teremtés természetét, vagyis ha eltemette művének valamely részébe, mintegy valami földbe, az igazi filozófia kincseit, ez különösen ott történt, ahol, szinte tárgyszerűen, minden dolog Isten általi emanációjáról, a világ részeinek beosztásáról, számáról, rendjéről beszél, a legemelkedettebb filozófiai rátermettséggel. Innen ered a régi héberek azon törvénye, melyet Jeromos is megemlít,¹² hogy a felnőttkor küszöbe előtt senki ne foglalkozzon ezzel a teremtéstörténettel. Úgy tűnhet tehát, hogy talán megérné a fáradságot, ha, miután hosszú ideig behatóan foglalkoztam vele (már amennyire ezt szerény képességeim engedték), esetleg sikerül eljutnom Mózes szava jelentésének mélyéhez. Ám, minthogy láttam, hogy számos római és görög is fáradozott ennek kifejtésén, sőt, régi héber és chaldaeus, és szinte számtalan mai értelmező, szinte gondolni sem mertem arra, hogy valami újat írjak, és hogy valami eredeti kommentárt fűzzek ehhez a témához.

Csakhogy emlékeztem a mózesi törvény előírására is, hogy senki se arassa le teljesen a földjét, hanem mindenki hagyjon meg egy részt a szegényeknek és a szűkölködőknek,¹³ hogy onnan vennének éhük csillapítására kévéket s markokat. És, amint ez eszembe jutott, figyelmes szemmel kezdtem felkutatni a Próféta hatalmas földjeit, hogy lássam, a tudós kommentátorok, nem kevésbé jó művelői mint értelmezői lévén törvényének, hagytak-e a parancsa szerint valamely érintetlen részt, hogy learathassuk mi, akik kevésbé tehetségesek vagyunk, hogy aztán én is összeszedegethessek akár csak néhány kalászt, hogy felajánlhassam az egyház oltárán mint az aratás fogadalmi zsengéjét, hogy ne legyek megfosztva a templom privilégiumaitól, mint egy hamis izraelita vagy mint aki teljesen híjával van a beavatásnak.

Fogadalmam beteljesült, nem abban az értelemben, hogy elérkeztem oda, ahová nekik nem sikerült, hanem mert ők is, a törvény tanítása szerint, tartózkodtak attól, hogy elzárják az utat a későbbiek számára az elmélyült tanulmányozástól; aztán a föld olyan tágas és termékeny, hogy nem létezik annyi arató, amennyi elég lenne a betakarításához; jóllehet végtelen számú, nagy értékű erőfeszítés szentelte magát teljes erejéből ennek, csak ismételhetjük az evangéliumbeli mondást: „Az aratnivaló sok, az arató kevés".¹⁴ Ezért mindazt, amit erről a könyvről olyan szent emberek írtak, mint Ambrosius és Augustinus, Strabón és Béda, Remigius és a legutóbbiak közül Aegidius és Albertus; mindazt, amit a görögök közül Philón, Órigenés, Basilios, Theodoretos, Apollinarius, Didymos, Diodóros, Severus, Eusebios, Josephus, Gennadios, Chrysostomos írtak, teljesen változatlanul fogom hagyni. Ugyanis vakmerő és haszontalan dolog, hogy egy ügyefogyott ember ott kalandozzék, ahol felvértezett tehetségek tették próbára magukat. Ebben a munkában arról sem teszünk semmiféle említést, amit chaldeus nyelven Jonathan, Onchelos és a régi Simeon, a korai héberek közül pedig Eleazar, Abas, János, Neanias, Izsák, József írtak, vagy, a mostaniak közül, Gersonidés, Saadias, Ábrahám, a két Mózes, Salamon és Menahem. Mi mindehhez hét másik értelmezést fűzünk hozzá, melyek töprengéseink és felfedezéseink gyümölcsét zárják magukba; ezekben főként három nehézséget igyekszünk legyőzni, ha lehetséges, amelyekkel, úgy tűnik, mindenki hosszan és fáradságosan küzdött, aki csak hozzáfogott e könyv magyarázatához. Az első, hogy semmi se tűnjék olybá, mintha azt Mózes hiányosan vagy elégtelen tudással és bölcsességgel mondotta volna; e nehézséget néhányan úgy küzdöttek le, hogy azt mondták: azért nem tárgyalt mindent és azért nem használt különösképpen emelkedett kifejezéseket, mert egy műveletlen néphez szólt, amely nem volt felkészülve minden igazság befogadására. Mi úgy tudjuk elhinni, hogy nagy valószínűség szerint azért tette, ha a tudás fényét, melybe a bölcsek bele tudtak nézni, népszerű kifejezések köntösébe rejtette, hogy az a kevésbé éles szemeket el ne vakítsa. Fényt hozott tehát, hogy használjon az egészségeseknek, de rejtve és elfátyolozva hozta azt, hogy ne sértse a gyenge látásúakat. Nem volt kötelessége, nem állt hatalmában és nem is volt szándéka, hogy kevésbé legyen hasznára a művelteknek, mint a tudatlanoknak.

A második nehézség abban áll, hogy az értelmezésben megtartsunk egy egyedüli, következetes és önmagában megfelelő szempontot, és hogy érjük el, hogy az egész sorozat szinte egyetlen vonalra fusson fel, mintha egy előre meghatározott terv vezetné, ugyanabban az irányban, amelyből kezdetben elindult, úgy, hogy ha egy helyütt úgy mutattuk be Mózest, hogy az ideákról beszél, másutt ne akarjuk, hogy az elemekről vagy az emberről beszéljen. Ez önkényes és erőszakolt tárgyalásmód. Mindazáltal ennek elkerülése sokak számára nem pusztán nehéznek, hanem egyenesen lehetetlennek tűnt e könyv értelmezése során, mindenki számára pedig bizonyára fáradságosnak, oly nagy az indító okok bizonytalansága, kétértelműsége és változatossága az egész műben. Látod, hogy milyen tekintélyes és nehezen végbevihető vállalkozás ez, amibe belefogtam (adná Isten, hogy befejezhessem), hogy korábbi kommentátorok bármiféle segítsége nélkül az egész világteremtést értelmezzem, nem egyetlen, hanem hétféle értelem szerint, minden egyes témát mindig elölről kezdvén el tárgyalni, folyamatos, zűrzavartól mentes előadásmódban.

A harmadik nehézség a következő: el kell kerülni, hogy a Prófétával szokatlan vagy csodálatos dolgokat mondassunk, vagy olyasmit, ami távol áll az itt vizsgált dolgok természetétől és attól az igazságtól, amelyet, miután a legnagyszerűbb filozófusok újra meg újra felfedezték, a keresztények is elfogadtak. Sőt, úgy kell gondolnunk, hogy az isteni szellem a Próféta száján keresztül szólal meg. Hogy miért adok hétféle értelmezést, hogy milyen okból kifolyólag fogtam hozzájuk, miféle az én vázlatom, és mi kényszerített arra, hogy efféle újdonsággal hozakodjam elő, azt a következő fejezetben fogom megvilágítani. Ott, bemutatván annak az embernek az alakját, akinek e tárgyról, vagyis a világ teremtéséről írnia kellett, tökéletes formában, magával a természettel versenyezve, igyekszünk majd bebizonyítani, hogy Prófétánk valójában soha nem szakadt el attól mint valami archetípustól, hanem minden jellegzetességében követte azt, oly módon, hogy mindannyian példaképként állíthatjuk őt magunk elé, akinek nagyságát könnyebb csodálni, mint érdeme szerint felbecsülni.

Ezen munkáim, jóllehet esetleg éretlenek és kidolgozatlanok, neked köszönhetőek, nemes Lorenzo, akár azért, mert hozzám tartoznak, aki jó ideje neked ajánlom hódolatomat, akár azért, mert te felajánlottad számomra a fiesolei villád magányát, melynek békéjében azok születtek. E magányt felvidították barátod, Angelo Poliziano sűrű, sőt inkább folytonos látogatásai, akinek kellemes és termékeny szelleme szerintem legalább olyan fontos és érett filozófiai gyümölcsöket ígér, mint amilyen változatosak voltak korábban irodalmi termései. Vegyük hozzá azt a szokásunkat, hogy nem csak szóban kívánunk szerencsét, amikor azokkal, akiket szeretünk vagy tisztelünk, valami nagyszerű vagy örvendetes dolog történik, hanem, hogy úgy mondjam, valamilyen ajándékkal veszünk részt boldogságukban s így bizonyítjuk lelkünk örömét. Ezen írásom tehát jókor jut el hozzád abból az alkalomból, hogy fiadat, Giovannit VIII. Ince pápa példa nélküli korban választotta be a keresztény papság legfőbb kollégiumába, ami jogos és helyénvaló, akár lelkületét nézve, amely jót enged remélni magáról, akár a te érdemeid és tekintélyed révén. Bárcsak a jövőben annyira méltónak tudjék mutatkozni erre a tisztségre, amennyire azt óhajtjuk! Ez pedig így fog történni, ha azt állítja maga elé példaképül, aki neki apja volt, és aki ilyen méltóságra vezette őt: benne a bölcsesség és erény példáját találja. Isten veled!

Második bevezetés az egész műhöz

A régi korok három világot képzeltek el. Mind között a legmagasabb az érzékfölötti világ, amelyet a theológusok az angyalok világának, a filozófusok pedig intelligibilis világnak neveznek, amelyet, azok szerint, amit Platón a Phaidrosban mond,¹⁵ még soha nem tárt fel senki megfelelőképpen. Rögtön azután jön a mennyei világ. Mind közül utolsó ez a szublunáris világ, amelyben élünk. Ez a sötétség világa; amaz a fény világa; a menny fényből és sötétségből áll. Ezt a világot a vizekkel jelölik, amely folyékony és változékony szubsztancia; amazt a tűzzel a fény ragyogása és

magasztos helyzete miatt; a menny köztes természetű és ezért a héberek

ašamaim-nak nevezik, mintha tűzből (es) és abból a vízből (maim) állna, amelyről beszéltünk. Itt élet és halál váltakozása; ott örök élet és folytonos működés; a mennyben az élet állandósága, de a működés és a helyzet váltakozása.

A földi világot a testek mulandó természete alkotja; az intelligibilis világot az értelem isteni természete; a mennyet a test, de a romolhatatlan és az értelem, de a test által leigázott. A harmadikat a második mozgatja; a másodikat az első vezeti; és van még ezenkívül számos különbség közöttük, amelyeket nem lenne alkalmas itt elősorolni, ahol csak futólag tárgyaljuk ezeket a dolgokat, anélkül, hogy elmélyednénk bennük. De nem mulasztom el megjegyezni, hogy e három világot Mózes igen világosan ábrázolta csodálatos frigyládájának felépítésében. Ugyanis három részre osztotta a frigyládát, ezek mind egy-egy világot ábrázolnak az általunk említettek közül úgy, hogy annál világosabban lehetetlen volna; ugyanis az első rész, melyet nem véd semmiféle tető vagy egyéb oltalom, erősen ki volt téve az esőnek, a hónak, a napsütésnek, a hőségnek, a hidegnek, és, ami nagyszerűen megfelel a mi szublunáris világunknak, nemcsak tiszta és tisztátalan, szent és profán emberek lakták, hanem mindenfajta állatok is; s megvolt benne az élet és halál folytonos váltakozása is, az engesztelő áldozatok révén. Mindkét másik rész védve volt és minden oldalról sérthetetlen a külső behatással szemben, csakúgy, mint a mennyei és a mennyek fölötti világ, amelyek fölötte állnak minden sérelemnek; mindkettőt a szent névvel illetjük, mindazonáltal úgy, hogy a rejtettebbet a szentek szentje néven tiszteljük, a másikat egyszerűen szentként. Ugyanis jóllehet mindkettő: a mennyei és az angyali világ is szent (merthogy Lucifer bukását követően nincsen és nem is lehet a Hold fölött semmiféle bűn), mégis az angyali világot sokkal istenibbnek és jóval szentebbnek tartják. De miért rekedünk meg ilyen kevéssé szabatos képeknél? Hiszen, ha a frigyláda utolsó része az emberekkel és az állatokkal volt közös, a másodikat, amely egészében aranytól ragyogott, egy hétkarú gyertyatartó világította meg, ez a latin, görög és héber értelmezők szerint a hét bolygót jelöli; a harmadik, mind közül legszentebb részben szárnyas kerubok voltak. S talán most nincs szemünk előtt a három világ? Ez, amelyet az állatok és az emberek laknak; a mennyei világ, ahol a bolygók fénylenek; a mennyek fölötti, az angyalok lakhelye. Ez is figyelmeztet bennünket az evangélium legmagasztosabb szentségére. Mert hiszen Krisztus kereszthalála és áldozata által újra megnyílt számunkra az út a mennyek fölötti világ felé, az angyalokkal való közösség felé, ezért, halála pillanatában elhasadt a templom fátyla, amellyel a Szentek Szentje, amiről azt mondottuk, hogy az angyalok világát szimbolizálja, el volt választva a többi résztől. Ez pedig azt jelentette, hogy az ember számára megnyílt a bejárás Isten birodalmába, Istenhez magához, aki lebeg a kerubok fölött, a bejárat, amelyet az ősatya vétke miatt az isteni igazságszolgáltatás rendeletei zártak el. Ezen megfontolások talán kielégítőek a három világgal kapcsolatban; bennük főként arra kell összpontosítani, ahonnan szinte kizárólagosan indul ki a felvetésem: hogy a három világ egyetlenegy, nem csupán azért, mert valamennyi egyetlen kezdetből egyetlen véghez tér vissza, vagy mert meghatározott törvények által irányítva egy bizonyos természetes és harmonikus kötelék és lépcsőzetes elrendezés fűzi őket egybe; hanem mert mindaz, ami megvan a világok teljességében, megvan minden egyes világban is, és nincs olyan közöttük, amelyben ne lenne meg az, ami megvan a másik kettőben; és, ha igaznak akarjuk tartani, úgy hiszem, ez Anaxagoras elgondolása is, amit a pythagoreusok és a platonisták fejtettek ki.¹⁶ Tehát az, ami a lenti világban van, megvan a fentiekben is, de magasztosabb formában; hasonlóképpen, az, ami a fentiekben megvan, látható idelenn is, csak elkorcsosult állapotban és, úgymond, meghamisított természettel. A hő nálunk elemi minőség; a mennyekben hőfejlesztő képesség; az angyali értelmekben a hő ideája. Pontosabb leszek. Nálunk a tűz mint elem; a Nap a menny tüze; a túlvilági régióban a szeráfok tüze az értelem. Ám vedd tekintetbe a köztük levő különbséget: az elemi tűz éget, a mennyei tűz élettel tölt el, a mennyek fölötti tűz szeret. Nálunk van a víz; a mennyek vize ennek úrnője és mozgatója, ami a Hold, a mennyek tornáca; vannak vizek a menny fölött, ezek a kerubi értelmek. Vedd hát tekintetbe az állapot különbözőségét ugyanabban a természetben: az elemi nedvesség elfojtja az élet tüzét; a mennyei táplálja; a mennyfeletti megérti azt. Az első világban Isten, az eredeti egység, kilenc rend angyal, mintegy ugyanennyi szféra élén áll, és mozdulatlanul, mindet maga felé mozgatja. A köztes, vagyis a mennyei világban a legfelső menny, a csillagok szférája áll a kilenc mennyei szféra élén, mint hadvezér a sereg élén, s miközben mindjük szakadatlan mozgásban forog, ez mégis Isten mintájára mozdulatlanul áll. Az elemi világban, a prima matéria után, ami ennek alapja, kilenc romlandó formájú szféra van: három élettelen testű, amelyek az elemek, a vegyült testek és a köztesek, vegyültek de tökéletlenül, mint a magasban létrejövő jelenségek. Három növényi természetű, a három fő nem szerint felosztva: füvek, cserjék, fák. Három érzékelni képes lélekkel bíró, amely tökéletlen, mint a növényállatkák, vagy tökéletes, de az irracionális fantázia korlátjai között, vagy képes az embernek való engedelmeskedésre, ami a legfelső határa az állatoknak, szinte átmenet az ember és az állat között, mint ahogyan a növényállatka átmenet az állat és növény közt. Ám erről többet beszéltünk a kelleténél, csak azt tesszük hozzá, hogy a világok kölcsönös megfelelésére a Szentírás is rámutat, merthogy meg van írva a Zsoltárokban: „Az, aki a mennyeket teremti az értelemben",¹⁷ és azt olvassuk, hogy Isten angyalai szellemek, és a szolgái égő tüzű lángok.¹⁸ Innen erednek az isteni dolgoknak adott gyakori elnevezések, melyeket az égről, gyakran pedig a földről vesznek, s hol úgy ábrázolnak mint csillagokat, kerekeket és állatokat, hol mint elemeket; innen erednek a mennyei nevek, amelyeket gyakran földi dolgoknak is tulajdonítanak.¹⁹ Ugyanis, az összhang kötelékei által egybefűzve, mindezen világok kölcsönös nagyvonalúsággal cserélik egymás közt amint a természeteket, úgy az elnevezéseket is. Ebből az elvből származik, ha valaki még nem értette volna meg, az allegorikus értelmezés minden tudománya. Nem is tudták volna azok a régi atyák megfelelően ábrázolni az egyik dolgot a másik képével, ha nem ismerték volna az egész természetben meglevő titkos rokonságokat és megfeleléseket. Máskülönben nem lett volna semmi értelme valamit egy bizonyos képpel ábrázolni és nem az ellenkezőjével. De minthogy ismertek mindent, és az a szellem éltette őket, amely a világegyetemet nem csak ismerte, hanem teremtette, nagyon ügyesen ábrázolták azokat a természeteket egy bizonyos világból, amelyek ismertek megfelelőket a többi világban. Ezért azoknak, akik megfelelőképpen kívánják értelmezni szimbólumaikat és ábráikat, ha nem segíti őket ugyanaz a szellem, szükségük van erre az ismeretre.

Létezik azon a három világon túl, amelyekről beszéltünk, egy negyedik világ is, amelyben megtalálhatóak mindazon dolgok, amelyek a többiben megvannak. Ez pedig az ember, amelyet éppen ezért jelöl az evangélium, amint a katholikus doktorok rámutatnak, a „minden teremtmény" névvel, amikor elhangzik, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden embernek, és mégsem az állatoknak és az angyaloknak, hanem, Krisztus parancsa szerint, minden teremtménynek.²⁰ Általánosan előforduló kifejezés a különféle iskolákban, hogy az ember mikrokozmosz, amelyben a test az elemek keveréke, amelyben megvan a mennyei szellem, a növényi lélek, az állatok érzékelése, az ész, az angyali értelem és Isten képmása.

Ha tehát feltételezzük ezt a négy világot, úgy kell tartanunk, hogy Mózes, minthogy kielégítően kellett beszélnie a világegyetemről, valamennyiről szót ejtett; és ahogyan a természetet ábrázolta, amiben ha valaki, ő igazán járatos volt, úgy kell tartanunk, hogy e világok magyarázatát nem másként vázolta fel, mint ahogyan a mindenható teremtő Isten rendezte el azokban magukban, úgyhogy Mózesnek ez az írása valóban a világ hű képmása, aszerint, amint olvassuk, hogy ez parancsba adatott számára a hegyen, ahol az Úr elrendelte, hogy mindent annak a mintának megfelelően tegyen, amint azt odafönt látta.²¹ Az első dolog, mely, amint megmutattuk, minden közül a legnagyobb, abban áll, hogy az egyes világokban szétszórt dolgokat valamennyi tartalmazza; Mózesnek a természettel versengve mindegyikről úgy kellett beszélnie, hogy ugyanazon szavakban és ugyanazon összefüggésben ugyanúgy a többiről is beszéljen. Ebből rögvest Mózes írásának négyszeres kifejtése fakad, úgyhogy elsőként azt értelmezzük, amit az angyali és láthatatlan világ kapcsán írt, anélkül, hogy a többi világra utalt volna. Másodszor ugyanígy azt, amit a mennyei világról; majd azt, amit erről a szublunáris és mulandó világról; negyedszer azt, amit az ember természetéről. Ugyanis, ha például egy bizonyos helyen az intelligibilis világról lesz szó, minthogy ugyanazt a kifejezést a többi világ is tartalmazza, e kifejezés a többi világ kapcsán is megtanít nekünk dolgokat, amelyeket mind lehetséges, sőt kell is vonatkoztatnunk valamennyi világra. Aztán, oly módon, ahogy a természetek, jóllehet kölcsönösen befogadják egymást, mégis osztályrészükül jutott valamely megkülönböztetett hely és egyedi jelleg, úgy, jóllehet a jelen munka különböző részeiben az írás adta sorrend szerint beszélünk a négyszeres természetről, úgy kell tekinteni, hogy az első részben részletesebben lesz szó az első természetről, a többiről pedig ugyanilyen rendben a következőekben; amiből egy ötödik fejtegetés szükségessége következik. Hozzátesszük, hogy mivel ezek különállóak, s mivel nem létezik sokaság, amely ne lenne egység, ezeket valamiféle egyenetlenkedő összhang és, mondhatni, sokféle láncolat köti össze. Hogy mi az, amire Mózes az egész műben hagyatkozik, ezt kiderítendő akaratunk ellenére a hatodik fejtegetésre kényszerültünk. Ebben megmutatjuk, hogy tizenöt módja van annak, hogy valami egy másik dologhoz kapcsolódjék, nem lehet sem több, sem kevesebb; ezeket a próféta olyan bőségesen és világosan írta le, hogy Aristotelés sem írt soha semmi pontosabbat a természetről. Végül, ahogy a teremtés hat napjára a szombat, vagyis a pihenés következik, illő, hogy mi is egy hetedik, hogy úgy mondjam, szombati fejtegetésben, miután megtárgyaltuk az Istentől származó dolgok rendjeit, egységüket és különbözőségüket, kötelékeiket és természetüket, kifejtsük a teremtmények boldogságának és Istenhez való visszatérésüknek (melyet a mózesi és keresztény törvény tett lehetővé az ősatya vétke miatt kiűzött ember számára) az értelmezését, feltárva azokat a dolgokat, amelyeket Mózes nyilvánvalóan elrejtett a jelen írásműben, úgy, hogy nyilvánvaló legyen, hogy itt a napnál is világosabb utalást találunk Krisztus eljövetelére, az egyház kialakulására, az emberek elhivatására.

Úgyhogy, ha könyvről ez elmondható, ezt a könyvet igazán hét pecsét zárja, telve van valamennyi titok teljes bölcsességével. Mi pedig nem fogjuk utánozni azokat, akik megkísérelték e teremtéstörténet magyarázatát. Ők e címen összegyűjtötték mindazt, amit a filozófusok és a theológusok szerte a világon Istenről, az angyalokról, az anyagról, a mennyről és az egész természetről elmondtak. Különösen vétkezett ebben a zsidóknál a perzsa Izsák és Samuel Ophinidés. Hanem pusztán, erőnktől telhetően, azt igyekszünk tisztázni, mit akar kifejezni a mózesi írásmű, mire utal, vagy mit jelent a szövegösszefüggés. így, ha például kimutatjuk, hogy a firmamentummal a nyolcadik szférára történik utalás, nem kezdünk bele annak megvitatásába, hogyan kényszeríti mozgásra a többi szférát, hogy egyszerű mozgással forog, vagy inkább két vagy három mozgással. És ha valahol azt mondottuk, hogy egy bizonyos kifejezés az emberi lélekre utal, nem fogunk áttérni mindannak ismertetésére, amit a lélekről valaha elmondtak; hanem minden egyes témát illetően annak gyors és rövid említésére szorítkozunk, amire a szerző nyilvánvaló utalást tesz. Azt mondtam gyors és rövid, mert nem célja e műnek, hogy aki nem tanulta meg máshol ezeket a dolgokat, itt tanulja meg először, hanem hogy itt ismerje fel ki-ki a próféta szavaiban azt, amit már igaznak tart, és hogy, miután megértette, hogy a törvényalkotó miért gyűjtötte itt össze és rejtette el néhány szóban azokat az igazságokat, amelyeket filozófusok és theológusok hatalmas köteteiben kifejtve olvashatunk, hallgassa őt, miközben elfátyolozott arccal beszél azokról. Ha azután valaki egyfajta szent nyerseségtől vezettetve nem fogadja el ezeket az oly mélységes titkokat, hanem inkább a szent szöveg valamely egyszerűbb és számára megfelelőbb magyarázatára áhítozik, azt mondom, hogy emlékezzék előbb Pál tanítására, miszerint „aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik" és hogy „aki nem eszik, ne ítélje el azt, aki eszik".²² S aztán nem saját szavaimmal fogok ráförmedni, hanem Augustinus Teremtésmagyarázatának szavaival: „Ha képes vagy rá, fogd fel ezeket a dolgokat, ha nem, hagyd meg azoknak, akik többet érnek nálad, te haladj az írással, amely nem hagyja magára gyengeségedet, és anyailag hozzád igazítja lépteit: hiszen azért beszél így, hogy kinevesse a gőgösöket, hogy mélysége által félelemmel töltse el az agyafúrtakat, hogy igazsággal táplálja a nagyokat, nyájassággal az egyszerűeket".²³ De térjünk vissza mihozzánk, és ettől a múlandó világtól kezdve, melyben élünk, tőlünk telhetően előadjuk azt, amit ígértünk. Másfelől a nagy vállalkozásokban is elég a jóakarat,²⁴ és, ahogy Pomérius mondja, a roppant erőfeszítés nagy dolgok kezdete.²⁵

Mózes kommentálásra váró szavai

Ezek a Próféta szavai, amelyeket kommentálásra kiválasztottunk: „Kezdetben teremte Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztó Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának; és lőn este és lőn reggel; első nap. És monda Isten: legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztó a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap. És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől: és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén. És teremte Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap. Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn. Teremte tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt".²⁶

Úgy határoztam, hogy idáig kommentálom Mózest, és az egész értelmezést hét könyvre vagy traktátusra osztottam, jobbára azért, hogy Basilius és Augustinus példáját kövessem, s nem azért, hogy olvasómnak felüdülést szerezzek, mintegy több részre osztván figyelmét a gyakori szünetekkel. Tegyük hozzá, hogy miután a hét előadás hét könyve, a hét könyv pedig hét fejezetre oszlik, mindez a teremtés hét napjának fog megfelelni.