Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. október / Mittelhauser báró halála

Mittelhauser báró halála

     

A városban tündököl a vénasszonyok nyara. Enyhék az éjszakák, a nappalok melegek, és a külvárosok peremén megjelenik a puhán úszó ökörnyál. A ligetfalusi lakótelep széles utcáin és nagy, szabad térségein apró pókocskák utaznak finom hálóikon. Alacsonyan szállnak a betonútok és a kőmezők felett, lassú röptük végén az emberek lábára, a járókelők ruhájára tapadnak. Délelőtt kilenc óra. A városrész szinte üres. Mindenütt anyagiasult geometriai vonalak és mértani síkok, hasáb- és kockatestek tornyosulnak. A téglatest-házak és kockára hasonlító épületek között időnként személygépkocsik és piros autóbuszok rohannak. A térségek néptelensége arra utal, hogy a családi „szállodaházak" lakói nappalra elhagyják otthonaikat, dolgozni mennek, hivatalba vagy iskolába jámak, mindennapi gondjaik után kóborolnak. Hétköznapokon, különösen délelőtt, unalmas a lakótelepi élet, a toronyházak elmagányosodnak, szinte kihalnak. Egyedül a háziasszonyok jelenléte megszokott; a balkonokon kiteregetett fehérneműk, alsóneműk és ágyhuzatok lobognak a szélben.

A hosszú, nyolcemeletes lakóház előtti parkolóhelyen Skodák, Wartburgok, Ladák, Fiatok és Feliciák társaságában áll a Városi Béke Pártjának Volkswagené. Mélytüzűen csillog, előkelően hat a tompa fényű, kopott karosszériák között. A hosszú házkolosszus nyolcadik emeletén lakik Nemecsekné. Szerénynek mondható kétszobás lakásban él együtt Mittelhauser báróval. Látszólag érthetetlen együttélésük, szerelmi viszonyuk maga is a történet rejtélyei közé tartozik, ám ez alkalommal mégsem indokolt, hogy részletesen foglalkozzunk vele. Minek is firtatnánk? Mi célból lesnénk Hermina asszony özvegyi hálószobájának rejtelmeibe? Nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk a báró sokrétű tehetségének és képességeinek értékét igazolja. Azt bizonyítja, hogy Mittelhauser a bizonytalanságok ködében mozgó, gyakran kiismerhetetlennek tűnő, már-már maflának vélhető, ám kétségtelenül nagyra képes és számos erénnyel bíró férfiú. A Nemecseknével kialakult bensőséges érzelmi kapcsolata, bár jól tudjuk, számításból és hideg fővel eltervelve, erősen célszerű érdekből jött létre, sőt még a felsőbb parancs lehetőségét sem zárhatjuk ki teljesen, mindezek ellenére mégis bámulatos és mélyen emberi. Őszinte viszony a javából. A zilált külsejű, tohonya báró kétségkívül kiváltotta Nemecsekné mélyebb érzéseit. Miatta szakított a „demokrata nénékkel", feladta politikai elveit, jellemének változása szinte a csodával határos, és testi-lelki fejlődése rendkívüli. A báró miatt a szó szoros értelmében megújult nőiessége és érzelmeinek tüze megfiatalodott. Mittelhausert otthonába fogadta, nyilvános szereplést vállal érte, minden tekintetben gondját viseli és törődik vele. Pedig ezért sok rosszindulatúan korholó szóbeszéd és bántóan sértő bírálat éri. Azóta gyakran hall olyan, kivétel nélkül álnok és irigy kritikákat, hogy mi az ördögnek egy korosodó özvegyasszonynak és többszörös nagyanyának szerető?! A „demokrata nénék" hazaárulónak és renegát lotyónak bélyegzik Herminát, a hozzá intézett névtelen levelek és szóbeli üzenetek formájában számtalan jelét adják iránta érzett megvetésüknek. Szégyelld magad, Hermina! Ez még a legszelídebb figyelmeztetés.

Történetünk alakulásában és alakításában azonban Hermina mellékszereplő. Aránylag fontos hely illeti meg a formális fejlődésben, a döntő tettek terén azonban csupán alkalmilag van jelen. A lényeg a báró körül gomolyog, személye révén válik láthatóvá. Az esetlennek és gyámoltalannak tűnő férfit mágikus erőtér övezi. Mintha maga is azoknak az energiaforrásoknak a része lenne, amelyek egyre inkább hatalmukba kerítik a várost. Átformálják az életet és rejtetten oda hatnak, hogy a város lakói egyre inkább valamiféle furcsa és veszélyes játék, rejtélyes erők kiszolgáltatottjainak érezzék magukat. De hát milyen ember is a báró? Közeli ismerősei, mint Gondterhelt vagy Zsembery Kolos, a költő megegyeznek, hogy Mittelhauser egészében megfejthetetlennek tűnő, páratlan lény. Jelentéktelennek és ellentmondásosnak látszik, olyannak, aki jelentős tettekre képtelen. Érezhető ugyanakkor, hogy szinte korlátlan lehetőségekkel bír, és iszonyatos erőket mozgat. A viszonylagosság lélektani példája, semmitmondó külső és gigászi benső együttlétének paradoxona. Régen letettek róla, hogy titkait megfejtsék. Ki látna Mittelhauser báró bensőjének mélyére, lelki rejtekeibe? Még Hermina sem. Talán az asszony is azért bolondult bele, mert rádöbbent, hogy ez lehetetlen! A férfi egyéniségének bonyolult volta leigázta, zord titokzatossága és groteszk esetlensége rabul ejtette.

Pontosan kilenc óra öt perckor a báró és Hermina asszony megjelenik a lomha lakóház kijáratában. Szprével valaki felírta a falra: Belzebub. Egy szertelen kamasz lehetett, a feliratnak nincs köze a báróhoz, bár még ez sem kizárt! Kilépnek a fénybe, Hermina elegánsan tipegő, nagyvilági hölgy. A báró is rendezettebb, vasaltabb, mint egyébként. A VéBéPé pártirodájában két nagykövet látogatását várják. A szokásos pártfogadáson első ízben lesz jelen Mefisztó. A Volkswagen felé tartanak, s amíg a báró kinyitja a gépkocsi ajtaját, a következő beszélgetés hangzik el közöttük.

– A kárjelentést elkészítetted, Hermina?

– Megvan, de csak részben... Brumburák! A tételeket kiszámoltam, de a végeredményt nem összegeztem. Hiányzik még a rekapituláció, Brumburák. Jó néhány millió, de... majd este befejezem, holnap reggel az asztalodra teszem, Brumburák...

Érzelmi kapcsolatuk szempontjából mindenképpen nagy fontossággal bír a becenév. Brumburák és Herminácska, mindez nagyon szép, ám érdemben ez alkalommal nem foglalkozhatunk vele. Ha Brumburák, legyen Brumburák! Lehetne Mackó vagy Dörmögő is, s Hermina Mókuska akár...

– Nem helyes, Hermina... – Brumburák határozottan rázza a fejét –, a kárjelentés még ma kell! Amúgy is egyhamar bíróság elé mennek a Kopasz Rendek.

Felelniük kell tettükért, a pártot nem sérthetik ilyen durván. Szépen visszamész, Herminácska, és elkészíted az összesítést! Érted jövök tizenegykor, fél kettőkor fogadjuk a nagyköveteket... Munkára, kedvesem...

– De Brumburák!... – Ellenkezve néz rá Nemecsekné, ám azonnal elhallgat. A báró tekintetében a változtathatatlan akarat jele, kevesen ismerik ezt a másik Mittelhausert, Herminácska is ritkán szembesül vele. Talán éppen ez a rejtőzködő én a báró sikereinek nyitja. – Igazad van, Brumburák, visszamegyek... – mondja az asszony engedelmesen –, tizenegyre kész a kárjelentés, pá, drágám... nagyon várlak, Brumburák!

Néhány másodperc múlva eltűnik a tohonya ház bejáratában. A báró már beszállt a kocsiba, a Volkswagen lassan gördül a ház előtt, csendben, ahogy a végzet közeledik, a térről kivezető bekötőút felé tart. Zajtalanul suhan, mint a látomás. A térség túloldalán, a háztól mintegy százötven méterre magányos gépkocsi áll. Sötét kocsi, BMW lehet, vagy talán Peugeot. Magányos férfi ül a volánjánál, távcsővel figyeli a báró kocsiját. Mintha alkalmi parkoló lenne; de miért érdekli Mittelhauser? Talán bármely pillanatban tovább áll. A Volkswagen már a bekötőútra ért, lassan gördül a főút felé. Kietlen táj, senki nincs Mittelhauser körül.

A robbanás tűzcsóvája húsz méter magasra felcsap, néhány másodpercre mindent elvakít. A detonáció hangját óriási morajjal visszaverik a lomha kőkockák és a sokablakos téglatestek. A tűzoszlopot súlyos, sötét füstfelhő veszi körül s a gépkocsi eltűnik benne. De csak a másodperc töredékrészére vész szem elől, majd a sötét felhőből furcsa, repülő testek, látomásos alakzatok válnak ki, pléhlemezek és acéltestek repülnek, messze szállnak a füstgomolyagtól, amelyben közben megszaporodnak a lángnyelvek és összefolynak a sötét gomollyal, a pokol látványát idézve. A tárgyak nagy csattanásokkal, fülsértő csörömpöléssel hullnak szét a betontérben. A kisebb darabok elérik a házakat, lyukakat vájnak a falakba, jeleket hagynak, mint a háborús aknaszilánkok és repeszdarabok, az ablaküvegen át behatolnak a szobákba. Nyomáshullám örvénylik nyomukban, tódul, mint a pusztító orkán, az ötödik emeletig betöri a tér házainak az ablakait. A lángözönből szétvágódó roncsok közül egy szokatlan, gömbölyű tárgy is kirepül, sebesen pörgő, kerek dolog, akár Münchausen ágyúgolyója is lehetne. A kerek tárgy magasra száll, majd visszahull és hangos puffanással zuhan egy játszótér gyepszőnyegére. Mittelhauserhez kegyes a sors, mondhatnánk, kegyelmes végzete, robbanás által letépett feje nem kőkemény betonsíkra hull, természetes elem fogadja. Amikor a levegőbe emelkedett tárgyak lehullnak, elül a robbanás moraja és megszűnik az üvegcsörömpölés, egy pillanatra óriási nyugalom, szinte halotti csend nehezedik a térre. Vakító, közeli villámcsapás után a szív és a természet rémült némasága. A tér túloldalán álló, magányos gépkocsi – BMW vagy Peugeot? – lassan elindul, kényelmesen kifut a főútra és gyorsulva eltűnik a színhelyről...

A robbanás helyén azonban tovább ég a romhalmaz. A sötét füstfelhő szétterül a téren és a lángok ismét magasra csapnak. A fekete gomolygás alacsonyan úszik a házak felé. Akár a csúnya, piszkos köd, mohón elnyeli a napsugarakat, nyomtalanul eltűnnek benne a fények. S egyre sűrűbb, mind homályosabb, feketébb. Beborítja a teret, a házak belesápadnak, megszürkülnek. Néhány ablakban látomásos arcok jelennek meg, idős emberek sápadt és rémült képe, vének kilátástalan, ijedt vonásai. Itt-ott sikoly hangzik, fiatal anyák és apró gyerekek tűnnek fel az ablakokban, keserves gyereksírás hangzik. Egyszerre kietlen lesz a táj. Valami elmúlt, elszállt a derűs vénasszonyok nyara...

Az emberek azonban ezt most nem érzékelik, a gyorsan változó időre senki nem figyel. Északkelet felől váratlanul szél indul, s egyre erősödik. A magasban mintha hamuszín felhősávot tolna maga előtt. Haragos szél, türelmetlen, a felhőt mintha mind ingerültebben kergetné, mintha nagy légáramlás űzné-hajtaná, rövid idő alatt szétteregeti a lakótelep felett. Mintha lassan, szinte szemmel követhetően bealkonyulna. A tér elszürkül, a városrész elsötétül, homályba vesznek a házak. De hát ki figyelne ilyenkor a furcsa természeti jelenségre? Kinek tűnne fel és kit gondolkoztatna el a hirtelen jött, sebes szél indulata, haragos igyekezete, hogy gonosz varázslóként sötét leplet borítson a város fölé?

Elsőnek két járőröző rendőrkocsi érkezik. A rendőrök látták távolról a robbanás lángoszlopát és füstjét, néhány percen belül a helyszínen vannak. Rövidhullámú rádióadón robbantási szakembereket és erősítést kérnek. Távol állítják le gépkocsijukat a lángoló roncstól, először óvatosan, messziről szemlélik a lankadatlanul csapkodó lángnyelveket. Miután meggyőződnek róla, hogy további robbanástól nem kell tartaniuk, lassan megközelítik a roncsot. Óvatosan körbejárják, ám egyelőre tétlenek. Kerülgetik, mint macska a forró kását. Tanácstalanok, parancs híján nincs mód, hogy beavatkozzanak. Bejárják a teret, nézegetik a betonmezőn heverő pléhdarabokat, acéltöredékeket és felismerhetetlen húscafatokat, véres testrészeket. Sápadtak, a gyomruk háborog, a látvány szokatlan és rémítő. Mindenfelé tört csontmaradványok és véres ruhafoszlányok hevernek. A fiatal törzsőrmester belerúg egy vastag talpú, barna félcipőbe, még benne a lábfej, a leszakított bokacsont fehéren világít. Egymással sem beszélgetnek, nehéz szavakat találni a látványhoz, elnémítja őket az első benyomások drasztikus tragikuma.

Amikor megérkeznek a pirotechnikusok, majd a rendőrorvos és a tűzoltók, a vizsgálat megindul és hivatalos jelleget ölt. A levegőben a robbanás erős bűze, fojtogatóan csípős, kesernyés illata terjeng, megköhögteti a bűnüldözőket. Figyelemre méltó, mondja egy fiatal tizedes, a széttépett testrészek nem véreznek! Mintha az áldozat ereiben nem lett volna vér! Az úgy lehetett, véli a törzsőrmester, hogy a test olyan rövid idő alatt és oly tökéletesen szakadt apró részekre, hogy az erekben elosztódó vér abban a pillanatban mindenütt egyenletesen kevés volt, az áldozat vére mintegy eltűnt... Volt nincs..., mondta helyeslően a tizedes. Danubit vagy Semtex?, vetette fel az egyik robbantási szakértő, ez itt a kérdés...

Nemecsekné a felvonóban hallotta a robbanást. A liftfülke megingott, nyikorogva haladt tovább, s a ház beleremegett. Aztán a felvonó visszanyerte egyensúlyát, a nyolcadik emeletre érve zökkenve megállt. Ebben a magasságban már nem törtek be az ablakok. Nem érte el őket a nyomáshullám. Amikor ablakot nyit, azonnal megérzi a robbanás szagát. A téren felszálló füstfelhőt lát, majd néhány rendőrt, talán petárdát gyújtottak a bőrfejűek. Vagy gázrobbanás lenne? Képzeletéből ennyire telik. Holnap majd megírják az újságok, mi történt. Közben szél kerekedik, csapkodja az ablakokat, becsukja őket. A magasban gyakran járnak olyan szelek, amelyeket földközelben nem is érezhetünk. Hermina asszony munkához lát, számítógépén mennyiségeket összegez, számsorokat ad össze, százezreket és milliókat kopog be a billentyűkön; kiváló japán számítógéppel dolgozik. A legfejlettebb műszaki vívmányok állnak a párt rendelkezésére. Sérelmek árát és szétvert értékek karösszegeit írja a gép agyába. Közben a képernyőn figyeli a növekvő és gömbölyödő végösszeget, amelyet a Városi Béke Pártja, népiesen a VéBéPé, bírósági úton követel kártérítésként a Kopasz Rendektől. Hermina szorgalmasan dolgozik, munkája örömmel tölti el, fontosnak érzi magát, egyszerű lelke nagyon élvezi új helyzetét. Büszke, hogy otthonosan mozoghat a magas politika felső régióiban. A férje mellett is jó volt egykor, erősnek érezhette magát a karszalagos, nyikorgó csizmás férfi mellett, ám ez más, egészen más... A történésekből keveset ért, az a Brumburák dolga... mindent a Brumburák... igazi báró, de ez most nem fontos... A párt ügyeihez sem sokat ért, nem is érthet, olyan rejtélyesek és bonyolultak!... A titkárnői teendőket azonban kifogástalanul ellátja, jó megjelenésű és tud viselkedni, öntudatos is, a nyilvános eseményeken és rendezvényeken megérzi a párt erejét, a hatalom lehetőségeit és a politikai szereplés súlyát, amelyek... igen, mindezek Mittelhauser személyében öltenek testet... Néha álmélkodva gondolja, önmagán is csodálkozva, hogyan lehet?... Együtt alszom a hatalommal! A báró mindamellett figyelmes társ és jó szerető, Hermina életének késői, aláhulló korszakában nagyon is teljesítőképes és jó karban lévő férfi. Mindezeket inkább csak érzi, mint gondolja Hermina! Néha kinéz a térre, ám nem érti az eseményeket. De nem nyugtalan. Brumburák mellett, már megszokta, semmi oka a nyugtalanságra! A tűzoltók porkészítményekkel és hűtőhabbal oltják a visszahúzódó lángokat. Megszelídül a tűz, már vízzel fecskendezhetik. A tűzoltók a rendőrökkel együtt különféle tárgyakat és ismeretlen dolgokat gyűjtenek igelitzacskókba és műanyagzsákokba. Szorgalmasan nyüzsögnek, elmélyülten dolgoznak. Hermina számára annyi értelme van mindennek, hogy a téren történt valami, ami nem az ő ügye, neki más ügyei vannak, szent kötelessége, hogy tizenegykor, amikor Brumburák érte jön, készen legyen a munkájával. A férfi talán már tudja is majd, hogy mi történt, hiszen Brumburák mindent tud, mint egykor Bukfenc...

Tizenegyre el is készül vele, s miután Brumburák nem jön és telefonon sem éri el a pártirodában, autóbuszon megy a városba, és beviszi az anyagot. A téren még mindig tevékenykednek a rendőrök és a tűzoltók. Felvilágosítást azonban nem adnak, és elterelik a járókelőket. Nemecsekné fél egyre érkezik a pártirodába, az ajtó zárva. Az elnök nincs benn; Drábik elnök rapszodikusan jár be hivatalába, szabadosan, sőt szeszélyesen alakította ki munkaidejét. De a báró sincs benn... Hol van Bumburák? Hol lehet ebben a pillanatban, amikor annyira várta a zárójelentést? Mittelhauser éppen arról híres, s ez előnyös tulajdonsága, hogy mindig ott található, ahol éppen lennie kell, ahol szükség van rá. Még sürgősebb dolga akadt volna? Mi lesz a nagykövetekkel? Az elnök sincs sehol. Ki fogadja őket? Mennyire elfoglalt szegény Brumburák, utolsó pillanatban ront majd be az irodába, annyi ideje sem lesz, hogy rendbe hozza magát. Olyan elfoglalt és lelkiismeretes, szegénykém!..., gondolja gyengéden Hermina.

Kettőkor Mefisztó hív telefonon. Nyugodt a hangja, ám az asszony érzi benne a feszültséget. Hermina csodálkozik, valami rendkívüli dolog történt, ha Mefisztó nyugtalan. A bárót keresi, s ő elmondja, hogy kilenckor együtt indultak az irodába, majd ő otthon maradt, a báró viszont bejött, jelenleg nincs benn, nem is tudja, hol lehet! Értem, válaszolja erre sajátos hangon Mefisztó, az asszony így még nem hallotta beszélni, sajnos nagyon is jól értem! Majd hozzáteszi: ha megjelenne, azonnal hívjon fel a mobiltelefonomon...! Megmondom, így Hermina, de mit érthet Mefisztó olyan jól?...

Brumburák azonban egész délután nem jön; nem szokatlan, ám elgondolkoztató; Hermina ötkor hazamegy, vacsorát készít. Máskor is megtörténik, hogy a báró egész nap nem mutatkozik, hiszen olyan rettenetesen elfoglalt szegénykém! Annál jobb, ha finom vacsorával várja őt! Az ágyban majd megnyugszik, kipiheni magát...

Kilenckor becsenget hozzá a rendőrség. A fiatal törzsőrmester s a tizedes, akik a téren az áldozat eltűnt vérének rejtélyéről értekeztek, udvariasan megkérik Herminát, hogy menjen velük, legyen a rendőrség segítségére egy fontos ügyben. Egy halottat kellene azonosítani! Igen, halottat, a hullaházban! Hermina először döbben rá, hogy egész nap kábultnak érzi magát, valahogy nincs a bőrében s mintha rossz sejtelmei lennének. A kárbevallás ügye lenne, talán túldolgozta magát? Eszébe sem jut, hogy a részletek iránt érdeklődjön. Nem is gondolkodik közben; autón viszik a hullaházba. Brumburákról sem beszél. Ha közben hazamegy, a vacsorát a sütőben találja. Nem tudja mire vélni a dolgot. Inkább hallgat és nem gondolkodik. Betonfalú pincehelyiségbe vezetik. Furcsa, idegenszerű, nyugtalanító hely. Egy fülkéből fehér lepellel letakart, guruló hordágyat húznak ki, látni, hogy a takaró alatt hulla fekszik. Egy halott, gondolja zavartan, őt kell felismernem! Semmit nem érez, ahogy kitakarják előtte a fejet és felfedik a halottat. Csak talán viszolygást. Idős korban is kényelmetlen érzés egy halott látványa. Még akkor is, ha ismeretlen. Nem jó hullákat nézegetni, az idegen halott is nyugtalanító, rossz érzéseket kelt! Sárga, mozdulatlan, valószínűtlen. Nehéz arra gondolni, hogy íme, egy ember, s már nem él! Csak a nyakáig takarják ki a hullát, és mintha nagyon lapos lenne a teste, mintha nem is lenne teste, mi dolog ez?... De ezen nem gondolkodik. Tanácstalanul nézi az idegennek tűnő arcot, nem ismeri. A szeme lehunyva, kopasz feje szederjes, arca pergamenszerű és furcsán sápadt, a füle körül ősz haja csapzott, valahogy szennyes, pamacsszerű. Szája keskeny vonallá zárult, vonásai nyugodtak, kifejezéstelenek, arca jellegtelen. Vajon ki lehet...? Közben bejön egy rendőrtiszt és megkérdezi Herminát.

– Felismeri...? Meg tudja mondani, ki ő...?

– Mintha már láttam volna valahol... – ismerősnek tűnik, de... nem tudom, ki lehet... – válaszolja vontatottan. Halkan beszél, nyugtalanul, megrendülve a csupasz halál láttán, döbbenten az idegennek tűnő fehér arctól, azonban igyekszik nyugodt maradni.

– Ezzel a férfival él együtt?... Mittelhauser néven ismeri, asszonyom... – A rendőrtiszt is nyugodtan kérdez, az asszony azonban érzi hangján a feszültséget, ahogy délután a Mefisztó hangján is megérezte. – Nem Mittelhauser báró ez, asszonyom...?!

– Ő nem... nem hiszem... – válaszolja sietve és habozva Hermina. A rendőrtisztnek úgy tűnik fel, mintha valamilyen kábítószer hatása alatt állna. Zavartnak tűnik. Tompának valahogy. Amit az arcán lát, az nem megrendülés, se nem iszonyat, inkább meglepetés vagy a töprengő kíváncsiság árnya, hát ez is megtörténhet? Hát hogyan jöhetne az számításba? Még hogy Brumburák! Nem, az nem lehet. Mintha rajta kívül álló erő tartaná hatalmában. Mintha félálomban lenne, furcsa lebegő létben cselekedne. A tudata talán nincs is jelen, a képtelen helyzetre csupán óvatos ösztönei reagálnak. – A Brumburák... igen, mintha hasonlítana rá, mégsem ő az... szinte érthetetlen... soványabb és idegenebb, sokkal jelentéktelenebb... az ő arca mozgékony és élő... sosem láttam merevnek és semmitmondónak... nem, ez nem ő...

– Jól nézze meg asszonyom... alaposan... – kéri a rendőrtiszt –, nagyon fontos, hogy felismerje... a város érdeke... talán ennél is több, államérdek...!

– Sajnálom... – ingatta a fejét –, talán ha többet látnék belőle. – Hermina a lepedő széléhez nyúl s kissé felhajtja, ki akarja takarni a halott mellét. A rendőrtiszt azonban megfogja a kezét és nem engedi. Akkor döbben rá az asszony, hogy nincs hulla, csak a fej létezik. Meglátta a csonka nyakat vagy ösztönösen megérezte? Mindenesetre kísérletével felhagyott s a felismerésbe belepirult, már-már elveszítette a fejét. Abban a pillanatban annyira tanácstalannak tűnt, hogy a rendőrtiszt megsajnálta.

– Nyugodjon meg, asszonyom...

– Nem ő... – kiáltotta váratlanul éles hangon –, nem lehet ő... ez nem Brumburák...! Annyira más... olyan idegen és távoli, nem lehet ő, különben felismerném...! Semmiképp nem Mittel-hauser...

– Köszönöm, asszonyom... – látszott a tiszten, hogy csalódott, de nem mutatja. – Ennyi elég is lesz. Ha fél, személyes védelmet biztosítok önnek. Rendőri védelem alá helyeztetem...

De az nem kell, minek is!... Nemecsekné a fejét rázza. Nem fél. Miért is félne?! Kitől...? Hiszen nem ismeri azt a hullát, idegen ember!

A rendőrtiszt udvarias, bár magában bosszankodik. Már sejti, hogy a halottat nem sikerül

azonosítani. Senkinek nem kíván ilyen helyzetet. Van egy ismeretlen hulla, vagyis azonosítatlan áldozat, és lesz egy eltűnt, akit soha többé nem talál meg senki. Az asszony pedig abban a hitben él majd, hogy Brumburákja valahol fontos ügyeket intéz, és egyszer majd visszatér hozzá, ismét megjelenik...

     

2. A végzet gyökerei mélyek

A terrorról és az alvilági erőszakról, más tájak és messzi nagyvárosok hátborzongató rákfenéjéről a polgárok eddig a sajtóból értesültek. Lehet valami szimbolikus abban, hogy a szervezett bűnözés kedvelt módszere éppen egy gyökértelen és mindvégig titokzatos idegen meggyilkolásával jelent meg a városban. Maga az ügy a legtökéletesebb rejtély. A rendőrség hírzárlatot rendelt el. Ám annyit kiszivárogtattak a bűnüldöző szervek, talán a sajtó mozgósítása érdekében, illetve az esetleges tanúk jelentkezése és a könnyebb adatszerzés reményében, hogy az áldozat – minden bizonnyal az egyetlen – a rendőrségen nincs bejelentve, átmeneti lakhelye sincs, tartós lakcíme még kevésbé, tehát véletlen átutazónak minősíthető. Minden jel szerint azon személyről van szó, akit bizalmas ismerősei Mittelhauser báró néven ismertek, ám az asszony – Nemecsekné nevét biztonsága érdekében elhallgatták –, akivel közös háztartásban élt, sajnálatosan nem ismerte fel és nem azonosította a halottat. Arról már nem szól a hír, hogy a hulla milyen állapotban van, mi maradt belőle. Még mélyebben hallgattak a sajtó előtt az ügy politikai összefüggéseiről. A bárót természetesen számos újságíró ismerte és a VéBéPé-ben végzett sokrétű tevékenységéről is tudtak. Ezért annyit valószínűsítettek, hogy a meggyilkolt férfi a párthoz közel álló személy, aki a nagytekintélyű politikai erő vezetésében fontos szerepet töltött be. Ennek okán, és az óvárosi Főtéren történtek vonatkozásában, felmerült a Kopasz Rendek neve is, mint lehetséges, sőt elhanyagolhatatlan összefüggés.

A sajtó rákapcsolt a kiszivárogtatott hírekre és rengeteg petárdát, légből kapott, olcsó kitalációt elpuffantott. Egyetlen hetilap azonban, a Földindulás című bulvártermék, a balsikerű főtéri happening gyászos végének sajtójáról szólva már említettük nevét, s éppen kérlelhetetlen következetessége és rámenős hangvétele okán, tehát ez a harsány és könyörtelen újság nagy, színes riportot, a címoldalon exkluzívnak nevezték, közölt a merényletről. De főleg a feltételezett áldozat, Mittelhauser báró rejtélyes személyéről! A nagyhangú, ám nem tehetségtelen riporter sorra vette a merénylet, mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy politikai merénylet történt, tehát az előre eltervezett és pontosan véghezvitt gyilkosság körülményeit, történelmi előzményeit és az áldozat rejtélyes származásának hihetetlen részleteit. A nagy feltűnést keltő riport, bár csekély bizonyító erejével mindenki tisztában volt, óriási izgalmat keltett. Szörnyűségei és felelőtlenül bulvár, ám annál színesebb hangvétele beleillik a kor miliőjébe. A talajvesztett világban az emberek érdekes lehetetlenségeket, iszonyatos különösségeket és leleplező szörnyűségeket akarnak olvasni a sajtóban. Abszurd korok tanúsága, hogy könnyebb elhinni a fantasztikust, mint a mindennapi realitást. A Földindulás riportjának következtében a merénylet köré színes és hátborzongató titokzatosság szövődött, borzongató sejtések és képtelen találgatások szálaiból. A városban megszületett Mittelhauser báró mítosza! Túlzásai ellenére az írás oly meggyőző tényanyagot tár fel, hogy a megfejthetetlen közép-európai rejtélyek természetének az érzékeltetésére érdemes teljes terjedelmében átvennünk és elbeszélésünkbe beépítenünk.

„A közép-európai robbanások gyökerei történelmi mélységbe nyúlnak. Ki volt Mittelhauser báró? A titokzatos idegen családfáján főúri ágak és nemesi oldalhajtások vannak. Talán maga Napóleon is! Az élettárs nem ismerte fel szeretett kedvesét. Titokzatos fej, mely lehet önmaga, de valaki más is! Rejtélyes erők állnak az iszonyatos terrorcselekmény mögött. Erőszakhullám fenyegeti a várost. A Kopasz Rendek mosakszanak!

A gyökerek bizony mélyre, a tizenkilencedik század elejére nyúlnak. Olyan eseményekkel kezdődnek, amelyek lázba hozták az akkori Európát. 1828. május huszonhatodikán, pünkösd hétfőjén egy parasztfiú jelenik meg Nürnberg város piacán. Kezében levelet szorongat, mely Wessenig századosnak szól. A furcsa levél keltezése: »Bajorország határán, ismeretlen helységben, 1828.« A levél írója, egy egyszerű, szegény napszámosember, 1812. október 7-én az ajtaja előtt talált egy csecsemőt, aki ma a levelet szorongató Hauser Gáspár. Becsületesen felnevelte. Megtanította elemi dolgokra, a házból azonban soha ki nem engedte. A levélhez csatolt feljegyzés, állítólag a gyermek anyja írta, bár a két írást nyilvánvalóan egy kéz vetette papírra, arról tudósít, hogy a csecsemő egy szegény lány és egy, a városban állomásozó lovas katona közös ivadéka. Az ifjú, minden bizonnyal elzártsága következtében, bár így is szinte hihetetlen mértékben tudatlan és teljesen tapasztalatlan. Emberekkel alig beszél, primitív, ösztönös lény, már-már állati szinten. Kenyéren és tejen él, nem bírja a húst és az alkohol szagától rosszul lesz. Állati hangon, makogva szól és láthatóan nem gondolkodik. Fiziológiai érzékenysége viszont oly fejlett, hogy a tudósok rövidesen »mágneses kísérleteket« végeznek rajta.

Nem kell sok idő hozzá s az egész művelt Európát e kérdés foglalkoztatja: kicsoda hát Hauser Gáspár?! Az ifjút egyelőre a nürnbergi városi tanács gondozza. Szinte azonnal kitűnik, hogy a furcsa lény a legközönségesebb természeti tárgyakat és jelenségeket sem ismeri. Néha olyan ellentmondásosan viselkedik, mintha valamit titkolna. Rejtélyes és kiszámíthatatlan. Binder városbíró hirdetést tesz közzé, ki tudná milyen elgondolásból és mi célból, hogy az ifjút, aki csupán hosszú egyedüllétének a következtében ily tehetetlen, ismeretlen tettesek el akarják veszejteni. Egyébként semmilyen lelki zavarnak, súlyos korlátoltságnak vagy beteges gondolkodásnak nem adja jelét. Minden tekintetben ép és egészséges, bár szellemileg elmaradott, mintha léte ugyan lenne, ám tudata nem. Élete: tudat nélküli lét! Fiziológiai értelemben kétségkívül ember, intellektusa fejlettségét illetően viszont inkább állat még... Vagyis: a tudat nélküli lét élő példája...

Legendák képződnek körülötte, melyek kétségtelenül nagyvonalúak és a rejtély képzeletingerlő súlyáról árulkodnak. Az egyik szerint nem kisebb személy, mint Napóleon törvénytelen gyermeke. Más hiedelem szerint Arco grófnak, a harmadik elképzelés szerint pedig egy magas rangú és gyönyörű magyar asszonynak a fia. A szóbeszédek szaporodnak, gyarapszik Hauser körül a homály. Szárnyra kel olyan hír is, hogy Hauser Gáspár igazából trónörökös, egy német uralkodó családnak, a badeni nagyhercegségnek a sarja. Nagyhatalmi összeesküvés állította félre, ám nem ölték meg, hogy adott esetben zsarolás céljaira felhasználhassák. Nagyon rövid időn belül Hauser kiléte óriási közfigyelemnek és szokatlan szenzációnak örvendő európai kérdéssé válik. Olyannyira, hogy a bajor király tízezer forintos jutalmat ígér Hauser származása kiderítőjének.

Ily esetekben törvényszerűen kalandorok jelentkeznek, hogy a gazdag jutalom reményében megoldják a rejtélyt. S ahogy lenni szokott, kivétel nélkül eredménytelenül. Ezzel az üggyel azonban komolyabb tekintélyek is foglalkoznak. Mindenekelőtt az ansbachi feljebbviteli bíróság elnöke, a kiváló kriminológusként ismert Anselm lovag Feuerbachból. Hosszas nyomozása eredményeként híres brosúrát ad ki az esetről. Arra a következtetésre jut, hogy az ifjú valóban a badeni uralkodó család leszármazottja, és leírja, mily bűnös módon távolították el a közéletből, családjától elrabolva és szinte nyomtalanul eltüntetve, hogy ne lehessen trónörökös. A közérdeklődés hatására koronás főket és hírességeket izgat, mi lesz Hauser Gáspár sorsa?! A nürnbergi tanács az angol Philipp Henry Earl of Staphon lord gondjaira bízza, aki örökbe fogadja a híres fiatalembert. Ám, nem utolsó sorban, meg kell említenünk itt Pirch Otto Ferdinánd hadnagy, az I. porosz gárdaezred tisztjének vizsgálódásait is, aki ugyancsak behatóan foglalkozott Hauserrel. Megállapításai alapján tudjuk, hogy Hauser Gáspár a németen kívül magyarul és szlovákul beszél, minek következtében Pirch hadnagy, származása és emlékei után nyomozandó, hosszabb időre Felső-Magyarországra, s így minden bizonnyal városunkba is elhozta a lelencet, hogy az élete esetleges helyszínein való emlékezéssel és az átéltekkel való szembesítéssel próbálja megfejteni rendkívüli sorsa folytán korlátolttá vált lelkének titkait.

Ám minden igyekezet hiábavalónak bizonyul. Senki nem jut el a titok gyökeréig. Számos vizsgálódás során mindössze annyi igazolódik be, hogy a fiatalember sorsa és a vele foglalkozók élete a végzet jegyében folyik! Hauser állandó kísérője a drámai sorsszerűség. Kétszer követnek el merényletet ellene! Tizenhét éves korában egy »egészen fekete fejű ember« a homlokán sebesíti meg. A támadást túléli, azután két katona vigyázza őt éjjel-nappal. A második merényletet viszont már nem éli túl. 1833. december tizenegyedikén öt óra tájban az ansbachi várkertben sebesítik meg, amikor is egy ismeretlen az artézi kút mellett tőrével tüdőn, majd szíven szúrja. Sebeibe három nap múlva belehal. Azóta az ansbachi artézi kút mellett tábla őrzi emlékét: »Hic ocultus oculto occisus est XIV. Dec. MDCCCXXXIII.« (Itt gyilkolt meg egy ismeretlen egy ismeretlent.) A következőket a rejtély bonyolítása végett idézzük még. A város temetőjében elhantolt ifjú síremlékén a következő felirat olvasható: »Hic iacet Gasparus Hauser aensima sui temporis, ignota nativitas occulta mors MDCCCXXXIII.« (Itt nyugszik Hauser Gáspár, korának rejtélye, az ismeretlen eredetű és titokzatos meggyilkolt, 1833.)

Felmerül a kérdés, s tegyük hozzá, jogosan, miért foglalkozunk ezzel a régi történettel ilyen részletesen? A válasz azonban még fontosabb. Ez a történet példaértékű, és bizonyítéka annak, hogy a hatalmi erőszak átnyúlik az egyes történelmi korokon és folyamatosan életben tartja a terror polipját, amely elpusztíthatatlan lényként öleli át és vonja magához az évszázadokat. Döntő bizonyítékok szólnak arról, s cáfolhatatlanul megtestesítik és felmutatják az erőszak időfelettiségét és a hatalmi terror rejtőzve leselkedő rémét, hogy Hauser Gáspár a közép-európai hatalmi harcok és a politikai végzet áldozata lehetett! A sorsát övező titkokért nem csak ő fizetett életével, hanem jobbára azok is, akik személyes drámájával foglalkoztak. Anselm bíró és kriminológus, azaz Fauerbach lovag szívszélhűdésben hunyt el egy ebéd alkalmával, s a társa, bizonyos Hick rendőrfőhadnagy, akiről egyébként köztudott, hogy erőszakos kalandor, már csak a holttestét viheti haza a családnak. A bíró rokonsága váltig állítja, hogy Anselmet Hick főhadnagy megmérgezte. De itt van Pirch hadnagy esete is, aki városunkba hozza Hausert! Egy nagy hadgyakorlat alkalmával Vratislavban betört fejjel találják a mezőn, állítólag a lova dobta le! Müller prédikátor, Szent Márton székesegyházunk papja, miután Feuerbachnak levélben bizonyos tényeket és hiteles információkat ígér Hauserről, nem sokkal később megbolondul és rövidesen meghal agylágyulásban (in flamatio cerebri). Daumer professzor könyvet ír Hauser Gáspárról; nyolcvan éves korában merényletet követnek el ellene. Mérey László Kaposvárról, máig nem tudni, officiális megbízatásból-e vagy – ahogy a korabeli megfogalmazás szól – ex privata industria Nürnbergbe utazik, hogy megismerkedjen Hauserrel; közvetlenül visszatérte után meghal, városunk dómjában van eltemerve. Ugyanilyen váratlanul hal meg Binder nürnbergi bíró, majd bizonyos Lessing nevezetű diák, aki véletlenül hozzá jut egy, Hauser meggyilkolásával kapcsolatos névtelen levélhez; a diák maga is merénylet áldozata lesz. Pálffy grófnő komornája, miután a városi kapitány kihallgatásra beidézi Hauser ügyében, öngyilkosságot követ el, kiugrik a Vörös Ökör nevet viselő ház ablakán. A másik szolgáló, bizonyos Dalbonnené, ugyanakkor megbolondul és csak sok év után mint környezetére ártalmatlan gyengeelméjű hagyhatja el a budapesti Rókus kórház elmeosztályát. Mindebből látni való: Hauser Gáspár a halál embere! Sorsát a végzet erői irányítják. Nem csak ő maga, hanem mindenki, aki ügyével kapcsolatba kerül, oly módon, hogy felkarolja őt, érdeklődik iránta vagy tanúskodik mellette, megbolondul, elhalálozik vagy erőszakosan elemésztik, meggyilkolják. Titkok körülötte, s nyomában a halál jár! Századunkban is... Jakab Wassermann német író 1908-ban regényben írja meg Hauser Gáspár rejtélyes történetét. Lebensdienst című önéletírásában később elárulja, hogy a regény megjelenése után számos fenyegető névtelen levelet kapott, amelyek többek között zsidó származását is szemére vetették.

S újabb kérdés merül fel: mi köze Hauser Gáspárnak Mittelhauser báróhoz?

Izgalmas kérdés, válaszra vár! A dilemmát megoldani és a megfejtést bizonyítani szinte lehetetlen. Ám Hauser története azt tükrözi, hogy éppen a titokzatos és hihetetlennek tűnő dolgok a legvalóságosabbak, mert lehetetlenségük ellenére is –megtörténnek! Mintha hihetetlenségük ténye hordozná a lét értelmét! A nevezetes férfiú, Hauser, tudjuk, járt városunkban, talán huzamosabb ideig itt tartózkodott, az akkori Felső-Magyarország területén. Ismeretségeket kötött, emberekkel találkozott. Elképzelhető, hogy a másik férfi, akit Mittelhauser néven ismernek, ötöd-, hatod- vagy hetedrendű leszármazottja, kései utódja lenne az egykori Hauser Gáspárnak?!

A feltételezés első pillantásra merésznek, hihetetlennek tűnhet. Hallatára eszünkbe jut, hogyan kerül a csizma az asztalra? Hátha csak az idő természete teszi, az időrendiség élménye, vagyis a kronológia, s az a tény, hogy a világ egyidejűségét ugyan állandóan éljük, ám nem tudatosítjuk? A feltételezés némi elemzés után igenis ésszerűnek s már-már törvényszerűnek mutatkozik. Nézzük sorsuk hasonló vonásait! Mindketten előzmények nélkül és váratlanul bukkannak fel, mintegy a semmiből kiválva s testet öltve, és életük a végzet jegyében ér véget. Haláluk titokzatos, látszólag oktalan. Mégis sejtjük mögötte a szükségszerűség vastörvényét. A párhuzam persze feltételezi, hogy a közelmúltban történt merénylet áldozata Mittelhauser báró, bár erre ez ideig nincs törvényes bizonyíték, ám minden bizonnyal lesz. Kell, hogy legyen! Annyira nyilvánvalók a tények, s a dolgok az időbeli távolság dacára összefüggnek. Nem szólva a nevekről! A név legtöbbször a rokoni kapcsolatról valló, megbízható üzenet. A Hauser név, amely nemzedékeksorán a Mittel előtaggal bővülhetett, közelről sem cáfolja, inkább valószínűsíti, hangsúlyozza rokonságukat. Közeledések, keveredések, az etimológiai változások még inkább kiemelik a táj közép-európai jellegét, s ugyanakkor aláhúzzák tragikus történetiségét, a múlterők folyamatosságát és a lét determinációit, amelyet a Hauserek végzete jellemez. Ebben a vonatkozásban nyer értelmet a történelem fogalma, s annak vak hatalma, amelyben magunk is vergődünk, látványosan és drámaian bizonyítást nyer.

Egyetlen dilemmát azonban még meg kell oldani: hogyan lehetett utódja Hauser Gáspárnak? Lehetett egyáltalán? A válasz inkább a nem lehetne, ám az igen sem tűnik képtelenségnek. Majd átgondolva a lehetőségeket, egyre inkább előtérbe tolakszik az igen, tudván, hogy Pirch hadnagy nem csak városunkba hozta el Hausert, más felföldi helyekre is eljutottak, azon célból, hogy Hauser hiányos és meglehetősen primitív, ám kétségtelen magyar és szlovák nyelvtudásának a forrásait felkutassák. Feltételezve, hogy azokban az években, amikor fogva tartották, különféle helyeken megfordulhatott, más és más nyelvi környezetben mozgott, egyik-másik környezet ismerős lesz számára és felfedi emlékezetében a súlyos múltat takaró lepleket. Nyoma maradt, hogy ismerte és használta a »pestrá«, »pestunka«, »moja bába« szavakat, emlékezett a »mesto« szóra, és korabeli feljegyzés tanúsítja, hogy egy durva magyar káromkodást hallva, a szitok hatására eltorzult az arca, mintha fájdalmas, szinte kibírhatatlan emlék rohanná meg, és felsóhajtott: »ez egy rettenetes szó!« Mindezek nem csak azt bizonyítják, hogy a szerencsétlen ifjú magába zárta és hordozta ennek a szűkebb geográfiai és etimológiai egységnek az élményanyagát és szóképeit, hanem olyan feltételezésre is feljogosít, hogy felső-magyarországi utazásai során közelebbi kapcsolatba kerülhetett egy nővel, akivel érzelmi viszonyba jutott, s akinek utódot nemzett. Nem lehetetlen, hogy talán éppen városunkban... (A legenda szerint Napóleonnak is maradt itt gyermeke!) S ezt a korai utódot újabbak követték, míg egyszerre kilép a semmi-időből Mittelhauser báró... Annak latolgatásába pedig, hogy ki lehetett az az egykori nőszemély, ne bocsátkozzunk, meddő találgatás lenne! A semmi-idő féltve őrzi titkait! Inkább fogadjuk el mint nagyon valószínű lehetőséget! Bár Hauser szellemileg visszamaradt és mentálisan csökött, fiziológiai értelemben teljes értékű férfi lehetett, szemrevaló is talán, ki tudhatja...?

Az elméletben természetesen helyet kap a bárói cím is. Meggyőzően utal a titokzatos és máig feltáratlan származási rejtélyre, arra, hogy Hauser Gáspár gyökereit a főnemesség köreiben és valamely uralkodói ház környékén vélik felfedezni, és politikai machinációk bűnös játékát látják mögöttük.

Mittelhauser szűkebb körében ismertté vált, hogy a báró sajátos életfilozófiája a lét nélküli tudat elmélete. A valóságtól elszabadult – vagy megszabadult? -tudati tevékenység és a szabadon szálló szellemi erő fensőségét hangsúlyozta. Mi más lenne ez, mint a nemzedékek során kifejlődött és önmaga ellentétébe átcsapó változata annak a hauseri idiómának, amelyet a föntebb a tudat nélküli lét állapotának neveztünk?!"