barátom, germán; beatrice; távoli, idegen lények; önkéntes krematóriumban
barátom, german
kicsit őrült vagy, barátom, german,
mondom a chilei költőnek, izgatottan
rohangál fel-alá a folyosón, levegőt!,
levegőt!, suttogja, majd beront
a szobájába, kiszedi az ablaktáblákat,
és mindenáron lélegezni akar, lélegzik is,
egészen normálisan lélegzik, nem tudom,
minek is akar ennél normálisabban,
de ettől függetlenül is pánikol rendesen,
remeg a keze, izzad, fehér az arca,
tisztára, mint aki most kap szívinfarktust,
tetejébe még cigarettára is gyújt, majd
vodkát iszik, a vodka kedvelt ital itt,
amerikában, egyáltalán, ezek tényleg
imádják az oroszokat, egyedül az oroszok
tudják őket érdekelni, szóval issza a vodkát
german, a chilei költő, mert meg akar
nyugodni, nem tudom, mitől lett ilyen
izgatott, mitől borult ki ennyire, egyedül
érzi magát, nincs feldobva attól, hogy itt
lehet amerikában, a messzi amerikában,
honvágya van vagy mi, valamit suttog
nekem, valami olyasmit, hogy elege van
az amerikai puritán erkölcsökből,
elege van mindenből, hogy egyedül van,
hogy nem figyelnek rá a nők, hogy nincs
egy nő, aki értékelné őt, a fiatal chilei költőt,
hogy mindenki csak saját magával,
és egyáltalán, elege van,
és gyűlöli, hogy mindenki olyan kemény,
és különben is joga van egyszer
végre igazán kiborulni – – –
beatrice
a német csajt beatrice-nek hívják,
kopasz, 21 éves, 180 centi és
kemény, férfias arca van, néha
lila parókát ölt, csak akkor, ha
buliba megy, olyankor szívesen
táncol lányokkal, rögtön az első
buli után meggel barátkozik össze,
meg nagyon csinos, szintén huszon-
egynéhány éves, a főnökséghez
tartozik, a staff munkatársa, közben
verseket ír, a poetry classban olvassa
fel a verseit, szép, ovális arca van,
kicsit széles a csípője, de nem baj,
ő itt az egyetlen igazi bombázó, igal
mondta is, hogy már meggel álmodik,
meg buzzival, elmagyarázom neki,
a meg buzzi névről magyarul mire
lehet asszociálni, hozom neki a busz
meg a bus példáját, nagyon értékeli
a dolgot, csillogó szemekkel magyarázza,
hogy ő egyszer megbuzzi, milyen is lesz
meg, ha végre megbuzzi, és röhög,
közben beatrice egyre népszerűbb
a lányok között, meg is vele lóg,
furcsán néznek ki együtt, amikor
beatrice lila parókát vesz, és hosszú
fehér nyári ruhát, úgy néz ki benne
és a parókában, mint valami transz-
vesztita, aki nőnek öltözött, csodálkozva
figyeljük, ahogy meg és beatrice együtt
táncolnak, igazán szép pár, jól mutatnak
együtt, nincs nekünk már itt semmi
dolgunk, magyarázom igalnak, aztán
még két hónapig figyelhetjük, ahogy
beatrice az ujjai köré csavarja a lányokat,
közben az amerikai sikereit is építgeti,
ő az egyetlen, akinek esélye van itt
maradnia iowában, mi többiek pedig
szomorú szívvel búcsúzunk – – –
távoli; idegen lények
megyek kalonába, abba az amerikai
kisvárosba, ahol az amish-vallásúak
élnek, visszamegyek a tizennyolcadik
századba, tizennyolcadik századi ruhák-
ba bújt embereket látok, lovaskocsikon
és kétkerekű utánfutókon, szekereken
közlekednek a város körüli farmokra,
villanyt nem használnak, nem néznek
tévét, nem mosnak mosógéppel, nem
ülnek autóba, nem szeretnek semmit,
aminek köze van a huszadik századhoz,
azt az életformát követik, amit betelepült
őseik képviseltek, nem haladnak a korral,
nem akarnak a korral lépést tartani, elegük
van mindenből, ami új, nem interneteznek,
telefont nem használnak, táviratot nem
kapnak, fényképeket nem készítenek, nem
akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni
készülő, családot fenntartó, haldokló maguk
dokumentumait, nem akarnak semmit, ami
új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot
a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,
azokat is így nevelik, láttam néhányat,
mintha tom sawyert láttam volna, olyan
ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-
futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében
gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú
lovat, mi egy Volkswagen kisbusszal mentünk
el mellettük, nem néztek ránk, mereven nézték
az alattuk is porzó földes utat, tízéves gyerekek
voltak, nem akartak minket észrevenni, nem
akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk
kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy
mentünk el mellettük, és egy pillanatra
valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,
és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –
önkéntes krematóriumban
a mayflower-kollégium nyolcadik
emeletén vagyok, nyitom a szobám
ajtaját, amikor a hátam mögül
előlép agnieszka, a lengyel nő, nem
is lengyel, hanem francia, párizsban
él a férjével, bár tel avivban is élt
néhány évet, ráadásul new yorkban
született, a szülei lengyelek voltak,
lengyel emigránsok, agnieszka ott
látta meg a napvilágot, gyerek-
korát new yorkban töltötte, ott,
a new yorki aszfalton, ott lakott,
baseballt játszott, meg kosarazott,
iszonyatosan beszéli az amerikai
angolt, mint valami new yorki home-
less, de franciául is nagyon jól beszél,
ropogtatja az r-betűket, akár egy
született párizsi nő, egyébként még
héberül is beszél valamennyire,
a lengyel pedig az anyanyelve,
szóval könnyedén beszélget a nagy-
világgal, mégis utálja a világot
maga körül, mindig rosszkedve van,
fáj a feje, a szobája krematórium,
ezt igal mondta, aki állandóan nála ül,
és aki szintén félig lengyel, de ő már
tel avivban született, szóval jól meg-
vannak, csak agnieszka cigarettázását
nem tudja elviselni, én sem tudom el-
viselni, nem is kétséges, borzalmas
az állandó füst, rögtön füstmérgezést
kapok, amint a szobájába lépek,
ő meg csak cigarettázik, és közben
verseket ír, és az isteni színjátékot
olvassa, olaszul, merthogy olaszul
is tud, na, nem nagyon, csak éppen
olvassa dantét, inkább gyengén, mint
jól, istenem, nem tudhat mindent, ez
igazán megbocsátható, én mindenképp
drukkolok neki, hogy sikerüljön, ott,
az önként vállalt krematóriumban,
sikerüljön angolra fordítania dantét,
mert ez a terve, dante mélységeiben
turkál, dante bugyraiban, ilyenek
vagyunk, így érezzük jól magunkat,
vállaljuk önkéntes krematóriumunkat
a ki tudja hányadik bugyorban,
a ki tudja miféle vezeklésben – – –