Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. április / Az utolsó pompeji ló

Az utolsó pompeji ló

Hizsnyai Tóth Ildikó fordítása

„Hogy mit teszek, amióta visszavonultan élek? A fekélyemmel foglalkozom."

Seneca

   

Magány? Magány, a barátaim ezt írják: „Az időjárásról szóló beszámolót talán jobb volna mellőzni, mostanában ugyanis hihetetlenül szar az idő. A helyiek szerint emberemlékezet óta nem volt ilyen rossz, ami, persze, szemenszedett hazugság. A munka – mint tudjuk, szükséges rossz, még akkor is, ha olykor a szebbik arcát mutatja (fizetés) – szintén ebbe a kategóriába sorolható: idejét sem tudják, mikor volt ennyi sztrájk, s mi több, ilyen sűrűn egymásután. Nálunk az üzemben hivatalosan nincs sztrájk, de ha sztrájkba lépnének, akkor sem venné észre senki a különbséget. Ők ezt »slow-down«-nak, tehát lassításnak nevezik. Hogyha még egy icipicivel visszafognák a tempót, tuti, hogy hullamerevséget kapnának. Mi más téma marad hát megvitatásra, mint a politika, a szex (á la erotikus magazinok), a környékbeli portyák és a rendszeres széklet (legjobb reggel, lehetőleg ébredés után)?!"

És ezt: „Itt az ideje, hogy komolyan poézisre adjam a fejem; ahhoz ugyanis, hogy transzcendentális élményekhez jussak, se LSD-re, se C-vitaminra nincs szükségem. Este 7 óra, és 36 °C van, az egész napomat a medencében töltöttem, a napi csúcshőmérsékletről viszont, a nagyolvasztókban használatos termométer hiányában, nem tudok beszámolni. Mindebből logikusan következik, hogy az itt leírtakért semminemű személyes felelősség nem terhel, annál is inkább, mert már érzem, hogy felforrott a fejemben a cerebro-spinalis liquor, az agyam pedig aszalt szilványira töpörödött össze."

Egyszerűen fáradhatatlanok: „Az újságokat lapozva az ember arról értesül, hogy a politikában elharapózott a korrupció, a gazdaság pedig a tönk szélén áll. A bennszülöttektől eltérően a magunkfajtának van egy nagy előnye – mi ugyanis már tudjuk, hogy ha az összeomlás végül is bekövetkezik, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba való helyezésével minden megoldható. Hogy ez a »tulajdonos« éppenséggel ferdeszemű lesz, elhanyagolható részletkérdés."

Ha a barátaim mégsem írnának, itt vannak az újságok. A lapok ezt írják nekem: „Háromtagú leánybanda rabolt ki Battersea-ben, Alfriston Road-i házában egy hetvenegy éves asszonyt. A lányok – egyikük harisnyával a fején – előbb megkötözték Grace Poole asszonyt, majd betömték a száját. Ezután kirámolták az egész lakást, a lepedőktől a csészékig. »Megkérdeztem tőlük – közölte a sokkos állapotban levő sértett –, hogy miért teszik ezt velem? Mire a harisnyamaszkos ezt felelte: Ha magának kéne négy szaros kölköt etetnie, nem kérdezne ilyet.«"

Fikarcnyival sem lettem fogékonyabb. Gondoltam, majd idővel... Azok a különféle kifogások és halogatások! Pedig mennyit olvastam! Vég nélkül, olykor még figyelmesen is! De a fogékonyság – nem valamiféle törékenységre vagy nyavalyákra, hezitálásra való hajlamra és nem is a gesztusok fejletlenségére gondolok, hanem Hamupipőke kifinomultságára, ahogy képes az alakjuk szerint megkülönböztetni a mákszemeket –, szóval, ez a fogékonyság csak nem tudott bennem kifejlődni. Nyilván nincs hozzá érzékem. Például – de ez nem függ össze szorosan a dologgal – Mac tanácsára megpróbáltam naponta egy órán át nő lenni; sőt, úgy gondoltam, ha belejönnék, akár két órát is rááldozhatnék; időm volt elég. Végigfeküdtem az ágyon, karjaimat lazán törzsem mellé ejtve, behunytam a szemem, és már aludtam is. Legalább álmodtam volna valamit, például hogy megerőszakolnak! De nem, üresen peregtek a képkockák, mozi nélkül. Még az a fél siker sem adatott meg, hogy alvó asszony legyek. Meglehet, gondoltam magamban a harmadik nekifutás után, azért nem tudok nővé válni, mert már az vagyok. Arról nem tudtam meggyőződni, hogy egy helyzetben valóban a legrövidebb utat választom-e, mert nem volt kéznél semmilyen helyzet, viszont ha elképzeltem magam, miként téblábolok a világban... Vagy a resztlik, ahogy Mac nevezte őket. Én például a resztlijeimet sosem hagyom szanaszéjjel, gondosan nyilvántartom őket; jobban belegondolva, másom sincs, csak a resztlijeim. Most már csak az a kérdés, hogyan állok Okey-Dokey elé ezzel a terméssel – a számadás órája vészesen közelgett.

Ezért is álmodhattam egy alkalommal (nem a lelki nemiségem megváltoztatására tett kísérleteim során, hanem éjjel), hogy meglátogatott Joseph Conrad. Nem úgy jött, hogy bekopogtatott hozzám vagy bejelentkezett a portán, hanem az asztalnál ülve egyszerűen megéreztem, hogy a hátam mögött áll, és az előttem heverő üres papírokba bámul. Ilyen realista álmaim szoktak lenni. Nem mertem megfordulni, de tudtam, hogy ott van, hogy ő az – egy álomban az ilyesmi tudható –, és mindvégig arra vártam, hogy most hátulról rám ront egy jégvágóval, mint Ramón Mercadér Lev Trockijra. És ami még rosszabb, lelkem mélyén teljesen igazat adtam neki. Csakhogy figyelmen kívül hagytam a szláv érzelmesség elemeit, amelyeknek Mercadér teljességgel híján volt. Jó lenne azt hinni, hogy Mercadérnek azért forrott fel az agyvize, mert Trockij a szeme láttára könyörtelenül meghúzta a kéziratát, csakhogy, mint tudjuk, tette elkövetésére ennél kevésbé személyes ok vezette; vagy éppen ellenkezőleg, jóval személyesebb. Utána akart lenni, egyszer s mindenkorra; ezt megértettem, így voltam ezzel jómagam is: üss, noszogattam gondolatban Conradot, üss már végre! Végül a hátam mögül fojtott nevetés hallatszott, amolyan sz-sz-sz, mint amikor valaki a foga között préseli ki a levegőt; ekkor megfordultam. Arra számítottam, magam sem tudom, miért, hogy a jeles hazámfiát, Martin Kukučínt pillantom meg, kicsit véznább kiadásban, de egyébként ugyanaz a középen elválasztott hullámos haj, ugyanaz a dús, gondosan nyírt bajusz és szakáll. (Elvégre – így utólag, éber állapotban újragondolva – Kukučín is lemondott íróként a Bencúr névről, miként Conrad a Korzeniowskiről, ráadásul mindketten a hazájuktól távol éltek, nem csoda hát, hogy a sötétben összetévesztettem a két szláv gentlemant.) De nem Kukučín állt ott, és közel sem azért, mintha Bencúrként lett volna jelen. És nem is Conrad, mint ahogy ezt legbelül mindvégig éreztem, hanem egy üres arc, egy sima kőtömb, csak az alsó részén tátongott egy hasadék, s mint amikor fel-felrottyan a kása, pösze röcögést bocsátott ki magából. De fájdalom esetén is fel lehet így szisszenni.

Valósággal elborzadtam, mintha a saját áldozatom, a tulajdon kezemmel lemészárolt áldozatom fordította volna felém világtalan arcát. Maga volt a frász, ahogy így mindenki szeme láttára ujjal mutatott rám. A mindenki közül ugyan épp senki sem volt jelen, ez azonban szégyenérzetemen mit sem enyhített. Csakhamar rájöttem – álmomban fogékonyabb vagyok –, hogy áldozatom nem halott, csupán hamvába holt; arca üres, mint a papírlapok az asztalomon, és erre, szerencsére, fel is ébredtem. Hiányzik belőlem a fogékonyság, még álmomban is. Én úgy vagyok fogékony, hogy mindent meg kell fognom, de próbálja csak valaki a szláv érzelmességét megragadni! De ha mégis, ha ez mégis lehetséges lenne, és éppen nekem sikerülne – ujjaimból hiányzik a kifinomultság, el vannak gémberedve.

Az alkalmazott eljárásokat ismertető bevezető módszertani fejezetet már régen megírtam, és meg is konzultáltam Okey-Dokey-val, aki valójában oda se figyelt, mintha éppen fontos telefont várna, ám végül mégiscsak azt mondta: „Igen." Semmi többet. Nyilván nem tartozott azon férjek közé, akik ragaszkodnak az apás szüléshez. Ez volt minden: első fejezet, tét nélküli hadovázás, fantazmagóriák. Egy helyütt például kijelentettem: ahhoz, hogy az ember felfigyeljen érzelmességére, legyen az szláv vagy bármilyen más, szüksége lesz egy tükörre, egyébként észre sem veszi. Az ötéves Korzeniowski szüleivel együtt száműzetésbe került Vologdába vagy Permbe (bár egyesek másodkézből úgy tudják, hogy a kis Juzek állítólag gyakran hallotta édesanyját zongorázni, s ugyan miféle száműzetés az, ahol muzsikaszó hallatszik); ennél tökéletesebb tükröt nehéz elképzelni. Ahová csak nézett, mindenhonnan a szláv érzelmesség bődült rá. Nem csoda hát, hogy egy életre jóllakott vele, és nem volt az a távoli tenger, amely feledtetni tudta volna vele azt a végtelen és nehezen megemészthető szárazföldet. Szóval, abból indultam ki, hogy Conrad éberen őrködött szláv érzelmessége fölött, és ha észrevette, hogy az valamelyik írásában felüti a fejét, könyörtelenül kioperálta, ezért vizsgálódásaink során korai műveire szorítkozunk, melyben figyelmét még a nyelvvel, az írói mesterséggel való küzdelem kötötte le, illetve a kései műveire, melyeknek írása során lanyhulni kezdett önfegyelme. Az egész konstrukció volt, de nyilván nem rosszabb, mint a többi, hiszen Okey-Dokey is azt mondta, hogy: „Igen." Igaz, fontos telefont várt.

Csakhogy minden fejezet, még a legeslegelső is, egyszer véget kell hogy érjen, én pedig egy hajszálnyival sem jutottam közelebb a szláv érzelmesség megértéséhez. A kritérium hiányzott, a valódiság ismérve, az a lehetőség, ahogy egykor az aranypénzbe haraptak. Nem tudtam mibe beleharapni. Itt van például a jégvágó; a nevét hallva az ember amolyan bárdfélére gondol, hentesbárdra vagy a tűzoltók kis baltájára, holott láttam erről egy filmet, ahol olyan cipészárhoz hasonló szerszámot mutattak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha, mondjuk, Ferit, aki sosem tört jeget, elküldenénk egy jégvágóért, a szerszámosládából egészen más vercajgot kapna elő. Ettől féltem én. Hogy tanácstalanságomban Conrad minden negatívumát a szláv érzelmesség számlájára írom.

A hasamra is üthetnék persze... Itt vannak például a nőalakjai, akikkel végképp nem tudott mit kezdeni, mindegyik olyan légiesen megfoghatatlan, hogy azt az ember hajlamos a szláv érzelmesség szárnyalásának betudni. Pedig lehet, hogy csak túl korán halt meg a mamája; sohasem láthatta őt élesben, teljes erőbedobással akció közben, zsémbelődve, lomposan. Vagy aprónövésű volt, és nem látta, hogy a mamája is lélegzik. Egy száműzetésben, szerintem, nem is nagyon lehet jóízűen összeszólalkozni az odakozmált rántás vagy a fel nem emelt vécéülőke miatt; ez utóbbi, ugye, a XIX. századi Vologdában teljességgel elképzelhetetlen. Arról már nem is beszélve, hogy a lengyel nemesi családoknál az ilyen típusú pörlekedés a személyzet dolga volt. Juzek egy helyütt a „nők ösztönszerű áldozatkészségéről" ír, de az már eszébe se jut, hogy egy nő is kedvet kaphat egy falat húsra, s hogy a piton is áldozatkész a nyúllal szemben... Találgatni lehet, sőt mi több, élvezném is. Csakhogy van itt egy bökkenő: az írók mondatokat írnak, és az a szláv érzelmesség, amit nem mondatban érek tetten, mintha nem is létezne; Okey-Dokey szerint legalábbis, sőt, az igazat megvallva, szerintem sem volna egészen kóser. A jetiről is terjengnek mindenféle legendák, valamikor valaki mintha látta volna, állítólag szőrös volt és nyüszítő hangot hallatott. Talán a lába fázott a havasi embernek? Vagy a havasi asszony lépett le egy új fiúval? A mindenit a kibaszott angolszász rasszistáknak, bezzeg a Tarzanukból lord Greystokot kreáltak!

A kifinomultság hiányzik belőlem, a mondatokkal szemben is. Ezek meg ráadásul angolul vannak; vegyünk egy akármilyen egyszerű mondatot... mondjuk, hogy Emmának mamája van; ugyan mihez kezdünk vele? Egy angol, még az első jöttment is, a nyelvtanilag szabványos Emma has got momma mondatot mondaná, ami, ha nem örökbefogadott árvaházi gyerekről van szó, értelmetlenség, hiszen a valóságban a mama tesz szert Emmára és nem fordítva. Egy szláv mondhatná még úgy is, hogy Mamája Emmának van, egyre megy, ráadásul az olyan összetett mondatban, mint a Mamája Emmának, papája Palinak van, teljes természetességgel nyilvánul meg a családi vagyonmegosztás. Egy angol viszont rögtön rákontrázna a Momma is being had by Emma mondattal, mi pedig, ha egy kicsit összeszedjük érzékenységünket, valóban kiérezhetünk belőle egyfajta tartózkodást, egyfajta szenvtelenséget, mivel a mondat a birtoklásra helyezi a hangsúlyt, míg a mama egyfajta tárgyként van kezelve; másrészt állíthatjuk-e teljes bizonyossággal, hogy az Emmának mamája van megállapítás mögül a szláv érzelmesség lólába kandikál ki?

Nem tudom a mondatokat olvasni, a képekkel könnyebben boldogulok. Nem a festményekre gondolok, hanem a látottakra: arcokra, mozdulatokra, jelenetekre. A nem szóbeli jelenségekre. Múltkoriban a Gordon Square-en, ahol annakidején a 46-os házszám alatt csütörtökönként vagy péntekenként Virginia Woolfnak volt irodalmi szalonja Vanessa nővére lakásán, egy farkaskutyára és egy lányra lettem figyelmes. Bevallom, először a lány fogott meg, de végül a kutya, azaz még csak kölyökkutya, kenterben verte a gazdáját. Hosszan, koncentráltan szimatolgatta a park kovácsoltvas kerítését, szinte meg se rezzent, csak a fülei változtattak időnként pozíciójukon. Mi a kutyafáját tud ez annyit szimatolni, és ugyan mit kommentálhat a füleivel? De a kutya meg se mozdult, orrát rendületlenül a földhöz szegezte; fél fülét mereven kihegyezte, míg a másikat félárbocon hagyta, aztán hirtelen azt is égnek meresztette, mintha valamit meghallott volna. Nos, akkor végre megértettem: a szagok történetet meséltek neki! A kutya jelekként, betűkként olvassa a szagokat – mi más oka lehet ennek az állhatatos lecövekelésnek? –, majd összeilleszti őket, és hozzáképzel valamit. Fantáziája van az ebkölykének, veleszületett fantáziája, ez másként nem volna lehetséges.

Én sem vagyok más. Emlékszem még arra, amikor először láttam meg a feleségemet a Dolný Kubínban rendezett országos szavalóversenyen. Egy kisdokumentumot jöttünk forgatni a versenyről és Pavol Országh Hviezdoslav költői életútjáról. Az akkor még középiskolás Mása nagyon szép lány volt (álszent módon, hangosan csak annyit jegyeztem meg, hogy „fotogén"), amolyan kétdimenziós, tiszta szépség, átjárható, mert nincs mögötte semmi.

Szép volt, mint a festmény, a sok-sok versmondó lány közül őt tippeltem ki a filmezéshez, de amikor fellépett a színpadra, rögtön tudtam, hogy melléfogtam. Decens előreterpeszben állt a mikrofon elé, mintha neki akarna rugaszkodni valaminek, felénk villantotta halvány erecskékkel teliszőtt, puha, fehér karját, majd szemünk elé tárta rózsaszín, izzadt és üres tenyerét..., de hát pont ez az, amit képtelenség leírni, ez a szavakon túli. Mintha halmazállapotot akart volna váltani.

A pózt nyilván a szlováktanárnője találta ki számára, de hogy egy csipetnyi ellenállást se váltson ki belőle... Rögtön tudtam, hogy rosszul fog szavalni, hogy egy versmondó grafomán, és fájdalomtól megtört szívvel vettem tudomásul a tragédiát. Pedig milyen szép! Szerettem volna megvigasztalni. Ha csúnya lett volna, csak nehezteltem volna rá, hogy képtelen felmérni az erejét; a csúnyáknak ugyanis van eszük, de mitévő legyen az, aki szép és védtelen?

Ez hozott minket össze, ez a talmi kötelék – én halálosan sajnáltam őt, a tehetségtelenség ugyanis gyógyíthatatlan betegség, ő pedig... ? Nyilván azt a távoli és csillogó világot jelentettem számára, amelyet eddig hiába próbált elérni, most pedig egyszeriben karnyújtásnyira volt tőle! De nem lényeges, ma már végképp nem. Fiatalka volt. Arról van inkább szó, hogy én a látottban... Meglehet, hogy ez egyfajta látási rend

ellenesség nálam, ugyanis a látott mögött néha a látványon túlmutató jelentések jelennek meg előttem. Ez így nem elég pontos. Hozzá tartozó jelentések ezek, természetesen, benne foglaltatnak, csak észre kell venni őket. Mint azok a képek, amelyeket néha az újságokban is láthatunk – ha így nézem, kacsa, ha amúgy, arc, mindezt hely- és nézőpont-változtatás nélkül. Van, aki egy életen keresztül is nézheti, mindig csak kacsát lát benne, másvalakinek rögtön beugrik... Csakhogy ezek a képek szándékosan vannak így megszerkesztve, míg a látott önmagától van. Ezen azt értem, hogy egy ilyen kép alapján semmi újat nem tudunk meg sem a kacsáról, sem pedig az arcról, azonfelül, ha a rajzolónak úgy tartja kedve, egyetlen vonal is rejtheti mindkettőt. A látott pedig..., hogy végre konkrétan beszéljek: nemrégiben az Oxford Street buszmegállójában várakoztam többedmagammal, közönyösen, gondolatainkba merülve a járda szélén, amikor egyikünk, egy néger, váratlanul táncra perdült. Tíz másodpercig tartott, semmivel sem tovább, de szívvel-lélekkel táncolt, összes kezével és lábával, kétszer még a tengelye körül is megperdült, és annyi. Mire felfogtam, hogy táncol, már mozdulatlanul állt, közömbös arckifejezéssel. Mi van, ha az egészet csak álmodtam? Egy normális városi néger volt, öltönyben, nem valami egzotikus figura burnuszban vagy kaftánban; az igazsághoz hozzátartozik, hogy civilizáltabbnak és rendezettebbnek tűnt, mint én. Egy sudár, fiatal néger, aki körül még egy pillanatig, mint valami arcszeszpárlat, a vidámság fátyolfelhője lengedezett.

Ez a látott. Közöl valamit; de miről is? Egy bizonyos négerről, a feketékről általában, a londoni tömegközlekedésről, vagy az Oxford Street ideges, felgyorsult lüktetéséről? Én abban a pillanatban értettem meg, hogy ez az egész mennyire a feje tetejére van állítva, hogy úton vagyunk valami felé, és mégis egy helyben toporgunk; gondolatban a testünk egy bizonyos cél felé igyekszik, gondolatban, ám a valóságos térben akaratunk erejével mozdulatlanságban tartjuk. Ésszerűnek ésszerű, hát hogyne, autóbusszal hamarabb odaérünk, nem is fáradunk el annyira, de természetesnek mégsem mondható. Ez amolyan Mac-féle gondolat, nyilván cseppfertőzés útján terjed. Egy fekete teste még lázad ellene, a fogát csikorgatja. Mi, többiek viszont már le vagyunk írva.

Ezt mondta nekem a látott, de ugyanilyen kifejezően bármi mást is mondhatott volna. Mert az is benne volt, egyszerűen minden. A lehetőségek adottak, csupán tőlünk függ, melyiket választjuk. S ha a választásunk mégsem tetszik, félre lehet tenni, és minden elölről kezdhető. A helyzet az, hogy a megállóban egy néger egy kicsit figurázott magának. Ezen nincs mit szépítgetni, fölösleges is lenne. A szavak már megrendezettek, elmésen ki vannak válogatva, csoportosítgatva, némelyek csengő-bongó zengésűek, mások ütemesen ringatják csípőjüket, végül is mindegy, vagy egy arcot vagy egy kacsát olvasunk ki belőlük, legjobb esetben pedig mindkettőt, de semmi több. „A szellő elült, rezzenetlen nyugalomba dermedt." Ez még talán elfogadható. „Az erdőség is mintegy kilépett a sötét semmiből, s most komoran, tűnődve magasodott a csillogó víz fölé." Itt már az író kezdi elfedni a kilátást az olvasó elől, a vége pedig mindig az, hogy kendőzetlen erőszakkal elfordítja fejét a szövegtől, és még be is fogja a szemét: „Félbehagyta a mondatot. Egy cseppnyi kétely egy pillanatra lelohasztotta az elfojtott mámor tüzét, amely ezen az izgalmakkal teli, hosszú napon a szemében lobogott, s az élet forró sugarával megvilágította nyugodt, rezzenetlen arcvonásait az öröm és aggodalom, a remény és rettegés, a mélázó szomorúság és tűnődő gyönyör óráiban." Innen már nincs visszaút.

Tudom, másként nem megy. Szándék nélkül nem lehet beszélni. És ha a mesélőkedv megiramodik, nem tűri a kontrollt vagy a feleselést, még a szerzőtől sem. A filmnél sincs ez másként, pedig képekkel fejezi ki magát, ezért is pártoltam át olyan gyorsan a játékfilmtől a dokumentumfilmhez. Ott is vannak kameraállások, van vágás, satöbbi, satöbbi, ezerféle beavatkozás, mégis, legalább időnként maga a valóság látható. Elég hülye szó, az angoloknak van erre egy jobb kifejezésük, azt mondják, presence, tehát felülmúlja a többit, uralkodó a jelenléte, úgy is mondhatnánk, hogy lehengerli az embert. Amikor először – és valójában utoljára – rendezőasszisztens voltam egy prágai filmforgatáson, a háttérmozgás volt rám bízva. Külső helyszínen forgattunk, az előtérben egy bizonyos Janík és Marienka beszélgetett, és a hátuk mögött egy szénásszekérnek kellett elhaladnia. El is haladt szépen, de amint a képbe érkezett, történt valami előre nem látható apróság, visszahőkölt a ló vagy kavicsot vetett a kerék, már nem is tudom, szóval, a lajtorjás szekér megelevenedett, mintha szót kért volna, és minden mást háttérbe szorított. Pedig semmi szerepe nem volt, a miliőhöz tartozott, amolyan rendezői delikatesz volt, csipkeszegély a terítőn, ám egyszeriben minden tele lett vele, és a fiktív szerelmespárt teljesen a háttérbe szorította; én pedig eközben azon morfondíroztam, hogy manapság, miután a lóról teljesen átnyergeltünk a traktorra, Suchdoléban, vagy hol, él egy ember, aki azért tart lovat meg lajtorjás szekeret, hogy a barrandovi filmgyárban kulisszaként legyen egy kis mellékkeresete. Valóságosak voltak, az egész filmben egyedül ők hárman, közülük pedig a legeslegvalóságosabb a szekér, az égnek meredő rúdjával. Amikor megállt, a szénaboglya még egy jó darabig zizegett. A felvételt, természetesen, meg kellett ismételni.

Az emberek beszélnek. A valóság énekel. Ez a művészet kulcsproblémája: minek nekünk a tolmács, ha közvetlenül is szót érthetünk a valósággal? Ám legyen; ha mondatok, akkor mondatok: „És most e hite összeomlott, maga Nina ásta el, kegyetlenül, álnokul, a sötétben, s hozzá a diadal küszöbén. Vonzalmainak és érzelmeinek romjain, gondolatainak kaotikus összevisszaságában, az egész testét ostorcsapásként marcangoló fájdalom zűrzavaros benyomásai közepette csupán egyetlen világos, határozott akarat élt benne – hogy nem bocsát meg Ninának, egyetlen heves vágy –hogy elfelejtse." Nem a szavakról van szó, ez a nagyszabású kifejezésmód amúgy is lötyög mai mivoltunkon, hanem az a sejtésem támadt, hogy ebben az önsajnálatra való hajlamban, illetve készségben, van valami szlávos, amit kis jóindulattal érzelmességnek is nevezhetnénk. Ilyen hirtelen önsajnálatba esni, az ember szeme egyből megtelik könnyel, a végén pedig már semmit se lát... Igaz ugyan, hogy Almayer nem volt szláv, de Conrad mindezt elfogadja tőle, egyébként miért írna róla; nemde? Jóváhagyja neki, a szláv mindenit, s közben az egész Almayer légvára nem egyéb, mint Almayer ökörsége, egy rossz kalkuláció. Elszámította magát; mi lenne ebben olyan megható? Hogy mindennel számolt, csak éppen ezzel nem? Almayer elvakultsága, biz' isten. És hogy imádja a lányát, állítólag, viszont egyetlen percig sem tekinti őt élő-elevennek; egyébként önmagán kívül senkit nem tekint annak. Ezért van az, hogy egyedül önmagát tudja sajnálni. Almayer nyomorúsága.

De jól van ez így, hadd sajnálja csak magát, legalább nem kell nekem. Igazat megvallva, nem is lennék rá képes. Nem úgy Ramón Mercadért, aki, szegény, úgy meg volt zavarodva, hogy a nevét se tudta; és ha egy rohadt strici feljelentő nem kezd el kutakodni a barcelonai rendőrség archívumában az ujjlenyomata után, mi sem tudnánk a mai napig. Jacques Mornard? Jacques Vandendreschd? Frank Jacson? Ramón Mercades del Rio? A név, mint tudjuk, nem számít, ám mindegyik névhez más-más történetet kell megtanulni, a váratlan kérdésekre pedig talpraesett válaszokat kitalálni. Belga riporter? Amerikai újságíró? Lánglelkű, ifjú trockista? Ez még valahogy megmegy, önsajnálatra viszont már nem futja. 1937-ben

kommunista anyjával együtt Moszkvába menekül Franco tábornok elől, 1938-ban Párizsban megismerkedik Sylvia Ageloff-fal, később pedig New Yorkban találkoznak újra. Ez a dolog nehezebb része: szerelmet színlelni, érdeklődést színlelni, ám soha egy pillanatra sem hinni önmagunknak. Egyébként, miért is ne? Végül is nincs a dolgok kárára, csak idejében ki kell tudni farolni. És amikor azt a cikkét írta, amelyikről állítólag Trockij véleményét akarta kikérni, vajon egy pillanatra sem esett kísértésbe, hogy a Mester figyelmét megragadja? Elvégre egy olyan embert, aki elmerül az olvasásban, könnyebb megölni, de – eltekintve most a gyakorlati októl –nem csábította őt a gondolat, hogy még egyszer, utoljára önnön hiúsága legyezgetésére használja fel áldozatát? Miért ne fejné meg a bárányt, mielőtt levágja? Húsa se, gyapja se veszít a minőségéből.

Lehet, hogy a cikket a moszkvai központban írták, és az összekötő tiszt segítségével juttatták el Ramónhoz. Talán úgy látták, lelassultak a történések, hogy Ramón szándékosan hátráltatja az ügyet, vagy ez is a terv része lett volna? A tartalékvariáns? Három héttel az előtt, hogy Mercadér először lépte át Trockij háza küszöbét, egy húsztagú, mexikói elvtársakból álló kommandó hatolt be a gondosan őrzött birtokra. Trockij és felesége az ágy alatt keresett menedéket a lövöldözés elől. Mercadér elől már nem bújtak az ágy alá, bár a feleségnek feltűnt, hogy verőfényes időben esőkabátban érkezett; az alá rejtette ugyanis a tőrét, a pisztolyát és a jégvágót. Miért éppen a jégvágót választotta? És miért pont a fejébe vágta, ráadásul jó mélyen? Ez lett volna Trockij legveszélyesebb testrésze?

Lett légyen bárhogy, elég tétovázó gyilkos volt, sőt, meglehetősen ügyetlen is. Mikor a rendőrség elvezette, valami olyasfélét motyogott, hogy valakik a markukban tartják, és hogy az anyját használták fel túszként; a zsebében pedig egy levelet találtak, amelyben azt fejtegeti, hogy mélységesen csalódott Trockijban, mert Sztálin meggyilkolására akarta őt felbérelni. Az anyja valójában egy magas rangú NKVD-tiszt szeretője volt, és maga is ügynök lett – elvégre valahogy meg kellett keresnie a kenyérrevalót az új és ismeretlen világban is, és tudatosan áldozta fel egyik fia életét a... minek az oltárán? A szerelemén? A forradalomén? Esetleg a szeretője kényszerítette erre? Aki nem is volt igazi szerető, csak felsőbb utasítást követett? És ha Mercadér meggyőződésből öl, nem hozott volna fel ugyanúgy enyhítő körülményeket? Izgatottságában tért volna el – életében először – a jól betanult mesétől? Vagy tényleg úgy gondolta, hogy veszélybe sodorja az anyját, ha nem teljesíti a feladatot? Olyannyira sajnálta őt, hogy önsajnálatra már nem futotta neki?

És a haza? Az egyiket elveszítette, a másikat meg sem szerezte; az ő hazája a megbízatás volt. Idegenként fogadta el? Vagy honosítottként? Esetleg az lett volna a küldetése, hogy a mama jól érezze magát? Hogyan tudott erről meggyőződni? És húsz éven keresztül, végre valahol otthon, egy mexikói börtönben töltve büntetését, vajon csendben tűrte, miként tárja fel a történelem lépésről lépésre tettének – még csak nem is értelmetlen voltát, annak ugyanis van valamiféle jelentésértéke, hanem jelentéktelenségét, hogy aztán 1960-ban szabaduljon, és csehszlovák útlevéllel a zsebében eltűnjön az emberek szeme elől és a köztudatból? És vajon milyen újabb név alatt él, ha még él, és főként, hol? Prágában? Havannában? Moszkvában? Londonban?

Ramónnak mamája van. A mamának szeretője van. A szeretőnek főnöke van. És így tovább. Miért éppen Ramón ne használt volna ki másokat, éppen ő, akit többen is kihasználtak? Másként hogyan tudott volna életben maradni egy ilyen világban? Nyaljátok ki a seggét, mindannyian!

Ily módon töprengtem magamban a szláv érzelmesség elemeiről Joseph Conrad életművében; még szerencse, hogy Okey-Dokey nem tartozik azon apák közé, akik jelen akarnak lenni a szülésnél. A szálloda előtt ezen a héten fiatal fickók posztoltak párosával, láthatóan kitűnő hangulatban; az utca túloldaláról úgy tűnt, mintha csak a szívük választottjára várnának, anekdotákkal múlatva az időt. A transzparens szövege is más lett, egyszerűbb és direktebb: Black this hotel. Bojkottálják ezt a szállodát. Úgy lesz, srácok, úgy lesz. A szállodát is, és titeket is.

 

 

5

„Lelket kell cserélned, nem éghajlatot. Akárha átkelsz a roppant tengeren, akárha – mint Vergiliusunk mondja – »tájak s városok váltják majd egymást«, kerülj bárhová, hibáid nyomodban járnak. Mikor ugyanezt valaki Szókratésznek elpanaszolta, így szólt hozzá: »Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra, ha mindenhova magadat viszed?«"

Seneca

 

Rossz hírem van, magány: a barátaim írnak. „Hogy rögtön az elején letudjuk, a gazdasággal kezdeném, ami annyiban édestestvére az időjárásnak, hogy legalább olyan kiszámíthatatlan, és általában ugyanolyan szarnak mondható. A legújabb módi szerint az infláció ellen harcolunk, ami nekem elsősorban a békeharcot jutatja eszembe – az emberek addig-addig küzdenek érte tűzzel-vassal, míg kő kövön nem marad. Az infláció olyan, mint az aranyér, a fájdalmak csökkenthetők, de megszabadulni nem tudsz tőle. Drága kormányunk azonban keresztes hadjáratot indított ellene jövedelem- és árszabályozás stb. formájában. Senki sem bízik a sikerben, de jó nézni, hogy történik valami, és az ember néha már úgy érzi magát, mint a tengerentúlon a régi szép időkben."

Egyre csak írnak: „Valamit magamról is innen a Dél Keresztje alól: csütörtökön 1645-kor egy telefonüzenetet kézbesítettek, amit nyilván valami félanalfabéta jegyezhetett le. Azt ugyan félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy másnap reggel 800-kor jelenjek meg a bíróságon, ám hogy milyen ügyben, arról mélyen hallgatott. Feltételeztem, hogy egyik betegem ügyében, de így sem ujjongtam az örömtől. Reggel 800-kor a tárgyalóteremben nagyon udvariasan megérdeklődtem két magas rangú rendőrtiszttől, hogy miről lenne szó. Valóban egy páciensemről. A tárgyalás viszont csak ll30-kor kezdődött, én pedig örömömben, hogy nem vádlott vagyok, hanem szakértő, elugrottam a kórházba a dokumentációért. A kíváncsiskodók tömegében kis híján kileheltem a lelkemet, de megúsztam néhány bolhával, ami nem zavart volna különösebben, ha a kutyáim el nem kapják tőlem. Mikor már a tárgyalás javában tartott, Őlordsága úgy döntött, hogy elnapolja, ugyanis egy gyenge pillanatomban Őlordsága kérdésére azt feleltem, hogy nem tudok egy olyan betegem alkalmasságáról nyilatkozni, akit a dokumentáció szerint hat hónapja láttam utoljára. Őlordsága elrendelte betegemnek, hogy jelenjék meg nálam vizsgálatra (ez meg is történt), és holnap reggel újból nekivágunk. Bízzunk benne, hogy öt bolhánál többre nem teszek szert. Itt, a Dél Keresztje alatt, ez optimista mennyiség."

És írnak: „Mifelénk a nyár hivatalosan május végén, a Stanley Kupa döntőmérkőzése után kezdődött. A Montreal ismét megerősítette monopolhelyzetét, nekünk pedig egész őszig várnunk kell, amikor majd minden kezdődik elölről. A lakosság jelenleg egy rettenetes horderejű elemi csapás következményeit nyögi – a sörsztrájk nyers valósággá vált. Úgy is mondhatnám, hogy kiéleződött az osztályharc. Az egyik osztálynak (én meg a többiek, akik itt dekkolunk a sörgyárban) van söre, a másiknak (mindenki más, aki nem dekkol a sörgyárban) pedig medvegumi pirítva. Tipikus antagonisztikus szembenállás, a vérfürdő sem kizárt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyik félnek rengeteg időt kell ücsörgéssel töltenie munkaideje alatt – minő gyalázat! – még az éjszakai órákban is. A mesterekkel azzal szórakozunk, hogy a kazánházban és környékén felügyeljük az üzemet, jóleső változatosság, a sok papírmunka után eljátszadozni a masinákkal, mint ifjúkorunkban. Hamis képet festenék azonban magamról, ha olyannak mutatkoznék, akit hidegen hagynak az élet apró örömei. Bár sítalpainkat már szögre akasztottuk, május közepén még volt egy remek síelő hétvégénk K.-val. Mostanság a környező tavakat látogatjuk hajókázás céljából, néhanapság pedig kiruccanunk a tengerhez is osztrigazabálás végett (legjobb nyersen, de még jobb borba fojtva – a gyomromban). Néhány hét múlva talán már túrázni is lehet (a hó még tartja magát), előre fenem rá a fogam."

Ám ha véletlenül nem lennének barátaim, az újságok mindenkinek egyaránt írnak. Nekem is: „A lakáskörülményeket vizsgáló Fair Housing Group nyugat-londoni csoportjának jelentése szerint Észak-Kensington egyes bérháztulajdonosai diszkriminálják a fekete családokat, mivel szűkös körülményeket biztosítanak a számukra. Az elmúlt év során 3500 hasonló esettel foglalkoztak, túlnyomórészt fekete családok ügyében. Sokuk esetében fennállt annak a veszélye, hogy elveszítik fejük fölül a tetőt, és barátaiknál kell meghúzniuk magukat vagy a városi hivatal szállodában helyezi el őket. Egy asszony három, 10–12 év körüli gyermekével él együtt egy kis alapterületű, kétszobás lakásban, ahol mindössze egy családi ágy és egy petróleumfőző áll a rendelkezésükre, ami rendkívül üzemveszélyes. Egy másik család öt gyermekével él egy szobában, és 8 fontot fizet egy hétre. A lakásbizottság titkára, Billet úr szerint a nehézségek egyik fő oka az, hogy az érintettek nem ismerik a jogaikat. Szinte minden bevándorló diszkriminálva van, főként az egyre növekvő számban érkező spanyolok és marokkóiak. Tőlük sokkal magasabb lakbért kérnek a tulajdonosok, mint a nyugat-indiai bevándorlóktól, sokuk ugyanis nem beszél angolul."

Ezt is az újság írja: „A Coulsdonban (Surrey) élő Stephen Gables Spanyolországba készült nyaralni, amikor a Heathrow repülőtéren megtudta, hogy a font visszaesése miatt 5 fonttal többe kerülne a repülőjegye. Gables tiltakozása jeléül lemondta az utazást. »Hazamegyek, és megnézem a tévében a kupameccset. Az sokkal olcsóbban jön ki« – mondta, majd hozzátette: »Ezt a szarházi kormányt pedig már jól fenékbe kéne rugdosni. A britek már torkig vannak vele, higgyenek nekem« –mondta, és hazament."

Hol ide, hol oda csapódtam. Az idő is idegesen hánykolódott, derűre ború, borúra derű; volt, akinek a mosolygós fele jutott, míg másokra cseperegni kezdett. Először egy idősebb férfinél álltam meg. Kinőtt, fekete öltönyben volt, fehér inggallérja kihajtva, távolról valahogy paposnak hatott. Egy zöldséges ládáról mélyen a hallgatói felé hajolt, hogy óva intse őket a modern idők romlottságától, erkölcsi fertőjétől; ha jól értettem, főként az ifjúság testi tisztaságára apellált, ámde korántsem higiéniai értelemben. Aszketikus, ványadt lófeje még csak-csak a témába vágott, de duzzadt, pórusos, hedonista orra már a hallgatóság teljes révületbe ejtésének komoly akadályát képezte, ezenfelül nagyon úgy nézett ki, mint akinek erősen izzad a lába vagy legalábbis penész tenyészik rajta. Szavai megértésre találtak, a csoportosulás túlsó végén ugyanis valaki egy felfújt óvszert lengetett meg a fejek fölött általános derültség közepette. – Nem haragszom magukra –jegyezte meg nehezen kiizzadt, csikorgó engedékenységgel. – Jómagam is kedvelem a tréfát, de mindent a maga idejében, ezek a kérdések túlontúl komolyak ahhoz, hogy viccelődjünk velük.

Egy másik férfit már hosszabb ideig hallgattam. Azt állította magáról, hogy India Kommunista Pártjának a tagja, de vaskos, felnyírt tarkója és pufók arca alapján inkább négernek mondtam volna. Fején bőr leninsapka, alatta néhány egyszerűbb lenini gondolat. – Ti, gyáva, rabszolga csürhe! – dörögte bibliai hangon, és szavainak öklével ütött a levegőbe nyomatékot. – A tőkének vagytok a rabszolgái! Az elétek vetett morzsákat csipegetitek, és képtelenek vagytok az ellenállásra. Ti, élősdiek, ti, éhenkórászok! – Majd hangot váltott, és barátságosan, csaknem gyermeki jóindulattal elmosolyodott. – Drága elvtársaim! Mondjuk ki az igazságot: az angol munkásosztály nem eléggé forradalmi! Sőt, egyáltalán nem forradalmi. Az angol munkásosztály prostituáltak gyülekezete, akik néhány garasért hajlandók áruba bocsátani magukat, és még kezet is csókolnak kizsákmányolóiknak. Rabszolgák vagytok testestül-lelkestül! – Újfent a hallgatóságára kacsintott, vidáman, melegen mosolyogva, mintha azt akarta volna jelezni, hogy nem kell őt komolyan venni, vagy az elfojtott jóindulat buggyant volna ki belőle? Valahol legelöl néhányan egy dalt kezdtek énekelni, aminek a szövegét nem értettem, de a többiek nyilván igen, mert nevetés hangzott fel. A szónok sértődötten félbeszakította mondandóját, és rájuk üvöltött: – Aki továbbra is röhögni fog ezen az ocsmányságon, azt semmibe veszem! – Erre felerősödött a nevetés, s mikor a következő figyelmeztetés után még viharosabb lett, egy fenséges mozdulattal, mintha lángpallossal hadonászna, felkiáltott: – Semmibe veszlek benneteket! – és lemászott a létráról. A semmibe vettek tapssal jutalmazták érte. A múltkor, nem is olyan régen, E.-vel jártunk erre. Akkor jobb volt, volt kivel némán összenéznem. Egybehangoztatni a világot, közös tulajdonba venni. De főként E. reakciói érdekeltek, próbáltam kihámozni őt belőlük. Leginkább egy idősebb férfi hatotta meg, akinek éktelenül bozontos szemöldök árnyékolta a szemét. A fűben állva magyarázott, háta mögött a kerítésen fotók, táblázatok, feliratok függtek. „Gyilkosság az A 6-os autópályán." Egy fiatal férfi fényképén a „James Hanratty" név állt. Egy újabb táblára ez volt írva: „A fiamat az állam ölte meg." Egy következő fotó a „Gyilkos" címet viselte. Mellette pedig a Scotland Yard nyomozójának képmása, aki, a szónok szerint, ártatlant kevert gyanúba. Bírói tévedés történt, angolul szó szerint azt mondta, azóta is emlékszem rá, hogy „igazságvesztés". A srácot felakasztották, az öregje pedig itt magyarázza, jó ég tudja, hányadik vasárnapja már, hogy a pisztoly, amit az autóbusz ülése alatt találtak... Nem tudom már, mi volt vele, de akkor se nagyon értettem, minden annyira bonyolult volt, viszont amikor menni készültem, E. utánam kapott, és a tekintetével jelezte, hogy várjuk meg, amíg az öreg befejezi a mondandóját. Ez tetszett. Egyrészt, mert nőies volt, másrészt akkor érintett meg először. Ösztönösen, egy pillanatra, de mégis. Az apában pedig az tetszett, hogy a halála után is harcol a fiáért, a legcsekélyebb remény nélkül, egy vaskerítés tövében. Nem volt nagy hallgatósága, kettőnkön kívül talán még egy valaki. Nyilván már utószezonját élte az eset.

Mielőtt hazaindultam volna, számomra is érthetetlen szentimentális indíttatásnak engedelmeskedve leugrottam a Marble Arch melletti nyilvános vécébe. Amikor legutóbb ott jártam, a tágas, csempézett mosdóhelyiségben néhány hajléktalan szépítkezett a tükrök előtt; az egyik derékig meztelen csőlakó borotválkozott, egy másik alsógatyára vetkőzve, balettpozícióban lögybölte a lábát a csap alatt, egy következő pedig az ingét mosta. Én már egyszer éjszakáztam is nyilvános budiban, de hogy ilyen alapos és mélyreható tisztálkodást végezzek itt, még álmomban sem jutott volna eszembe, főként, hogy fizetni is kellett érte, bár nem sokat; Angliában a szegénység, úgy látszik, nemcsak a becsületére vigyáz, hanem a méltóságára is. Ezúttal üres volt a mosdó, csak egy nagy, kék felirat díszelgett a csempézett falon keresztben: Albánia szerint: a szovjet vezetők árulók!

Bravó! Mindent bele, albánok! Ehhez még a jó öreg Freud is kevés volna, ez egyenesen Dosztojevszkijért kiált; egyedül ő tudná megérteni annak az albánnak a lelkét, akinek, miután váratlanul Nyugatra vezérli a szerencséje, az lesz az első dolga, hogy egy londoni vizelde háborítatlan nyugalmát kihasználva tudtul adja a világnak féltve őrzött érzelmi felindulását, ami, minő véletlen, hajszálnyira egyezik hazája hivatalos politikai irányvonalával. Ez volt tehát az a súlyos kő, ami hosszú évekig nyomta a szívét! Na de most, most végre megszabadult tőle! De miért nem állt elő vele odafent a parkban, ott ennél nagyobb marhaságok is elhangzanak. Túlságosan intimnek találta mondanivalóját? Vagy személyesen az albán kultúrattasé járta volna végig a nagykövetség megbízásából London nyilvános illemhelyeit, hogy hírül vigye a feltétlen igazságot? Esetleg párthatározatot teljesített? De miért éppen a nyilvános vécékben? Mert ezt a nyilvánosságot akarta megszólítani: a vizelő, londoni kisembert? A retkes lábú, rátarti hajléktalant? Azóta már talán a szovjet chargé d'affaires-t is mozgósították, aki festékszóróval rohangál budiról budira, hogy idejében érkezzék a mindent elsöprő válasz: Nem, nem, nem. Micsoda ügybuzgóság, micsoda nyomástúltengés jelenik meg ebben az egyszerű kiáltásban, félresöpörve az udvariasság mindennemű nyelvi formuláját, mert az igazságnak ki kell szakadnia az emberből, köntörfalazás nélkül kell leírni azt, amit a szív diktál. Nincs mit tenni, Dosztojevszkij elvtárs, az érzelmesség ilyen mérvű megnyilatkozása láttán a szkipetárokat honoris causa szlávokká kell fogadnunk.

Sokszor már magam sem tudom, mi az, amivel csak magamat szórakoztattam, és mi az, amit másoknak is elmondtam. Abban azonban biztos vagyok, hogy ezt a budibeli albán vallomást Macnek is elmeséltem. Sétámról visszaérkezvén a portás azzal fogadott, hogy üzenet vár a postarekeszemben: Hétkor meglátogatom. Mac. Aprólékosan leadtam neki mindent, Dosztojevszkijt és a tiszteletbeli szlávságot sem hagyva ki, és úgy emlékszem, tetszett neki, mert hangosan és őszintén felnevetett, e-e-e-e-e, mint amikor a traktor bestartol, végül azért megjegyezte, hogy semmi szlávosat nem lát benne; „szláv specifikumot", így fejezte ki magát. Az ágyon ült, előbb csak a szélén, de nevetés közben addig-addig dülöngélt és csúszkált, hogy végül a feje búbját a falnak vetve végigomlott az ágyon. Nézd csak a kis szlavistát! Pedig, fogadjunk, hogy – hátulról, a járása alapján – meg nem tudná különböztetni a szerbet a horváttól! Nekem erről, fene tudja, miért, az oroszországi angoltanárnők csoportja jutott eszembe, akikkel együtt látogattunk egy irodalmi szemináriumot. Nem a kollégiumban laktak a többiekkel, hanem a szovjet nagykövetségen, és ebédelni is oda loholtak, szépen, csoportosan, minden ebédszünetben, pedig a Kensington Palace Gardens jókora távolságra volt az egyetemtől. Így azonban nem volt, ami megmételyezze őket.

Jó témának tűnt, ezért szóba hoztam Macnek, hogy az edinburghi egyetem tanára, egy bizonyos Mr. Black, amolyan nyúlánk és mosolygós skót, egyébként katolikus, s mint később kiderült, szadista, egy verset hozott be a szemináriumi órára, talán Philip Larkintól, de ez most nem fontos. A költő, betérvén egy templomba, azon csodálkozik, hogy nem talált ott egy bizonyos valakit; vagy éppen fordítva, azon csodálkozott, hogy mégiscsak ott találta? Már nem emlékszem. Nem nevesített, de az összefüggésekből egyértelmű volt, hogy Istenre gondolt, sőt, úgy rémlik, hogy az Őt, a meg nem nevezettet, nagybetűvel írta. Miután elolvastuk a verset, Mr. Black minden hátsó szándék nélkül megkérdezte az egyik orosz hölgyet, hogy mit is akart mondani a költő, ki az a valaki, akit meglelt vagy nem lelt meg a templomban. Amaz elsápadt, majd elvörösödött, csendben kínlódott, végül szemlesütve bevallotta, hogy nem érti a verset. Mr. Black ekkor szagot fogott, és a másik oroszhoz fordult, akiről szintén kiderült, hogy sajnos ő sem tudja, kiről vagy miről beszél a költő. A harmadik pedig már csak némán megrázta a fejét. Falánk mosoly suhant végig Mr. Black arcán, és visszatérve az első kérdezetthez érdeklődni kezdett, hogy konkrétan mely szavakat nem érti, szeretne segíteni. Nem a konkrét szavakról van szó, mentegetőzött a nő, valamennyit érti, csak ahogy a költő összefűzi őket, valahogy nem ad értelmet az egésznek. Nálunk egészen más verseket írnak, sietett a segítségére a kolléganője. Ám mégis, mosolygott végtelenül türelmesen és végtelenül kéjesen Mr. Black, mindezek ellenére, ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, ugyan kivel akarhatott találkozni a költő egy templomban? Nem lehetett volna az, merő véletlenségből, mondjuk, az Isten? Ha ön úgy gondolja, felelte udvariasan az orosz nő, verejtékben úszva. És mit gondol ön? Ön szerint, a verset olvasva, hitt a költő Istenben vagy sem? Nem tudom, suttogta a szerencsétlen asszony hosszas tétovázás után, mert már Mr. Black mosolyából kiolvasható volt a sorsdöntő, végzetes kérdés: Azt azért csak tudja, hogy ön hisz-e? Hiszi tehát, hogy van Isten?

– Nos, ez egy pontosan ugyanilyen helyzet volt... – mondtam végül Macnek. – Egy ötvenéves, érdemeket szerzett tanárnő, mert csak ilyenek juthattak ki jutalomból Angliába nyelvtanfolyamra, egy butácska, felkészületlen kisdiák szerepét kénytelen eljátszani, s mindeközben attól kell rettegnie, nehogy véletlenül kicsússzon a száján valami, ami miatt egyik vagy másik, ötödik vagy hetedik kolléganője feljelenthetné. Nagyon is el tudom képzelni, hogy óra után, a felindultságtól és a szégyentől még mindig remegve, beront a vécére, hogy rúzsával a falra firkálja tiltakozását: Nincs Isten!

– Érdekes – mondta Mac. – De akkor miért nem mondta a szemébe ennek a Blacknek? Miért nem mondta, hogy nem hisz benne? Ezért egyik kolléganője sem jelenthette volna fel.

– Ezt ön nem értheti. Nem mondhatta, mert egyszerűen nincs ahhoz szokva, hogy szembeszegüljön az autoritással, elvégre abban a pillanatban Mr. Black jelentette számára az autoritást. Mert tapasztalatai azt mutatják, hogy nem éri meg nyilvánosan kiállni saját véleménye mellett, nem is tanították meg erre. És azért sem, mert nagyon jó érzékkel megsejtette, hogy Mr. Black vitába bocsátkozna vele Isten létét illetően, és mi van, ha meggyőzőbben argumentál, mint ő? Mit lépne akkor? És még ezer és egy indoka lehetett. Például az is, hogy a lelke legmélyén hisz Istenben.

– Akkor pedig miért nem azt írja a vécé falára, hogy van Isten?

– Mert meglephetné őt valamelyik kolléganője, aki ezt tudatná a nagykövetséggel, és lehet, hogy már másnap haza is küldenék, azután pedig soha többé nem utazhatna külföldre. Szerencsés esetben. De könnyen az állásába is kerülhetne. Másfelől még önmagának se vallaná be, hogy hisz Istenben, mert egy óvatlan pillanatban még el találná szólni magát vagy valamilyen más módon lepleződne le. Ez pedig egyet jelent az önfeljelentéssel.

– Hát jó – mosolygott beleegyezően Mac, mint aki szeretné lezárni ezt a puszta feltételezésen alapuló ügyet. – Csak annyit áruljon el még nekem, hogy ön kinek a pártján állt akkor? – Az ilyen típusú kérdéseit nem láttam át, a párhuzamosan futtatott programja számára faggatózott. De nem zavart, sőt ellenkezőleg; tetszett hogy kendőzetlenül, minden magyarázkodást mellőzve teszi.

– Én a kerítés tetején ültem – feleltem –, a két fél között. Együtt nevettem Mr. Blackkel, nehéz is lett volna megállni, hiszen szörnyen nevetséges tud lenni, ha egy felnőtt ember ennyire kétségbeesetten kapálódzik az ellen, hogy egy teljesen triviális és jelentéktelen kérdést megválaszoljon. Másrészt szégyenkeztem, önmagam miatt és az orosz tanárnő miatt is, ugyanakkor sajnálatot is éreztem iránta. – Macre néztem, hogy lássam, miként reagál; most már nekem is volt párhuzamos programom. – Együtt éreztem vele, mert magam is hasonló helyzetben vagyok.

Mac felnevetett. – Ön is albán szindrómában szenved? Vagy nevezzem inkább szlávnak?

Meglehetősen élcelődő hangulatban volt aznap. Ahogy az ágyon elheveredett, puhán és omlósán... Végül is nem számít. Eljött hozzám, hívás nélkül, önként, és nem hirtelen ötlettől vezérelve, hiszen bejelentkezett. Sőt whiskyt is hozott, de most nem laposüvegbe töltve, hanem egy rendes, hét és fél decis Teacher's-t. Töltött a fogmosó poharakba, a magáéba egy kis vizet is engedett a csapból, én azonban nem engedtem elrontani a whiskym ízét. Mindez azt jelenti, hogy bár tudtomon kívül, valamit azért nyújtok neki, haszna van belőlem, de jelentheti azt is, hogy valami szándéka van velem; annyi baj legyen, talán jobb, hogy nem kötötte rögtön az orromra. Ettől a pillanattól kezdve nyugodtan eltörölhettem az összes adósságomat. A rendelkezésemre állt, egész valójában, még az a kis szikra is járt nekem, ami nevetés közben egyik szeméből a másikba szökdécselt, s így olyan volt, mintha váltott szemmel kacsintgatna; megilletett a falnak támasztott feje is vagy a mellkasához passzírozott tokája, ami mögül úgy préselődtek ki a szavak, mintha daráló lett volna a torkában; sőt mi több, a hasa is, azzal együtt, ahogy a lazán kigombolt, decensen kockás zakója szárnyai között pihegve, ütemesen emelgette ingét; hogy az ágy szélére felpolcolt, pimaszul meredező lábairól már ne is beszéljek... Szóval, ahogy mondom, az egész Mac dukált nekem, háziuras fesztelenségével egyetemben. Így, hogy már nem éreztem magam lekötelezve, örömömben, úgymond, a pillanat fényét emelendő, magamban úgy döntöttem, hogy ezentúl tegeződni fogunk, és mivel az angolban ez a váltás nyelvtanilag nem érhető tetten, egyszerűen csak – látszólag érthetetlen okból és minden felvezetés nélkül – koccintottam vele: – Cheers!

– Nem, dehogyis szindróma. – (Te, kis, szektás buzeránsom, te ezt nem értheted.) – Én ezt nem nevezném betegségnek, ez egy viselkedési mód, ami a szlávokra jellemző. – (Mert gátlásaim lennének amiatt, hogy olyan sokáig viseltem észrevétlenül idegen nemiségemet, és egy kívülállónak kellett ujjal rámutatni?) – De most nem ez az én legfőbb problémám. – (És ne mosolyogj olyan megértően, mintha tudnád, miről van szó. Rendben, tökfej?) – Hamarosan leadom a munkámat, amiért az ösztöndíjat kaptam, egyébként éppen a szláv érzelmességgel foglalkozik, utána pedig vége a dalnak: se lakásom, se pénzem, sőt, még a vízumom is lejár. Ha egy angol kocsmához kellene magamat hasonlítanom – mondtam a zárórát jelző csengetésekre célozva, miszerint az első az utolsó rendelést, a második a fizetést jelzi, a harmadik után pedig már távozni kell –, én a második csengetésnél tartok.

Megnevettette a hasonlatom. – Akkor még nincs későn – felelte a mosdó felé mentében, de a többit már nem értettem, mert megengedte a csapot, és folyni hagyta a vizet.

Persze hogy nincs. Elvégre semmi gond, mondtam, miután visszatért egy teli pohár vízzel. Nyitott retúrjegyem van, időm is van bőven, hogy elmenjek a reptérre fixáltatni. Otthon vár a feleségem és a lányom, talán. Ha pedig nem, akkor is érvényes a mondás, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. Right or wrong, it's my country. De van egy történetem, olyan flúgos, hogy már szinte szégyellem elmondani...

 

 

6

„Amennyiben ez lehetséges lenne, én szívesebben mutatnám meg érzéseimet, mintsem hogy szavakkal fejezzem ki őket."

Seneca

 

Hiába minden, magány. A barátaim írnak: „Eleinte azt gondoltam, hogy a friss éghajlatú dél-afrikai szubkontinens ragyogó ege alatt majd intenzíven élem a szabad madarak életét, nagymosolyú négerektől és angol nyelvű bevándorlóktól körülvéve, és a messzire szakadt megfigyelő távolságtartásával figyelem Európa és Amerika verejtékező tömegeinek kisstílű erőlködéseit. Ám az események más irányt vettek. Miután feléltem minden lelkierőmet, amelynek segítségével a The Mediterranean Sea Hotelben uralkodó port, koszt és lerobbantságot a couleur locale egzotikus megnyilvánulásaként úgy-ahogy elviseltem, átköltöztem egy új szálláshelyre, amit az egészségügyi minisztérium szerzett nekem. Sejtheted, hogy nem kertes házba. Se kert, se medence. De még csak nem is lakás. Egy bebútorozatlan szobát utaltak ki számomra egy tűzhely és hűtő nélküli háromszobás lakásban, amin egyelőre F.-fel kell osztoznom és egy bizonyos Dr. H. nevű holt lélekkel, jobban mondva, egy eddig nem materializálódott lélekkel, aki hál' istennek még csak papíron létezik. Bútor itt nem kapható, illetve csak a bennszülöttek jutnak hozzá különleges engedéllyel. Akárhogy is, pénz kell hozzá. Fizetést pedig csak három hónap elteltével kapunk (ha kapunk), bár visszamenőleg is, plusz még a bútorvásárlási hozzájárulás, ami egy havi jövedelemnek felel meg. Amikor megérkeztem, valóban kék volt az ég, azóta homokviharok dúlnak, és alaposan lehűlt az amúgy nyárias idő."

Egyre írnak: „Épp tegnap vettem részt egy interjún a nagyfőnökkel (évente kétszer ejti meg az összes alkalmazottal a fizetésemelés és a hivatali előmenetel miatt), és nekem úgy tűnt, eddig többé-kevésbé elégedett velem. Remélem, inkább többé, mint kevésbé. Tudod, még mindig nem szoktam hozzá, hogy agresszívebben adjam el a 'kvalitásaimat' ami itt mindenki számára szokványos. Először is azért, mert nem vagyok arról meggyőződve, hogy olyan sok 'kvalitásom' lenne, másrészt pedig itt van az ún. külföldi komplexus, na és persze a szlovák kishitűség. De a nagyfőnök vagy nem tud az aggályaimról, vagy pedig fütyül rájuk, mert egy új, nagyszabású jobot varrt a nyakamba. Annyi bizonyos, hogy ha itt valaki meg akarja mutatni a képességeit, temérdek lehetősége van. Csak, sajnos, nem beszélheted ki magadat egy hülye főnökre, aki csak azért lehetett főnök, mert benne van a buliban. Gondolom, ezért van az is, hogy mindenhol ki lehet bírni, de legjobb otthon."

Hátravannak még, természetesen, az újságok. Ezt írják nekem: „A pentonville-i börtönből ma szabadult az a 73 éves James Ashton, aki a magánélet sérthetetlenségére hivatkozva nem vett részt az 197l-es népszámláláson. A 60 nap elzárásra ítélt férfi 40 napot töltött le büntetéséből. Újságírók kérdésére elmondta, hogy tettét nem bánta meg, és ma is ugyanúgy cselekedne."

Az újságok fáradhatatlanok, egyre csak írnak: „Az ausztrál Mick Wignall jachtjával a Csendes-óceán azon tiltott övezetébe hajózott, ahol Franciaország kísérleti atomrobbantásokat folytat. »Hogyha nem mennék oda – jelentette ki a férfi útja előtt –, igazat adnék a franciáknak, akik szerint senki számára sem fontos annyira az esemény, hogy megakadályozza őket benne.« A férfinek három napja nyoma veszett."

– Régi családi história, azt se tudom, hol kezdjem. – (S még ha árnyalatokban tudnék gondolkodni! Egy nyelven, egy idegen nyelven..., bár az, ami történt, minden nyelvtől idegen, egyszer s mindenkorra. Hát még ha azt vesszük, hogy ez az én, aki most beszél, utólag hogy megszépült, s hogy én, innen a távolból, milyen elragadóan tudok önmagammal kokettálni! Hebegés nélkül, anélkül, hogy kirántanám a macskát a szókincs lukas zsákjából vagy botladoznék a gondolat grammatikával kikövezett útjain!) – Amikor a nagyanyám nyolcvanéves volt, vagy már több is talán, combnyaktörést szenvedett. Elcsúszott a konyha vizes kövén, vagy megbotlott a szétcsámpázott papucsában, és a csontja már nem tudott összeforrni. Világéletében önálló és kemény asszony volt – (meg kellett ígérnem, hogy nem fogok félni a sötétben, a szobájában pedig hangosan járt az ingaóra) –, de egy év ágyban fekvés után teljesen ellágyult – (kézfeje, mint egy kispárna, tollfehér és puhácska) –, a mi világunkat csak homályosan érzékelte. Volt neki sajátja. Egyszer, amikor anyámmal meglátogattuk... Ez nem jó kezdet. Elfelejtettem mondani, hogy négy lánya volt, akik még éltek, de a legidősebb gyermeke fiú volt, róla csak annyit tudtam, hogy meghalt a világháborúban, még az elsőben persze. Ez számomra szörnyen régen volt, ráadásul egy olyan irányban, amerre én nem szoktam visszanézegetni. Azon a bizonyos látogatáson – (óvatosan, némileg idegenkedve kukucskáltam ki anyám háta mögül) – egyszer csak így szólt hozzám a nagyanyám: „Hát mégis eljöttél, Lajcsikám." Nem foglalkoztam a dologgal, anyám pedig gyorsan másra terelte a szót, de amikor a nagynénémmel leültek a konyhában kávézni, arról kezdtek beszélni előttem, mintha ott sem lettem volna, hogy valóban nagyon hasonlítok Lajosra, nézd csak meg így oldalról, kiköpött mása, a szemei is olyan bánatos barnák, és lám, a bal füle is hogy eláll! Szerintem annyi év elteltével nem is emlékezhettek rá. Végül jól összevesztek azon, hogy középen vagy oldalt választotta-e el a haját. – (Én oldalt választottam el, vizes fésűvel.) – Egy ifjú emberben, aki magától értetődő természetességgel hisz egyediségében, furcsa érzést kelt, amikor jól sikerült öntvényként kezelik, főként, ha azt se tudja igazán, ki volt az öntőformája. Hát még amikor ez a két asszony, köztük a saját anyám, egy pillanatra úgy gondol valakire, aki nincs is, mintha nálamnál valóságosabb lenne. – (A kávéjukból sem adtak.) – De ez rövid lejáratú érzés volt ott, a konyhában. Ennél kellemetlenebb volt, hogy látogatásaink során a nagymama néha megfogott – (nyirkos pihekezével, olyan bágyatagon, hogy szinte szégyelltem volna ellenállni) –, magához húzott az ágyszélre, és fátyolos hangon olyan dolgokról suttogott a fülembe, amikről végképp fogalmam sem volt. „Tudod, amikor az a dolog történt apáddal, el kellett adnunk a kertet, mert az árából rendbe kellett hozatni a házat, te meg nem írtál, mit tehettem egyebet, miért nem írtál legalább egyszer?" Vagy elmesélte, mi történt a kedvenc kandúrommal, aki elbitangolt, s mire előkerült, a fél szeme ki volt marva, néhány nap múlva aztán döglötten talált rá a fáskamrában. Egy kandúr 1918-ból! – (Így közvetlen közelről tejszaga volt, de mintha egy kicsit, egy egészen icipicit már savanyodni kezdett volna.) – Akkor még a Lajos név nem mondott nekem semmit, egyszerűen a betegséghez tartozott. – (Az egész valahogy beteges volt: a nagymama, Lajos, és az is, hogy mihelyst susogni kezdett a fülembe, mindig magamra hagytak vele. Mit gondoltak vajon, hogy a gyógyszere vagyok, amely a jelenlétükben nem váltja ki a kívánt hatást? Lehet, hogy a nálam lényegesen idősebb hugicák nem találták fel magukat a nagymama délibábos világában, nem akarták, hogy otromba testiségük elijessze az ábrándképet, én viszont akkor úgy láttam, hogy kiszolgáltattak a nagymama kényére-kedvére, és nagyon zokon vettem gyávaságukat.) – De amikor a nagymama egy év múlva meghalt, és a halotti toron összejöttek a távoli és közeli rokonok, ismét beszédtéma lett a Lajossal való hasonlóságom, meg az, hogy éppen ennyi éves korában került a frontra, és így tovább, körbe-körbe; alig fejezte be az egyik, egy másik rögtön újra kezdte. Magam sem tudom, miért, a hangulat miatt-e, vagy mert már idősebb voltam – (a férfiak nekem is töltögettek, az asszonyok pedig úgy tettek, mintha semmit sem látnának) –, de egyszeriben megfogott a dolog. Egyszer csak... nehéz megmagyarázni, egyfajta felelősségérzetem támadt, úgy éreztem, hogy ettől a pillanattól kezdve az én életem nem csak az enyém, hogy egyúttal valaki más helyett is élek, s ha már így alakult, akkor legalább tetsszen neki ez az élet, hogy rábólinthasson. Illetve, rábólintani már semmiképp se tudott volna, de a többiek, akik a toron összegyűltek, és annyi mindent összehordtak róla, ők igen... – (Kicsit azért büszke voltam ennyi kinyilvánított bizalom láttán, ám bosszantott is, hogy mindez a megkérdezésem nélkül történik, mintha én magam nem is volnék fontos. Hasonlítok rá, és punktum. De vajon lehetséges-e egyáltalán csupán a külső jegyek alapján azonosulni valakivel? Ezek szerint belsőleg is hasonlítunk? Csak nem gondolják komolyan, hogy nyitott könyvként olvashatnak bennem? Mondjuk, anyám egyik unokatestvére, aki a trencséni házkezelőség alkalmazottja, és életében másodszor látott engem? Kész zűrzavar: első komoly, személyes sikeremet értem el azzal, hogy egyszeriben mindenki szemében megnőtt a jelentőségem, de mindjárt egy súlyos sértés kíséretében.) –Lett légyen bárhogy, a gépszíj már elkapott, s amikor egyszer legidősebb nénikémmel kettesben lehettünk – (úgy emlékszem, a kuglófformáért küldött hozzá anyám) –, kérdezősködni kezdtem Lajos felől. Megtudtam, hogy tulajdonképpen nem is biztos, hogy elesett, csak az eltűnéséről kaptak értesítést, de mivel soha nem tért haza, mi más történhetett vele, nem igaz? 1918 októberében történt, az olasz frontról való visszavonulás idején, akkortájt talán már senki sem bajlódott a nyilvántartással. Tehát Lajosunk éppen hogy csak elcsípte az első világháborút. Említettem már, hogy a végzős évfolyamok számára lerövidítették a tanévet, hogy az érettségi után minél hamarabb kivezényelhessék őket a frontra? Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehetett mindössze, már nem is tudom. – (Olyan fiatal volt, hogy még alig volt ideje lenni, ugyan mire emlékezhettek vele kapcsolatban a gyerekek? Nem voltak azok még az emlékezésre felkészülve, azt se tudták, hogy kell azt csinálni. Később, már a nagymama halála után, ha Lajosról beszéltek, folyton hajba kaptak: Ugyan miket beszélsz! Még véletlenül se! Teljesen máshogy volt! És ami érdekes, valójában sohasem Lajosról veszekedtek, mindig valami máson akadtak fenn, például: hol tartották a régi házban az ágyneműt, vagy: ki törte be a kredencüveget, hogy hívták a copfos rongybabát. Lajos elment, és nem hagyott mást hátra, mint a tárva-nyitva hagyott ajtó vakító ürességét. Próbálja meg valaki ezek után a sok őszinte, hamis tanúskodásból összerakott világot elképzelni!) – De hogy fölöslegesen ne nyújtsam a történetet: a háború után, egy vagy két év elteltével, Lajos egyik volt bajtársa kereste fel a nagymamát, mert úgy gondolta, tartozik ennyivel az emlékének, és beszámolt neki Lajos utolsó pillanatairól. Nem, rosszul fejeztem ki magam, a Lajossal töltött utolsó pillanatokról. Tehát arról, amikor utoljára látta őt. Így tudtuk meg, hogy amikor elkezdődött a visszavonulás, Lajos a lazarettben feküdt, mert amikor kerékpáros futárként üzenetet vitt a parancsnokságra, beleizzadt a nagy igyekvésbe, és tüdőgyulladást kapott. Ez a kerékpáron szerzett tüdőgyulladás nem hangzik valami katonásan, ugyebár. A visszavonuló csapatok nyilván a kórházat is evakuálták, legalábbis a szállításra alkalmas betegeket, ez a bajtárs pedig, a nevére ma már senki sem emlékszik a családban, a nagy felfordulás közepette egyszer csak a távolból megpillantotta Lajost, aki éppen lóháton készült átkelni a folyón – talán a Piavén, de úgy gondolom, valami kisebbféle folyócska lehetett. Utána is kiáltott, de Lajos már nem hallotta, aztán pedig elvegyült a tömegben. Azóta se látta őt senki. – (Ez tetszett nekem, ez az utolsó pillantás; elképzeltem, ahogy a félig alélt Lajos a lova nyakába kapaszkodik, zöld mundérja hátán kidudorodnak sovány lapockái, a lova pedig óvatosan, vonakodva gázol bele a sodrásba, már a szügyéig ér a víz, torokéllel hasítja a hullámokat, csobikolva tolul előtte a víztömeg, mígnem utoljára rugaszkodik el a fenéktől, aztán már úszik, egyre távolodik. Csak a felkavarodott, zavaros víz marad utána. Kár, hogy ennek a gyönyörű jelenetnek igen csekély a valóságalapja, és abból táplálkozik, amit az ismeretlen katona a nagymama előtt elhallgatott, illetve, amit ő a nénikém elől eltitkolt, aki azután hosszú évek elteltével saját elhallgatásaival adta tovább nekem a történetet, én pedig már menet közben, a nénim történetét hallgatva, önmagam előtt is elhallgattam azt, ami számomra nem volt kívánatos. De talán egy gyönyörű jelenet meg sem születhet másként, csak úgy, ha sok-sok ember szépségeszménye gyűlik össze benne.)

– Érdekes történet – mondta Mac. Úgy tűnt, ezúttal nem a szokványos könnyed udvariasság szólt belőle. Egy pillanatig még ábrándosan maga elé meredt, majd felült a könyöklésből, poharát az ágyról az enyém mellé tette az asztalra, és mindkettőnknek töltött. – Ha jól értem, egy reinkarnációs esettel van dolgunk, nemde?

– Még nincs vége a történetnek – feleltem. Épp ellenkezőleg, a neheze még hátra volt. – Valamikor, úgy vélem, a harmincas években – (a szemem sarkából észrevettem, hogy Mac ezúttal nem ment a mosdóhoz vizet engedni, hanem szórakozottan beleivott a hígítatlan whiskyjébe; ennek megörültem) – egy híres jósnő érkezett városunkba. Hogy mondják helyesen, jövendőmondó? A nagymama ugyan rangján alulinak tartotta volna az ilyesmit, a nénikém viszont, mint mondta, heccből, elment, hogy jósoltasson magának. – (Nem mondta ki ugyan, de úgy sejtem, minthogy akkor még hajadon volt, úgymond, egy bejáratásban lévő vénlány, hogy a férjhez menés esélyeit szerette volna kipuhatolni. De másként sült el a dolog.) – A jósnő pedig, minden előzetes kérdés nélkül, azzal fogadta őt, hogy van egy közeli rokona, akit mindenki halottnak vél, holott életben van, és egy távoli, idegen országba vetette a sors. A valódi nevét megváltoztatta vagy egyszerűen elfelejtette, lehet, hogy súlyos betegségen esett át, ami sebesülés is lehetett, és e miatt nem emlékszik semmire, esetleg nem is akar a múltjára emlékezni. Ezt az országot, tette még hozzá a jósnő, víz választja el a szárazföldtől, de nem túlságosan sok, tehát Amerika vagy Ausztrália nem jöhet szóba. Nos, a nénikém nem tartozik azok közé, akik hisznek a jóslatokban, ez azonban, mint bevallotta, alaposan letaglózta. Elméletileg megtörténhetett, hogy a jósnő érdeklődött előtte a helybelieknél, és így Lajosról is tudomást szerezhetett, mert némelyek még emlékeztek rá, de miért tette volna, ha nem is sejtette, hogy majd a nagynénim is eljön jósoltatni magának? Egyébként a nevét sem kérdezte, tehát nem tudhatta, kivel áll szemben. Mindegy – (szerettem volna már utána lenni) –, régen volt, a harmincas években. Azóta újabb háború dúlt, majd jöttek a kommunisták, és a dolog valahogy elfelejtődött, mígnem a nagymama hagymázas suttogása rá nem ébresztette a többieket, hogy mennyire hasonlítok Lajosra. Ez azonban, hogy úgy mondjam, az én magánjellegű problémám volt, senki sem hitte már akkor komolyan, hogy Lajos életben lehet. Csakhogy a hatvanas évek végén, mikor már tőlünk is egyre gyakrabban lehetett Nyugatra utazni, anyám egyik volt osztálytársa, egy orvos, kardiológiai konferencián vett részt Edinburghban, ahol egy londoni professzor azt állította neki, hogy egy bevándorló ismerőse ugyanabból a városból származik, mint ő, tehát az osztálytárs. Az életkora és egyéb körülmények – katonaként hagyta el városát, és sohasem tért oda vissza – Lajosra utaltak, ezért hazatérte után egy adandó alkalommal megemlítette anyámnak az esetet. A hiba ott történt, hogy a professzor nevét nagyjából megjegyezte, de a címét vagy a kórház nevét már nem tudta, így tehát a mamám és a nénikém nem tudtak mit tenni. Hanem most, hogy a véletlen Londonba vezérelt, feltettem magamban, hogy nyomozásba kezdek. Végigjártam a kórházakat, és szerencsém volt, mert megtudtam, hogy az a bizonyos professzor a St. Pancrasban dolgozik, csak most éppen féléves ösztöndíjjal az államokban tartózkodik, Houstonban, s csupán október végén tér vissza. Addigra viszont az én vízumom réges-rég lejár, és javában otthon dekkolok, Csehszlovákiában. Ellenben amíg itt vagyok, és a jó ég tudja, eljutok-e ide még egyszer, azon töröm a fejem, hogyan lehetne...

– Te hiszel a jóslatokban? – kérdezte Mac.

– Dehogyis – feleltem. – Nem is erről van szó. Tudom, hogy ez egy őrült történet, teljességgel lehetetlen. Lajos nem él, és ez még a jobbik eset. Mert ha valami ostoba véletlen folytán még életben volna, ötvenvalahány... ötvenöt év elteltével már úgysem ugyanő volna.

– Én sem hiszek a jóslatokban – mondta Mac. A pohárral játszott, ide-oda húzogatta az ágyon, és az aranysárga ragyogású, barnás ital fel-felloccsant a pohár falán. Mindahányszor megvárta, hogy a felszín elsimuljon, s csak azután csúsztatta arrébb a poharat. – Én materializálódásra gyanakszom. Abszolút hülyeség, tudom. De nincs más magyarázatom.

– Ez egy és ugyanaz – Fogalmam sincs, miért kellett egyszeriben hülyén fölnevetnem. – Ugyanaz, mint amikor háborús bűnökért ítélnek el valakit sok-sok év után. Vajon ugyanazt az embert ítélik el? Már külsőleg is, fizikailag, hisz az anyag mekkora változásra képes, hát még a... Mintha azt állítanánk, hogy az élet és minden, ami történik, az idő például, hogy ezeknek nincs értelme. De nem erről van szó. Még ha ő lenne is, ha ugyanő lenne, nem is ismerem őt. Sohasem láttuk egymást. Azt se tudja, hogy vagyok. Számára... mintha a jövőből toppantam volna eléje, ami meg sem történt, mert nem akarta. Egy múltbéli jövőből, ami elől elmenekült. – Tisztában voltam vele, hogy fecsegek, mégis tetszéssel hallgattam magam, sőt, csodálattal adózva: jól csinálja a bitang! És ugyan honnan a fenéből szedi ezeket az érdekes gondolatokat? – Tudom, hogy nincs köztünk semmiféle kötődés, és már esélyünk sincs rá, hogy kialakuljon, mindössze annyit szeretnék... Tulajdonképpen én most döntés előtt állok, úgymond, keresztúthoz érkeztem, én valójában arról szeretnék meggyőződni, hogy saját életemet élem-e, avagy minden előre meg van írva, és csak idegen vonalakat kopírozok. Én vagyok-e én, vagy pedig ő? – Most már muszáj volt felnevetnem.

– Tisztázzunk egy dolgot – szólt közbe Mac az ágyon hevertében, tagoltan ejtve a szavakat, mint egy anyakönyvvezető –, amíg nem vagyunk teljesen részegek. Lelki vigaszt vársz tőlem vagy inkább gyakorlati segítséget?

– Gyakorlatit... – Hálás voltam magamnak az ostoba nevetésért, kapóra jött, hogy, mint egy magam elé tartott újság mögé, elbújtathatom az arcomat, nehogy

Mac észrevegye, mennyire megbántott nyíltságával. – De talán nem is segítséget... – (Akkor meg mit, te, szende barom, mi mást, ha nem segítséget?) – ...hanem gyakorlati tanácsot. Mik az esélyeim? Mitévő legyek, ilyesmit. – Nem néztem rá, vigyorom mögül úgyse láttam volna, de az ágy irányából jóváhagyó mozdulatot véltem érezni. Valahogy úgy remegett a levegő, helyeslőleg. – Majd utánanézünk.

Ezek voltak az utolsó értelmes szavai az este folyamán. Bár az is igaz, sokra én sem emlékeztem. Olyan óriási megkönnyebbülést éreztem, sőt bódultságot, mintha egyszeriben minden megoldódott volna, mintha a problémáim felröppentek volna valahova a magasba, hogy a villanydrótokon gyülekezzenek, mielőtt még melegebb égtájakra költöznek. Még láthatóak voltak, távoli csivitelésük is idehallatszott, de meg voltam róla győződve, hogy ez már a búcsú. Én szamár.

Emlékszem, hogy egy bizonyos pillanatban Mac elkezdett fel és alá járkálni a szobában, hogy bemutassa bicegését, azután megkérdezte, hogy felfigyeltem-e rá? Nem is, csak egyszer vagy kétszer volt olyan érzésem, mintha egy icipicit... Nem mintha panaszkodni akart volna, előfordul az ilyesmi, súlyosabb rendellenességgel is születnek emberek, és ha jól értettem őt, számára ez elsősorban interpretációs probléma volt. Sokáig azt gondolta, hogy ez normális sántaság, de amikor képek is társultak hozzá... Tényleg, látok-e én is képeket? Merthogy ez szerinte alapdolog. Tehát, hogy pontosabban fejezze ki magát: vannak-e emlékképeim olyasmiről, amit nem éltem át? Például, ha már a rokonomnál tartunk, a háborúról? Vagy olyan helyszínekről, ahol sohasem jártam?

Még hogy látok-e képeket. Mást se látok, csak képeket, de én már csak ilyen vagyok, vizuálisan terhelt, visual freak. És hogy mivel foglalkozom, ha nem veszem tolakodásnak. A filmszakmában dolgozom. Aha. Látszott rajta, hogy csalódott, ezért vigasztalásul leírtam neki azt a jelenetet, amikor az én katonám átúsztatja lovát a folyón. Elbeszélésemben ezúttal a folyó kissé megáradt, ádázabbul hömpölygött, és a ló is makrancosabban ágaskodott.

Ez megfogta. Torokéllel hasítja a hullámokat? A lovas pedig a nyakába csimpaszkodik? Biztos vagyok benne, hogy nem egy elfelejtett gyermekkori emlékről beszélek? A nagyszüleim nem tartottak véletlenül lovakat? Dehogy, soha életemben nem ültem lovon. És kinek a szemszögéből látom a jelenetet, a katonáéból vagy a lóéból? Ezzel a kérdéssel megzavart, hirtelen nem is tudtam mit mondani: miért éppen a ló szemszögéből? Hogy gondolja ezt? Hogyhogy a katona szemszögéből? Egy ember vagyok, aki a partról figyel egy lovat, aki lovasával belegázol a folyóba. Azt már természetesen nem árultam el neki, hogy az elbeszélésekből összerakott jelenetet a saját fantáziámmal dúsítottam fel. De, ha jól emlékszem, másról is beszélgettünk. Megkérdezte például, hogy beszélgetek-e még a falra kifüggesztett lányokkal, és hogy továbbra is hiszek-e abban, hogy az efféle képek segítenek a megismerésben. Mármint, hogy az aktok? Nem aktok azok, mondta mosolyogva, hanem pucér lányok fotói, különben miért tüntetnék fel a nevüket? Az volt az érzésem, hogy ugratni akart, de egyáltalán nem zavart, szíves örömest opponáltam neki: kétségtelenül több látható így, mintha fel volnának öltözve, ilyen értelemben többletinformációval szolgálnak. Na jó, de többet tudok-e meg róluk, mintha ruhában lennének? Egyáltalán, mit jelent tudni valamit? És így tovább; civódtunk, de merő jóindulatból, heccelődve, ami pedig Macet illeti, az volt az érzésem, hogy meglehetősen csapongva. Épp a mondatom közepén jártam, épp arra készültem, hogy bunkómmal lesújtsak – „azt azért elismered, hogy a tények gyarapodásával alaposabbá válhat a megismerés" –, mikor Mac hirtelen fogta magát, felállt, és poharát az asztalra tette.

– Ez azért vicces – mondta –, hogy éppen ló. Én is lovat szoktam látni. Jobban mondva, lovakat, sok-sok lovat a távolban, én magam is ló vagyok. Nem tudom, honnan veszem, megérzés-e, vagy a látószögem alapján gondolom, hogy a lóéhoz hasonló a magasság... végül is – kicsit megemelte a lábát –, ímhol a patám, nem igaz? Ez már bizonyít valamit. Logikai szempontból a materializálódás irreleváns, ha nincs tudomásunk a materializálódásunkról; morális imperatívusz, morális zsarolás, semmi egyéb, csak hogy jók legyünk, mert különben a következő életünkben megfizetünk érte. Keresztény pokol, végeredményben. De tegyük fel, hogy meghibásodik a gépezet. Hogy lezárul egy civilizáció, és az Isten, vagy kicsoda... mondjuk, a természet kikapcsolja a gépet, és leltárt csinál. Az Isten pedig például – felnevetett –, aki személyesen váltja meg a vétkeseket a Leicester Square-en, észre sem veszi a galibát. Sok mindenre fény derülne.

Megfordult, és az ajtóhoz bicegett.

– Egyes lovak – mondta, kezét a kilincsre téve –, abban a sötétben ez jól kivehető... mondtam már, hogy mindent elborít a sötétség? Nemcsak egyszerűen éjszaka van, hanem sűrű borulat, az orrodba tolul a sötétség. Egyes lovak pedig lángolnak, a távolból sírás hallatszik, sikolyok... Gyere le velem, a kapu már biztosan zárva van.