Az utolsó pompeji ló

Pavel Vilikovský legutóbbi művét olvasva az ember nem teheti meg, hogy ne gondolja át a korábbi évtizedek szlovák prózájának alakulását. Nem beszélve arról, hogy Vilikovsky pontos pillanatfelvételei, pontos szekvenciái és dedukciói már önmagukban sokkoló hatásúak éppen a pontosságuk révén, a szlovák próza pedig mindezek objektívjén át mégiscsak ama híres-nevezetes saját farkát kergető kutyát idézi elénk: az egyértelmű szubjektum, a kutya, komikusan és egyértelmű mozdulatokkal csavarja ki a testét az objektivizált mozgásnak megfelelően, melynek értelme szinte semmi, mivel módfelett nevetséges. Ha megfigyelőként egy olyan pontra jutunk, amikor már egyáltalán nem vesszük komolyan prózánk „kicsavarodásának" szlovák motívumkincseit, a szlovák próza többé-kevésbé arról győz meg bennünket, hogy a lelkes hátracsavarodás őszintesége nem minden, s elegendő csupán az intellektuális távlat megváltozása, hogy előtérbe kerülhessen – természetesen önkéntelenül – a jelenség komikuma.

Bizonyára nem leszek igazságos, de a kérlelhetetlen Vilikovský kérlelhetetlen olvasása legalább ilyen merész gondolatokra provokál. És ez pozitív provokáció. Vilikovský ugyanis olyan főhőst alkot meg prózájában, akit nemcsak a megértés vágya vezérel, de egyszersmind lát és (meg)ért. Racionálisan, a tények abszolút értékeit véve figyelembe, a haszonelvű világtapasztalatot meghaladva a megütközés egyéni tapasztalatával: az intellektus itt több mint tapasztalás, a tapasztalás minden konkrétuma és sokarcúsága ellenére kevesebb az azt megítélni képes rációnál.

Vilikovský prózájában egyszer csak lecsupaszítva érezzük magunkat: nyoma sincs valamilyen enyhítő körülménynek egy szlovák számára, aki jobbára azért ír, hogy enyhítő körülményeket találjon. De végül is egyetlen szlovák sincs, aki hiányolná az enyhítő körülményeket, épp ellenkezőleg, Vilikovský prózájának elbeszélője, egy szocializmus korabeli ösztöndíjas, hasonlóképpen a rokonaihoz más szerzők más műveiben, tulajdonképpen elinal a szlovák valóság elől a megálmodott angliai liberális paradicsomba, aki szövegébe tiszta szubjektumként lép ugyan, akit mégiscsak a szlovák valóság teremtett, de – úgyszólván előítéletek és köntörfalazás nélkül – lényegében egyfajta világigazság meghódítására tör. Tény és való, hogy a hozzá legközelebb álló történet saját magányosságának története a maga szarkasztikus és önironikus kihangsúlyozottságában, de igaz az is, hogy a történet meggyőző retorikája igazából csak akkor uralkodik el, amikor konfrontálódik az angol valósággal, annak ünnepélyes világiasságával. A közép-európai, sőt a szocialista traumák csak akkor válnak láthatóvá, amikor a főhős tudatosítja annak a kérdéskörnek a gyanús abszurditását, melyet a hírhedt nyugati civilizáció vet fel neki Okey-Dokey kurzusvezető professzor révén: ez pedig a szláv érzelmesség. Feltételezem, hogy már a felvetett kérdés kiváltotta sokk is inspirálja Vilikovskýt és főhősét a magányos ember többrétegű történetének megírására, aki magányából másképp nem tud kitörni, mint hogy szomorúan hazatér: nem létezik semmiféle különleges szláv érzelmesség, viszont bizonyosan létezik a másság, mondjuk egy sajátos közép-európai másság, mondjuk, egy traumatizált szlovák másság, mely azonban nem tér el lényegesen a világ más részein – beleértve az angol területeket is – tapasztalt valóság különlegességétől és traumatizáltságától. A szlovák főhős szemmel láthatóan beleszeretett Londonba: tántoríthatatlanul rajong történelmi-kulturális színfoltjaiért, felszabadult lakosaiért, állandó, kifogyhatatlan, fürge aktvitásáért, ami mind a szabadság látszatát sugalmazza, a szabadságét, melyet az örök kultúra alakít. Miután azonban a mi (poszt)szocialista ábrándozónk észreveszi, hogy London fonákja tulajdonképpen a haszonelvűség („nem elárulni magad, ez a végső szabadság", „hogyha az emberek mellőznék azokat a szavakat, melyek egészen mást jelentenek, mint vélnéd, a maradéknak sem kellene alakoskodnia"), és hogy az ő londoni alteregója – életunt Mac – csakis a haszonelvűségből fakadó önzés bámulatos terméke, Londonból sokkal súlyosabb kórrajzzal távozik, mint amilyennel odaérkezett: a világ menthetetlenül emberidegen, s a katasztrófa, melyet a haszonelvű Mac agyalt ki, az egyén számára kétségtelenül távlatot nyit, az egyén számára, aki elsősorban szabadsága révén akar érintkezni az emberekkel, illetve a társadalmakkal.

Valóban, Vilikovský fokozottan autentikus, már-már átláthatatlan szöveghálóját (hiszen itt elsősorban valóban szövegekről van szó) először végigolvasva – mely mintegy panoptikumszerűen áll össze sokféle műfajszegmens beiktatásából, az elbeszéléstől a riporton át egészen a naplóig és a dokumentarista prózáig, a kortárs szimbólumrendszerekig, a romantikus történettől a reklámon, a pornográfián át egészen a gurumisztifikációig – egy ilyen befejezés meglepően leegyszerűsítettnek tűnhet. Mindez viszont csupán azért van így, mert Vilikovský, a megvesztegethetetlen értelmiségi is csak ember, s emberi szavakkal kívánja tisztára dörzsölni a szemét, melyet megfárasztott civilizációnk megnyilatkozásainak jellegzetesen aggasztó egyarcúsága.

Az viszont Vilikovský elvitathatatlan érdeme, hogy elolvasva legutóbbi művét az embernek kétségtelenül újra kell gondolnia a szlovák próza eddigi és jövőbeli sorsát.