Latorca, a paradicsom

Naplót vezet. Tizenkét éve naplót ír. Harmincöt albumot állított már össze rövidebb-hosszabb bejegyzésekkel, jelzésekkel, szójátékokkal, de mindenekelőtt-fotókkal. Kopasz Viktor naplójában a képek beszélnek. Az ő képei. A kórlapok, az SMS-ek, a különböző szóbeli utalások csak amolyan zárójelbe tett kiegészítők.

Kopasz Viktor Királyhelmecen született 1972-ben. Ott is élt tizenhat éves koráig. 1988 és 1992 között a kassai Iparművészeti Szakközépiskola növendéke volt, majd 1997-ben a prágai FAMU fotószakán szerzett diplomát. Ugyanebben az évben három hónapig a londoni Middlesex University ösztöndíjasa volt. Csehországi kiállításai mellett egyebek között Pozsonyban, Ljubljanában, Helsinkiben, Krakkóban és Weimarban kerültek közönség elé alkotásai. A főiskola elvégzése óta Prágában él.

Parányi lakás a botanikus kert közelében. Sok fény, friss levegő, üde reggel. Nagy méretű fotók a falon. Polcon, padlón, asztalon, az ágyban könyvek, a sarokban komputer. Mintha egy kollégiumi szobában ülnénk, ahol minden tárgy csak átmenetileg van ott, ahol. A körforgás megállíthatatlan.

○ Már tizenöt évesen tudta, mit akar csinálni? Megkapta az első fényképezőgépet, és azt mondta: mától erről szól az életem?

•  Nem így történt. Mivel hatéves korom óta rajzolok, és valószínű, hogy a szüleim is láttak bennem valamiféle tehetséget, beírattak az általános iskola mellett működő művészeti iskolába. Később aztán grafikára jelentkeztem az iparművészetiben, de a véletlen a fotószakra sodort. Onnan pedig már egyenes volt az utam Prágába. Amikor az érettségire készültem Kassán, már kezemben volt a papír, hogy felvettek a FAMU-ra. Azóta itt élek Prágában.

○  Nehéz volt az elszakadás?

•  Megviselt. Én már Kassáról is pánikszerűen menekültem haza, főleg, ha a barátaim is elmentek. Prágában az első öt év sokkal keményebb volt. Innen már nem lehetett hetente hazautazni, legfeljebb két-három hónaponként.

○ Mi hiányzott otthonról?

•  A biztonság. Engem mindig mindenben támogattak. Elkényeztetve sosem voltam, de a családunk nagyon összetartó. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek. Még ma is segítenek. Aztán a barátaim... ők is iszonyúan hiányoznak. Na meg a Latorca. Már kamasz koromban is kijártunk a folyóhoz. Akkor kezdtem el fotózni. Megfogott a táj.

○ Az a vad, sokszor félelmetes táj, amely szinte bekebelezi az embert? Mert a képei erről beszélnek. Nem nyugalomról és nem szelídségről.

•  Mi ezt máshogy láttuk akkoriban. A veszélyt, a Latorca kiszámíthatatlanságát, az örvényeit úgy fogtuk fel, ahogy a víz, az iszapos fenék, a zavaros folyó diktálta. De volt ott egy vagon, egy vasúti kocsi vasrudakra felrakva, abban laktunk, és ez kalandos életformát jelentett. Nem kellett sátrat verni, kimentünk három-négy napra vagy egy hétre, mindig ugyanaz a négy ember, és jól elvoltunk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, élveztük az életet. Még ma is megvan a vagon, csak már kirámolták. De akkor, azokban az években nekünk ez volt a paradicsom. Zenét hallgattunk, ott volt velünk a Cure és a Depeche Mode, tizenhat évesen mit kívánhattunk volna még? A természet is csak később fogott meg bennünket. Gyerekként sem csatangoltam el az erdőbe, gombázni sem jártam. Ma is, ha otthon vagyok, mindig a barátaimmal indulunk el. Nem vagyok magányos farkas.

○ Jim Jarmusch számára Florida a paradicsom, Kopasz Viktornak a Latorca partja.

•  Nyáron a Tiszánál voltunk, mert kiöntött a Latorca. Azt kell, hogy mondjam, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Meg is egyeztünk a barátaimmal: ez nem az igazi. Számunkra valóban a Latorca a paradicsom. Még akkor is, ha léptennyomon óvatosságra int, ha helyenként olyan is a partja, mint a dzsungel, és a bujaságával szinte csapdát állít az embernek.

○ Királyhelmec és Prága között, gondolom, húzott is egyfajta határvonalat.

•  A gyerek- és kamaszkoromat választottam el a főiskolás életemtől. Ez két külön világot jelentett. A főiskola elvégzése után itt, Prágában is volt már kialakult baráti köröm, de az otthoni kapcsolataim valahogy fontosabbak maradtak. Mára ez némiképp megváltozott. Ide kötnek a mindennapi gondok, így az itteni barátaimmal többet beszélek róluk. Ma már nem utaztatom a megválaszolásra váró nagy kérdéseket. A válaszok, a döntések itt születnek meg. A fészkemet, ezt a tenyérnyi lakást egyedül rendeztem be. Négy évembe telt. Szerencsére nem volt olyan szoros érzelmi kapcsolatom, amely lekötött volna, így sokkal jobban összpontosíthattam magamra. Mert még anyagi gondjaim is voltak.

○ Most miből él? A fotózásból?

•  Abból, hogy tanítok egy magánkézben levő képzőművészeti szakközépiskolában. Bár a gyerekek a reklámra szakosodtak, én nem a reklámfotózást tanítom nekik, hanem a magam stílusát. Hogy én, Kopasz Viktor hogyan fényképezek le egy könyvet vagy egy ételt. A technikai tudás nem elég egy ilyen munkához. Az életünket ebbe is bele kell vinni. És én erre tanítom őket. A hogyanra. Tizenéves gyerekekkel foglalkozni nagyon nagy kihívás számomra. Érdekel. Izgat. Baráti felkérésre én is fotóztam már reklámot, de amúgy kerülöm. Vigyázok, nehogy magába szippantson. Hatalmas pénzeket fizetnek érte, de egy olyan típusú embernek, mint én vagyok, akit egészen más dolgok vonzanak, ez lehet a pokol. Az egyik bevételi forrásom tehát a tanítás. Aztán van egy másik is. Egy számítógépes cég időnként felhasználja azokat a régebben készült fotóimat, amelyeket én úgysem vinnék közönség elé. Könnyű szívvel nekik adom, mert nem irritál a munkájuk, és szerencsére fizetnek érte. A tanítás hetente két napomat veszi igénybe. Ennél többet nem is vállalnék. Nem engedhetem meg, hogy teljesen kizsigereljen. Tegnap is annyira kimerültem, hogy hazajöttem, leültem a számítógép elé, és elaludtam.

○ A hét öt napján tehát fotózik?

•  Naplókat csinálok. Ez sok időt elvesz.

○  Nem egy kollégája abból él, hogy jó pénzért eladja a képeit.

•  Tőlem is vesznek néha. Egy évben két-három darabot. Ebből persze nem tudnék megélni. A gyűjtők sem kopogtatnak havonta. Nemrég egyébként egy amerikai úr vette meg két képemet.

○  Nem fájt a „szakítás"?

•  A pénz segít a válásban. Ha már hosszabb ideje üres a pénztárcám, boldogabban válok meg a munkámtól.

○  Tavaly, a Holt-est című kiállításán ugyanilyen óriásfotókat láttam, mint itt, a lakása falán. Hogy nőttek ilyen nagyra ezek a képek?

•  Ez már a digitális technika vívmánya. Percek alatt elkészül. Mire megiszom a kávét, már ki is nyomtatják. Ezek a képek 1,5 x 2,2 méter nagyságúak. De nincs határ. A méretek fokozhatóak.

○ S a színek? Miképpen folyik bele a sárga, a bordó, a kékeszöld a fekete-fehérbe?

•  Belenyúlok a fotóba.

○ Mivel?

•  Ecsettel vagy számítógéppel. Vehettem volna egy jókora fényképezőgépet, amivel biztosan sokat keresnék, én mégis a számítógép mellett döntöttem. Ezért. Előbb kikísérletezem komputerrel, hogy hova milyen színt tegyek, aztán kézzel, minden félelem nélkül, színezek.

○ Ez a fiú, ugye, vérben fürdik?

•  Fürdőző. Ez a kép címe. A foltok a Latorca iszapfoltjai, de lehetnének a visszatükröződött felhők is. Vízbefulladt egy ismerősöm. Az ő emlékére készítettem ezt a képet. Beleugrott a Latorcába, és eltűnt. Elnyelte a folyó. Bizonyára beleakadt a víz alatti gyökerekbe.

○ Ez a négy fiú fekete-fehérben?

•  A baráti kör. Még abból az időből, amikor mindannyian a Depeche Modeért rajongtunk.

○ Fejek a vízen. Négy fej, test nélkül.

•  Szinten maradni. Ez a célom. A nagy feladat.

○ Vannak fotók, amelyeken áthúzva ott a régi cím, de fölötte vagy alatta ott az új is. De csak úgy gyerekesen „odakaparva".

•  Miért ne?! Él a kép. Érlelődik, mint egy folyamat. Vannak fotók, amelyek megálltak. Azokat nem is tartom igazán fontosnak. Nem egy képen már csak a címet tudom megváltoztatni, másokba viszont újra és újra bele tudok nyúlni. Igazából ezek a munkáim provokálják a fantáziámat.

○ Naplóiban lapozva többször is eszembe jut Andy Warhol. Nem mintha a képek olyan pop-artosak lennének, hanem ahogy kommentálja, pár szóval kiegészíti őket, ahogy belefirkál a fotók közé...

•  Egy kis ideig, talán fél évig, még a középiskolában, valóban nagy hatással volt rám Andy Warhol. Formális szempontból. De gyorsan túlléptem rajta.

○ Ahány Napló...

•  ...annyi kiragadott történet, folyamat, időszak az életemből. Természetesen szentimentalizmus nélkül. A változásokat akartam dokumentálni. A körülöttem és a bennem lezajló változásokat.

○ „Eufória reggel."

•   Hogy mit takarnak a szavak? Egy érzést. Egy emlékezetes reggelt a Latorcánál,

○  „Miklós + kéz = reggeli mámor."

•  Miklós alkoholista. Gyimesi. Megszeretett minket. Holtrészegen, két óra alatt elmesélte az életét, és a végén meg akart ölelni bennünket.

○ Fotóinak vagy magyar, vagy cseh, vagy angol címet ad. Sok esetben így is, úgy is feltünteti a megnevezést. A Naplóban is három nyelven ír.

•  Az angol szavakat a zene diktálja, amit hallgatok. Mostanában azonban egyre inkább úgy érzem, olyan számítógépes az angol nyelv. Elillan belőle az érzelem.

○ Bár a Naplók képei nincsenek retusálva, a fotók tárgya, világa, mondanivalója így is éles. Érzem a természet lüktetését, az ember erejét, a táj és az ott élők összeolvadását, a „betolakodók" kívülmaradását.

•  Fotóztam Romániában is. A gyimesi képek másfajta tájról mesélnek. Ott viszont tovább kellene keresgélnem, hogy megleljek valamit. Bár a Latorca-téma meg lassan kimerül.

○ Prágában nincs „Latorca"?

•  Itt én vagyok a Latorca. Prágában inkább magamba merülök, magamban kutatok. A képeim nyolcvan százalékát otthon fotóztam meg. Még a portrékat is. Itt inkább csak feldolgozom őket. Előbb-utóbb persze sor kerül arra is, hogy itt fotózzak. Már érlelődnek bennem a dolgok, csak még mindig hiányzik a kapocs. Keresem a helyet, s a hozzá illő embereket. Én mindig mindent kivárok. A film is így született, amelyet otthon készítettem. Szóltam a fiúknak, hogy gyertek, most bekenlek benneteket iszappal, és elkezdtünk forgatni.

○  Ha címszavakban kellene megfogalmaznom a történetet, akkor csak annyit mondanék: fák, vizek, gyökerek, felhők, árnyak, rétek, iszapos arcok, sáros testek, csapdák, örvények, lombok, elhalt ágak. Tíz perc, amelyben a folyó megszüli a maga lényeit, s nemsokára el is nyeli őket.

•  Minden, ami a filmben látható: szándékos. És persze egy konkrét lelkiállapot. Mellesleg bizserget a gondolat, hogy újabb filmet csináljak. A következő még egyszerűbb lesz. De a Csaló (Víz alatti ember) kulcsmondatát megtartom: „Mindennel, amit tőled kaptam, próbálok visszaélni."

○ Csehül hogy tanult meg?

•  Nagy kínok árán. Először is meg kellett tanulnom szlovákul. Prágában, szlovákul. Faramuci helyzet. A kollégiumban ugyanis szlovák fiúkkal laktam. Kikerültem egy zárt magyar közegből, és egyszerre két nyelv provokált. Az első félév szörnyű nehéz volt. Alaposan megszívattak a szlovák srácok, de túléltem. Utána viszont sok mindenre felhívták a figyelmemet. Fura mód a magyarságtudatom is általuk érlelődött. Sok pozitív hatást köszönhetek nekik. A diplomamunkámat szlovákul írtam. Én voltam az utolsó csehszlovákiai (ráadásul magyar) növendék a főiskolán. 1993-ban ugyanis kettévált az ország. Hátrányos helyzetben sosem éreztem magam. Bár azt, hogy magyar vagyok, a csehek nehezen fogták fel. Csehül igazából a főiskola elvégzése után kezdtem tanulni, és még csak másfél éve, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet.

○ Mindennapi életéből nem hiányzik a magyar közeg?

•  Őszintén bevallom: a fogalmazás már gondot okoz néha. A helyesírásról nem is beszélve.

○ Ha nem mondaná, akkor is tudnám. Csapda helyett ugyanis Csabdát írt egy képére.

•  Később rájöttem, hogy rosszul írtam, mégis úgy hagytam. Szégyellem, de ez is én vagyok. Kevés magyar emberrel találkozom Prágában. A Magyar Kulturális

Intézetbe néha hetekig el sem jutok. Magyarul sokszor csak az otthoniakkal beszélek, telefonon. A nagybátyám huszonöt éve itt él Csehországban. Podbořanyban lakik, kilencven kilométerre Prágától. Ő erősen tartja a magyarságát. Egyedül vele szoktam „virrasztani". Ha együtt vagyunk, hat-hét órákat beszélgetünk.

○ Mindent egybevetve: egyenesben van? Termékeny időszakot jegyez?

• Öröm, félelem, öntudatosság, szökés, felszabadulás, önfegyelem – kulcsszavakban ez most az életem. Amúgy pedig... igen, most már jó helyzetben vagyok. Bár az ember sosem lehet biztos semmiben. De legalább jó úton haladok.