Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf., 2002. május – Irodalom és Te(ket)ória / Históriai terek és alakok regényben

Históriai terek és alakok regényben

Szilágyi István: Hollóidő 1

 

Ha kezünkbe vesszük Szilágyi István regényét, majd az előző kettő mellé fektetjük az asztalon, feltűnő, mennyire elüt az új kötet régi, díszes könyvtáblát idéző borítólapja a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót előlapjának mozgalmas montázsaitól.2 A borítókép historizálását a kiadói fülszöveg is erősíti, klasszikus történelmi regényt ígérve, amelyben a fikciónak csak annyi a szerepe, hogy az ismert történelmi keretet konkrét helyekkel és személyekkel töltse meg. A hagyományos történelmi regényként való értelmezés sémája hamar megjelent a kritikában is: az egyik első szakmai beszélgetés3 jelentős részben a törökkori tárgyú magyar történelmi regény sajátosságairól szólt, többször fölemlegetve példaként az Egri csillagokat, hosszan idézve a történelmi közeg és a nyelvezet különösségének az olvasóra gyakorolt hatását és a műfaj mai jogosultságának a kérdését.

   

A historizálásba való belefeledkezés csábítása ellenére úgy látom, hogy Szilágyi regénytere, cselekményének kompozíciója nem esik annyira messze a korábbi művek világától, mint ahogyan az első pillanatban tűnik. Ennek alátámasztására az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy fölvázoljam a regény terének és a benne cselekvő regényalakoknak a vázlatát, eközben utalok majd a fikció néhány különös, rejtvényszerű elemére és a szerkezet párhuzamaira a régebbi Szilágyiművekkel, elsősorban az Agancsbozóttal.

   

A narratívum előrehaladtával határozott fordulatokkal válik mind tágabbá a regény ábrázolt tere. Három jól elkülönülő övezet áll előttünk: 1. a reveki paplak a kerttel és a szomszédos templom az udvarral; 2. Revek közvetlen környéke: a csikónevelő fiúk tanyája a határban, Bagos, a szandzsák székhelye a török helyőrséggel és a béggel. Feltűnő, hogy magának Revek városának a tere szinte teljesen hiányzik a regényből: Téntás, akinek a szemével látjuk a várost és az eseményeket a regény első részében, egész idő alatt csak egyetlen házban jár a paplakon és a templomon kívül, ott is csak egy alkalommal: Ogucs eminnél, a török polgári adminisztráció helyi képviselőjénél, ez viszont társadalmi tekintetben nem része a városnak, inkább a bagosi török világ Reveken területen kívülinek számító eleme; 3. „a nagyvilág": a vendég papok, Fortuna Illés kiszámíthatatlan és titokzatos többnapos útjai, néhány mese a helyi tőzsérek kereskedőútjairól és Téntás származásának csodálatos története, valamint a hajdúk baljós felbukkanása már az első részben előkészíti a reveki határ szűk terének a megnyílását, a nagyvilág azonban csak a második rész kollektív főhőse, a határban megismert, időközben katonává váló csikónevelő fiúk csapata számára lesz elérhető, a város és a paplak világában maradók sejthetően elpusztulnak. A fiúcsapat viszont többször hangsúlyosan úgy jelenik meg, mint az elhagyott város ideális modellje, mint valami nem megvalósult, de lehetőségként mindig felmutatott utópia.

Szilágyi ezt a regényteret és a történet idejét végig a történeti földrajz és eseménytörténet jól ismert tényei és a regény fikciója között lebegteti. A gyanútlan olvasót rendre igyekszik belevonni a fiktív elemek valós létezőkkel való egyeztetésének a játékába, majd a fikció szándékoltan logikátlan, össze nem illő elemeivel utal ennek az egyeztetésnek a lehetetlen voltára. Nem valóságosak például a regény helység- és folyónevei, bár összemérhetőek a törökkori alföldi tájjal.4 A keletről nyugatra haladó, ugyanabba a nagyobb vízbe torkolló jelentősebb folyókon, a Tisza mellékfolyóin keresztül vezető út leírása szinte felhívja az olvasót, hogy vesse össze az említett településeket a történelmi városokkal, így Radva például lehetne akár Várad is. Miért kellene a valódi városok és folyók nevét elrejteni, ha nagyobb léptékben már azonosítottuk a tájat? Szilágyinak az út leírása során nem annyira a közbeeső városokra van szüksége, mint a bennük rendezett vásárokra, azokon belül is a kézművesek munkájának a leírására, hiszen technológiai folyamatok írói ábrázolása nélkül amúgy sem képzelhető el Szilágyi-regény, és a fiúk útja tanulási folyamat is, amelynek felszíni rétege az egyre újabb technikai fogások elsajátítása. Ennek a fizikai és tanulási útnak lényegi tulajdonsága azonban, hogy nem tudják, merre járnak, hiszen az útba ejtett városok nevei láthatóan nem mondanak nekik semmit. Ha az olvasó biztosan tudná, mely valóságos magyar város törökkori piacáról származik a fiúk lacipecsenyéje, lehetetlen volna, hogy a főszereplők szemével, idegen vándorként nézze ezt a világot. A bizonytalanságot tehát valószínűleg szándékosan kelti az író, és a térről átviszi az időre is: bizonytalan a korszak is. Ha megpróbáljuk a regénynek a történelmi időre vonatkozó információit összevetni, ellentmondó következtetésekre jutunk: például, ha a reformáció olyan új még, Terebi Lukács tiszteletes fiatal korában nemhogy a helvét hitvallású, de a lutheri reformáció sem létezett még, ahogyan a regényben elhangzik, akkor nem telhetett el több nemzedéknyi idő a török hódoltság kezdete óta, aminek állítására viszont a hódoltsági magyar közösség lelki megnyomorodásának ábrázolásához szüksége van a szerzőnek. Úgy tűnik, a regény még a hajdútelepítés előtti időben játszódik, ami egybevág a reformáció viszonylagos fiatalságáról mondottakkal, ugyanakkor szükséges is a mű világának a hangulatához: Szilágyi regényébe aligha illett volna olyan cselekményszál, amelynek során még a kóborló hajdúk is letelepedett gazdálkodókká válnak. Csábító az említett történelmi személyiségek azonosítása is, így például a regénybeli Pásztor Péter debreceni püspök alakja mögött Méliusz Juhász Pétert sejthetjük. Alakjával viszont nem férnek össze a regényben ábrázolt vallási szokások, hiszen az ő idejében és befolyási területén nem harangoztak és polgári ruhában tartották az istentiszteletet. (Ismeretlen volt a mai lelkészi palást, mint speciális papi öltözet.) Természetesen ettől még Reveken lehettek volna más szokások, ezeket azonban aligha hagyta volna szó nélkül a nagy egyházszervező az egyházfegyelmet firtató kérdezősködése során. Ha klasszikus történelmi regényként olvasva a szöveget teljes históriai hűséget várnánk el, kritikával kellene illetnünk a regény régies és tájszavait: a törökök magyar beszédében '(magyar) asszony' értelemben előforduló bulya szó például magyarul kizárólag török asszonyt jelent, törökül pedig semmit, mert délszláv szó, a hajdúk szájába adott kajkó melléknév csak a 17. század végén kezdi azt jelenteni, amit a kóbor hajdú ért rajta, és akkor sem ez lesz az elsődleges jelentése, és még sorolhatnám a példákat.

Ebben a fikció és valóság között lebegtetett térben és történelmi időben a regényalakok többsége az író által jól megkomponált idegenséggel mozog: nemcsak mi nem tudjuk pontosan, hol és mikor játszódik a történet, a regény alakjai sem tudják pontosan, hogy kik ők és kikkel élnek együtt. Terebi Lukács maga és egész háznépe nem Revek városából való, rokonságuk, látható szorosabb kapcsolataik a városban nincsenek; a határbeli legények csak együttesen és általánosságban, nem személyes kapcsolataikkal képviselik a várost: nem a város ifjú polgárai, hanem egy új, potenciális és talán soha nem realizálódó communitas részei, ahogyan ők is megemlítik: ha rabolnánk magunknak fehérnépet, akár új várost is alapíthatnánk, hiszen van közöttünk gazdálkodáshoz, kereskedéshez és minden mesterséghez értő, kivéve a nyergest és a kardkovácsot, a hódoltságban a nem-muszlimoknak tiltott mesterségek képviselőit. A reveki ifjak már félig otthontalanul lépnek a képbe, hogy egészen azzá váljanak, jellemző módon később „árvák"-ként beszélnek majd róluk, amely szólásmód egy párhuzam alapján nagyobb jelentőségre (is) szert tesz majd, mint a szó szerinti árvaság, azaz Revek pusztulásának sejtelme.

Az idegenség érzetét Szilágyi állandóan érzékelteti alakjai nyelvhasználatában: a paplakban csak mint „ezek"-ről beszélnek a város lakóiról és a szokásaikról is. A deák így figyelmezteti Fortuna urat, amikor az a kardok kipróbálásakor belevág a templomban az aratási koszorúba. „Vigyázzon a szablyával, mester, ezek életnek mondják a búzát, ne bántsuk a koszorújukat"5 (A történet utal a búzaföld felgyújtására is Fortuna ifjúkori menekülésekor.) Másik, igen jellegzetes eset, hogy éppen a tiszteletes háznépe feledkezik meg a húsvétról: „Hiszen ma nagypéntek, ez nekik a legjelesebb ünnepük".6 A leginkább explicit formában mégis Fortuna úrnak a tiszteletessel való vitájában jelenik meg az elutasító, a revekieket valamilyen közelebbről meg nem határozott külső norma alapján kívülről megítélő beszédmód.

Az idegenség érzetének prózai, ám annál árulkodóbb megjelenése néhány mesterségbeli furcsaság: Baga Rozál annyi év után sem tud túzokot sütni, sőt, nem is igen látszik ismerni ezt az ételt, pedig az őszi ködben repülni nem tudó túzok karikással való befogása és megsütése a gazdálkodás megszokott mozzanata volt a régi Alföldön.7 Az egyébként jó gazdasszony Rozál nem idevalósi, és el is kell különüljön a környezetétől, ha egy ilyen, ott és akkor közismert étel elkészítéséhez nem szégyell tanácsot kérni egy kamasz fiútól, aki a maga részéről viszont azt szégyelli, hogy ért az ilyen asszonyi dologhoz. A reveki fiúcsapat technikai felkészültségén majd Bajnakövesen csodálkoznak: az is meglepi a várbelieket, amihez értenek, az is, amihez nem. A paplakot Baga Rozál uraktól tanult vagy ösztönös tisztaságmániája is elkülöníti a reveki néptől. (Utóbbiak, ha tudnák, mennyit fürdik a papjuk háznépe, valamilyen keléses fertőzésre, gombásodásra, más ragadós nyavalyákra gondolnának az első rész elbeszélője szerint.) Rozál tisztaságmániája párhuzamba állítható a második részben Fortuna Illés mester vitézmosdató buzgalmával, ahol új, racionális szerepe lesz a tisztálkodási szokásoknak: nem az egyetlen reveki szokás, amelynek a regény második részében derül ki a jelentősége.

A paplak világa a regényben az egyetlen, amelyben a nőknek jelentősebb szerep jut, ez a szerep azonban igen furcsa Szilágyi korábbi nőábrázolásához képest. A gondoskodó, anyáskodó, a termékenységre csak sóvárgó Baga Rozál, a kamaszkorától erős nemi vágyakkal rendelkező paplány, kese-Kata és a félbolondnak tűnő, először néma, de az óvatlan házbeli és vendég férfiakat harapdáló, azután borjúszoptatásba fajuló tehénfejési babonaságokba és kenderszármazékokkal való tudatmódosító szerelmi játékokba merülő, református papnéként is tulajdonképpen katolikus Hódy Ágó hármasa az elhalt papnéval, Anna asszonnyal a háttérben az első rész elbeszélő énje számára hangsúlyosan idegen világ. Ezeknek a nőfiguráknak azonban szinte nincsen saját történetük, csak a férfiakhoz való viszonyukban léteznek.8 Inkább szólnak a férfiak lehetséges nőképeiről, mint magukról a nőkről. Nyers megfelelőjük a második részben az egyetlen jelentősebb funkciót játszó nőalak, a megerőszakolt serdületlen török rablány. (Itt is inkább az a fontos persze, amit a reveki fiúk tesznek és gondolnak a dolog kapcsán, mint a lány sorsa.)

Másik jele a szereplők világban való idegenségének, hogy a párbeszédek és belső monológok jelentős része valamely félig-meddig ismeretlen világ törvényeinek, szokásainak a találgatásával telik el, legyünk bár a bagosi, bajnakövesi várban vagy a katonai táborban, az a regényalak, akinek a szemszögéből látjuk a dolgokat, tipikusan olyan figura, aki éppen eligazodni készül egy számára idegen szituációban.

A mozgás a két ellenpólus, a paplak szűk világa és a „nagyvilág" között értelmezhető, a közbülső térnek nincs önálló jelentősége, csak afféle átmeneti gyakorlóterep a „nagyvilágba" készülők számára. A paplak világa úgy alakul át fokozatosan, hogy a benne élők mind jobban átérezzék az idegenség és kiszolgáltatottság érzésének fokozódását, a közeledő katasztrófát – jellemző epizód például a pap önjelölt utódának megjelenése –, ugyanakkor viszont a házon belül egyre teljesebb a szabadság: a Baga Rozál fönntartotta higiéniai és étkezési rendtől eltekintve nincs többé törvény, a szexuális tiltások is megszűnnek. (Kérdés persze, hogy ez a regény valósága, vagy csupán a kamasz Téntás utólagos szexuális fantáziálása.) Mire Téntás és Illés elmegy, a gazda hazatérte ellenére már semmi sincs rendben a portán. A „nagyvilág" tere viszont, ahová az otthoni idegenség elől menekülnek, soha nem lakható be, ha azonban racionálisan viszonyulnak hozzá, meg lehet benne maradni, sőt, sikert is lehet benne elérni. Az egyik világból a másikba való átlépés egyben az ifjak felnőtté avatását is jelenti, a második rész hosszú utazása, a végén a halál ábrázolásával, könnyen értelmezhető az átmenet mítoszaként és a szabad, felnőtt életért hozott önkéntes áldozatként, az Agancsbozót utolsó fejezeteihez némiképp hasonlóan.

 

A narratívum szerkezetét, arányait az első rész lassan fejlődő – ezen a lassúságon belül közben egyre gyorsabb ütemű – cselekménye jellemzi, melyben csak fokozatosan és sohasem egészen tisztul ki a múlt és a földrajzi-történelmi környezet ködös háttere. A cselekmény késleltetésében nagy szerepe van azoknak a szövegbe szőtt elméleti vitáknak, melyeket Terebi Lukács tiszteletes és Fortuna Illés folytat. Az ember szabad akaratának, a cselekvés és a történelem alakításának lehetőségeiről akkor esik sok szó, amikor éppen senki sem cselekszik, majd a második részben, ahol „elindul a világtörténelem", már nem esik szó magyarázatról és elméletről. Az elméleti fejtegetések párhuzamosak a régebbi Szilágyiregények megfelelő helyeivel, Béla úrnak a 19. századi életfilozófiákból vett fejtegetéseivel a Kő hull...-ból, ahol az elmélet naivitását az adja, hogy kifejtője nem sejti a szavaival párhuzamosan megvalósuló gyakorlatot, vagy az Agancsbozót hosszú belső dialógusaival, leírásaival a végső, a külső valóságba való kitörés előtt. Ez utóbbi regény lehet szándékos késleltetéseivel, aprólékos kidolgozottságával, ugyanakkor lineáris cselekményvezetésével szerkezetében is a Hollóidő előzménye.9

 

Az első rész Téntás szemszögéből láttatja a teret és a történéseket, a narrátor azonban mégis különbözik a deák személyétől. A viszony hasonló ahhoz, amit az Agancsbozót esetében tapasztalhatunk, még ha most Szilágyi nem is játszik el úgy a nézőpontok és időbeli helyzetek lehetőségeivel, mint régebben az elbeszélő, a hegymászó, a hámorlakó és a megszabadult Deres és a Játékmester különböző elbeszélői pozícióival. Újszerűbb a második rész elbeszélő énje: az egyes szám első személy ellenére voltaképpen kollektív énről van szó: mindig mi csináljuk a dolgokat, a teendők legföljebb technikailag oszlanak meg. Nem tudni pontosan, hány tagú a csapat és pontosan ki közülük az elbeszélő, habár a társak nevét és apjuk foglalkozását mindig pontosan megtudjuk a leginkább a krónikával rokonítható műfajú szövegből, de ezek szinte mindig puszta nevek maradnak, alig tudunk meg valamit tulajdonosukról, mint személyről. E kollektív elbeszélő ént Szilágyi igen körültekintően építi föl, a krónikás konkrét személyének elrejtésében és sejtetésében ugyanúgy játékra hívja föl az olvasót, mint a fikciós és a történelmi helyek, korok összedolgozásával. Néha úgy tűnik, az ember kikombinálhatja, ki a meg nem nevezett elbeszélő: Téntás távozása után tizenkilencen maradnak – tizenkilenc káposztalevélbe csomagolt lacipecsenyét kapnak mesterüktől a radvai vásárban; kettejük halála után a krónikás úgy beszél magukról: „mi, tizenheten" –; mindegyikük nevét és apja mesterségét is tudjuk, és a többször előforduló „mi, tőzsérfiak" fordulatból tudjuk, hogy a négy közül valamelyik tőzsérfiú az elbeszélő, aki később egyes szám harmadik személyben megemlít közülük sorban hármat.10 Ezek után tudni véljük, hogy csak Muha Ákos lehet az elbeszélő, azonban hamarosan kiderül, hogy Muha Ákos nincs ott egy olyan eseménynél, amelyről az elbeszélő beszámol,11 majd pár lappal később a négy tőzsérfiú újabb felsorolásakor Muha Ákos neve helyett az út leírása során nem említett, Reveken felejtődni látszott Darholc Máté kerül ismét elő.12 Már beletörődnénk, hogy szándékos játék vagy egyszerű írói lapszus, esetleg kiadói gondatlanság áll a névcsere hátterében, amikor egyszer csak párosával állítják föl a fiúkat, tizenkilencen tehát nem lehetnek, azaz mégis inkább öt tőzsérfiú van, a tizenkilences szám pedig a krónikás tévedése. (Talán saját magát nem számolta.) E játékokból annyit tudhatunk meg biztosan az elbeszélő személyéről, hogy az egyik tőzsérfiú az, aki azonban nem azonosítható ellentmondásmentesen a csapat egyik megnevezett tagjával sem. Az értelmezésbe belefér annak feltételezése, hogy felváltva írták a krónikát, ez is azt bizonyítaná azonban, hogy az elbeszélő személye lényegtelen, hiszen a szövegben a fiktív szerző változása ellenére sincsen nézőpontváltás vagy stílustörés.

A reveki fiúcsapat nem csupán kollektív elbeszélői énként és kifejtetlen városutópiaként jelenik meg: az „árvák", mint később szólítják őket, elsősorban természetesen Revek városának sejthető pusztulása miatt lesznek árvák, de Fortuna Illés sorsának utódai is az úri világban,13 és kollektivitásukban már a história labirintusában bolyongó emberi közösség jelképei is, a történelem árvái, a történelemé, mellyel szemben az ember csupasznak, eszköztelennek, árvának látja magát.

Az ember, mint a történelem árvája azonban nem teljesen reménytelen lény. A regény első részét önmagában meg lehetett volna írni úgy is, hogy végkicsengése tragikus – a hajdúk portyája után jön a török bosszúhadjárat – vagy a monoton ismétlődés szomorúsága van benne – most nagy nehézségek árán megszabadult a pap, de majd máskor elvisznek mást, és ez így folyik majd tovább a végtelenségig. A második részben azonban a változatosságuk ellenére mindig ismétlődő egyéni sorsok monotóniájából kilépünk a történelem világába, ahol maguk a cselekvés keretei is változhatnak, igaz, komoly kockázatokkal, áldozatokkal.

A föntiek alapján úgy látom, hogy a regény cselekvésszerkezete, különösen a hosszú, gondos, a térábrázolásban, a nyelvezetben és a szövegbe szőtt elméleti fejtegetésekben megnyilvánuló előkészítés után az elődeink cselekedeteinek ismétlődését megtörő tettek hirtelen fordulata a történelmi háttér ellenére inkább a korábbi Szilágyi-művekkel, elsősorban az Agancsbozóttal rokonítja a regényt, mintsem a magyar történelmi regényirodalom klasszikus hagyományával. Kár lenne, ha olvasatainak alaphangját a jövőben az elemzőknek a történelmi regény műfajával kapcsolatos kliséi határoznák meg.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Magvető, Budapest 2001. A regény szöveghelyeire a továbbiakban puszta oldalszámmal utalok.
  2. E két borítót a regényei képi megjelenésének módozataival általában szívesen foglalkozó szerző tervezte, okkal tekinthetjük tehát bizonyos mértékig egységes, összefüggő alkotásnak a szöveget és a képet.
  3. A budapesti Műcsarnok Irodalmi szextett sorozatának a regényt elemző estje a múlt év októberének utolsó napjaiban.
  4. Annyi egyértelműen kitűnik a szövegből, hogy semmiképpen nem lehetünk az Al-Duna környékén, mint a fülszövegből gondolhatnánk, hanem inkább a Tisza partján, hiszen szó esik a máramarosi tutajosokról, elég közel esik Debrecen és az Erdélyi Fejedelemség határa is.
  5. 199. p.
  6. 144. p.
  7. Szilágyi a valóságosnál durvábbnak és véresebbnek írja le a túzokfogást. Nem ütötték le vagy fojtották meg a bekerített csapat tagjait, hanem hangos durrogtatással egyenesen a tyúkudvarba zavarták és ott napokig vagy akár hetekig baromfiként tartották azokat. A túzokvadászat Szilágyi által leírt módja viszont egyfajta katonai gyakorlat is, amely a későbbiekben nyeri el az értelmét.
  8. Anti-Szedy Ilkák, ahogyan a már említett Műcsarnok-beli vitán Szilágyi megfogalmazta.
  9. Terebi Lukács és Fortuna Illés szabad akaratról folytatott vitájában művelődéstörténeti szempontból a református vallási és a világi humanista gondolkodás korabeli divergenciáját láthatjuk, különösen, ha figyelembe vesszük a Fortuna által említett két forrást, Lorenzo Valla és Desiderius mester [Rotterdami Erasmus] szabad akaratról szóló iratait. (A legkifejtettebb erről szóló helyet a regényben lásd: p. 242–243.) Erasmus műve kifejezetten Luther ellen szól, azonban (az akkor még nem kidolgozott és a kálvininál később is kevésbé szigorú) lutheri predestináció-felfogás elleni érvelésben annyira hangsúlyozza a szabad akaratot, hogy az ellentétbe kerül a katolikus dogmatikával is, Fortunának viszont ez is túl óvatos. Ebben az időben a kérdés körül a magyar protestantizmusban élénk vita zajlott, változatos, többé-kevésbé egyéni vélekedésekkel. Jelentősen eltért például a kálvini állásponttól maga a „magyar Kálvin", Méliusz Juhász Péter is, és jelentős volt az unitáriusok szerepe a diskurzusban, mint erre a regény református pap szereplőinek néhány gyanakvó elméleti megjegyzése is utal. (A teória megjelenése a fikciós narratívum-ban önmagában is érdekes probléma, amelyet Szilágyi prózája kapcsán a közeljövőben önálló tanulmányban is vizsgálok majd.)
  10. p. 459–460.
  11. „Egyik este készültünk lefeküdni, Lompér Gergő és Muha Ákos, a soros őrizők nem sokkal azelőtt mentek föl a bástya tetejére, s hát ott áll a szállásunk ajtajában Bajna Imre úr" 483. p.
  12. „Elsőül Kevey Gáspárt szólította, az elöljárófiút, utána mi következtünk, tőzsérfiak: Fosztó Mátyás, Darholc Máté, Gurzó Benedek, Böbecs Tamás" 496. p.
  13. Fortuna egy helyen az ő árvaként való nevelkedése és a janicsársors között von párhuzamot. 348. p.